A fentebbi sorok az Aranypolgár című, Orson Welles főszereplésével és rendezésében készült, méltán híres és korszakalkotó jelentőségű film nyitó jeleneteinek egyikéből származnak. Ezen gondolatok (amelyek egyébként az amerikai álmot a gyökeréig foszlatják szerte) a mai napig aktuálisak, csupán a bennük szerepeltetett alanyt kell a kor "követelményeinek" megfelelően megváltoztatni. Fasisztának vagy kommunistának titulálni valakit ma ugyanis annyit tesz, mint persona non gratavá tenni alternatív gondolkodású polgárokat: elég egy laza reductio ad hitlerumból vagy leninumból levont következtetés és a stigmázás máris teljes sikerrel járt.  Herbert Marcuse egydimenziós társadalma mára keserű valósággá vált és sokkal tragikusabb, mint Orwell vagy Huxley disztópikus látomásai, ugyanis ezen szisztéma lényege, hogy az egydimenziós társadalomban nem létezik valódi ellenzék: a technikai-technológiai (és tegyük hozzá, napjainkra a pénzügyi-gazdasági) uralom erői az elnyomás új, kifinomult és kevésbé manifeszt formáit (a "represszív toleranciát") hozzák létre. Az emberi jogok és a jogállamiság értékeinek köntösébe bujtatott kritikával illetnek társadalmakat, nemzetállamokat és másként gondolkodó értelmiségieket, ám pőrére vetkőztetve megmutatkozik, hogy a király valóban meztelen: az amerikai külügyminiszter egy második világháború utáni nyilatkozatában nyíltan kérkedett vele, hogy amíg a Franco-rezsim kész kiszolgálni az amerikai üzleti körök érdekeit, addig irreleváns számára, hogy az emberi jogok érvényesülnek-e Hispániában, avagy sem - sőt, jelentős financiális segítséget nyújtott a tábornok Spanyolországának. (Ezen jelenséget Habermas később emberi jogi imperializmusra keresztelte.)

A globális jelentőségre szert tevő üzleti klikkek, bankárkörök és a pénzvilág megannyi Cippolájának érdekei ugyanis gyakorta ütköznek nemzetinek titulált érdekekkel.  A globalizált kaszinókapitalizmus égisze alatt szinte teljes evidenciává vált, hogy az érdekösszeütközések, kollíziók esetén az állampolgári/nemzetállami elvárásoknak kapitulálniuk kell a transznacionális tőkés társaságok (TNC-k) érvkészlete előtt. A Washingtoni Konszenzusban foglalt neoliberális gazdaságpolitikai kívánalmakkal szemben politizálni egyet jelent a Don Quijoteként vívott szélmalomharccal, értelme pedig a mainstream meggyőződés szerint annyi, mint zokniban lábat mosni, avagy tűt keresni a szénakazalban. (Vagy akként viselkedni, mint az a lengyel nemes, aki ing nélkül veszi fel a prémbundát, csak hogy egykori történelemtanárom kedvenc bon mot-ját idézzem.)

Korunk globális problémájává persze az a tendencia nőtte ki magát, hogy a gazdaság az összes többi társadalmi rendszert kolonializálta, gyarmatosította és az élet minden szegmensében valósággal túlburjánzott. Rudolf Hilferding megfigyelései a fináncoligarchiáról (1915-ből!) mára kegyetlen valósággá váltak: "A kartellek és a trösztök olyan hatalmi centrumok, melyek uralmi jogosítványokat gyakorolnak, az alárendeltek számára gyakorta jelentősebbeket, mint az állami felségjogok. Ezek a formális jogot materiális tartalommal töltik ki, áttörik a jogegyenlőséget, új függőségi viszonyokat hoznak létre és végül a gazdaságról áttérnek az állam politikájára, hogy annak hatalmi szerveit céljaik szolgálatába állítsák. A gazdasági hierarchia csúcsai ütköznek a demokratikus alapokon létesült politikai szervezettel. Igyekeznek az államok kül-, gazdaság-és szociálpolitikáját, a kormány és az államigazgatás összetételét, a pártokat döntően befolyásolni, a gazdasági hatalmat közvetlenül politikai hatalommá átültetni."   (Probleme der Zeit. Ein Geleitwort von Rudolf Hilferding. Die Gesellschaft, 1924/1., 8. p.)

A XX. század második felétől ezt azzal a momentummal egészíthetjük ki, hogy a regionalizációs mechanizmusok felgyorsulása folytán a gazdasági körök immáron az integrációs szervezeteket is birtokukba igyekeznek venni. Pontosan ez történt a múlt hét derekán, amikor a Rui Tavares EP-képviselő által jegyzett, Magyarországot elmarasztaló EP-jelentést az Európai Parlament szocialistának, szabadelvűnek és zöldnek maszkírozott neoliberális többsége elfogadta. Ebben persze formálisan a demokratikus és jogállami értékek érvényesülésének hiányát rótták fel hazánknak és különböző rasszista stigmákkal igyekeztek nagyobb jelentőséget tulajdonítani mondanivalójuknak, a háttérből azonban az unortodox gazdaságpolitikát ért kőkemény kritikát vélek felfedezni. 

A neoliberális, monetarista kapitalizmussal szemben a szervezett kapitalizmus nemzeti mázba mártott alternatíváját emlegetni, mi több, annak érvényesítésére kísérletet tenni ugyanis valóságos szentségtörésnek számít: Hayek és Friedman óta ugyanis az uralkodó mantra a liberalizáció, privatizáció és dereguláció szentháromsága. Aki aztán az IMF, WTO, OECD, részben a Világbank, illetve immáron az Európai Bizottság globális szabadpiacba vetett hitét meg meri kérdőjelezni, az totalitárius rezsimek iránt nosztalgiát tápláló, szélsőségesekkel kokettáló, europeer módon megnyilvánulni képtelen lúzerré válik, ennek minden konzekvenciájával. Innentől működésbe léphet a radbruchi elveket csúnyán megcsúfoló (mert az emberi jogokkal visszaélő, azok nevében profitorientált motívumokat érvényesíteni kívánt) elmarasztalási mechanizmus: az EP senki által fel nem kért és jogosított képviselői a globális tőke erői mögött összezárva nyomkodják szavazógombjaikat és közben korántsem Beethoven Örömódája, sokkal inkább Chopin Gyászindulója harsog a hangfalakból.

Idáig jutottunk a XXI. század hajnalára. Monnet, Schuman és Adenauer álma ekként foszlott szerte, akárcsak  az amerikai álom az Aranypolgár ércnél maradandóbb kópiáin. "Forget it, Jake. It's Chinatown" - idézhetnénk a Kínai negyed című Polanski-film kiégett detektív hőséhez intézett szavakat...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés