A költõ visszatér

2013.07.24. 10:52

Orpheusz mítosza az ókori hellén kultúrához kötõdik: bár valószínûleg Thrákiából ered, "a görög félszigethez és az égei-tengeri szigetekhez képest kultúrájában »barbár« területrõl." (Panini, Giorgio P.: Mitológiai atlasz. Elektra Kiadóház, Budapest, 1998, 50. p.) A legenda szerint Orpheusz egy lantot kapott Apollóntól vagy Hermésztõl, amelynek muzsikájával aztán mindenkit elbûvölt: a zene szigorú harmóniájával még a dolgok természetes rendjének befolyásolására is képes volt. Orpheusz még a halált is le akarta gyõzni: amikor feleségét, Eurüdikét halálra marta egy kígyó, elhatározta, hogy leszáll érte az alvilágba és visszahozza õt. Hadész, az alvilág ura végül beadta a derekát, de azzal a feltétellel, hogy a visszafelé vezetõ úton nem tekinthet vissza hitvesére. Orpheusz azonban nem tudott ellenállni a kísértésnek: hátrapillantott, így örökre elvesztette feleségét. Mivel a "legendák kiváltsága, hogy idõtlenek legyenek", a francia polihisztor, Jean Cocteau a történet cselekményét az 1940-es évek végének Párizsába ültette át.

Orpheusz, az avantgarde formákkal szemben szkeptikus, konvencionális értékeket elõtérbe helyezõ költõ (Jean Marais) éppen ismerõseinek panaszkodik arról, hogy bár országos szintû ismertségre tett szert, mégsem rajongják körbe annyira, mint az új idõk új dalait megszólaltató ifjabb generáció tagjait. Ilyen példának okáért Cégeste, aki azt a formabontó megoldást ötlötte ki, hogy összefûzött, üres lapokból álló köteteket szerkeszt. Az írók kávézójában hamarosan verekedés üt ki. A rendõrség be akarja kísérni az õrsre Cégeste-t, akit azonban két motoros elgázol. Az ifjú költõ meghal, ám holttestét egy fekete limuzinba cipelteti egy titokzatos hercegnõ (Maria Casares).

Miközben Orpheusz, a halott költõ és a hercegnõ a fekete limuzin segítségével - és az elmaradhatatlan motoros kísérõkkel az oldalukon - tova suhannak Párizs utcáin, a gépkocsi rádiójából a halott költõ sorai visszhangoznak. Orpheuszt láthatólag már ekkor megígézi a titokzatos hölgy, ám a boldogság forrása ezúttal nem "lágy volt, szõke és másfél mázsa", hanem egy törékeny, ám a végzet asszonyaként funkcionáló, sötét hajú asszonyság. Hamarosan fény derül rá, hogy a hercegnõ nem más, mint a Halál allegóriája. A szomorú hercegnõ azonban maga is rab, hiszen soha nem táplálhat más iránt érzéseket. Ezúttal mégis megteszi: az Orpheusz iránt táplált szerelem szavára hallgatva, hatáskörén túlterjeszkedve elragadja Orpheusz feleségét, Eurüdikét (Maria Déa). Orpheuszt ezzel csábítja a túlvilág szférájába ("la Zone"). (Formálisan a tükör jelenti az átjárót az élet és a halál között: Oprheusz a varázskesztyût felhúzva hatol át a cseppfolyós függönyön keresztül a túlvilági szférába).

Igazi heideggeri "búcsújárás" veszi ezzel kezdetét: Orpheusz úgy kalandozik a lét és a semmi állapota között, mint egy zaboláját vesztett Kolumbusz Kristóf. A Túlvilág valójában egy romos gyár útvesztõje, amelyben refletktorfények pásztáznak; egy lebombázott város (talán Guernica) és egy fogolytábor mixtuma, ahol a vándorok, akik magukat még élõnek vélik, céltalanul lófrálnak.

Orpheusz visszaszerzi Eurüdikét, de ennek feltétele a cocteaui adaptációban már az, hogy soha nem pillanthat rá a feleségére. A Halál azonban csapdát állít a házaspár számára: Orpheusz az autója visszapillantótükrébe nézve meglátja Eurüdikét, így Eurüdiké elhalálozik. A Túlvilágban is érvényesülnie kell azonban egyfajta jogrendnek, így a Törvényszék bírái ítélkeznek a Halál és segédei felett, amiért a "kaszás" a jogkörén túllépve járt el. "Itt a Törvényszék az úr és nem az érzelmek" - csap bele a kafkai húrokba a hercegnõ. S hiába tudná egy életre maga mellé láncolni Orpheuszt, végül ádozatot hoz Orpheusz és Eurüdiké szerelméért: feláldozza magát, hogy a pár most már boldogan tengesse házaséletét - míg a halál el nem választ?!

Cocteau, a virtuóz, aki a mûvészet minden szegmensében otthonosan mozgott, tudatosan feszítette szét a hagyományos formai kereteket, megteremtve ezzel a költészet és a film szimbiózisát. A költõi intelmekbõl és a mitológiai párhuzamokból valóságos hálót szõtt, amellyel mint egy pók, fokozatosan hálózza be egész közönségét. A film ezen túl metafizikai kérdéseket is feszeget, ahogy arra a Heideggerre történõ utalásban már kitértünk. Kristin Thompson és David Bordwell összefoglalója szerint: Cocteau direkt arra törekszik, hogy "költõi filmjeiben" a hétköznapi világtól távol esõ, szürreális világot teremtsen, "szimbólumokon keresztül közvetítve a képzelet igazságait."

Értékelés: 10/8