A politikai elméletek hosszú történetében – amely rendkívül gazdag színes képekben, szimbólumokban, ikonokban és bálványokban, paradigmákban és fantazmagóriákban, emblémákban és allegóriákban  – ez a Leviatán a legerősebb és leghatalmasabb kép. Szétfeszíti minden elképzelhető elméleti vagy gondolati konstrukció kereteit. A politikai közösség egységét gyakran és különböző alakokban τὸ ποίκιλον θρέμμα-ként, valamint magnum corpusként (nagy testként) képzelték el. A politikai eszmék története számos ilyen hatalmas lény képét ismeri. Az ilyen képek azonban rendszerint a filozófiai szemléltetés körében maradnak.

Az államközösség „óriási emberként” való ábrázolása, amelyet egészen Platónig vissza lehet vezetni, például egy olyan lényt jellemez, amely érzelmekkel bír, sokfejű és „sokszínű teremtmény” (τὸ ποίκιλον θρέμμα). Ez hatásos kép, de messze elmarad a Leviatán rendkívüli mitikus erejétől. Amikor Nietzsche ábrázolása, amellyel az államot „a leghidegebb szörnyetegnek” nevezte, kétségtelenül túlmutat a pusztán filozófiai–intellektuális szférán, sőt egy „irracionális” tartományba emelkedik; stílusában azonban inkább a XIX. század impresszionista-szuggesztív hangulatához tartozik, mintsem egy harcról alkotott világi kép mitikus értelméhez.

A politikai entitás szimbólumaként a Leviatán másfelől nem pusztán egy „test” (corpus), és nem csupán valamiféle vadállat képe. A héber Bibliából származó kép az évszázadok során mitikus, teológiai és kabbalisztikus jelentéseket öltött magára. Jób könyvében, a 40. és 41. fejezetben, a Leviatánt a legerősebb és legfélelmetesebb tengeri szörnyként ábrázolják. Mellette egy szárazföldi állat, a Behemót is megjelenik. E bibliai ábrázolások mitológiai–történeti eredete önmagában is kérdéses. Különféle mondákkal hozták őket kapcsolatba, és különösen a Leviatán esetében fel kell ismernünk Tiamatot, az ókori babiloni mondavilág egyik istenségét. Itt azonban nem szükséges elidőznünk a héber Biblia teológusai és történészei közötti eltérő véleményeknél és vitáknál. Ami Hobbes politikai mítoszával közvetlenül összefügg, az az, hogy a Leviatán mindig hatalmas mitikus alakban jelenik meg: vagy egy óriási tengeri állatként – például krokodilként vagy bálnaként –, vagy általában egy hatalmas halként, míg a Behemót szárazföldi állat formájában tűnik fel, például hatalmas bikaként vagy elefántként.

A Jób könyvében mindkét szörny gyakran olvad össze azokkal az állatokkal, amelyek a héber Biblia szövegeiben szerepelnek, ekként számos, lényegében különálló állatképet olvasztanak egybe. A Vulgatában, valamint Luther bibliafordításában a két kígyó, amelyeket Isten az Ézsaiás 27:1 szerint „kemény, nagy és erős kardjával” sújt, s amelyeket „a tengerben levő sárkánynak” nevez, Leviatánként aposztrofálják. Ugyanakkor a „leviatán” szót gyakran „sárkányként” is fordítják, s ekkor a kígyó vagy sárkány jelentése kerül előtérbe; a két szó gyakran szinonimaként szerepel. „Egészen lehetséges – mondja Wolf Baudissin –, hogy eredetileg különbséget tettek a sárkány négy megnevezése között: kígyó, Leviatán, Rahab és Tannin; a héber Biblia szerzői azonban nem mutatnak tudatosságot e különbségtétel iránt.” Így megmagyarázható, hogy a Leviatán – mint kígyó vagy sárkány – olyan megjelenésből változik át, amely egy veszélyes ellenséget jelképez, egyenesen egy nyíltan démoni alakig. Ugyanígy jelképezheti az ördög hatalmát különféle megjelenési formáiban, beleértve magát Sátánt is. A még inkább „khtonikus” (föld alatti, alvilági jellegű) Behemóthoz hasonlóan közel kerül azokhoz az apokaliptikus állatokhoz, amelyek Szent János Jelenések könyvében jelennek meg: a sárkányhoz, a kígyóhoz, a „mélységből feljövő fenevadhoz”, a „földből feljövő fenevadhoz”, valamint a „tengerből feljövő fenevadhoz”. Ugyanígy a sárkányok elleni harcok mítoszai és a sárkányölő hősökről szóló sagák és legendák – például Siegfried, Szent Mihály és Szent György történetei – is visszavezethetők a Leviatánhoz.

