Egy cselady a svasztika árnyékában

2013.01.04. 23:33

"Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek/ oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;/ s mint koldús éteti öntestén férgeit,/ mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek." Ezen sorokat Charles Baudelaire vetette papírra A romlás virágai című gyűjteményes verskötet Előhangjában, valamikor a XIX. század derekán. E sorok kapcsán önkéntelenül is eszünkbe ötlik a francia középosztály erkölcsökkel szembeni negligens attitűdje és útvesztése, amely a híres rendező, Luis Buñuel szerint egyenes vonalú egyenletes mozgás révén vezetett a fasisztoid eszmék térnyeréséhez és a Pétain marsall nevével fémjelzett Vichy-rendszer kollaboráns aktusaihoz - vonhatjuk le a Le Journal d'une femme de chambre (Egy szobalány naplója) című alkotás konzekvenciáit.

Émile Zola művei egyébként már korábban is hű korképet szolgáltattak a francia társadalom egyes szegmenseinek morális deficitjeiről, amikor a francia polgárság epitheton ornans-aivá az önzést, a pletykálkodást, a kapzsiságot, a képmutatást és az irigységet tette. Ennek egyik példája a Tisztes úriház című munka, amelynek konzekvenciái szerint egy tisztességtelen világban csupán tisztességtelen eszközökkel lehet érvényesülni. (Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis - idézhetnénk nagy költőnket, József Attilát). A regény végén az író a kollektív bűnösség elvének segítségül hívásával mondatja ki éppen egy cselédlánnyal szigorú verdiktjét a polgárság által lakott házakról: az egyik csak olyan szemétdomb, mint a másik.

Egy hasonló kaliberű vidéki kúriába érkezik szobalánynak a film kezdő perceiben Célestine (Jeanne Moreau) is. Munkáltatói, a Monteil-család tagjai még az Addams Family bizarr szereplőinél is groteszkebb képet mutatnak. A család szinte matriachális körülmények között tengeti életét, hiszen a nadrágot valójában a rigorózus kanti erkölcsi maximákat életfilozófiává emelő, frigid és bigott feleség hordja. Férje ezzel szemben igazi széltoló himpellér: az összes szolgálatában álló cselédlánnyal igyekszik Sade márki erotikus játékait feleleveníteni. A nagyapa sem fukarkodik extrém szokásokban: igazi cipő-fetisiszta, akiben pajzán vágyakat szabadít fel a lábbelik puszta látványa is. Joseph, a gondnok pedig a francia fasisztoid mozgalom egyik emblematikus figurája, így hobbyként gyújtó hangvételű antiszemita röplapokat szövegez a cselédszobában. Egy nap aztán az erdőben találják meg a 12 esztendős falusi kislány erőszakos közösülés nyomait magán viselő, megcsonkított holttestét. Célestine lázas nyomozásba kezd, amelynek előrehaladtával azonban maga is részese lesz a polgárság immorális életfelfogásának. A záró sorokban már a "polgárasszony" státuszában láthatjuk viszont az azóta megházasodott korábbi cselédet, akik a teraszról szótlanul szemlélik a gondnok által celebrált fasiszta masírozást.

A társadalom általános hanyatlása Buñuel szerint szükségszerűen vezetett a fasiszták győzelméhez, ha más nem, hát a "vétkesek közt cinkos, aki néma" Babits által kimunkált skrupulusnak köszönhetően. Célestine minden vágya, hogy az uralkodó társadalmi felfogással maximálisan azonosulva maga is a helyi "notabilitások" soraiba emelkedjék, vágya pedig teljesül, amikor maga is előre lép a társadalmi ranglétrán. Buñuel ezen filmjében egyenlőségjelet tesz a nyugati mentalitás által megtestesített erkölcsi posvány, a "hanyatló nyugat ópiuma", a "burzsoázia diszkrét bája" és a negligens közöny, valamint a fasisztoid mozgalmak zászlajára "hímzett" xenofób, militarista, antidemokratikus, vezérelvű képzetek közé.

Berzsenyi óta tudjuk, hogy minden ország támasza, talpköve a jó erkölcs, amelynek elillanásával még az olyan hatalmas kiterjedésű birodalmak is összeomlanak, mint amilyen Róma volt. A morális kötelékek fellazításával minden társadalom kiszolgáltatotta válik a "baljós árnyakkal" szemben, nevezzék azt bár nemzetiszocializmusnak, sztálini bolsevizmusnak, libertarianizmusnak ("liberálfasizmusnak") vagy globális kapitalizmusnak.

Értékelés: 10/8