Minthogy az ország akkori belsőbb részei túlnyomórészben mocsaras árterületek voltak, a törzsek inkább a peremvidékeken próbáltak megtelepedni, a szállásbirtokoknak ilyképpen való kiválasztása nemcsak gazdasági érdekeiknek felelt meg, hanem a gyepűelvek szemmel tartását is megkönnyítette. A peremvidéken elhelyezkedett törzsek egyszersmind gyepűőrök is voltak. Ekképp a határvidékek képezték az ország népesedésének és területi tagoltságának első jegecesedési pontjait. Később a belső területek, az addig leginkább csak legelőül használt nyári szállások is benépesedtek, úgyhogy csak az ország határán húzódó gyepűelvék, a törzsek közötti kettőshatárú gyepűk és a nagyobb mocsarak, terméketlen puszták maradtak lakatlanok. Ezekből a lényegében uratlan területekből alakult később, Szent István alatt a hatalmas királyi birtok.

Ha a törzsszövetség megalakulásával lehet is magyar nemzetről beszélni, a honfoglalás befejeztével az ősi magyar életforma fennmaradása mellett mégis messzemenő változásoknak kellett bekövetkezniük. Maga a főhatalom birtokosa, a fejedelem ebben a politikai szervezetben nem volt a középkori keresztény uralkodók karizmatikus jegyeivel és jellegével felruházva. Az ő helyzete nagyon is földi természetű: hatalmi rátermettség, a harcok során tanúsított egyéni kiválóság, népszerűség juttatták a fejedelmi polcra, és erélye, diplomáciai készsége jelentették hatalma mérvét és kiterjedését. A tekintély nem volt valami absztrakt természetű dolog az ősmagyarok előtt, hanem nagyon is materiális erők függvénye. A honszerző Árpád tekintélye még csorbítatlan, de már utóda még árnyékát sem tudja megközelíteni annak a politikai befolyásnak, melynek segítségével elődje hazát szerzett. [A] Konstantinos feljegyzéseiben megörökített magyar közállapot már bizonyos ziláltságot mutat. Nyolc törzsük nem engedelmeskedik saját fejedelmeinekb - Árpád neméből sorrend szerint uralkodónak, a gyulának és karkásznak -, hanem szövetségük van háborúra, és amely részt megtámadják, azt teljes tanáccsal és törekvéssel megsegítik. [2] Sokszor egy-egy nagyobb hadi vállalkozást vezető hadnagy hatalma és befolyása túlszárnyalja a fejedelmét, aki gyakran csak saját törzse fejévé zsugorodik össze. A dunántúli törzsek hagyományai szerint a későbbi Lél és Vérbulcsú hadnagyok, kik nyugati kalandozásaikkal szerezték legendás hírüket, a későbbi generációk szemében oly nagyokká nőttek, hogy még a honszerzés tényét is nekik tulajdonítja a néphagyomány. Hasonló sorsuk volt a gyuláknak, karkászoknak, bár nem egy közülök egyéni kiválósága révén nagy tekintélyre és befolyásra tett szert. Általában azt mondhatjuk tehát, hogy a honfoglalás korában és azon túl is még jó ideig, intézményes tekintélyről, hierarchiáról nem igen beszélhetünk, s így abból közigazgatási elrendezettség, területi fennhatóság nem igen fejlődhetett ki.

A központi hatalom az ősi szervezetben nem tudott állandósulni, és nem tudta magához ragadni a nemzetszervezés irányítását. A törzsszövetség felbomlott, sőt még a törzsi szervezet, mely a közös őstől való leszármazás hite alapján vérségi kötelékkel láncolta össze közös hadi vállalkozás idején a nemzetségeket, sem rendelkezett olyan funkcionális feladatokkal, hogy békében is összefogó, kollektív politikai, társadalmi intézményé alakulhasson át. A békésebb idők elkövetkeztével a törzsfők hatalma is megnyirbálódott, és esetleg más, tanácsban tekintélyesebb, népszerűbb nemzetségfők ragadták magukhoz a közvélemény alakítását és irányítását. A hadi vállalkozás befejezése után az egyes nemzetségek szétszéledtek szállásföldjeikre, a maguk zárt világába, ahol már nem akartak parancsolót ismerni maguk felett. A szakirodalomban találkozunk ugyan törzsi önkormányzatról szóló fejtegetésekkel, és fel is tételezhető, hogy a honszerzést követő, és sok bizonytalansággal, néha szorongó nyugtalansággal járó első időkben még volt több-kevesebb törzsi kapcsolatuk és közös ügyeiket közösen intézték, de ez leginkább az összetűzések elsimítását, vagy valamely gazdasági természetű közvetítést, megbeszélést jelentett.

Nem kisebb akadálya volt a közigazgatás, politikai és társadalmi hierarchia kialakulásának [,mint] a közös birtoklás. Egy-egy nemzetség tagjai vagyonközösségben éltek mindaddig, amíg a vagyon megtartása, gyarapítása egyáltalán nem, vagy csak igen kis mértékben függött az egyéni gazdasági hatáskifejtésektől. Tehát gyűjtögető életmód a joszágtartó kultúrfokon. Csak később, mikor a föld jelentősége kezdett kialakulni a gazdasági életben, mely már egyéni szorgalom, törekvés és szervezett munka arányában hajt hasznot, kezd kialakulni a magántulajdon és az abból adódó nemzet, illetőleg társadalomszervező lehetőség. A terület kérdése is ekkor kezd latba esni, és határai lerögzítésére is ekkor kerülhet sor.

Ez a folyamat részint mesterséges erők közrejátszása folytán, részint természetes fejlődés következtében a XIII. századra befejeződik, amikor is a vármegyék földrajzi fogalommá váltak. Ekkortól tekinthetjük az országot területileg igazgatottnak, abban az értelemben, ahogy arról ma beszélni szoktunk. Ezt különösen hangsúlyozni kívánjuk, mert ma mindinkább erősödik az a törekvés, hogy kellő történetkritikai érzék híján a mai vármegyerendszerben a törzsszervezetből kialakuló és kiinduló intézményfejlődést fedezzenek fel. A megyerendszer tehát nem tudja a törzsszervezetig visszavezetni a családfáját, olyannyira nem, hogy a kettő közé egy sajnálatosan derékba tört természetes területalakító folyamat látszik ékelődni. Ha mélyebbre hatoló szemmel tekintünk szét ugyanis kutatásaink során a magyar falvak rejtettebb vidékén, azt tapasztaljuk, hogy a törzsek hibrid szervezete és a mesterséges megyerendszer között volt az országnak egy olyan területi kijegecesedése, mely a maga természetes alakító erejével fogta össze a határai között megtelepedett népességet. [3] Ezek voltak az ősi magyar tájak.

A tájak születése

A honfoglalás korában az ország területe gazdagon tagolt felszínű volt. Erdőzónák, a vízrajzi helyzet kisebb-nagyobb területeket határoltak el egymástól, hol más és más volt a természeti környezet, és bizonyos elzártság, lezártság is érvényesült. A tájak eme adottságai közül a honfoglalók minden bizonnyal először az utóbbit ismerték fel, mely szinte vonzotta a hosszú idők óta hajszolt és békét, nyugalmat kereső nemzetségeket. A megtelepedés után lassan a miliőbefolyás is kezdte éreztetni hatásait. A természetes adottságok bizonyos követelményekkel léptek fel az ott megtelepült emberrel szemben, és ezáltal egy bizonyos életmódra kényszerítették. Ennek a hatásnak természetesen szellemerkölcsi vetületei is voltak, és specifikus jellegzetességeket rajzoltak ki az illető népcsoport gazdasági kifejlődésétől kezdve egészen annak a világnézetéig terjedő minden megnyilvánulásában. Egyszóval a környezet rányomta sajátos bélyegét az ott megtelepült emberre. De nemcsak a természeti környezet hatott a népességre, hanem a megtelepült ember a magával hozott biológiai struktúrájával maga is visszahatott a környezetre, mégpedig nemcsak a kultúrtáj irányában, mellyel a környezetmódosításokat keresztülvitte, ahogy mondani szokták, hogy legyőzze a természetet, hanem ebből a kölcsönhatásból egy mindinkább differenciálódó élettér is keletkezett. Ez az élettér mindvégig a megtelepült ember és a természeti környezet kölcsönhatásából eredő különféleségeket mutatja. Így áll elő a tájak színes partikularizmusa: mindegyik a maga sajátos felépítettségét sugároztatván a táj magán és közéleti megnyilvánulásaiban, egész kultúrájában. Mint ahogy voltak (sőt még ma is vannak) az egyes tájaknak jellegzetes földművelési, jószággondozó, szerszámkészítő, házépítő, ruházkodásbeli, családjogi, szórakozási, népművészeti, társadalmi szokásai, ugyanúgy kellett lenni[ük] a táj közéletét és bizonyosfokú igazgatását jelentő, természetes síkon kialakult szokásoknak is, melyek a dolgok természetes rendjéből adódóan, mesterséges erők közrejátszása folytán esetleg mélyebbre kerültek, mint a ma könnyebben fellelhető tájeredetiségek. A községek közbirtokosságaival kapcsolatos dolgokat, régi okmányokat kell tanulmányoznunk, hogy eme táji szervezés, igazgatás még fennmaradt legfiatalabb intézményéről lefújjuk a feledés porát. Lehet, hogy helyenként fogunk találni még régebbi és még eredetibb intézményeket, melyekbe nem igen szólt bele a hivatalos hatóság, és így eredetiségüket, táji sajátságaikat hűen tükrözhetik.

A tájak behatóbb vizsgálata még ma is meggyőzhet bennünket arról, hogy a táj nemcsak földrajzi területet jelentett, hanem emberi életközösséget létrehozó és alakító hatása volt. Kétségtelenül felismerhetők benne a maguk kielemezhető tisztaságában mindazok a diszpozíciók, melyek az illető népesség életének és fejlődésének irányt szabtak. A tájjal együtt meg van határozva az alakító tényezői kölcsönhatásából adódó életmód, gazdasági helyzet, az önkifejtési törekvések összes lehetőségbeli formái, a világnézet, sőt maga a népi karakter is. Mindezek ma nemcsak a tájak területi felkutatását könnyíthetik meg, hanem bizonyos következtetések levonására is alkalmasak lesznek egy ezeket is figyelembevevő nemzetszervezés számára.

Ami mármost a tájak eredeti számát jelenti, arra az ország ilyen irányú teljes feldolgozása előtt csak hozzávetőleges adatokat kaphatunk. Mint az alábbiakban ki fog tűnni, tény az, hogy a tájak száma nem volt azonos a megtelepült törzsek számával. Nyolc foglaló törzset ismer a történelem, megőrzött tájneveink pedig még ma is jóval meghaladják ezt a számot. Nem kevésbé nyomós érvül említhető, hogy a megőrzött tájneveink által meghatározott területrészek túlnyomólag kisebbek, mint egy foglaló törzs Hóman által meghatározott szállásbirtoka. [4] Alig pár falura terjedő tájakkal is találkozunk (Göcsej, Matyóföld). A tájak száma természetesen a későbbi telepítések megindultával lényegesen megszaporodott, mert a hospesek és egyéb befogadott népek szintén zárt földrajzi egységeket voltak kénytelenek keresni, vagy birtokaik egyenesen ilyen környezetben jelöltettek ki. Ők is hoztak magukkal biológiai erőket, szokásokat, stb., melyek a magyar ég alatt a természeti környezettel való ölelkezés után szintén sajátos népi kultúrában öltöttek testet, és mindenképpen gazdagították a magyar folklórt.

Bár tájneveink túlnyomórészben kipusztultak, s a mostoha évszázadok alatt a tájak fogalma, öntudata, közéleti vetületei is lassan-lassan elmosódtak, a tájszempontú falukutatás révén azonban a tájak eredeti életéből sok minden, de területi határai minden kétség nélkül rekonstruálhatók. Földrajzi, etnológiai, szociológiai érvek egész sora bizonyíthat a tájak létezése és egykori funkciói mellett. Volt szerves együttélés, melyet a partikuláris szokás és a magyarság ősi hagyományai alakítottak. A tájak mai életét analizálva az is feltehető, hogy a tájak közéletének kialakulásában poláris tényezők a család és a közvélemény voltak. A táj tekintélyi és vezetési hierarchiája - ellentétben a későbbi kor hatalmaskodási törekvéseivel - a tájnak tett szolgálat és az érdemesség alapulvételével alakult ki, melyet mindig lemértek és számontartottak. A közérdekű tettek cselekvési állomásai pedig minden valószínűség szerint inkább a népszerű »hangadóktól« származó tanács-megvitatás-kiérlelődés, mint az egyéni elhatározás-rábeszélés- és parancs lehettek.

Mi úgy látjuk, hogy az így kialakult tájak voltak az ország első és természetes területi egységei, melyeket földrajzi és emberi alakító tényezők hoztak létre, mintegy bölcsőjéül az ősi magyar életforma kialakulásának. A törzsi szervezet feloldódása után a táj jelentette az összetartozást az általa eggyé olvasztott nemzetségek és családok között. Természetes úton ezekből alakult volna ki a magyar nép karakterológiai felépítettségének megfelelőleg az ország közjogi és közigazgatási arculata.

Természetesen ez a partikularizmus az akkori európai politikai viszonyok mellett sok veszélyt rejtett magában, és a nemzet fennmaradását csak az ország céltudatos stratégiai megszervezése, és egy erős központi hatalom kialakulása biztosíthatta. Ennek érdekében Szent István rendszerbe foglalta az addig figyelemre sem méltatott várakat, s azok katonai erejének és gazdasági ellátásának biztosítására az ország egész területét várkörzetekre, vármegyékre osztotta. A várrendszer gerince természetesen a hospesekkel, szabad népekkel, királyi jobbágyokkal benépesített királyi birtok lett, mely, mint fentebb említettük, az országot körülvevő hatalmas kiterjedésű gyepűelvéken és belső gyepűkön, egy erőskezű uralkodó számára rendelkezésre álló, lényegében uratlan területekből állott, melyhez még a hűtlenné vált nemzetségek elkobzott birtokait számíthatjuk. Bár kétségtelen, hogy Szent István az új államszervezésben szerepet juttatott a hozzá hű nemzetségek vezető tagjainak, és a megyék határainak megvonásánál, amennyire a rendszer elgondolásai megengedték, ezek szállásbirtokaira is tekintettel volt, de hatalma biztosítása érdekében mégis át kellett törnie a királyi várak egész országot behálózó láncolatával az ősi törzsi szállásterületek és az újabban kialakult tájak határait. De maga a várak megyéje sem volt valami szükségképpen összefüggő terület. Sokszor más, nem is szomszédos megyékből rendeltek ki népeket, földeket egy-egy vár megsegítésére, amint azt éppen a pillanatnyi helyzet úgy kívánta. [5] Sokszor egyazon falu lakói különféle várakhoz tartoztak, és más és más várak részére teljesítették a terményszolgáltatásokat, vagy tettek eleget katonaállítási kötelezettségeiknek. Ily módon az ország összes népessége át- meg átkeverődött, területe át- meg átszabdalódott. Így találta aztán az országot a vármegyék területi lerögzítésének időszaka, mely után változtatásokat többé eszközölni akkor sem lehetett, mikor annak észszerűtlensége és tarthatatlansága napnál világosabb lett. Helyenként ez a visszás helyzet még ma is fennáll. [6] Később divatba jött a vármegyék eladományozása, sőt az oligarchikus törekvések megindultával egyes hatalmas bárók (Kőszegiek, Csákok, Borsák, stb.) a hatalmi körzetükbe eső vármegyéket királyi adomány nélkül, önhatalmúlag is birtokba vették. [7] Ezek az eljárások természetesen nemcsak területi bizonytalanságra vezettek, hanem a tájakat át- meg átszaggatva, a népesség táji öntudatvesztését és teljes történeti közönyét eredményezték. A nép környezetéből kitépve, a gyakori változások következtében gyökértelenné lett. Voltak ugyan tájak, hol a nemesség még hosszú ideig viaskodott a beolvasztás ellen. Vannak oklevelek, melyek amellett tanúskodhatnak, hogy ha a tájak végül is beolvadni kényszerültek a vármegyébe, adandó alkalommal mindig kihangsúlyozták különállásukat. Így például egy 1356-ból származó oklevél szövegéből világosan kitűnik, hogy a pozsonyi közgyűlésen megjelenő csallóközi nemesek külön kiemelni kívánták, hogy a közgyűlés Pozsony megyének és Csallóköznek tartatott. A Zala megyei nemesek is a Zala folyón innen és túl lévő nemeseknek címezték magukat, és így is tartották közgyűléseiket. Sopron megyéből is kiválik még hosszú időn át a Rábaköz [8] a táji öntudat kétségtelen megnyilvánulásaként.

Ebben az új államszervezésben új elvek, rendszerek és az ezeket képviselő, rendszerint idegen elemek jutottak befolyáshoz. Kialakult a hivatali arisztokrácia, megszületett az osztályképződés felül és alul egyaránt. Rokon nemzetségek, családok kerültek szembe egymással, és szövetkeztek egymás és a király ellen, vagy azok védelmében idegenekkel. A régi életformák mindinkább feloldódtak, és idegen-imádatban merült el a nemzet. Lassan elhalványult az ősi hagyomány, megszűnt a szokás, a magyar tájak sajátos termelvénye; megszületett az egyetemességre törekvő jog és igazgatás.

A korszerűtlen közigazgatás

Mint láttuk, voltak ellenállások, de ezeknek az idők folyamán nem sok eredményük maradt. A partikuláris törekvések csak itt-ott, és csak rövidebb időre tudták befolyásukat éreztetni. A táj ereje és a megyétől elütő színezete szinte csak ott tudott megerősödni, ahol azt királyi kiváltságlevelek biztosították az illető népcsoport számára. Felvidéki városaink, Erdély, Jászság, [a] Kunság egykori emlékei adhatnak csak ízelítőt az önálló fejlődésről, míg a többi tájak emléke legfeljebb csak etnológiai érdekességeket nyújthat. Sajátos életformáinkat, és az ebből adódó színes közéleti aktivitásunkat jóformán csak ezen, megyei rendszerből kivett kiváltságos népcsoportok tudták megőrizni. Minden más eltűnt, vagy beporosodott. Mert mire a megye lidércsúlya engedni kezdett, és az ősi szervezet tudományos megvitatására nyílt alkalom, a tájak fogalma eltűnt, és akkor még ugyan több eredménnyel, de mélyebbre kellett volna nyúlni, mint amire a kor képes volt. A tisztánlátást nagyban nehezítette az a körülmény is, hogy a honfoglaláskori politikai viszonyokat kutatva - mint azt Hóman Bálint is megállapítja [9] - a werbőczyánus közjogászok kényelmes álláspontjára helyezkedve, kései, középkori viszonyokat és intézményeket vetítettek vissza a honfoglalás korába, holott kétségtelen, hogy Szent István óta a magyarság politikai struktúrája már csak elvi és technikai okokból sem lehetett folytatása az ősi magyar szervezetnek.

A megye-rendszer a tájak partikularizmusát és természetes fejlődését áttörte, és ezzel egy olyan folyamat elindítója lett, mely már a még ily irányú tudományos analízissel nem rendelkező, korábbi időkben is sok közigazgatási zökkenőre adott alkalmat, napjainkra azonban halaszthatatlan szociális problémává is vált. A magyar közigazgatás korszerűtlenségét már hosszabb idő óta hangoztatják szakkörök, és kirívóbb esetei a napi politika mezején is sok támadást váltottak ki. A hivatalos kormány is felismerte a probléma korszerűségét, és megfigyelőket küldött ki a közigazgatás racionalizálásának tanulmányozására. Mi jelen dolgozatunkban a szervezeti kérdések érintése nélkül csak a területiségi problémára kívánunk rávilágítani, mely felfogásunk szerint a magyar közigazgatás alapnehézségeit szüli. Vizsgálódásaink során úgy találtuk, hogy

(1) a vármegyék területe aránytalan, székhelyei rendszerint nem központi fekvésűek, és nehezen megközelíthetők. A forgalmi gócpontok és a közúthálózat újabb kialakulása ugyanis már nem volt, de nem is lehetett tekintettel a közigazgatási kívánalmakra, s így a közigazgatás újabb területi beosztásának kell a szükségességeket összeegyeztetni. Régen feudális érdekek és a politika voltak a nemzetszervezésnek irányt szabó vezércsillagok, ma a népi érdek és a közgazdasági optimum biztosítása veszi át szerepüket.

(2) A vármegyék különféle, és egymástól sokszor homlokegyenest elütő tájakat zárnak magukba, melyek közigazgatására csak egységes elvek és uniformizált rendszerek állnak rendelkezésre. Ilyen eljárás mellett ugyanazon jogszabály vagy intézkedés alkalmazásával nem lehet tekintettel lenni a tájak speciális kívánalmaira, és így az egyik táj lakói sokszor hátrányosabb helyzetbe kerülnek, méltatlanul, a szomszéd táj lakóinál. Említhetjük például mindjárt a legkirívóbb esetet. A földbirtokok kataszteri osztályozásánál a talaj minőségét veszik irányadónak, és ez alapon sorozzák I., II., stb. osztályba a mezőgazdasági ingatlanokat. De a besorozásnál éghajlati, termelési, értékesítési, stb. viszonyok már nem vehetők figyelembe, pedig ezek a körülmények a terméshozamra és jövedelmezőségre, és így az adózási teherbírásra is sokkal inkább kihatnak, mint a talaj. Csak egy pillantást kell vetnünk a Köppen-féle éghajlati térképre, melyet Dr. Réthy Antal közölt 1933-ban Csonka Magyarországról, hogy az eddig figyelemre sem méltatott kérdés elgondolkoztasson. Ugyanígy járunk, ha a közúthálózat térképére, vagy az egyes tájak árgrafikonjára vetítjük az adókulcsot. Így az egyik táj népe, mely a kataszteri besorozásnál kedvezőbb helyzetbe jutott, játszva fizeti adóját, míg a másik súlyos terhek alatt nyög.

(3) A statisztikai, így a szociális statisztikai adatfelvétel is vármegyénként történik, és az abból eredő adatokat így is csoportosítják és bírálják el. Tekintve azonban, hogy a vármegyék esetleg több tájat zárnak magukba, ezek egymás jellegzetességeit és külön-külön kirívó problémáit a kumulatív adatgyűjtőben tetemesen lerontják, nivellálják, vagy pedig túlságosan kihangsúlyozzák. Utalhatunk e téren az utóbbi időben oly nagy port vert birtokmegoszlási statisztikákra, melyeknél azért nem lehet közmegnyugvást biztosító adatokat produkálni, mert a megyéken belül vannak nagybirtokos és kisbirtokos tájak, melyek adatai öszszevetve alig eredményeznek szembeszökő sajátságokat, míg ha a tájakat külön-külön vizsgáljuk, mindjárt feltűnőbbek a helyzetképek. A tájak tükrében másképp jelennek meg a problémák, másképp a gazdaság, népművelés, sőt a szociálhigiéne nem egy kérdése is.

(4) A vármegyék beolvasztó jellege nem teszi lehetővé a népesség mélyrehatóbb, elkülönített vizsgálatát, illetőleg nem nyújt lehetőséget az esetleg megejtett vizsgálatok eredménye által sürgetett intézkedések táji kívánalmakhoz mért megtételére. Pedig a modern nemzetszervezésben a problémák gyökeréig kell nyúlni, és nemcsak felületi megjelenésében és pillanatnyi hatáskiváltásában, hanem alapmotívumaiban, történeti kiérlelődésében kell a jelenségeket megragadnunk, hogy a látszatmegoldásokat elkerüljük. Ennek érdekében megint csak a tájakat kell elhatárolnunk, melyeken belül egységesen és más tájaktól függetlenül jelenik meg az illető népesség karakterológiai arculata. Ennek ismerete nélkül keresztülvitt szociális segítés nemcsak kétes értékű, hanem veszedelmes is lehet. Ezt a feltevést látszanak alátámasztani az újabb időben létrehozott szociálpolitikai intézkedések, ahol vagy egyáltalán nem, vagy pedig csak jóval kisebb mértékben mutatkozott javulás, mint azt elméleti síkon várni lehetett.

(5) A táj jelentőségének hangsúlyozása azonban nemcsak a problémafeltárások szempontjából bír jelentőséggel, hanem arra a gyakorlati közigazgatás területein is mindig figyelemmel kell lenni. A tájak bizonyos közigazgatási akklimatizációt és akkomodációt is megkívánnak egy modern elvű nemzetszervezéstől. A magyar közélet akkor lesz kiegyensúlyozott, ha mind a törvényhozás, mind a végrehajtás mindig tekintettel lesz a tájak specifikus kívánalmaira és jellegére, és a közigazgatás funkcióit ellátó tisztviselők szinte tudományosan ismerik a rájuk bízott tájlakóknak nemcsak problémáit, hanem jellegalkatát is, melyeket intézkedéseiknél mindig szem előtt kell tartaniok. Ez nemcsak a közigazgatás zökkenésmentességét lesz hivatva biztosítani, hanem lecsökkenti azt a sok súrlódási felületet, melyet a fenti ismeretek hiányában intézkedő tisztviselőnek kell tapasztalnia.

Ezek után úgy gondoljuk, hogy legalább nagy vonásokban sikerült érzékeltetni a tájak elsőbbségét a törzsi szervezettel és a vármegyerendszerrel szemben, és sikerült rámutatni egynéhány olyan fontos kívánalomra, melyet elsősorban a modern közigazgatással szemben támaszthat a magyar vidék. Az sem lehet kétséges, hogy ezeket a kívánalmakat csak az ország újabb területi beosztásával lehet elérni, melynek egysége a táj lenne. Tehát e téren legsürgősebb feladat egy olyan hivatalos munkakollégium összehozása lenne, mely a lehető legrövidebb idő alatt a tájkutatás módszerével feldolgozná az egész országot, és a fentebb előadottak alapján meghatározható tájak határait megvonná. Az már természetesen más kérdés, hogy az így előálló tájak szervezetében is módosult vármegyéket alkossanak-e, vagy pedig nagyobb egységekbe legyenek tömöríthetők, mint amit az ország jelenlegi területének, mondjuk, négy-öt vidéke jelent. Mert az is kétségtelen, hogy a több rokon táj által alkotott vidékek szintén specifikus és más vidékektől elütő jelleget mutatnak, amit az ilyen beosztás révén szintén sikerült módon lehetne honorálni.

*

[1] A megtelepülés körülményeiről hazai krónikáink tartalmaznak hézagos és kiegészítésre szoruló adatokat. Forrásértéküket tudálékos magyarázataikra, és a bennük található bőséges mondai elemekre tekintettel nem szabad túlbecsülnünk. Ellentmondásaik szerfelett elhomályosítják az akkori tiszta helyzetképet, úgy, hogy a legújabb időkig nyílt kérdés volt a megszállás nem egy problémája. A törzsek, nemzetségek foglaláskori szállásföldjeinek egykori fekvését Hóman Bálintnak sikerült a legelfogadhatóbban tisztáznia nemzetség, helynév és birtoktörténeti vizsgálódások segítségével (Hóman-Szekfű: Magyar Történet. I. kötet; 119. és köv. oldal), bár megállapításait nyelvészeti és etnológiai adatokkal szeretné alátámasztottnak látni (Hóman: A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése, 43. o). A magunk részéről a tájkutatás eredményeit is segítségül hívjuk a települési probléma és az azzal kapcsolatos magyar sorskérdések megvilágításához. (Rusznyák Gyula: Tájszempontú falukutatás. Társadalomtudomány, XVIII. évf., 3. sz., továbbá lásd Göcsej, Matyóföld, Cserháti palócok c. tanulmányainkat a Magyar Kultúra XXIV. évf., 19., XXV. évf., 13-14 és XXVI. évf.,  9. számaiban.) A tájak közvetlen felkutatása révén azok területi hatásai is rekonstruálhatók, melyeken belül sajátos élettér alakult ki, sőt még ma is bizonyos lezártságot jelent.

[2] Hóman Bálint: A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése. Budapest, 1923, 23. o.

[3] Lásd fentebb idézett tanulmányaimat.

[4] Hóman-Szekfű: Magyar Történetében a megtelepülésről közölt térkép.

[5] Pauler: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I., 252. o.

[6] Például Heves vármegye székhelyének, Egernek az Eger patakon túleső része még nem is olyan régen Miskolcra járt sorozásra, mert egykor a diósgyőri várhoz tartozott, több szomszédos községe pedig még ma is Borsod vármegyéhez tartozik. 

[7] Hóman-Szekfű: Magyar Történet. II., 196. o.

[8] Gábor Gyula: A megyei intézmény alakulása és működése Nagy Lajos alatt. Budapest, 1908, 43. o. 

[9] A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése, 7. o.

*

In Új Élet, 1. évf., 4. szám (1942), 117-121.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.