Számos értelmezés és átalakulás tartozik a mitikus képek természetéhez; a folyamatos metamorfózisok és az új formák (novae mutatae formae) valójában életerejük és hatékonyságuk jelei. A Leviatán esetében a teológiai és történeti értelmezések gazdagsága egyszerűen mérhetetlen. Ahogyan lehet mindent felfaló tengeri állat (μακρόψων), vagy akár maga a tenger, úgy – Efrém szír értelmezése szerint – a Végítélet napján a halottakat is kiokádhatja, amint ezt a bizánci Utolsó ítélet-ábrázolásokon látjuk. A mandaeusok tanításaiból megtudjuk, hogy a világ végén a Leviatán elnyeli a világegyetemet és mindazokat, akik nem tudták magukat elválasztani a világtól. Egy XIV. századi rajz, amelyet Opicinus de Canistris készített, a Leviatánt a Földközi-tengerrel azonosítja, a diabolicum mare-val („ördögi tengerrel”). E mítoszok sokszor zavaros fantáziaképei ellenére a Leviatán továbbra is a tengerhez kötődik. A képek és látomások kaotikus bőségéből végül, a középkor folyamán, két fő értelmezési kategória alakult ki: a keresztény szimbolizáció, amelyet a korai középkor egyházatyái dolgoztak ki, valamint a zsidó mitologizáció, amelyet a kabbala rabbijai alakítottak ki.

A Leviatán értelmezését a keresztény középkorban egészen a skolasztika korszakáig teljes mértékben a teológia irányította: Krisztus kereszthalála miatt az ördög elvesztette az emberiség feletti jogát. A szolgai alakban megjelenő Isten által megtévesztve, aki testben rejtőzött el, megpróbálta felfalni a keresztre feszített Isten–Embert, de a kereszt csapdába ejtette, és egy horog fogta meg. Az ördög itt Leviatánként jelenik meg, vagyis hatalmas halként, akit Isten csellel csapdába ejtett és kifogott. Teológiai tanításként ez az elképzelés Nagy Szent Gergely (Moralia in Job), Nagy Leó és Nüsszai Szent Gergely műveire vezethető vissza. Walafrid Strabo IX. században kelt kommentárja felelős azért, hogy ezt az értelmezést a későbbi századok számára továbbhagyományozta. A középkori könyvek illusztrációi a Leviatánt – „óriási bálnaként” – kizárólag e patrisztikus értelmezéssel összefüggésben ábrázolják. Így jelenik meg Herrad von Landsberg apátnő XII. századi híres rajzán is a Hortus deliciarum („Gyönyörűségek kertje”) című műben: Isten halászként látható, Krisztus a kereszten egy halhorog csalija, a Leviatán pedig hatalmas hal, amely bekapta a csalit. A keresztes hadjáratok idején a német zarándokok így énekeltek:

Ó, áldott kereszt,
a legjobb fából álló,
rajtad fogták meg
a kapzsi Leviatánt.

Ez a képvilág még Luther számára is jelentőséggel bírt.

A Leviatán és a Behemót zsidó ábrázolásai lényegében más jellegűek. Ugyanakkor általánosan ismert, hogy mindkét állat a pogány világ hatalmainak szimbólumává vált, amelyek ellenségesek voltak a zsidókkal szemben; ez a megjelölés alkalmazható a babiloni, asszír, egyiptomi és más pogány birodalmakra. Kevésbé ismertek azonban azok az értelmezések, amelyek a középkorban keletkeztek, és amelyekben a zsidó nép más népekkel szembeni egyedülálló, teljesen rendkívüli helyzete és magatartása vált láthatóvá – olyan állapot, amely nem hasonlítható egyetlen más nép[é]hez sem. Itt [ugyanis] a legmeglepőbb fajtájú politikai mítoszokkal találkozunk, amelyek gyakran saját mágikus erejükkel áthatott dokumentumokban jelennek meg. Ezeket kabbalisták alkották, ezért [azok a] természetükben ezoterikusak. Anélkül azonban, hogy elvesztették volna közelgő ezoterikus jellegüket, a zsidóságon kívül is ismertté váltak, mivel összegyűjtötték őket például Luther Asztali beszélgetések, Bodin Démonomanie, Reland Analects és Eisenmenger Entdecktes Judenthum című műveiben. Az ilyen zsidó–kabbalisztikus értelmezések szerint a Leviatán az „ezernyi hegyeken legelő barmokat” (Zsoltárok 50:10) jelképezi, vagyis a pogányokat. A világtörténelem ekként a pogányok közötti harc formájában jelenik meg. A Leviatán – amely a tengeri hatalmakat jelképezi – a Behemóttal, a szárazföldi hatalmak képviselőivel küzd. A Behemót megpróbálja szarvaival felöklelni a Leviatánt, a Leviatán pedig uszonyaival fogja be a Behemót száját és orrát, ekként ölve meg azt. Ez tehát a tengeri hatalom szárazföldi hatalom fölötti uralmának képe, például egy blokád révén. A zsidók csupán állnak, és figyelik, ahogyan a világ népei megölik egymást. Ez a kölcsönös „rituális öldöklés és mészárlás” számukra törvényes és „kóser”, ezért megeszik a levágott népek húsát, és abból élnek. Más tanítások szerint Isten minden nap néhány órán át játszik a Leviatánnal. Megint mások szerint a világot meg kell mentenie e szörny vadságától. Isten ezért feldarabolta a hím Leviatánt, és a nőstény Leviatán húsát megsózta, hogy lakomát készítsen belőle az igazak számára a paradicsomban. Nem szükséges itt részletesen kitérnünk a sokféle ábrázolás és kombináció részleteire. Jelentőségük az, hogy ebben az értelmezésben mind a Leviatán, mind a Behemót nagy méretű zsidó harci mítoszokká válnak. A zsidók szemszögéből nézve mindkettő a pogány élet és termékenység képe. Az a „nagy Pán”, amelyet a zsidó gyűlölet és a zsidó felsőbbrendűségi érzés alakított ki, végül szörnyeteggé torzult.

Az ilyetén Leviatán-értelmezésekkel szemben helyénvaló egy ellentétes interpretációt bemutatni, amely egy teljesen más nézőpontot nyit meg, és lehetővé teszi, hogy Hobbes Leviatánja egészen új megvilágításban jelenjen meg. Mivel a Leviatán egy kígyó vagy sárkány, emlékeznünk kell arra, hogy a mítoszokban és sagákban e két lény azonos állatnak számít, és a közel-keleti és zsidó mitológiában általában ellenséges és gonosz lényként jelenik meg. Más, nem zsidó népek azonban a kígyóban vagy a sárkányban védelmező és jótékony istenségek szimbólumát látták. A kínai sárkány csak egy példa erre. A kelták kígyókat és sárkányokat tiszteltek; a longobárdok, vandálok és más germán törzsek a sárkányt vagy a kígyót katonai jelvényként használták. Időtlen idők óta a sárkány az angolszászok jelképe is volt, amely a királyi zászlón jelent meg. 1066-ban, Hastingsnél, Harold király a normann támadást a sereg közepén várta, egy sárkányt ábrázoló zászlót hordozva. Hódító Vilmos győzelme után ezt a zászlót Rómába, a pápának küldte. Herbert Meyer, akinek ezekért a történeti adatokért köszönettel tartozom, azt mondja, hogy a sárkányt ábrázoló zászló nagy valószínűséggel germán, nem pedig keleti eredetű: Angliában keletkezett, ahol a normann hódítás után is katonai jelvényként maradt fenn egészen a XV. századig. Ammianus Marcellinus beszámolója szerint (XVI:12, 39) Julianus Apostata császár lándzsájára tűzte a sárkány bíbor jelvényét – purpureum signum draconis –, ami bizonyára a régi pogány-római sárkánnyal díszített kohorszjelvény visszaállítását jelentette, a Konstantin császár által korábban bevezetett keresztény monogram helyett.

A mélyebb mitikus megfigyelés bizonyára hatékonyan működött az európai népek minden nagy politikai vitájában. Az a különös izgalom is, amely a Leviatánról szóló mélyebb vitákban jelentkezik, valószínűleg ugyanebből a forrásból ered. Ha így van, akkor annál inkább szükséges feltenni a kérdést, hogy Hobbes, akit a „Leviatán prófétájának” tartanak, vajon világos és határozott álláspontot foglalt-e el e szimbólummal kapcsolatban. Ez a kérdés már régóta fontos és sürgető. Leo Strauss zsidó tudós egy 1930-ban megjelent könyvében megvizsgálta Spinoza teológiai-politikai értekezését, és kimutatta annak széleskörű függését Hobbestól. Strauss ezzel összefüggésben megjegyzi, hogy Hobbes a zsidókat tekintette a vallás és politika közötti forradalmi, az államot szétromboló különbségtétel eredetének. Ez azonban csak annyiban igaz, hogy Hobbes szembeszállt a jellegzetesen zsidó–keresztény felfogással, amely az eredeti politikai egységet kettéválasztotta. A világi és a spirituális hatalom közötti különbségtétel Hobbes szerint idegen volt a pogányok számára, mert számukra a vallás a politikához tartozott. A zsidók a vallás oldaláról hozták létre az egységet. Csak a római pápai egyház és az államhatalommal versengő presbiteriánus egyházak vagy szekták élnek a spirituális és a világi hatalom államot romboló szétválasztásából. A babona és az idegen szellemekbe vetett téves hiedelmek – amelyek félelemből és illúzióból fakadnak – lerombolták a pogány világ eredeti és természetes politikai-vallási egységét. A római pápaság által létrehozott felosztás – ti. „Világosság királysága” és a „Sötétség királysága” – elleni küzdelem, vagyis az eredeti egység helyreállítása, Leo Strauss szerint Hobbes politikai elméletének valódi jelentése. E megállapítás részben helytálló.

Germán nézőpontból azonban – Helmut Schelsky értelmezése szerint – Hobbes nem egyszerűen racionalista, mechanista, szenzualista vagy individualista „-ista”, hanem a politikai cselekvés teoretikusa, aki olyan politikai rendszert igyekszik bemutatni, amelynek írásai politikai cselekvési traktátusok, nem pedig általános fogalmakról szóló gondolatrendszerek. A Leviatán képével Hobbes minden olyan elméletet kihívás elé állít, amelyet a vallás befolyása hat át, és ezzel helyet követel magának a nagy politikai gondolkodók között. E nyomon Machiavelli, Vico, valamint később Nietzsche és Sorel tekinthetők társainak. A „Leviatán fogalmának mélyebb jelentése” abban a konkrét, „földi” és „halandó” istenben rejlik, amely teljesen a politikai ember szükségleteihez igazodik – ahhoz az emberhez, akit időről időre ki kell vezetni a „természetes állapot” káoszából. Ily módon Hobbes „történelmileg időszerű küzdelmet folytatott a politikai teológia minden formája ellen”. A Leviatán e küzdelem nagy szimbóluma. Schelsky értelmezése szerint – és általában a politikai cselekvés elméletének felfogásában – a küzdelem sikere attól függ, hogy Hobbes által formált Leviatán-mítosz valóban helyreállítja-e az élet eredeti egységét; hogy a Leviatán kiállja-e a próbát mint politikai-mitikus kép, amely a zsidó-keresztény hagyomány által megbontott természetes egység ellen harcol; és hogy Hobbes képes volt-e szembenézni egy ilyen küzdelem szigorúságával és ellenséges erejével.

II.

A Leviatán Hobbes művében a szövegelemzés és az etimológia alapján

A könyvvel és a szöveggel összhangban tegyük fel a következő kérdést: miként határozza meg Hobbes saját Leviatánját, és milyen formában jelenik meg ez a koncepció abban a nevezetes művében, amely a Leviatán címet viseli, a benne található kijelentések és magyarázatok alapján?

A Leviatán első angol kiadásának (1651) címlapját díszítő rézmetszet – a Leviatán címmel és a Jób könyvéből vett mottóval („Non est potestas super terram quae comparetur ei”) – már első pillantásra Hobbes művének rendhagyó vizuális értelmezését kínálja. A kompozíció egy gigantikus emberalakot ábrázol, amely számtalan apró emberből épül fel; jobb kezében kardot, bal kezében pásztorbotot tart, miközben egy békés város fölött őrködik. A két kar alatt – a világi és a spirituális hatalom szféráit jelölve – egy-egy öt elemből álló képsor jelenik meg. A világi oldalon kastély, korona, ágyú, fegyverek és csatajelenet látható; a spirituális oldalon templom, püspöksüveg, villámok, valamint az éles megkülönböztetések, szillogizmusok és dilemmák szimbólumai, végül pedig egy zsinat. E képi elemek a világi és a spirituális hatalomgyakorlás eszköztárát szemléltetik a két szféra közötti konfliktusokban. A politikai küzdelem – amelyet az elkerülhetetlen és szüntelen barát–ellenség viszony határoz meg – mindkét oldalon sajátos „fegyvereket” hoz létre. A katonai erő eszközei, mint az erődítmények és ágyúk, analóg módon feleltethetők meg a másik oldal szellemi konstrukcióinak és intellektuális módszereinek, amelyek harci potenciálja korántsem csekélyebb. A Leviatán címe – ahogyan ez a jelentős hatású művek esetében gyakran előfordul – szélesebb körben vált ismertté, mint magának a műnek a tartalma. A címlapi ábrázolás kétségkívül hozzájárult a könyv erőteljes hatásához. Így már a mű első oldalán világossá válik az a felismerés, hogy az eszmék és fogalmi megkülönböztetések politikai fegyverekként működnek, mégpedig az „indirekt hatalom” sajátos eszközeiként.

Az az olvasó, aki az illusztráció jelentőségének realista értelmezését kívánja alkalmazni a könyv tartalmára és megfogalmazásaira nézve, bizonyos mértékig csalódni fog. A címlapon szereplő cím és az ábrák ugyanis a Leviatánra vonatkozóan olyan mitikus benyomást keltenek, amelyet a mű szövegében nem támasztanak alá egyértelmű hivatkozások. Mint már említettük, a címlapon látható figura nem jelenik meg sárkányra, tengeri szörnyre, valamiféle kígyóra vagy krokodilra, illetve bálnára emlékeztető lény formájában – vagyis olyan alakban, amely a Jób könyvében ábrázolt értelemben Leviatánként értelmezhető lenne. Ehelyett egy fenséges, hatalmas ember alakját látjuk. A mű szövegében a magnus homo és a magnus Leviathan megnevezések egymással felcserélhető módon szerepelnek. Így a héber Biblia tengeri állata és a „nagy ember” platóni elképzelése – a μέκρος ἄνθρωπος – más szavakkal két különálló képi reprezentációként jelenik meg egymás mellett. Ez önmagában nem szükségszerűen zavaró, sőt akár megnyugtató is lehet. Az ember és az állat alakja számos mitikus ábrázolásban olvad össze egymással; amikor azonban először egy hatalmas ember és egy hatalmas állat jelenik meg egymás mellett, mielőtt egységbe olvadnának, a mitikus megjelenés még hihetőbbé válik.

A könyv szövegében azonban a Leviatán mindössze három alkalommal kerül említésre. A mű legelején Hobbes azt írja, hogy a civitas vagy res publica egy hatalmas ember, egy nagy Leviatán, egy mesterséges lény (animal artificiale), egy automaton vagy  machina. Különösebb magyarázat vagy értelmezés nélkül a magnus ille Leviathan kifejezés itt a hatalmas ember és a hatalmas gép jellemzéseként jelenik meg. Így három kép kapcsolódik össze: a hatalmas ember, a hatalmas állat, valamint az emberi művészet és értelem által létrehozott hatalmas gépezet. A Leviatán másodszor a II. könyvben, a „Commonwealthről” szóló XVII. fejezetben kerül említésre. Itt Hobbes az állam eredetéről szóló elméletét fejti ki. Egy képviselő személy (representative person) kerül kijelölésre, és a társulás egyének közötti szövetség, azaz szerződés útján jön létre. Az egyén vagy a közösség így azokat, akik belépnek ebbe a szövetségbe, egységes személlyé emeli – nevezetesen az állammá. Ez Hobbes szerint a nagy Leviatánnak a létrejöttét jelenti; vagy – ahogyan ő maga hozzáteszi – „hogy tiszteletteljesebben fejezzem ki magamat”: a deus mortalis, a halandó isten megszületését. Az a hatalom ugyanis, amelyet ez az erő kivált – a félelem révén –, mindenki számára békét kényszerít ki. A hatalmas ember, a hatalmas állat és a hatalmas gép képei mellé minden további magyarázat nélkül egy negyedik kép is társul: egy istené, aki halandó isten. Ami ekként létrejön, az egy mitikus totalitás: istenből, emberből, állatból és gépből álló egység. Ez az egység veszi fel a héber Biblia nevét: „Leviatán”. A héber bibliai kép tényleges magyarázatát azonban Hobbes csak a 28. fejezet végén adja meg, amikor harmadszor említi a Leviatánt. E magyarázat rendkívül rövid, és nem felel meg annak a nagy várakozásnak, amelyet az isten, állat, ember és gép mitikus egybeolvadása kelt. A szöveg kontextusa a büntetések és jutalmak problémája, amelyeket Hobbes szükségesnek tart az emberek befolyásolásához, mindenekelőtt gőgjük és egyéb romlott szenvedélyeik megfékezéséhez. A legfőbb hatalom birtokosa, az állam uralkodója és kormányzója – az angol szövegben „governor”, a latin változatban „rector” – rendelkezik a büntetések és jutalmak eszközeivel. A „rector”, vagyis a kormányzó – nem pedig az állam egésze vagy mint politikai egység – kerül összehasonlításra a nagy Leviatánnal hatalmas ereje (ingens potentia) miatt. Ez a hasonlat arra a kijelentésre utal, amelyet Isten mond a Leviatánról a Jób könyvében (41:24; a King James fordítás szerint 41:33): „A földön nincs hozzá fogható”.

Ez az egyetlen magyarázat, amelyet Hobbes a Leviatán képére vonatkozóan ad. Az általa idézett hivatkozást gyakran ebből a bibliai szövegből vezetik le: „Non est potestas super terram, quae comparetur ei. Qui factus est ut nullum timeret. Omne sublime videt; ipse est rex super universos filios superbiae” („Nincs hozzá fogható a földkerekségen, arra termett, hogy sohase féljen. Mindent, ami magas, megvetéssel néz le, mert a büszke állatoknak ő a királyuk.”) Ez a szöveg – amelyet Hobbes csak arra a tényre alkalmaz, hogy a szuverén hatalom birtokosa a legfőbb világi hatalmat oszthatatlanul gyakorolja, és a „félelem és az erő” révén (ahogyan azt a 17. fejezet nevezi) mindenki, különösen a hatalmasok, a „gőg fiai” alávetettje – a XVII. század politikai helyzetében sajátos jelentést nyer. Abban a küzdelemben ugyanis, amely az abszolút államhatalom, valamint a nemesség és az egyház tekintélye között zajlott, a Leviatán – e magyarázat szerint – nem pusztán egy mitikus lény képe, hanem a legmagasabb, oszthatatlan és legerősebb világi hatalom jelképe, amely a bibliai szimbolika szerint a leghatalmasabb állat alakjában jelenik meg.

Egy későbbi, a 33. fejezetben, Hobbes a Biblia egyik korai kritikusaként lép fel, amikor a héber Biblia egyes könyveit forráskritikai szempontból vizsgálja. Itt a Jób könyvét is megemlíti néhány kritikai megjegyzés kapcsán; ezek közül a későbbiek folyamán Spinoza is több gondolatot vett át a Tractatus Theologico-Politicus című művében (X. fejezet, 18. §). A Leviatán mint mitikus alak tekintetében azonban itt sem találunk különösebb magyarázatot. Hobbes még az őt a The Catching of the Leviathan című írásában támadó Bramhall püspöknek adott 1682-es válaszában is ugyanolyan rejtélyes módon kezeli a Leviatán képét. Pedig a Leviatán ábrázolásának magyarázata egészen kézenfekvő lett volna.

Másfelől egy Bramhall ellen írt rövid művében, amely 1656-ban jelent meg (The Questions Concerning Liberty, Necessity, and Chance), Hobbes megjegyzi, hogy egy Leviatán cáfolatára irányuló vállalkozás számára a „Behemót a Leviatán ellen” cím lett volna a legmegfelelőbb – utalva a Jób könyvében szereplő másik szörny, Behemót nevére. E címet később egy olyan könyvéhez használta fel, amelyben a presbiteriánus és puritán forradalom (1640–1660) történeti beszámolóját adta. Mivel a királyi cenzorok kezdetben nem adtak engedélyt a mű kiadására, annak megjelenése 1682-ig – Hobbes halálának évéig – késlekedett. Bár a könyv címe a szövegben nincs kifejezetten megmagyarázva, a Behemót az angol államot a puritán forradalom idején szétziláló vallási fanatizmus és szektarianizmus szimbólumaként jelenik meg. Felmerül a kérdés, miként viszonyul egymáshoz Hobbes elméletében a két szörny, a Leviatán és a Behemót. Az az értelmezés, miszerint a Leviatán az államot, a Behemót pedig a forradalmat jelképezi, nyilvánvalóan nem Hobbes mitológiai spekulációiból ered. Mégsem véletlen, hogy egy XVII. századi angol gondolkodó számára a tengeri állat a békét teremtő rend jelképe lett: a Leviatán, a „hatalmas bálna”, az angol nép képzeletében nem volt idegen alak. Lényegét tekintve azonban az állam békét biztosító funkciója és a természeti állapot forradalmi, anarchikus ereje egymással összehasonlítható elemi erők. Hobbes szerint a természeti állapot lényegi természete – amelyet a Behemót jelképez – nem más, mint polgárháború, amelyet csak az állam, vagyis a Leviatán túlereje képes megakadályozni. Ebből következik, hogy a két szörny közül az egyik, a Leviatán, azaz az „állam”, folyamatosan féken tartja a másikat, a Behemótot, vagyis a „forradalmi népet”. C. E. Vaughan, Hobbes egyik jelentős angol értelmezője megfogalmazásában a Leviatán „az egyetlen ellenszer” a Behemóttal szemben. Az állam abszolutizmusa tehát az emberben rejlő, fékezhetetlen káosz elnyomója; vagy ahogyan Thomas Carlyle drasztikusabban fogalmazott: az „anarchia plusz a rendőr”. Paul Ritterbusch értelmezése megerősíti a Leviatán és a Behemót „egyenrangúságát”, s ezáltal világos képet ad Hobbes államelméletéről.

Hobbes művében a Leviatán jelentésének szövegközpontú vizsgálata azt mutatja, hogy a Leviatán egy hatékony bibliai hivatkozásként jelenik meg: egy állat képének felhasználásával szemlélteti a legerősebb világi hatalmat, amelynek mindent felülmúló ereje féken tartja a gyengébbeket. Az ekként létrejövő kép jelentése azonban látszólag csupán a fogalom gyakorlati hasznosságára korlátozódik. Egy ilyen következtetést azonban a szó nyelv- és eszmetörténeti használata alapján is ellenőrizni kell. A Leviatán képe ugyanis Hobbes számára az államelmélet szimbólumává vált egy jól meghatározható történeti fejlődési szakaszban.

Noha a fent említett keresztény-teológiai és zsidó-kabbalisztikus elképzelések a humanizmus és a reneszánsz idején háttérbe szorultak, korántsem olyan hirtelen tűntek el. Az ellenreformáció új lendületet adott számukra. Bőséges bibliai és asztrológiai hivatkozásokkal tarkított, jó példákat találunk Tommaso Campanella műveiben, különösen a Napállam (Civitas Solis, 1602) és a Spanyol Monarchia (Monarchia di Spagna, 1640) című írásokban, jóllehet ezekben a Leviatánra nem történik kifejezett utalás. A kígyó alakja ugyanis nem különösebben alkalmas témája a barokk által kedvelt „embléma” és „allegória” műfajának. Másfelől azonban a Leviatán új, démonikus erővel telítődik a protestáns mozgalom bibliai vallásosságában. A „gyalázatos kígyó”, a Leviatán ugyanazt a jelentést hordozza a XIV. századi Wyclif számára, mint a következő két évszázad világi irodalmában. Luther Asztali beszélgetéseiben a kígyó e világ fejedelme, akinek Isten megengedi, hogy összezavarja az emberiséget, akit azonban egyúttal korlátoz is, és akivel – mintegy szórakozásból – naponta három órán át „játszik”. „Ita Leviathan est magnus ille draco, quem firmavit Deus ad illudendum ei, quem per suos pios irritat, et ipse narrat sich mit yhm singulis diebus tribus horis.” Vagyis: a Behemót, a bálna és a Leviatán „álruhás szavak és alakok, illetve képek, amelyekkel az ördögre utalnak”. Az a gondolat, hogy Isten naponta néhány órát „játszik” a Leviatánnal, a Jób könyvének egy eredeti, nyilvánvalóan kabbalisztikus értelmezéséből származik, amelyben már érzékelhető bizonyos irónia e világ hatalmaival szemben. Mivel azonban ez az elképzelés továbbra is a démonikus-metafizikai hagyományba ágyazódott, még nem vált szubjektíven romantikus jellegűvé.

Jean Bodin műveiben a Leviatán szintén megőrzi régi, démonikus jelentését. Démonomanie című írása szerint a Leviatán – vagyis az ördög – olyan hatalommal bír a földön, amelynek senki sem képes ellenállni, amint azt a Jób könyve is állítja. A hagyomány szerint nem elégszik meg pusztán az ember testével, hanem a léleknek is csapdákat állít; éppen ezért lehetetlen vele bármiféle megállapodást kötni. Ez ugyanígy érvényes azokra is, akik úgy vélik, hogy hatalmukban állnak a „titkos szellemek”. Itt Bodin feltehetően kabbalisztikus és más zsidó hatások befolyása alatt állt, amelyeknek – minden bizonnyal – jelentős mértékben adósa volt.

Zsidó eredetűnek tűnik a Hobbes egyik kortársa, Isaac de La Peyrère által szolgáltatott értelmezés is, aki jelentős hatást gyakorolt Spinoza csodákba vetett hitet bíráló gondolkodására. De La Peyrère 1655-ben megjelent – több okból is jelentős – művében beszél a „pre-adamitákról” (olyan emberekről, akik nem Ádámtól származtak, hanem más eredetűek voltak). A Jób könyve 41. fejezetére hivatkozik, amely a káldeus mágusokról szól, és amelyben a Leviatánt a következőképpen idézi: „qui Daemon est” („aki démon”). Hozzáteszi, hogy létezik egy szárazföldi és egy tengeri Leviatán, vagyis más szóval egy szárazföldi és egy tengeri démon. De La Peyrère itt Philippe Codurcra hivatkozik, aki Hobbes korában Franciaország leghíresebb kommentátora volt a Jób könyvéhez. 1615-ben, amikor Hobbes kiadta a Leviatánt, Codurc Párizsban latin fordítást jelentetett meg a Jób könyvéről, jegyzetekkel ellátva. Az előszóban az Apokalipszis nagy „Jaj”-áról [Woe] beszél, a 12. fejezetben szereplő ősi sárkányról, „qui Diabolus appellatur, humani generis hostis” („akit ördögnek neveznek, az emberi nem ellensége”), aki eretnek tanokat terjeszt, és meghamisítja a Szentírást. Különösen az eretnekek ellen fordul – mindenekelőtt Kálvin ellen –, ami azért figyelemre méltó, mert maga Codurc protestáns lelkész volt, aki csak 1645-ben tért át a katolicizmusra. Fordításában azonban nem helyezi a Leviatánt és a Behemótot az Apokalipszisbe, hanem azt állítja, hogy a Jób könyvében a Behemót egy elefánt, a Leviatán pedig egy bálna, mégpedig nem szimbolikus, hanem „tulajdonképpeni” (proprie) értelemben. Mindazonáltal megemlíti a „metaforikus” értelmezést is, amelyben mindkét állat e világ királyait és fejedelmeit jelképezi, akiknek hatalmat Isten adományozott. Ezenfelül az állatokat egy hadsereghez is hasonlítja. A Leviatán – teszi hozzá – nemcsak a hatalmas bálnát jelenti, hanem azt a sárkányt is, akit az elefánt (vagyis a Behemót) öl meg.

Összefoglalva: a Leviatán képének lényegében démonikus tartalma 1500 és 1600 között fokozatosan eltűnik. A középkori népi hit démonai, amelyek még Luther gondolkodásában is élő valóságként jelen voltak, tovatűnnek; a gonosz szellemek groteszk vagy akár humoros kísértetekké alakulnak át. Hasonló sorsra jut a Leviatán képe is a XVI. századi irodalomban, amint az jól megfigyelhető az ördög és a démonok ábrázolásában Hieronymus Bosch műveitől egészen Bruegel úgynevezett „pokolábrázolásáig”. Bosch esetében (körülbelül 1500 körül) a középkori démonhit még érintetlen: ördögei ontológiai valóságot képviselnek, nem pusztán a fantázia szülöttjei. A táj maga a pokol; sok helyen tűz tör fel, amely áttöri a földi színek fátylát, nem pusztán díszletként vagy különc alakok színpadjaként szolgálva. Bruegel pokla (körülbelül 1600 körül) viszont már semmilyen nyomát nem mutatja ennek a veszélyes realitásnak. A démonikus világot inkább esztétikai és pszichológiai aspektusból érdekes jelenetté alakítja át. Bosch demonológiája és Bruegel pokolábrázolása között jelenik meg a világi realizmus fogalma: Bruegel parasztfigurái ennek tipikus művészi megnyilvánulásai, az angol irodalomban pedig Christopher Marlowe és Shakespeare nagy drámai alakjai tűnnek fel a színpadon. Shakespeare drámáiban a Leviatán néhány alkalommal mint hatalmas, erőteljes vagy gyors tengeri szörny jelenik meg, anélkül, hogy bármiféle szimbolikus utalást hordozna a politikai vagy mitikus jelentés irányába. Amikor például az V. Henrik harmadik felvonásában a fosztogató katonák féktelen vadságát ábrázolja, nem tesz utalást sem a középkori teológiai démonológiára, sem valamiféle metafizikailag meghatározott ellenségre.

Noha akadtak fanatikus, a Bibliát sűrűn idéző szerzők, Hobbes Leviatánjának megjelenése idején (kb. 1650 körül) az angol irodalmat már a Leviatán teljesen nem mitikus és nem démonikus értelmezése uralta. A Leviatán alakja így alig volt alkalmas a XVI–XVII. századi allegorikus ábrázolásmód számára. Például Milton az Elveszett paradicsom című művében nem ruházta fel a Leviatánt semmiféle rejtett szimbolikával, hanem egyszerűen hatalmas tengeri szörnyként jelenítette meg. Thomas Dekker pokolról szóló szatirikus-irodalmi leírásában, amely először 1607-ben jelent meg, egy pokolbeli postamester bukkan fel, aki a pokol földrajzát ismerteti egy frissen érkezett, fösvény londoni úrral, akit aztán „e nagy Leviatán lakájának” nevez. Ha helyesen értelmezzük ezt az ábrázolást, a Leviatán itt még mindig az ördögöt jelöli – de már nem a középkori teológiai értelemben, és nem is Dante Inferno-jának vagy Swedenborg pokolképeinek világában, hanem egy kifejezetten irodalmi-ironikus értelemben, amely a kor angol szellemi légkörére jellemző. Sanderson Sermons című művében (II/310, kb. 1630) Isten „a világ nagy Leviatánjaival” foglalkozik. Itt a Leviatánok egyszerűen a világ nagyjai, vagyis a hatalmasok. Ez a hétköznapi nyelvhasználat később még tovább fejlődött. Edmund Burke például Works (VIII, 35) című művében Bedford hercegét „minden teremtmény Leviatánjának” nevezi, míg Quincey (1839-ben) egy hasonlóan erős ellenfél elleni per kapcsán beszél „két megye Leviatánjáról”.

A Leviatán végül mindenféle szokatlanul nagy, vagy rendkívül erőteljes emberre és dologra – házakra, hajókra – alkalmazott, gyakran humoros jelöléssé vált. A szlengnyelv is átvette e tekintélyt parancsoló kifejezést. Hobbes kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a szó sajátos jelentést kapjon a köznyelvben. Nem teljesen bizonyos azonban, hogy Richard Ligon History of the Island of Barbados című művében szereplő egyik megjegyzés – amely Hobbes egyik meghatározását idézi – valóban az ő hatását tükrözi-e: „Mi teremti meg az összhangot ebben a Leviatánban? Egy jól kormányzott állam.” Érthető, hogy Locke, Hobbes ellenfele, nem kerülte el a Leviatán szó polemikus használatát: „Egy hobbesiánus így válaszolna: mert a Leviatán megbüntet, ha nem teszed.” Bernard Mandeville A méhek meséje (1714) című művében jellegzetesen hobbesi hangnemben ír: „Az istenek úgy döntöttek, hogy közületek milliók, egymáshoz jól kapcsolódva, alkotják az erős Leviatánt.”

Hobbes pszichológiai sajátosságai miatt elképzelhető, hogy a Leviatán képe mögött mélyebb, szimbolikus jelentés rejtőzik. Korának számos nagy gondolkodójához hasonlóan Hobbes is hajlott az ezoterikus burkolatok iránti ízlésre. Saját magáról azt mondta, hogy időnként „nyitott ablakokat” teremtett – olyanokat, amelyek feltárták gondolatait –, részben pedig úgy cselekedett, mint azok az emberek, akik egy pillanatra kinyitják az ablakot, majd gyorsan becsukják, félve a közelgő vihartól.

A Leviatánra vonatkozó három utalás Hobbes könyvének szövegében szimbolikusan felfogható úgy, mint három rövid időre megnyitott ablak. A Leviatán szimbolikájának további megfejtése azonban biográfiai és egyéni pszichológiai vizsgálódásokhoz vezetne. Részben olyan kutatások irányába kellene elmozdulnunk, mint Maxime Leroy vizsgálatai Descartes rejtélyes rózsakeresztes érzékenységéről; ennek nyomán talán a Leviatán kapcsán is feltárhatnánk bizonyos kabbalisztikus vagy más titkos tanításokat, amelyek a Leviatánt ezoterikus szimbólumként használják. Valóban van valami különös abban, hogy a középkorban oly erőteljesen jelen lévő keresztény démonológiai néphit a XVI–XVII. század folyamán milyen gyorsan eltűnt. Mindeme kérdések azonban túlságosan összetett vizsgálódásokat igényelnének. Bármilyen jelentős is lehet egy kizárólag életrajzi-pszichológiai megközelítés eredménye, önmagában nem adhat végleges választ arra a kérdésre, amely vizsgálódásunk középpontjában áll: hogyan hatott a politikai mítosz, mint önálló történeti erő.

Folyt. köv.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.