Ez a politikai ellenség a latin hostis, s nem az inimicus, a magánellenség. C. Schmitt az evangéliumok szóhasználatára hivatkozik: «Szeressétek ellenségeiteket» (Máté 5, 44), latinul: «Diligite inimico svestros» (a görögben ἐχθροὺς), és nem: diligite hostes vestros (a görögben πολεμίους). Az evangélium tehát az embernek magánellenfeleire, és nem a politikai értelemben vett ellenségekre céloz. Ezért a keresztények az evangélium szellemében is joggal küzdöttek a hostes: törökök, arabok, mongolok ellen. De ez nem jelenti azt, hogy a politikai ellenséget személyében kell gyűlölni. A szorosan vett politikai értelemben a magyarban az ellenfél a helyes szó, mert a politikusok nem egymás személyét, hanem elveit, az államélet berendezésére, a hatalom eloszlására, stb. vonatkozó nézeteit és viselkedésmódját helytelenítik és támadják. Ha mégis mint személyek kerülnek egymással szembe, ami gyakran óhatatlan, akkor valóban ellenségek.

Schmitt szerint a köznyelv abban is megőrizte a politikumnak ellenség-barát-szerű, antagonisztikus jellegét, hogy minden taktikát és praktikát, intrikát és manipulációt, ravaszságot és furfangot «politikának» szeret nevezni. Egyébként a legtöbb politikai fogalomban benne rejlik a polémikus, a valamit támadó, tagadó, megcáfoló értelem: respublica: a monarchia tagadása, osztályuralom: a nép többi részének kizárása, demokrácia: a kiváltságos osztály tagadása, szuverenitás: a főhatalom mással szemben, jogállam: a hatalmi állammal szemben, diktatúra: a nép befolyásának tagadása a kormányzatban, stb.

A politikumnak mélyen rejlő ellenség-barát viszonyt legjobban igazolja, hogy mint plurale tantum jöhet létre valamiféle politika, csak akkor, ha van egy párttal szemben egy másik párt, egy politikussal szemben egy másik politikus, egy nemzettel szemben egy másik nemzet. Valamely párt, valamely nemzet igazában csak a másik pártra, nemzetre való tekintettel létezik a valóságban, azaz ha van külön, a másiktól elütő sajátossága és érdeke, ha ellentétben állanak egymásal, másképp nem támad «politika». A politikát szervezett politikai egységek, pártok irányítják, ezek pedig szemben állanak egymással: a politikában tehát immanens módon benne van a barát és ellenség magatartása. Jellemző egy angol diplomata szava: a politikus a harcra jobban van beiskolázva, mint a katona, mert a politikus egész életén át harcol, a katona ellenben csak kivételesen. Innen van, hogy a ‚politikai’ szót legtöbbször a ‚pártpolitikai’ szó helyett használjuk, amelyben már eleve benne rejlik a barát-ellenfél ellentétes viszonyának jelentése. Ezért ha valamely kérdést a maga tárgyi tisztaságában, objektív mivoltában meg akarunk őrizni, akkor ‚politizáljuk’, azaz a pártküzdelemből kiemeljük.

De a politikumnak ellenség-barát jellege nyilván már abból is következik (erre Schmitt nem utal), hogy a politikum a hatalom birtoklása körül forog, minden hatalom pedig bizonyos fokig erőszaknak, tehát ellenséges valaminek érezhető. Minden vallási, erkölcsi, faji, gazdasági vagy egyéb értékfelfogás-béli ellentét előbb-utóbb politikai ellentétté is átalakul, mert uralkodni, a maga értékelését másokra minél szélesebb körben kiterjeszteni, hatalmát rákényszeríteni iparkodik. De ezzel már az embereket a barátok és az ellenségek csoportjába tömöríti, asszociálja és disszociálja, azaz politizál. Mindig valami ellentét robbantja ki a politikát és sűríti az embereket politikai csoportokká, pártokká, amelyek aztán a hevesség különböző fokával küzdenek egymással.

Ez a küzdelem annak felismerésén alapul, vajon ki barát, s ki ellenség? A politikai ösztön és gyakorlati gondolkodás elsősorban abban a képességben nyilvánul, hogy felismerjük, sokszor inkább megérezzük az ellenséget és a barátot. Az úgynevezett nagypolitikának is tetőpontja az a pillantás, amellyel az államférfi a látszólagos barátot mint ellenfelet ismeri fel. Bismarcknak csodálatosan kifejlett érzéke volt arra, hogy mindig helyesen érezte meg előre, ki lesz adott történeti pillanatban és helyzetben barátja és ellensége. Villámszerűen kiérezte az összes hatásokat, amelyek diplomáciai vagy politikai sakkhúzásaiból az ellenfél lelkében bekövetkeztek. 1868-ban már megmondotta K. Schurz-nak, hogy körülbelül két esztendő múlva III. Napóleon ürügyet fog keresni a küzdelemre, de az eredmény Napóleon bukása és Németország egyesítése lesz.

Vajon igazában milyen egy államférfi politikai érzülete és világfelfogása, mekkora meggyőződésének őszintesége és ütőereje, ennek biztos mértékét kapjuk meg, ha szemügyre vesszük, hogy kik a barátai, s kik az ellenségei, a szeretetnek micsoda fokával ragaszkodnak hozzá az előbbiek, s a gyűlöletnek micsoda fokával támadják az utóbbiak. Széchenyi, a nagy gyakorlati lélekbúvár, már 1846-ban épp oly jól látja, hogy a politika lényege a barátság és ellenséges érzület mozzanata, mint ahogy ma C. Schmitt teoretikus szeme. «Nálunk - mondja - minden, még a politika is, jobbadán szeretet és gyűlölet, szimpátia és antipátia legtúlságosabb határai közt ingadoz. Honnét aztán a gyakorlati státustudomány is tulajdonképpen nem az illetők több vagy kevesebb személyes kapacitásán és több vagy kevesebb viszonyi hatalmán alapszik, hanem sokkal inkább azon, hogy vajon mennyire szimpatizálnak velük az érintett próféták, vagy viszont. Ha szeretik, vagy éppen pajtássági magnetizmusban vannak velük, akkor istápolják; midőn, ha nem kedvelik, noha ennek oka tán maguk előtt is rejtély és semmi alapja sincs, minden kitelhető módon üldözik is.» (Polit. Progr. 91.)

Clausewitz száz évvel ezelőtt a politikumnak harcias alaptermészetét helyesen ismeri fel akkor, amikor azt mondja, hogy «a háború semmi egyéb, mint a politika folytatása más eszközökkel». A politika könnyen vezet akár külső háborúra, akár belső polgárháborúra, mert a veleje úgyis már a barátok és ellenségek csoportosulása, a harc. Csakhogy politikának hívjuk, amíg szellemi eszközökkel folyik, és háborúnak, ha már puskák és ágyúk a küzdelem eszközei. A politika és háború rokontermészetét érzi a köznyelv akkor, amikor ,politikai stratégiáról’ szól. A stratégiának pedig végső célja mindig az ellenség megsemmisítése. Hányszor újul fel a politikai életben Achilles és Hektor páros viadala, míg végül az egyik hétszer rohanja körül ellenfelének a harci szekérhez kötött holttestét Trója falai körül! Hányszor parittyázzák a kormány Góliátját az ellenség kis Dávidjai mindaddig, míg le nem terítik!

Cromwellben a politikai harc és a fizikai háború szelleme egyesül: a parlament tagjából egyszerre csak hadvezérré alakul át. A metamorfózis könnyű, mert mindkét esetben a cél az ellenség megsemmisítése. Mivel ez pusztán politikai eszközzel nem lehetséges, kardot ránt, hogy kiirtsa az ellenséget: a királyt kivégezteti, az íreket és skótokat halomszámra gyilkoltatja, a foglyoknak nem kegyelmez. Ez a módszere a politikában is: a parlamenteket sorban, alighogy összehívja, feloszlatja. Jellemző pénzeinek harcias jelmondata: Pax quaeritur bello: a béke útja a háború. Mikor Spanyolország, a politikai és katonai ellenség ellen küldi seregét, a spanyolokról azt mondja, hogy «ez a természetes gondviselésszerű ellenség», «a cél: kiirtani» (so make it not to be). Saint Just 1794-ben a konventben ilyen politikai programot szerkeszt: «Miben áll egy szabad állam? Mindannak teljes elpusztításában, ami vele szembeszáll». Amikor 1793-ban a jakobinusok arról tanácskoznak, hogyan kellene a forradalmi törvényszéket újraszervezni, Robespierre hidegen ezt a véleményét nyilvánította: «Kevésbé van most arról szó, hogy a haza ellenségeit megbüntessük, mint inkább arról, hogy megsemmisítsük». De hasonló politikai tervet szerkeszt a XX. században az action directe elmélet atyja, Georges Sorel, aki az «Erőszak Apológiájában» kifejti, hogy a proletariátusnak «a burzsoázia ellen a küzdelmet fényes nappal, minden gyengeség nélkül, az engesztelhetetlen ellenség megsemmisítésének céljával kell vezetni» (Reflexion sur la violence). Ezt a programot valósítja meg Lenin: a politikában az ellenféllel szemben csak egy célt ismer: az elpusztítást. Eszközei: Cseka, börtön, kínzás, kivégzés, száműzés. Politikai jelszava: écraser! Politikai zenéje: az ellenfél halálhörgése. A világtörténet legnagyobb terroristája, aki a legszélsőbb módon élte ki a politikum mélyén lakozó ellenséges magatartást, melyet benne a személyes bosszúvágy is fokozott. Márpedig a «bosszúállás - mint Walter Scott mondja - a legédesebb falat, melyet valaha a pokolban sütöttek». Sok politikus süt a történet tanúsága szerint ilyen sweetest morselt.

A politikai ellenségnek elpusztítására törő szenvedély, gyűlölet és bosszúvágy a legszélsőbb módon elemi erővel fakad ki Kossuthból 1848 őszén, a horvát-szerb felkelés idején, s rettenetes átokká tarajosodik. A politikai szenvedélyt felkorbácsoló retorikájának vad erejével tüzel a harcra egyik újságcikkében: «A magyarnak most csak két teendője van. Egyik: fölállani tömegben a haza földjét megszállott ellenség agyonnyomására. A másik: emlékezni! Ha a magyar e kettőt nem teszi, akkor oly gyáva, nyomorult nép, melynek neve a világ históriájában ugyanazonossá lesz a szégyen s gyalázat névvel; akkor a magyar oly gyáva, nyomorult nép, mely megfertőztette ősei szent emlékét, melyre maga az örökkévaló Isten azt fogja mondani: Bánom, hogy teremtettem; akkor a magyar oly Istentől elátkozott nép, melytől a levegő meg fogja tagadni éltető erejét, melynek kezei alatt a televény búzaföld sivataghomokká fog változni, melynek közelítésekor kiúszik a szomjat enyhítő forrás, ki hontalanul bujdosandik a föld hátán, ki hiába kérendi az irgalomtól az alamizsnának száraz kenyerét, kit alamizsna helyett arculcsapand az idegen faj, mely őt saját hazájában vándorkoldussá teendi, kit mint a gazdátlan ebet, büntetlenül verend agyon bármely gazember; olyanná lesz, mint a bélpoklos, mit minden ember kerül, mint az indus pária, kire az ebet uszítják. Hiában forduland a vallás malasztjához, neki nem adand vigasztalást. Isten, kinek teremtési mívét gyávasága által meggyalázta, nem bocsátandja meg bűneit sem ezen a világon, sem a másikon; a leány, kihez szemeit fölemelendi, seprővel hajtandja el a küszöbről, mint a rühes állatot, neje utálattal köpend gyáva szemei közé, s gyermekének első szava az lesz, hogy apját megátkozza! Borzasztó! Borzasztó ! De így lesz... Fegyverre tehát, aki férfiú !»

Ily rémesen sötét és groteszk képekkel izgat Kossutha harcra, melyben az otthonmaradt nőknek is részt kell venniük: «Az asszonyok pedig Veszprém és Fejérvár között ássanak egy irtózatos sírt, melybe a magyar nevet, magyar becsületet, a magyar nemzetet , vagy ellenségeinket eltemessük; s melyen vagy a magyar név szégyenoszlopa álland ily felírással: «Így bünteti Isten a gyávaságot», vagy álland a szabadság örökzöld fája, melynek lombjai közül Isten szava szóland, mint szólott Mózeshez az égő tüskebokorból: A hely, amelyen állasz, szent, így jutalmazom a bátorságot! Szabadság, dicsőség, jólét és boldogság a magyarnak !» (Kossuth Hírlapja, 1848 szeptember 18.)

Bizarr és szörnyű képekben festi le Kossutha magyarra váró rettenetes jövőt, ha gyáva az ellenséggel szemben, de ösztönösen érzi, hogy attól függ nemzete sorsa, vajon eléggé tudja-e gyűlölni ellenségét, amely ha nem bukik el, őt fogja kiirtani. A politikai érzék végzetes megfogyatkozásának, sőt teljes kiapadásának jele, ha hiányzik a nemzetből, főképp vezető rétegéből, annak tudata, hogy ki az igazi ellenség, mellyel szembe kell szállania, hacsak maga nem akar elpusztulni. A nagy forradalom előtt a francia nemesség gondtalanul a politikai racionalizmus karjaiba dől, az előkelők szalonjai is visszhangzanak azoktól az eszméktől, amelyek pár év múlva seregestül küldik őket a guillotine alá; az orosz vezető társadalmi réteg fiai és lányai már a múlt század hatvanas éveitől kezdve mély rokonszenvet éreznek az anarchista eszmék iránt, s az 1917-ik évi forradalom előtt sem volt az orosz intelligenciának képessége arra, hogy felismerje a társadalmat felforgató belső ellenségeit s ezek erejét. Hol volt 1918 őszén nálunk az a Kossuth-szabású politikus, aki csalhatatlan ösztönével a nemzet elé tárta volna azt a borzalmas jövőt, amely a cseh, szerb és oláh megszállás nyomán reá vár, s olyan ellenállásra izgatta volna, mint Kossuth 1848-ban? Azok a magyar tömegek, amelyek négy esztendeig halálmegvető bátorsággal küzdöttek vadidegen, messze élő nemzetek ellen a lengyel és orosz rónákon, a flandriai mezőkön, a doberdói sziklákon, s az Isonzó partján, teljesen elvesztették politikai ösztönüket, amikor közvetlenül hazájuk határát kellett volna védeniük a szomszédos, nem is harcoló, de csak belopódzó ellenséges népekkel szemben. A műveltebb magyar társadalmi rétegnek sem volt természetes politikai ösztöne annak megérzésére, hogy a belső forradalmi elemek micsoda végzetes ellenségek, miképp döntik egy új Mohácsba, s ütik fejbe a kommunizmus vörös kalapácsával.

Az agresszív államférfi típusa

Nunc ad fortissimum typum! Egyes embereknek állandó velük született hajlamuk van a gyűlölködésre, irigységre, kritikára, civakodásra, élesnyelvűségre, bármi is a foglalkozásuk, s bármilyen társadalmi környezetben élnek. Az ilyen lelkeknek a politikai élet különösen alkalmas éghajlat és talaj, hogy agresszív hajlamaik mérges virágai teljes pompájukban kifejlődjenek. Az állandóan támadó hangulat magában véve még nem teszi eleve rosszindulatúvá az agresszív típust: lehetséges, hogy éppen az erkölcsi eszmények szolgálatában, az erkölcsi megújhodás érdekében, szúrós és mindig támadásra kész. Az ellenfelet csak azért akarja megsemmisíteni vagy ártalmatlanná tenni, hogy tovább ne ronthassa meg a társadalmi és politikai életet. Célja pozitív, csak eszköze negatív. Az értékfelfogás játszik itt főszerepet: az agresszív típus vagy a személynek, mint ilyennek, értékét tagadja («személyeskedik»), s ez a rosszabbik eset; vagy pedig az értékellenest támadja a személyben, ezt akarja belőle kiirtani, s helyes értékhordozóvá javítani, s ez a jobbik eset.

Ahogy a szeretet vak, akképp a gyűlölet és rosszakarat is: az, aki szeret, a szeretett lénynek csak a jó oldalát látja, s az, aki gyűlöl, a gyűlölt lélekben mindent értéktelennek, sőt értékellenesnek, rossznak ismer föl. Állandóan összetéveszti az értéket és az értéket jól-rosszul megtestesítő személyt, így a gyűlölet, a túlzó kritikai szellem, a rosszindulat egyoldalúvá és igazságtalanná válik azzal a személlyel és tárggyal szemben, amelyre irányul. Sőt szélső esetben, amire a politika sok példát mutat, az agresszív hajlamú egyén gyűlöletét és támadó hangulatát átsugározza és belevetíti az egész világba és életbe, amely körülveszi. Két pólus körül kering az ilyen merőben agresszív lelki alkatú ember világa: én-je és az ellenség körül. Mindent, ami nem én-jéhez tartozik, már eleve ellenségnek érez. A világ és ember az ő számára csak azért van, hogy támadható legyen: tárgyul szolgáljon maró, démonikus hajlamainak. Ez a Sátán világa: úgy, ahogy Milton Elveszett Paradicsomában a Pandaemoniumban az ördögök, ő is csak a sötétben sub specie mali tud látni.

A politikai szatanizmusnak ilyen alakja természetesen az állandóan ellenséges érzületű, agresszív típusnak csak a legszélsőbb, kiélezett formája. A politika vadonjának erymonthosi vadkanai többé-kevésbé szelídebb indulatúak. A leterítés, a megsemmisítés helyett a legtöbb agresszív politikus megelégszik a kritikának sebet ejtő karmolásával. Abban éli ki támadó indulatát, hogy minden javaslatot élesen bírál, ellenez, cáfol és gátol. Nem az eredmény fontos előtte, hanem maga a támadás, a harc, a bírálat, a polémia, az ellenfél ingerlése, melybe beleviszi egész vitalitását, elmeélét, szellemi fegyvertárát. Logikai és esztétikai gyönyör neki az ellenfélre ütést mérni, szúrni-vágni, égetni, a sebekre sót szórni. A született, szinte hivatásból agresszív politikusnak becsvágya: minden nap beverni egy-két politikai ablakot, hadd csörömpöljön, s a figyelmet magára vonja. Feje élő-mozgó aktaszekrény, melyben politikai ellenfeleinek összes elkövetett és el nem követett bűneit, chronique scandaleuse-eit, egymásnak ellentmondó nyilatkozatait pontosan megörökítő iratok gondosan rendbe szedve találhatók. Csodálatosan tartós emlékezete, amely csak a másokra kellemetlen emlékképek szellemi gyűjtőhelye, rögtön azt az aktát rántja elő, amelyik az ellenfelet legfájóbban sebzi, ha ugyan le nem teríti. Támadása közben a szigorú Cato tógáját ölti magára: elkeseredett, szinte szadisztikus moralista, aki folyton figyelmeztet, fenyeget, támad, javít, mint valami gépfegyver kattog folytonos erkölcsi explozióiban a romlottság ellen, s végül, mint Cato, ő is megtanul görögül. 

Az agresszív lelki alkatú politikus a született, mindig ellenzéki, negatív embertípus: mintegy állandóan meg van szállva a tagadás szellemétől. Szinte automatikusan mindennel szemben csak aggodalma, kritikája van. «A kormány okait - mondja -, amelyek erre a lépésre indították, nem ismerem, de eleve helytelenítem.» A diabolikus politikai harcosnak egyéniségéből és hangszereléséből hiányzanak a középső hangok: mindig a legmagasabb hangrégióban sivít. Csakis az ellenzéki kisebbséghez tud tartozni, amelynek harca mindig elkeseredettebb és hevesebb. Ennek pszichológiai alapja az a hite, hogy minél kevesebb ember van vele egy nézeten, annál valószínűbb, hogy neki van igaza: a többség vak és lomha gondolkodású, vagy korrupt és gonosz. A kicsiny vallási szekták a legdogmatikusabbak a maguk igazságában: rajongók gyülekezetei. Hasonlóképpen a politikában az ellenzéki kis frakciók a legfanatikusabbak: csupa csalódott, elkeseredett, a kákán is csomót kereső, a ressentimenttel tüzelt agresszív emberekből állnak. Az ilyen ellenzéki pártok élére rendesen nem az kerül, akinek mélyebb belátása, komoly alkotó vezéri talentuma van, hanem az értelmi szempontból jóval kisebb fajsúlyú és kultúrájú, de harcos, támadó természet, aki kíméletlenül, az indulatok elemi erejével és a legnagyobb rohamozó zajjal forgatja a fegyvereket. Rendszerint csak addig vezérkedik, amíg harcolhat. Ha elül a küzdelem zaja, s pártja hatalomra jut, akkor már az alkotó munkához hiányzanak vezetőképességei, s más veszi át a vezéri pálcát. Ekkor azonban a negatívnak született politikai természet, sértett hiúságból is, új ellenzéki csoportot alkot, ahol megint kiélheti ellentmondó és agresszív hajlamát. Mint harcos politikus továbbra is valami téren a «szabadságért» küzd, de úgy, hogy a mások szabadságát támadja, s korlátozni iparkodik. Az ilyen puszta ellenzékiség, örökös terméketlen harc nincsen ínyére az alkotni vágyó államférfinak, ha mindjárt maga is erősen kritikai, s ellenzéki természet. «Kérdem - mondja Széchenyi -, ily könnyű szerrel, melyhez képest az, kinek jól pereg nyelve, ki merész és jó vastagokat tálalván ki, minden kormányit ellenez, vagy ha ilyest nem bír, legalább gyanúsítani törekedik, a közvéleményben már jóreményű fiatal, sőt nemzeti hősként fényledez, ugyan kérdem, ily felette könnyű szerrel azt gondoljuk, annyira aggasztó bonyodalmiból kiemelkedhetik hazánk?» (Polit. Progr. 18.)

Vegyük most szemügyre az agresszív politikust, aki ráviharozza dühét ellenfelére, mert megsértette. Önkéntelenül támadó állásba helyezkedik, hangja élesen metsző, sokszor rekedt, taglejtése heves és gyorsan lüktető, lélekzete ziháló, szája körül keserű vonás, szúrós a szeme, mintegy prédára les, homlokán erei kidagadnak, arca elvörösödik, keze ökölbe szorul. Egész megjelenése megfélemlítő. Kitűnően ábrázolja az agresszív politikusokat H. Daumier, a nagy francia rajzoló «A képviselők» című szépiarajzán. A képviselők legfőbb támadó szerve a száj, melynek hangereje a támadás fokával arányos, ezért a művész a szájat erősen túlozza. Hogy az indulatoknak ösztönös, brutális erejét jellemzően szemléltesse, alakjainak állatszerű jelleget kölcsönöz: a baloldali széles fej mint egy dühös béka kuruttyol, a jobboldali ösztövér ábrázat mint valami felingerelt keselyű hevesen vijjog, a hátuk mögött ugrásra kész harcos honatya mint feldühödt bulldog ugat. A rohamozó modort jellemzően fejezi ki a vonalak merevsége és sarkos volta: a kemény vonalak mintha maguk is szúrnának és karcolnának. Az előharcosokat a többi képviselők kiabáló kara kíséri.

A harcos természetű politikus abban is kéjeleg, hogy zordnak akar látszani. Ha lefestik vagy lefényképezik, komor képet ölt, az igazságért kérlelhetetlenül küzdő ember felsőbbségének érzését iparkodik kelteni: kemény, szigorú, engesztelhetetlen. Cromwell festőjét erősen megkorholta, mert nem elég zordnak ábrázolta: arcképéről hiányoztak sebhelyei és szemölcsei. A diktátorok sohasem ábrázoltatják nyájas és vidám embernek magukat.

Az agresszív politikai típus szemléltetésének feladata voltaképp azonos a politika történetének megírásával. Itt csak olyan néhány államférfiú vulkanikus egyéniségét emelem ki, akikben a támadó politikus lelki jegyei összesűrítve jelentkeznek.

Nagy Frigyes minden ízében a harc embere: nemcsak a politikában és a csatamezőn, hanem az irodalomban: ódáiban, röpirataiban, leveleiben a legmaróbb szarkazmus képviselője. Az idősebb Pittnek támadó ereje és csúfolódó hajlama félelmetes volt. Soha angol szónoktól annyira nem rettegtek, mint tőle. Azon ritka politikusok közé tartozott, aki megengedhette magának, hogy ellenségei előtt szóljon, nem törődve azzal, hogy ezek később mit mondanak. Kevés embert gyűlöltek és szerettek annyira, mint O’Conellt, a rettenthetetlen ír parlamenti harcost. Az egész angol parlament összefog ellene, s ő kis csoportja élén évtizedekig vívja a legrettenetesebb küzdelmet. Szüntelenül a legvadabb támadást intézi ellenfelei ellen: utolérhetetlen volt a nyelv hatalmában, a szellemességben, s a villámgyors lecsapásban. Harci dühe a durvaságban alig ismert határt: Wellingtont «félbemaradt káplárnak» (a stunted corporal) címezgeti; egy másik ellenfele «a nagy hazudozó» (a mighty big liar), «egy töredelem nélküli tolvaj egyenes leszármazottja» (a linear descendant of the impenitent thief), egy harmadik ellensége «nemes bohóc» (a titled bufoon), «dölyfös kuvasz» (a contumelions cur), «skorpió», «disznó», stb. Éktelen haragra gerjedt, amikor őt a fiatal, radikálisból hirtelen konzervatívvá vedlett Disraeli megtámadta. Az ír néptribun így adta vissza a kölcsönt egy dublini népgyűlésen: «Ha a zsidók Isten választott népe is voltak, volt köztük hitetlen is, és ezek egyikétől származhatik ez a fiatalember. Ugyanolyan a jelleme, mint annak a gonosz latornak, aki a keresztfán halt meg, s akinek alighanem Disraeli volt a neve. Azt hiszem, ha közelebbről megvizsgálnék Disraeli családfáját, rájutnánk, hogy ez az ember egyenes leszármazottja annak a «magas» állású embernek, kit említettem». (Maurois: Disraeli élete. 86.) De bármily heves volt is O’Connell, minden agitációjában mindig az alkotmányos keretek közt maradt, s okossága óva intette az íreket a fegyveres lázadástól. Függetlenségét minden oldalról megőrizte. Egész politikai mozgalmát az írek katolicizmusára építette, de függetlenségére büszke ellenzéki szelleme Rómától sem engedte magát befolyásolni a politikában: «Római katolikusok vagyunk, de nem Róma szolgái. Annyi teológiát Rómától, amennyi tetszik, de semmi politikát!» (As much theology as you please from Rome, but no politics.)

Az agresszív politikus félelmetes fegyvere a szatíra, a biztos kéztől mesteri ügyességgel kilőtt nyíl, amely az ellenfél leginkább sebezhető pontjába talál, s nevetségesség porondjára teríti le. Ennek alig volt valaha nagyobb mestere, mint Disraeli, amikor pártjának vezérét, Peel miniszterelnököt halálra sebezte. Peel jó barátságban élt a nagy Canninggel, akit azonban 1827-ben cserbenhagyott, s az ellenzék élére állt. Nemes és nemtelen fegyverekkel harcolt Canning ellen, akinek ez kétségkívül elősegítette korai halálát. Disraeli 1845-ben kérdőre vonta Peelt a parlamentben azért, hogy az angol külügyminiszter az olasz forradalmárnak, Mazzininek leveleit a levéltitok megsértésével felbontatta. Peel, akinek állását Disraeli titokban már régen fúrta, illetlennek minősítette azt, hogy a saját pártjabeli, tehát barátnak hitt politikus támadja őt. S nagy pátosszal idézte Canningnek egy versét, amelyben arra kéri Istent, őrizze meg barátaitól:

Save, save, oh save me from the candid friend!

Disraeli finom, de megsemmisítő iróniával célzott válaszában Peelnek Canninggel szemben tanúsított baráti hűtlenségére: «Ha az igen tiszteletreméltó gentleman néha illőnek találja híveit szigorúan megfeddeni - talán meg is érdemeljük ezt -, én vagyok az első, aki kész hátát a korbács alá hajlítani, de ha az igen tisztelt  gentleman szemrehányások helyett mindig csak idézeteket használna, biztos lehet benne, hogy ezek még jobb fegyverei lennének. Olyan fegyver ez, melyet ő mindig mesteri kézzel forgat, s ha ő prózában vagy versben valamely tekintélyre hivatkozik, biztos a sikerről, részint azért, mert ritkán idéz olyan passzust, amely előbb már ne találkozott volna a parlament tetszésével, részint, és különösen azért, mert idézetei oly találók. Az igen tisztelt gentleman nagyon jól tudja, mit jelent a vitába beledobott nagy név, s milyen rendkívüli és felvillanyozó lehet ennek hatása. Ő sohasem hivatkozik olyan íróra, aki nem nagy és ritkán olyanra, aki nem kedvelt, hanem mindig olyanokra, mint például Canning. Olyan név ez, amely - meg vagyok győződve - sohasem említhető e Házban a kedélyek megindultsága nélkül. Mindnyájan bámuljuk az ő lángeszét, mindnyájan fájlaljuk korai halálát, és mindnyájan rokonszenvezünk vele büszke harcában a fennkölt előítélet és fölényes középszerűség, irigy ellenségek és «őszinte barátok» ellen. Az igen tisztelt gentleman biztosra veheti, hogy az ilyen tekintélytől vett idézet mindig hatásos lesz, - néhány sor, például a barátságról, Canningtől, megírva és az igen tisztelt gentlemantől idézve. Tárgy, költő, szónok: milyen szerencsés kombináció! Ennek hatása egy parlamenti tárgyalás folyamán szükségképpen kell, hogy lenyűgöző legyen, és én meg vagyok győződve, hogy - ha az idézet hozzám lenne intézve - nem tehetnék mást, mint szerencsét kívánnék az igen tisztelt gentlemannek nemcsak kitűnő emlékezőtehetségéhez, hanem bátor lelkiismeretéhez is». (Brandes: Lord Beaconsfield, 139.) Disraeli a legkomolyabb képpel mondta ezeket a saját pártvezérét kivégző ironikus és bosszú sugallta szavakat, közben az egész Ház, a konzervatív párttal együtt, kacagott.

Gladstone,a forróvérű skót nem becsülte Disraeli jellemét éppen a Peel-el szemben tanúsított viselkedése miatt. De, noha évtizedekig az angol politikai élet ennek a két harcos egyéniségnek párviadala volt, Gladstone sohasem merte vetélytársa személyét támadni, bármennyi alkalma lett volna is erre, mert félt a parlament e biztoskezű keleti késdobójának mesterien hajított szatirikus pengéjétől. Annál vadabbul támadta minden tisztelet nélkül Salisbury személyét. Amikor 1864-ben Palmerston megbukott, a legerősebb ember a liberális pártban a féktelen indulatú Gladstone volt. De a közvélemény jó része azt hánytorgatta, hogy a bősz Gladstone miniszterelnöksége lehetetlen: túlságosan ingerlékeny, örökösen impulzív, nincsen tapintata, szerelmes a maga eszméibe, s erőszakolja őket, teljesen járatlan a lelki bánásmód és kiegyenlítés művészetében, hevességével tönkre fogja tenni a pártot, nem fogja tudni vezetni a képviselőházat. S mi történt? Ez a féktelen temperamentumú ember a hatalom birtokában meghiggadt, tapintatos és óvatos lett. Amikor huszonötéves pártkormányzata után - írja Bryce - elérkezett az idő, hogy az agg Gladstone visszavonuljon, súlyos kérdés volt, vajon miképp lehet összetartani a liberális pártot az ő nagyszerű vezérlete nélkül.

