Negédes élet

2013.04.09. 19:52

Talán sokan emlékeznek a Good Bye, Lenin! egyik csúcsjelenetére, amikor is a kibernetikus szocializmus iránt különösen rajongó, amnéziában szenvedő elvtársnő szeme láttára távolítják el az újraegyesített Németország "székesfővárosából" a megosztottságot is jelképező Vlagyimir Iljics szobrát. Az ötletet bevallottan Fellini Édes Élete inspirálta, amelynek nyitó képsorában a dekadens és romlott ízlésdiktatúra egyik intő jeleként Jézus szobrát transzportálják a Vatikánba, a napfényben fürdő egykettedagyú naivák üdvrivalgása közepette.

Fellini alkotása ezzel és a film egész atmoszférájával a profit, valamint a tömegmédiumok kreálta, bulvarizált világ oltárán értékeit feláldozó nyugati kultúra agonizálását ábrázolja. A modern kor kitermelte ugyanis azokat a celebeknek csúfolt perc-emberkéket, akik az üzleti körök kiterjedt marketingtevékenysége révén mindennapi életünk befolyásos tényezőivé és állandó szereplőivé váltak: a nihilizmust és szellemi leépülést reprezentáló aktuális "dívák" és médiaszemélyiségek köre folyton változik, tizenöt percenként más és más "idolt" löknek elénk példakép gyanánt, de mindezt mégis sikeresen és hatásosan teszik.

A rendező által "életre galvanizált" univerzumban mindent áthat a profit vezérelte kereskedelmi érdek és a szenzációhajhász barbárság: paparazzik áradata keseríti meg és üresíti ki a sztárvilág szellemi Szaharájának résztvevőit, miközben ezt ők maguk gyakran észre sem veszik, sőt, szívesen állnak a reflektorfénybe, hogy primitívebbnél primitívebb irányított kérdésekre feleljenek valami banálisat és triviálisat. "Mint aszfalt-és benzinszag a városok felett, úgy lebeg a világ felett a szavak lim-lomjának felhője" - fogalmazott már 1943-ban (!) a holland gondolkodó, Johan Huizinga. Ahogyan ama gondolatot is neki köszönhetjük, hogy a művészeti ágak erkölcstől való fokozatos eltávolodása, a fajtalan részletek nagyítóval történő fürkészése nyomán a nagyérdemű közönség hozzászokott a szabadosság és erkölcstelenség "bámulatos" szélsőségeihez - és a tudat gyarmatosításához, tehetjük hozzá halkan, de határozottan.

Marcello (Marcello Mastroianni), az ambíciókkal, tehetséggel és írói vénával megáldott zsurnaliszta egykor azért érkezett Rómába, hogy az írótársadalom elismert tagjává válhasson. Őt is elkápráztotta azonban a társasági élet talmi csillogása, a "burzsoázia diszkrét bája", a média által Góliátnyi méretűre duzzasztott, ám meglehetősen redukált agyi kapacitásokkal rendelkező filmcsillagok világa. Ezért aztán állandó helyet bérel az éjszakai élet orgiáin, miközben egy bulvárújság firkászaként maga is szemmé válik a médiazsarnokság láncában. Az újságírók és fotóriporterek egymáson is átgázoló sisere-hadának gátlástalan manőverei láttán menyasszonyából, Emmából (Yvonne Furneaux) elementáris erővel tör ki a felismerés: "Hiénák vagytok, hiénák! Nem tiszteltek senkit és semmit!" Egyik barátja pedig azon töpreng egy eszményi festmény láttán, hogy a "műremek tiszta rendjében és harmóniájában" volna jó élni - de csak robogó világunk kaotikuma maradt.

Az egykor szebb napokat is látott Róma utcáin újra megelevenednek a Római Birodalom végnapjai, amikor is a "minden ország támaszaként és talpköveként" funkcionáló erkölcs pillérei ledőltek, rabigába taszítva Róma fényes impériumát. A borgőzös bacchanáliák most transzvesztita résztvevőkkel és homoerotikus ábrándozásokkal kombinálódnak; persze emellett a "tradicionálisabb" összetevők is megjelenítődnek, amikor az újból hajadonná vált középkorú asszonyt arra biztatja a kompánia, hogy sztriptíztánccal ünnepelje meg a házasság "jármából" való szabadulást. "Mindenütt rom van és pusztulás" - fogalmaz az ősi kastélyt kísértetek után kutatva bejáró csoport egyik tagja, de érezzük, hogy eme kijelentése nem csupán a "bús düledékek" romvárára, hanem az egész társadalmi közegre vonatkozik.

Marcello az emberi nem teljes kiüresedésével szembesül a tömegkommunikáció által felfújt "szertartásokon", végül azonban maga is ellátja kézjegyével a fausti szerződést. A film záró jelenetében (miközben az egyik transzvesztita a világ morális züllésére panaszkodik), meglátja a film cselekményében már korábban is feltűnő, tiszta és romlatlan erkölcsű lányt, "szirén hangját" azonban képtelen meghallani. Pedig a lány valósággal kérleli, hogy tartson vele és törjön ki ebből a hamis világból - ám a főhős képtelen az üzenet interpretálására: hátat fordít neki és inkább a "szeánsz" résztvevőivel tart.

A koprodukciós film bemutatásakor alaposan felkavarta az állóvizet: a polgári sajtó összehangoltan rontott rá az alkotásra, hevesen kritizálva a polgári világ tovatűnő nimbuszát sirató művet. A Vatikán ezt is megfejelve egy nyilatkozatot adott ki, amelyben az obszcénnek titulált film indexre helyezését követelték. A cannesi fimfesztiválon azonban a filmet Arany Pálmával honorálták, ezzel a Fellini-darab híressé -és sajnos ma is maróan aktuálissá - válhatott.

Értékelés: 10/8