A színes  egyéniségű Disraeli az ország egyik  legkiválóbb politikai vezetője volt, aki ragyogó politikusi képességeit a refomokhoz való hűséggel kombinálta, s kortársai tanúsága alapján is egyedülálló kisugárzással rendelkezett.

Bizonyos tekintetben nagy csirkefogó volt. Fiatalemberként egy megfontolatlan újságkiadásba keveredett bele, ami csődbe vitte, ám egész későbbi életében is szűkében volt a pénznek. Egy gazdag özvegyasszonnyal kötött végül házasságot, minden bizonnyal a pénze miatt, ám később mégiscsak beleszeretett, és felesége haláláig nagyon boldog házasságban éltek.

Igazi piperkőc és divatdiktátor volt, ráadásul regényíróként is sikeresnek bizonyult. Parlamenti karrierje kezdetén a régi Tory Párt legreakciósabb tagjaival kötött szövetséget, ám végül mégis a modern konzervatívok radikális változtatásokért síkra szálló vezetője lett, aki az "egy nemzet" elvét is meghirdette - amely a növekvő társadalmi szakadékok áthidalásának szándékával a nemzet organikus fejlődését hirdette és a felsőbb osztálybeliek felelősségét a szegényebbek iránt.

Ideális jobbközép politikus, olyan konzervatív, akiben komoly szociális érzékenység volt. Politikai képességeit jól jellemzi az a tény,  hogy szövetséget kovácsolt a földbirtokosok és  a városban élő munkások között.

Sokszor elfelejtik vele kapcsolatban azt is, milyen jelentős antiszemitizmussal kellett megküzdenie, hogy - az ő szavaival - "megmássza a csúszós létrát". Becsmérlőit sajátos vonzerejével és intellektusával, Viktória királynőt pedig nem kevés hízelgéssel vette le a lábáról.

Politikusi csúcsteljesítménye a berlini kongresszus 1878. évi tető alá hozása volt, ahol kulcsszerepet játszott a "keleti kérdés" rendezésében az 1877-1878. évi orosz-török háborút követően. Bismarck szerint Disraeli vitte a prímet, amikor a San Stefanó-i békeszerződést felülírva meghúzták Dél-Európa új határait és a következő 30 évre többé-kevésbé békét teremtettek a kontinensen.

A parlamenten keresztülvert 1867. évi reformtörvény - amelyet mintha a liberálisok elől orozott volna el - szintén az ő személyes győzelme  volt. A Gladstone által előterjesztett reformtervezetet élesen ellenezte, de miután sikerült megakadályoznia az elfogadását, egy sokkal radikálisabb változattal rukkolt elő. Tipikusan Disraelire jellemző az a ravasz és körmönfont módszer, amellyel - saját konzervatív érzéseit is meghazudtolva - pártját használta fel arra, hogy egy ilyen radikális átalakításba kezdjen. Néhány évvel később, 1874-ben ismét kormányt alakíthatott, bebizonyítva, hogy a konzervatívok is képesek megszólítani a széles tömegeket.

A XIX. század egyik meghatározó brit államférfiját York Membery  kérdései nyomán Ken Clarke brit konzervatív politikus, a konzervatív kormány tagja méltatta, in BBC History, II. évfolyam 11. szám, 2012. november, 98. p.  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés