Mesél a bécsi lejtő

2012.09.17. 14:25

Az 1945. május 8-i birodalmi kapitulációt követően Bécs városa az impériumváltás nyomán négyhatalmi (amerikai, szovjet, brit, illetve francia) igazgatás alá került, azaz annak dacára, hogy a szovjet érdekszférába tartozott, négy zónára osztották. Alapvetően ez a közege Carol Reed flmjének, ahol is a fiatal amerikai ponyvaíró, Holly Martins (Joseph Cotten) a churchilli paradigmával konform módon nem talál mást, mint vért, verítéket és könnyeket, konkrétabban kibontva romos kőhalmokat, az utcákon bizonytalanul masírozó vagy dzsippeken száguldozó katonákat, rossz fizimiskájú embereket, illetve az általános élelmiszer-és áruhiány miatt virágzó feketekereskedelmet.

Így aztán minden attribútum adott ahhoz, hogy egy aránylag jól kidolgozott, bár nem mértani pontossággal kalkulált film noir krimi első számú főhősévé avanzsálódjon az eredetileg szerencsétlen balesetben elhunytnak tekintett barátja, Harry Lime (Orson Welles) jogképességének megszűnése után vizslatva.

Az Agatha Christie krimijein szocializálódott publikum ezúttal vélelmezhetően csalódni fog, mert az egy főre eső meghökkentő fordulatok száma ebben az opusban meglehetősen redukált, de a történet azért sokkal szofisztikáltabban kidolgozott, mint a napjaink esztelen akciójeleneteit felsorakoztató botrányos fércmunkák. A filmnek ugyanis igazi hangulata van: a háború utáni Bécs, mint díszlet igazán eltalált, akárcsak a rendre visszatérő árnyjáték, amivel figyelmünket fenntartani igyekszik a rendező. Emellett számos motívum is megjelenik (a labdáját szinte már idegesítő módon szorongató stréber kövér gyermek, illetve az Orson Welles lábához dörgölőző macska), amelyek hozzájárulnak az élmény fokozásához. (Mellékes, de semmiképp sem humormentes szál, hogy Hollyt kora egyik ünnepelt amerikai írójának vélik az egykori császári város irodalombarát polgárai, így egy kínosan elkúrttá vált szépirodalmi beszélgetőest is szerepel az eseményláncolat repertoárján.)

Az eddig leírtakból szinte egyenesen következik, hogy (bár kétségtelenül a Prater-beli jelenet viszi a prímet, legalábbis nálam), a történet a bécsi csatornarendszer labirintusába alászállva ér zenitjére, mintegy szimbolizálva a negatív szereplő jól megérdemelt büntetésének elkerülhetetlenségét, netalán a háború előtti rezsim illusztris tagjaira is vonatkoztatva azt. A Harmadik ember című alkotás mindenképpen érdemes arra, hogy egyszer végignézzük, még ha nem is tekinthető halhatatlan darabnak.

Értékelés: 10/7