Bismarck a legharciasabb államférfiak egyike, akinek lobogó temperamentumát, támadó és szatirikus természetét az ész, ha szükség volt rá, mindig fékezte. Nagyobb súlyú politikai szerepe már a küzdelem hivatásában fogan. Amikor 1862-ben Vilmos király már a lemondás gondolatával foglalkozik, Bismarckot ajánlják neki vezető miniszternek. A király azonban attól fél, hogy Bismarck féktelen harci kedvével mindent majd feje tetejére állít. Magához hivatja. Megkérdezi tőle, vajon hajlandó-e az országgyűlés többsége ellenére is a hadsereg újjászervezése mellett kitartani? Bismarck habozás nélkül igennel felel. Most teljesedik be hivatása: kész a várva várt küzdelemre. S a harcot aztán keményen állja is: ellenfeleit félelmetesen gyűlöli és támadja. Nincs igaza - mondja - Goethének, aki szerint a szeretet szépíti meg az életet; a gyűlölet ugyanezt a szolgálatot teszi: «nekem nélkülözhetetlen a szeretet számára feleségem, a gyűlölet számára - Windthorst».Akit Bismarck gyűlölt, mindörökre gyűlölte, nem tudott, legfeljebb csak látszatra, kibékülni. Maga is érezte, hogy a gyűlölet nagy gyengeség, mely elhomályosítja az ítéletet, és megbénítja az állam nyugodt kormányzását. Ezért írja 1874-ben Vilmos császárnak: «A harag és a gyűlölet a politikában rossz tanácsadók, kérem az Istent alázatosságért és békülékenységért». Mint az agresszív típus jellemző képviselője sokszor gerjedt féktelen haragra, amelynek hevében egy-egy tárgyat, amely keze ügyébe akadt, összetört. «Mit csinál, ha haragszik?» - kérdezte egyszer Beust-től. «Nem gondolja, hogy nagy megkönnyebbülés valamely tárgyat összetörni?» Ez persze nála nemcsak a haragos feszültségnek cselekvésben való levezetése, hanem az ellenség elpusztításának szimbóluma is volt. Egyébként a harcban gyakran alkalmazta az ellenfél megvetésének szimbolikus eszközét is. Még fiatal képviselő korában, amikor egyszer az ellenzék pfuj-kiáltása nem engedte szóhoz jutni, a szónoki emelvényen egyszerűen az üvöltő ellenzéknek hátat fordított, s nyugodtan újságot kezdett olvasni. Agg korában is kíméletlen harcos marad. Mikor nyugalomba kénytelen vonulni, akkor sem tud nyugodni: agresszív természetét akkor is ki kell élnie. Cikkeket ír a Hamburger Nachrichten-be, melyekben élesen támadja az új kormányzatot. Ezen sokan megbotránkoznak. «Az, aki azt akarja - felelte Bismarck -, hogy hallgassak, s mindent tovahaladni engedjek fejem fölött, nem barátom... Jogom van védeni magamat, ha megtámadnak, és kötelességem véleményemet kimondani, ha látom, hogy a hatalom mostani birtokosai téves úton járnak. Hát engedjem, hogy szájkosarat rakjanak rám? Majdnem harminc esztendeig tűrhetően vittem az ügyeket, s némi tapasztalatot gyűjtöttem. Nem szabad most ezeket értékesítenem a birodalom érdekében?» Az agg harcos kancellár utódját, Caprivi tábornokot sértő nyilatkozata miatt párbajra akarja kihívni. «Még mindig erős a kezem» - jelentette ki hetykén.

A harcos politikusnak született ember olyan, mint az oroszlán: természetes bátorsága és harci készsége van; a véres küzdelem nála magától értetődő viselkedés, és nem színészi póz. Olyan funkció, mint az, hogy eszik és alszik. Ilyen kíméletlen szörnyű harcos természet, egyben hatalmas tetterő Gambetta 1870-ben. Jelszava: «háború a végsőkig!» A bosszúvágy és gyűlölet megtestesülése. A bordeauxi nemzetgyűlésen vad dühvel harcol a bismarcki béke ellen. És ez a harcos egyéniség, aki a barrikádokon, a viharban, a veszedelmek közepett volt elemében; aki az engesztelhetetlenek, les irréconçiliables csoportjának volt a feje; aki örökkön a szabadságért, népjogokért verekedett, lényegében hatalmi természet, demokrata despota, a tőlemegszabott rend és tekintély imperátora volt, aki mindenkit ellenségének érzett, aki más nézeten mert lenni, mint ő. Diktátor-jellem, ugyanabból a fajtából, mint Clemenceau.

A vérbeli agresszív politikus senkitől sem fél, de mindenki fél tőle. A támadást sportszerűen űzi: gyönyörködik a saját erejének gyakorlásában és mutogatásában. Clemenceau évtizedeken át terrorizálja a francia parlamentet: mindenkit gyűlöl és támad, s mindenki gyűlöli és féli. Tucat kabinetet buktat meg, sokszor teljesen igazságtalanul, s hamis gyanúsítások alapján. Haláláig tipikus példája a negatív, örökké rohamozó, félelmetesen támadó és bíráló politikusnak. Vérengző tigris, ki folyton prédára lel. Annyira hozzá tapadt az egész világ közvéleményében Clemenceau nevéhez a tigris-jelző, hogy amikor az oxfordi egyetem a háború után díszdoktorrá avatta, diplomájában Tiger Gallicus névvel tiszteli meg. A tagadás megtestesült szelleme. Hosszú politikai pályája alatt csak miniszterelnök volt, egy miniszterelnök sem merte bevenni kabinetjébe, kivéve 1906-ban, amikor pár hónapi belügyminisztersége alatt magához ragadta a hatalmat, s ő lett a kabinet feje. Ez az állása azonban untatta, nem harcos természetének való volt, szinte készakarva engedte magát egy jelentéktelen flottakérdésben megbuktatni, egészen váratlanul, mintegy kiszámítva a pillanatot, amikor az őt támogató többség jó része éppen távol volt. Max Nordau mondja, hogy Clemenceau annyira hozzászokott ahhoz, hogy minisztereket buktasson, hogy végül magát is megbuktatta, mivel senki más nem állott vele szemben. Így megint szabad ember lett, aki korlátlanul kiélheti agresszív hajlamait. Csak kalapács akart mindig lenni, sohasem üllő. Mindenkit gyűlölt, aki hatalmon volt, még magát is: szemében minden miniszter eleve ostoba és gonosz szándékú egoista. Nem szeretett senkit, de őt sem szerette senki. Talán elpirult volna, ha valaki azt mondta volna neki, hogy szereti. Véges-végig jakobinus patrióta volt a Robespierre típusából.

A háború alatt tüzes hazafisága a leghevesebben támadja a kormányokat, hogy langyosak és hanyagok; tábornokaik tehetségtelenek és gyávák; az ellenség le fogja verni őket, s jön a rettenetes katasztrófa, amilyent ő már 1870-[187]1-ben egyszer átélt. Kíméletlen offenzívájának hatása alatt a sorban bukó kormányok be akarják venni a kabinetbe, hogy legyen Union Sacrée, viselje ő is a felelősséget. De Clemenceau ellenzéki természete továbbra is csak bíráló és támadó akar maradni. Azonban ennek a heves politikai cenzornak L'Homme Libre újságját az állam cenzora kénytelen sokszor bírálni, és cikkeit törölni. Ekkor a Szabad Ember átalakul Láncokba Vert Ember-ré, L’Homme Enchaîné-vé. Mikor már minden recseg-ropog, az agyonsanyargatott nemzet szenvedési kapacitása kimerülni, s a békevágy felülkerekedni látszik. 1917-ben Clemenceau átveszi az uralmat. A «Szabad Ember» most kegyetlen diktátor, aki a defetisták ellen rémuralmat gyakorol, sereg embert kivégeztet és bebörtönöz. Bámulatos ennek az aggastyánnak cselekvő energiája. Bele tudja sugalmazni a kifáradt nemzetbe a maga elszánt határozottságát. Harcos természete most igazán elemében van: Je fais la guerre - kiáltja szüntelenül. Koncentrálni tudja a nemzet erejét a végső megfeszítésig. Megteremti az antant-seregek főparancsnokságának egységét, kiirtja a defetizmust, hozza az amerikai seregeket - és győz.

Clemenceau-nak nagy életküzdelmében Démoszthenész a politikai eszménye. Könyvet is ír róla, amelyben a rémesen támadó filippikák szerzőjének alakjában magamagát ismeri fel, s idealizálja. Démoszthenész kíméletlenül ostorozta korának görög defetistáit, akiknek gyenge akarata reménytelennek tartotta a küzdelmet a makedónok ellen, s már előre paktált velük. Clemenceau az Akropolisz tövében, a Parthenon szomszédságában, a Hymettos hegyén, mindenütt a görög rögtönítélő bíróságot látja, úgy, ahogy otthon Franciaország minden zugában. Démoszthenész összezúzni akarta a gyengéket, a harcban fáradtakat: ez a nagy ember, az Erő. Clemenceau magát francia Démoszthenész-nek érzi: ő is körülbelül négyezer franciát ítéltetett el. Az agg Clemenceaut csak a gyűlölet tartotta életben. Az ellenségek számára diktált karthágói békét személyes bosszúművének érezte, amelybe feneketlen gyűlöletének egész láváját beleömlesztette. Ez a gyűlölet maga alá gyűrte a béke-Messiást, Wilsont is, akinek elméleti pátosza a bárány szelíd leégetése volt a népeket szétmarcangoló tigris ugrásával szemben.

Az agresszív típusú államférfiból a gyűlölet kiöl minden fogékonyságot a minden embert erkölcsileg kötelező humanitás iránt. Amikor az antant élelmezésének szervezője és feje, Hoover a fegyverszünet alatt élelmezni akarja a teljesen kiéhezett Németországot, Clemenceau a leghevesebben ellenáll a tervnek: hadd pusztuljon el Németország asszonyaival és csecsemőivel együtt. Hogyan fogja Németország aranyban fizetni a hadisarcot, ha most a fegyverszünet alatt aranyát élelmiszerekre fogja költeni? Hoover hiába magyarázza neki, hogy nem lehet a tehenet fejni is, és ugyanakkor meghalatni is. De Clemenceaués a francia katonai párt tovább is blokád alatt akarja tartani a németeket, hogy bármilyen békefeltételeket kénytelen legyen aláírni. Hoover-nek, a queckernek humanitás-érzése azonban nem nyugodott, az angol és az amerikai legfőbb vezetőséget tovább ostromolta: figyelmeztette őket arra az erkölcstelenségre, amellyel a társult hatalmak a történelemben magukat örökre beszennyezik. Miképp tudjon dolgozni a német nép, hogy jóvátételt fizessen, ha nem eszik? Az éhség és kétségbeesés Németországot orosz példára a kommunizmus karjaiba kergeti, s ennek a fertőzésnek Franciaország és Anglia sem fog tudni ellenállni. Hoover érvelése előtt az angol, olasz és amerikai delegátusok emberi érzése meghajolt. Végre Clemenceau gyűlölete is a legnagyobb nyomásra és fenyegetésre kénytelen volt engedni. «Azok a módszerek - írta Hoover 1919 februárjában az amerikai delegációnak -, melyeket az élelmiszerblokád alkalmaz, egyáltalán erkölcstelenek... Az az érzésem, hogy mi nem egyeztethetjük össze nemzeti becsületünkkel, és méltóságunkkal, hogy ezt tovább nézzük... Szeretném a békekonferenciát a szörnyű következményekre figyelmeztetni, melyeket Európa társadalmi rendszerének teljes összeomlása vonhat maga után». (Irwin: H. Hoover, 200.) Clemenceau vak gyűlölete, ha szabadjára engedik, ezt is megkockáztatta volna.

A diktátorok, amilyen Cromwell, Clemenceau, Kemal, Piłsudski,az agresszív típus hajlamait kiélve jutnak feltétlen hatalmukhoz, így Mussolini is. Egész életében támadó, mindent kockáztató, harcias szellem, aki jelszavát Nietzsche-től kölcsönzi: Lebe gefährlich. Szereti emlegetni, hogy az életet dramatizálni, harccal mozgalmassá kell tenni. Már fiatalon így ír: «A csata vége másodrangú kérdés. A jutalom számunkra magában a harcban rejlik, a győzelem nélkül is». Nemrégiben azt kérdezték tőle, vajon ragaszkodik-e még ma is ehhez a fiatalos költői gondolathoz? «Hogyne - felelte -, sőt ismét a fasiszta filozófia magjánál vagyunk. Amikor nemrégiben egy finn filozófus arra kért, mondjam meg neki egy mondatban a fasizmus lényegét, ezt jelentettem ki németül: «Wir sind gegen das bequeme Leben». (Gespräche, 196.) Sokszor idézik Bismarck szavát: «Ma éjjel nem aludtam. Egész éjszaka gyűlöltem». Mussolini azt mondja, hogy ő is a Bismarck fajtájából való, de bámulja Caesart,aki nem tudott gyűlölni: amikor ellenségének, Pompeius-nak fejét akarták elébe hozni, ezt nem engedte, ellenben nagyszerű temetési ünnepet rendezett számára». (Uo. 216.)

Hová fajulhat a politikai gyűlölet és harc, annak keserűen jellemző példája Széchenyi és Kossuth egyre hevesebb párviadala. Hangjuknak harcias, majd durva és sértő ereje egyre növekszik, úgy, ahogy Széchenyi Kossuthban mindinkább az országot rombadöntő izgatót látja. A Politikai Programtöredékekben ki akarja mutatni, hogy Kossuthból hiányzik minden komoly államférfiúi vonás, csak szóvirágos néptribun. Politikai messiásnak hiszi magát, pedig státusbölcsesség helyett csak fantáziával és önhittséggel van telve. Kossuth egy második Dózsa György, egy új Hora és Gloska-féle szörnyűség szítója, akit hűsre kell tenni. De Kossuth sem marad adós Széchenyinek a hang agresszív ereje dolgában: Széchenyi támadását «oligarchikus dölyffel s keserű epével saturált betyáros gorombaságnak» bélyegzi (pár évvel azelőtt ő nevezte el Széchenyit a «legnagyobb magyarnak»), s harag és bosszúság helyett, úgymond, «csak szánni tudom őt - a beteget, fény és bőség örömében kedélyzavart szegény boldogtalant». (Kossuth válaszát a cenzúra nem engedte kiadni. Ld. Gr. Széchenyi István Összes Munkái. VI. köt. 1930. 834.) Ha két ilyen, a kultúra magas fokán álló kiváló szellem, mint Széchenyi és Kossutha politikai küzdelem hevében megfeledkeznek az emberi személy méltóságáról és tiszteletéről, a Seneca szaváról: homo res sacra homini, akkor mit várhatunk a vad ösztönös politikusok harci stílusától, akik egyszeriben átcsapnak az ellenféllel szemben a homo homini lupus állati cinizmusába, a létért való küzdelem farkasfilozófiájába?

Az agresszív típusnak különféle árnyalatai jól megfigyelhetők a nagy parlamenti vitatkozók debatteri módszerében és szellemében. Az egyik típus a harcban elsősorban a logika hideg kardpengéjét használja fegyverül. Ennek képviselője Szilágyi Dezső. Félelmetes szóbirkózó: szellemének a vita olyan életeleme, mint testének a vívógyakorlat. Politikai arcképének legjellemzőbb vonása a rögtönzött polémia: ennek is nem deklamáló pátosza, hanem logikai élessége. Szava, mint a kardpenge szikrázott. Nem meggyőzni, de legyőzni akart. Volt bátorsága gyűlölni és bírálni, szúrni és vágni, mert hitt esze logikai erejében és nyelve hatalmában. A logika Szilágyi nyelvén átváltozott immanens tárgyi szatírává. Mint igazi debatter Szilágyi nemcsak magában ragyogott, de másokat is provokált, hogy ragyogjanak.

Az agresszív típus másik árnyalata a lírai: nem tárgyi-logikai érvekkel zúzza össze ellenfelét, hanem az indulat belső tüzével, mely a hallgatóságra is önkényt átragad, szellemes és színes képeivel és hasonlataival, amelyeket azonban a szilaj harag és gyűlölet sokszor szertelenné és groteszkké alakít. Nem az észen, de a szíven keresztül szúrja le ellenfelét. Ilyen volt Ugron Gábor harcias egyénisége. Lobogó szenvedélye mindig az ellenzék támadó frontjába állította: a huszáros, rohamozó modor volt igazi életformája és szónoki étosza. A szabadságért küzdött, de más akaratot nem ismert az övén kívül. Parancsoló egyénisége értette is a módját annak, hogy akaratának feltétlenül engedelmeskedjenek azok, akiket barátjai közé számított. S viszont mint ellenséget gyűlölte és támadta azokat, akik mást akartak, mint ő. Mindig támadásra kész természetét még híveivel szemben is kiélte: úgy bánt barátjaival is, mint káplár a bakákkal - mondotta róla Bartha Miklós. Heves véralkata mindig harcra tüzelte: az 1870-[18]71-ik évi francia-porosz háborúban ott küzdött a franciák oldalán Garibaldi vezérlete alatt az idegenek légiójában, s végigélte a párizsi kommün borzalmait. Amikor még pár év múlva a török-orosz háború kiütött, szertelen fantáziája és harci vágya azt a vakmerő tervet szőtte ki, hogy a székelyekből toborzott sereggel betör Romániába, az orosz sereg hátába kerül, meglepetésszerűen elvágja az oroszokat hadtápvonalaikból, s így a törököt diadalra segíti. A Disraeli elnöklete alatt álló oroszellenes angol kormány a «székely puccsot» fegyverrel és pénzzel támogatta. A vakmerő vállalkozás nem sikerült: a tervet elárulták, a székelyek Rabonbánja kénytelen volt Olaszországba menekülni. Az egész terv Ugron nyughatatlan harci kedvének és forró képzeletének történeti dokumentumává törpült.

*

«Az, amire az élet megtanított - mondja Jaurès - nem a szocializmus eszméje, hanem az a követelmény, hogy ezért az eszméért harcolni kell.« Ez a politikai élet lényege és értelme: küzdelem eszmékért, s az eszmék érdekében a hatalomért. Óhatatlan azonban, hogy ebbe a küzdelembe az emberi ösztönök és szenvedélyek, a becsvágy és a hatalomvágy, az irigység és féltékenység, a hiúság és a büszkeség, a káröröm s az ellenfél letiprásának gyönyöre a politikusok hidegebb vagy melegebb lelki alkatához mérten bele ne vegyüljön. Ebbe a politikai küzdelembe nem a csendes, szelíd, hanem legkönnyebben mindig a könnyen hevülő, agresszív típusú emberek vetik bele magukat. Az ő féket kevéssé ismerő lelki természetük a fő oka annak, hogy

egymást gyűlölve marják, kiket egy fal körít,
külellentől egy árok véd meg
...l’un l’altro si rode,
di quei che un muro ed una fossa serra.
(Dante: Purg. VI. 83-4.)

*

In Napkelet, 11. évf., 5. szám (1933), 338-352.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.