Felelős közigazgatást Buda-Pesten!

2013.03.10. 22:47

Egy generációnyi idő telt el azóta, hogy az emberközpontú közigazgatás hazai történetének "alapító atyja" és emblematikus figurája, Magyary Zoltán (1888-1945) megfogalmazta a nemzeti közösség tagjaival "kooperáló" közigazgatásról szóló téziseit, amelyet alapvető paradigmaváltásnak tekinthetünk a hazai közigazgatás-tudomány történetében. Magyary elmélete a két világégés közötti Magyarországon egy olyan iskola létrejöttéhez vezetett, amely kombinálta a hagyományos jogi szemléletet a közmenedzsment modern, az USA-ban érvényesülő megállapításaival. A professzor szerint a közigazgatásnak az emberekért, a névtelen magyarokért, a "man at the street-ért" kell tevékenykednie, kiemelt feladata az állampolgári szükségletek kielégítése, ezért szükségesnek tartotta vizsgálni, hogy a széles körű publikum mit is gondol a közigazgatástól. Bereményi Géza filmje neki állít emléket.

A film főhőse az utánozhatatlan habitusú Eperjes Károly alakította Fehér József, az intelligens, ugyanakkor szegénységben tengődő zsellércsemete, aki némi népmesei attitűdtől fűtve hagyja maga mögött az Alföld tanyavilágát: a székesfővárosba zarándokol, hogy felvételt nyerjen az ELTE jogi karára, méghozzá tandíjmentes képzési formában. A két világháború közötti korszak jellegzetes atmoszféráját árasztó (irredenta propagandát közvetítő kirakatok, borgőzös arisztokrata vendégektől hangos lokálok, szimulált légitámadások) Budapesten azonban státusza legfeljebb a tű és a szénakazal párhuzamával jellemezhető. Szomorúan konstatálja, hogy tandíjmentesség iránti, valamint beiratkozási kérelmével túllépte a törvényesen megszabott határidőt, de karakán kiállásának és Magyary professzor (Gelley Kornél) jóindulatának köszönhetően végül jurátussá válhat.

Ekként testközelből szemlélheti Magyary és munkacsoportja tényfeltáró tevékenységét: a tatai járásban, tehát terepen végzett munkát a Közigazgatás-tudományi Intézet tanársegédei és e célra beosztott vagy felkért szakemberek (tisztiorvos, geográfus, szociográfus, etnográfus, mérnök, történész) végezték. A feldolgozást statisztikai táblázatok, térképek és grafikonok segítségével illusztrálták. (Szamel Lajos: A magyar közigazgatás-tudomány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1997) Magyary meggyőződése volt, hogy ezzel sikerül teljesíteni a közigazgatás racionalizálását és a fél-feudális elemek kiiktatását: megrögzötten vallotta, hogy a közigazgatás állandó jelzőivé az emberközelséget, a szakszerűséget és a felkészültséget kell tenni. Eredményeit ekként összegezte: „Magától értetődik, hogy a közigazgatás jelenségeit, legyenek azok akár szervezetiek, akár működés-vagy költségbeliek, igyekeztünk az élet adottságaival minden vonalon korrelációba hozni. A közigazgatás és a közönség egymásra hatásának a tényeit és erősségét tudtuk így a társadalmi tudományokban elérhető legnagyobb szabatossággal kimutatni.” (Csuth Sándor - Gáspár Mátyás (Szerk.): A közigazgatás fejlesztése és szervezése. Válogatás Magyary Zoltán professzor közigazgatástudományi iskolájának szellemi hagyatékából. Magyar Tudományos Akadémia Államtudományi Kutatások Programirodája, Budapest, 1988)

A kiállítást azonban éppen az adminisztráció, a közjogi méltóságok packázásai hátráltatják: Magyarynak hosszan kell győzködnie gróf Teleki Pál magyar királyi kultuszminisztert, hogy bólintson rá a magyarországi társadalmi helyzetet feltérképező, nagyszabású rendezvény megtartására. A Táj-és Népkutató Központ kiállításának megnyitója azonban nem mentes a skandalumoktól: a burzsoázia diszkrét bája és a retrográd Alex gróf (Cserhalmi György) nyíltan hangot ad a feduális állapotokat ostorozó kiállítás iránt érzett antipátiájának.

A filmben hatásosan keverednek az 1930-as évek alkonyának, illetve az akkori jelennek (1980-as évek dereka) jelenetei. Magyary professzor az utolsó jelenetben a budapesti bombázások és teátrális körülmények közepette szónokol a közigazgatás rendeltetéséről, miközben legjobb tanítványa már nyíltan a kommunista párt hatalomra kerülésének elkerülhetetlenségét fixírozza. Magyary azonban rögzíti, hogy a pártok elhullanak és csak három dolog tekinthető örök érvényűnek: a szervezés, az élők szolgálata és a közigazgatás. Snitt. Eperjes és apja a Hannibál tanár úr képsorait idéző módon lubickol a nyolcvanas évek egyik budapesti strandjának medencéjében. A nemzeti és a nemzetközi szocializmus örvényében harmadik utasként lavírozni képtelen magyarság allegóriájában "a »realizmus diadalának« tekinthetjük a jelen idejű jelenetek sugallta »feloldást«: ott állunk tehetetlenül a hullámfürdőben és hagyjuk, hogy a hullámok sodorjanak bennünket." (Sándor Tibor)

Értékelés: 10/8