Kranken et circenses

2012.10.27. 16:47

Az elsõ világégés után a háborúban vesztes Német Birodalom területén is kaotikus állapotokat eredményezõ jelenségek söpörtek végig, még akkor is, ha konkrétabb felkelésbõl csupán egy parányi, a kieli matrózlázadás tûnt ideiglenesen alkalmasnak arra, hogy a császári adminisztráció fellegvárainak lakói (Petõfi nyomán szabadon) sápadttá váljanak és reszketni méltóztassanak. 1920-ban, a Caligari piacra dobásának évében még élénken élt a német állampolgárok emlékezetében a Spartacus Szövetség celebrálta felkelés és mindössze három esztendõvel késõbb sikerült az ellenzéki szélsõjobboldal vezérének is aktivizálnia magát a müncheni "sörpuccs" elvetélt hatalommegragadási kísérletével.

A polgárság demokráciába és jogállamiságba vetett hite korántsem volt stabil lábakon állónak nevezhetõ és a korszak véleményformálói - ahogy Hermann Heller fogalmazott - készek voltak megtagadni "saját szellemi világukat" és elõcsalogatni a diktatúra "csodalámpásának" szellemét. Ha e káoszra hajlamos atmoszféra lényegét megértjük, azon sem csodálkozhatunk, hogy ezen éra mûvészetének produktumai döntõen "30°-os szögben állítják fel csendéleteik asztalkáit, munkásaik kályhacsöveket hordanak nadrág helyett" (Johan Huizinga), illetve az expresszionista filmek esetén a székek magasabbak, a fák hosszabbak, az árnyékok élesebbek, a házak düledezõbbek, a díszletek pedig nyugatalanító hatásúak. (Kovács András Bálint).

E baljós árnyak, illetve a német néplélek teljes felfordulást tükrözõ pszichológiai beállítódásának kitûnõ krónikása volt a dr. Caligari (magyaros fordításban: dr. Caligari esete) címû film. A fõhõs nevét egy Stendhal levelezésében említett ismerõsrõl, egy Caligari nevû tisztrõl kapta. Robert Wiene alkotásáról hezitálás nélkül állítható, hogy valódi filmtörténeti kuriózum, a horrorfilm archetípusa, ráadásul a német expresszionista filmmûvészet egyetlen vegytiszta darabja; a díszlet tervezõje, Hermann Warm filozófiája szerint ugyanis a "filmeknek megelevenített rajzoknak kell lenniük". A Caligari gótikus stiláris jegyekkel kombinált expresszionista környezete lottó ötös találatnak bizonyult: Holstenwall városa a maga kuszaságával a goosz lélek és a félelem uralta erõtér igazi kifejezõdése. Az önkormányzat jegyzõjének hivatala pedig valóságos kafkai mûremek: a rideg bürokrácia potentátjai óriási székeken ücsörögve engedélyezik, vagy utasítják el a városka rendezvényeinek megtartását.

A lakosság pechjére dr. Caligari (Werner Krauss), a gülüszemû mutatványos kérelmét pozitívan bírálták el (ennek ellenére másnap reggel holtan találták a rideg paragrafusautomatát), így fennen hirdethette a 23 éves holdkóros alvajárón, bizonyos Cesare-n (Conrad Veidt) végrehajtott trükkjeit. A fáma szerint Cesare ismeri a múltat és valóságos orákulumként lát a jövõbe, emellett pedig azzal a jól szituáltságot tükrözõ tulajdonsággal is rendelkezik, hogy a közönség részérõl feltett minden kérdésre készséggel válaszol. Egy Alan nevû diák ezen felbuzdulva érdeklõdik, hogy meddig érdemes még az élet nevû játék mívelésén fáradoznia, mire azt a választ kapja, hogy hajnalra a homokóra tartalma le fog peregni, így jogképessége véglegesen és helyrehozhatatlanul meg fog szûnni. Hajnalra aztán be is következik a "vátesz" jóslata, így a kisváros statisztikusai a sikeresen végrehajtott emberölési ráta szignifikáns emelkedését voltak kénytelenek konstatálni.

Egy hosszabb nyomozási procedúrát követõen a rend éber õrei végül majdnem kelepcébe csalták a mutatványost, de az végül sikerrel szökött be az elmegyógyintézetbe, ahol az autodidakta detektív, Francis (Friedrich Feher) meghökkenve nyugtázta, hogy az igazgatói székben maga Caligari foglal helyet, az ápolók pedig lelkesen asszisztálva tudatják vele, hogy az igazgató úr, az alvajárók specialistája tényleg az intézet vezetõje. A következõ éjszakán azonban az egészségügyi dolgozók és Francis mégis átkutatják a mit sem sejtõ pszichiáter dolgozószobáját és terhelõ bizonyítékokat találnak arra nézve, hogy a doktor a Cesare nevû médium akaratát megtörve sikeresen bírta rá azt a gyilkosságok elkövetésére. Caligarira kényszerzubbonyt aggatnak, Francis, a történet mesélõje pedig örömmel tudatja lelkesen koncentráló beszélgetõpartnerével, hogy a rémes mutatványos azóta is a gumiszoba foglya.

E ponton azonban kopernikuszi fordulatot vesz a történet: Francisról kiderül, hogy elmebeteg és mindössze bomlott fantáziájának szüleménye a fentebb vázolt rémtörténet. Az intézet udvarán feltûnik egy barátságos alak, az igazgató, mire Francis dühödten támad rá, azt szajkózva, hogy a pszichiáter nem más, mint Caligari. A film végén az igazgató valóságos monolitként áll a kamera elõtt és azzal az optimista diagnózissal örvendezteti meg közönségét, hogy Francist meg lehet gyógyítani.

A zsurnaliszták valóságos kultuszt teremtettek a film köré: megkreálták a "caligarizmus" fogalmát, mint a feje tetejére állított világ szinonimáját. A vásár már korábban is a bábeli zûrzavar metaforájaként jelent meg a köztudatban, a dr. Caligari pedig ráerõsített erre a "sztereotípiára", az anarchia elsõ számú terepeként ábrázolva azt. Siegfried Kracauer, a két világégés közötti német filmek kommentárjának koronázatlan királya szerint a vásári forgatagok "örök vonzerejét élvezik az emberek osztálytól, életkortól függetlenül, belemerülnek a rikító színek és metszõen éles hangok e vadonába, amelyet szörnyalakok népesítenek be és amely bõvelkedik a testi benyomásokban - a heves megrázkódtatásoktól a hihetetlen édesség ízeiig. A felnõttek számára visszatérés a gyermekkor napjaiba, amikor a játékok és a komoly ügyek azonosak, a valós és képzelt dolgok keverednek, és anarchikus vágyak céltalanul kóstolgatnak határtalan lehetõségeket. (...) A vásár nem szabadság, hanem anarchia, mellyel együtt jár a káosz."

Ha a vásár nyüzsgõ közege a káosz szimbóluma, akkor a normalitás bizony a bizarr összhatású elmegyógyintézet lakóinak lelkében van jelen. A groteszk paradox a Caligariban ekként fejezõdik ki: a bolondokháza a normális élet jelképe, szemben a város eklektikus utcáival. A párhuzam nyilvánvaló: Anthony Giddens a globalizáció folyamatait vizsgáló könyvének az Elszabadult világ címet adta. Ebben a végletekig uniformizált és konzumizált világban nyakló nélkül hirdetik a tõkés libertarianizmus mágusai, a bulvarizált médiumok zsonglõrei és a tõkeóceán bûvészkedõ tõzsdecápái, hogy csodát képesek mûvelni velünk: életünk varázslatossá válik, csak mert a globalizáció felhõkarcolóiból és elefántcsonttornyaiból a Caligarik a mammont hajhászva diktálják a tempót hipnotizált médiumaik segítségével, miközben a minden világ legjobbikának kikiáltott fogyasztói társadalom halálsorán szelektálás nélkül sózzák ránk állagukban leromlott portrékáikat. Elmerokkantnak kiáltanak ki mindenkit, aki a XX. század utolsó negyedétõl kezdõdõ változások létjogosultságát, vagy a regformok "áldásos" voltát meg merészeli kérdõjelezni. Persze mindig akad egy-két Cesare, aki meggyõz minket arról, hogy ez így van rendjén. Vajon felébredünk-e valaha a rémálomból? Sikerül-e a Max Weber által leírt varázstalanítást a XXI. század megváltozott klímájában is végrehajtanunk?

Értékelés: 10/10