Mint polgárokat, aggaszthat bennünket a józan ízlés és tisztesség folyamatos eróziója is. A szórakoztatóipari cégek kéngőzös gejzírként öntik a szexet és az erőszakot. A filmek egyre szélsőségesebbek és vérgőzösebbek, a dalszövegek trágárabbak és kihívók, a kábeltelevíziók egyre ocsmányabbak, az internet a szenny valóságos lerakata, míg a videojátékok szétloccsanó fejeket és letépett testrészeket mutogatnak.

A konzervatív kommentátorok az amerikai kultúra "eldurvulásáról" mennydörögnek, és univerzális démonjukra, a "liberalizmusra" fogják. "Kéz a kézben a liberalizmussal" - írja Robert Bork, aki konzervatív jogászból lett erkölcsi keresztesharcossá - "a népszerű szórakoztatás ... ünnepli a korlátozások nélküli ént és vadul támadja azokat, akik korlátoznák ... Amit Amerika egyre inkább termel és terjeszt, az ma minden elképzelhető perverzió és obszcenitás propagandája." (Bork: Slouching Towards Gomorrah, pp. 125., 139.) Bork és a többi társadalmi konzervatív számára a szörnyeteg szíve Hollywoodban található. "Hollywoodban sokan ragaszkodnak az ocsmány beszédhez filmjeikben, mert ez az ő szemükben a brutalitás és az obszcenitás, a hitelesség jele." (Ibid. 126-127.) 

Én személy szerint utálom, ahogy a populáris kultúra a nőket szexuális tárggyá alacsonyítja le, ünnepli a vérszomjas agressziót és az otthonunkba sugározza ezt a szemetet. De Hollywood ezért nem felelős, a rohadásnak pedig köze sincs a liberalizmushoz. A populáris kultúra mélyre szállását Amerika gigantikus médiakonglomerátumai finanszírozzák, köztük a Fox Enterainment (amelynek mellesleg Rupert Murdoch, a jobboldali milliárdos a tulajdonosa), az olyan banális giccsek terjesztője, mint a Melrose Place vagy a Beverly Hills 92010. Más nagyvállalatok a szexet és erőszakot a középpontba állító reklámokkal akarnak eladni mindent, a sportruházattól a konyhafelszerelésig.

Nem azért teszik ezt ezek a cégek, hogy bárkinek az erkölcsét szándékkal megrontsák, hanem azért, mert a szex és a vér rengeteg nyereséget hoz. A fogyasztók szexet és vért akarnak, és a cégek, amelyek megadják nekik, nem is lehetnének boldogabbak. Ha több száz milliónyi ember az Egyesült Államokban, aki zabálja ezt, úgy döntene, hogy nem kér belőle, akkor többé nem volna piaca. Ha a fogyasztók nem reagálnának oly lelkesen a pucér színészeket és színésznőket szerepeltető reklámokra, akkor nem volnának ilyen reklámok. Ismét szembetalálkozunk az ellenséggel, és mi vagyunk azok.

A "családi értékek" védelmezői, akik tűzzel-vassal támadják a médiát, mellesleg sokszor ugyanazok, akik ünneplik a szabad piacot, és mélységesen gyanakvók minden állami szabályozással szemben. Az a balszerencséjük, hogy nem lehet egyszerre tenni valamit, meg annak az ellenkezőjét is. Vagy a választás szabadsága mellett állnak ki, vagy az állami paternalizmus mellett. Ha nem tetszik nekik, amit Amerika médiaóriásai nagykanállal mérnek a fogyasztóknak - és amit az utóbbiak boldogan megvesznek -, az erkölcs eme védelmezői kénytelenek lesznek a kormányzatot rábírni, hogy állítsa le az árusokat, vagy akadályozza meg a vevőket - és mindezt úgy, hogy ne sérüljön az Első Alkotmánykiegészítés.

Egyszerűbb volt a "nem egészen aranykorban", amikor az akkori maroknyi adónak engedélyt kellett szereznie a Szövetségi Távközlési Bizottságtól, amely biztosította, hogy ne kódorogjanak el a kiszámítható családi fogyaszthatóság mezsgyéjéről, amikor a filmeknek át kellett menniük a Hollywood cenzúrabizottságon, s amikor a Legfelsőbb Bíróság pornográfiát tiltó törvényeket léptetett hatályba. (Máig híres Potter Stewart bírónak az a kijelentése, hogy nem tudja definiálni a szemérmetlenséget, de felismeri, ha látja.) Akkor a fogyasztóknak és a befektetőknek hátrébb kellett húzódniuk. A hatalom a szabályok alkalmazói és néhány nagy oligopólium kezében volt - volt három nagy televíziós hálózat, néhány jelentős filmstúdió és hanglemezcég, és egy tucatnyi országosan terjesztett magazin. A modern konzervatívokat emlékeztetni kell arra, hogy a demokratikus kapitalizmus akkoriban a jó ízlésről és tisztességről alkotott osztálybeli normákat juttatta érvényre.

Ma ezernyi szórakoztatócég áll vad versenyben egymással, hogy magukhoz csalogassák a fogyasztókat és a befektetőket. Még a nagy televíziós hálózatok is, amelyek a mai napig illedelmesen kisípolják a csúnya szavakat, úgy igyekeznek megkerülni belső cenzoraikat és FCC-megbízottaikat, hogy ugyanazoknak a show-knak a cenzúrázatlan verzióját a website-jukra teszik fel. Most, hogy a médiaverseny elszabadult, a kapitalizmus óhatatlanul kiszolgálja az alantasabb ösztöneinket. Amitől az még nem lesz helyes - és pontosan eza lényeg.

Robert M. Reich: Szuperkapitalizmus. Az üzlet, a demokrácia és a mindennapi élet átalakulása. Gondolat Kiadó, Budapest, 2009, pp. 185-187.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés