| Update : Adolf Grabowsky: A tér és a történelem különleges problémái (1960) |
Adolf Grabowsky: A tér és a történelem különleges problémái (1960)
2026.01.15. 09:42
43. § Természetvédelmi területek és parkok
Nyilvánvaló, hogy a térbeli végzet [Raumschicksal] vagy a tér leküzdése [Raumüberwindung] közötti választás szorosan összefügg a kulturális kérdésekkel, és hogy a geopolitika, mint a politika és a történelem megértésének eszköze, figyelemre méltó kultúrfilozófiai aspektussal is rendelkezik. Ismételten emlékeztetünk a tér féktelen leküzdésével szembeni reakcióra, amelyet a manapság már világszerte elterjedt természetvédelmi területek és természetvédelmi [nemzeti] parkok egyaránt dokumentálnak. E ponton ki kell emelni egy jelenséget, amely közvetlenül Rousseau tematikájából fakad, és amely ma is heves vitákat vált ki: a kertrendezés mikénti megítélésének változását. A kérdés akként merül fel, hogy a kertet, mint a ház mellékszárnyát, integrálni kell-e a ház architektúrájába, vagy inkább a természetes tájhoz kell-e a lehető legjobban igazodnia.
Amint az várható volt, elsődlegesen a kastélykert vagy egy nagy középület kertje jöhet szóba. Miután a reneszánsz és a barokk korszakban az építészeti szempontból kialakított kert abszolút elsőbbséget, sőt egyedüli rangot élvezett, a tér leküzdése diadalmaskodott. Rousseau nyomán azonban [e koncepció] állítólagos ellentétjeként, az úgynevezett angolkert vált népszerűvé. Ez azonban jelentős mértékben szintén a tér leküzdését jelentette, dacára annak, hogy úgy képzelték el, mintha az ember nem avatkozott volna a természetbe, mivel egy kertművész [Gartenkünstler] tervezte, s a rétek, illetve a magas fák csoportjainak váltakozása festői hatást kívánt kelteni. A Költészet és valóság című művében Goethe arról a korszakról beszél, „amikor a kertépítéshez ugyanúgy építészek tanácsát kérték, ahogy manapság a tájképfestők éleslátását veszik igénybe”. Az áttörést Poussin és Claude Lorrain hősi tájképei készítették elő, amelyek idealizált embereket, egy aranykor teremtményeit ábrázolták, akik monumentális és kimért mozdulatokkal mozogtak a gyakorlatilag érintetlen, csodálatos természetben. Ám amikor a francia forradalom előestéjén az ókor - inkább a római, mint a görög - újjáéledt, a parkokba előszeretettel telepítettek romokat és barlangokat.
Az egész ugyanis egy park volt, nem pedig kert, és már ezért is, ellentétben a reneszánsz és a barokk korszakkal, nem a ház kiterjesztése. Versailles-ban a két típus találkozik: a nagy kastély kertje szigorúan építészeti jellegű, nyitott és lineáris, árnyékot adó fák nélkül; száraz, ha úgy tetszik, fallal körülvett természet, mégis a szökőkút műalkotásaival feloldott, s ezért mámorító; ezzel szemben a Kis-Trianon kastély angol stílusú parkja árnyas és bensőséges, mesés egyszerűséggel. A barokk kastélykertben krinolinok és parókák uralkodtak a civilizáció és a kultúra mellett, Kis-Trianonban pedig az udvaroncok pásztorfiúkat- és lányokat játszottak udvarhölgyeikkel. A parókát eltörölték. De az végül is csak kölcsönvett természet volt. Nagy Frigyes eredetileg teljesen egységesnek, szigorú geometrikus tagolásúnak, a racionalista felvilágosodás termékének képzelte el Sanssouci-kertjét, de végül alkotása egy részét ő is az új festői stílusnak szentelte.
Még ha egy kertnek pusztán természetesnek kellett volna lennie, valójában mindig is a természet alakításának egy formája, a tér leküzdésének módozata volt. Ennek mértéke természetszerűleg koronként és kultúránként jelentősen változott. Például helytelen az a gyakran hangoztatott állítás, hogy az ókori kertek teljes egészében építészeti jellegűek voltak. Az Odüsszeia hetedik énekében található Alkinoosz kertjének lenyűgöző leírása, amelyet Goethe is lefordított.
Ez egy haszonkert volt – jóllehet, rendkívül rendezett –, melynek egyetlen művészi vonása abban rejlett, hogy két gondosan kialakított patak tagolta. Közvetlenül a házhoz csatlakozott, de nem annak építészeti meghosszabbítása volt. A patakok lendületes folyása a kertben nem volt véletlen, hiszen a kert alkotója, amennyiben akár csak egy csepp művészi vénával is rendelkezett, bármikor érezte a késztetést az alakításra, a térbeli korlátok leküzdésére. Egy rajnai kertészeti kiállítás kapuja felett egykor a következő gyönyörű felirat állt:
A természet gyakran játszotta Veled játékát,
Most pedig, művész, Te játszhatsz vele!
Valami kimondhatatlan dologra történik itt utalás: a művész bosszút áll a természeten, amely a parancsolatait diktálja. S ez marad végül is a kert lényege: a természet olyannyira antropomorfizálódik, hogy vagy tiszta művészetté válik, vagy az otthonunkká, amelyben élünk. Az egyik értelmezési lehetőséget az építészeti kert teraszain és folyosóin szétszórt antik vázák és istenszobrok szimbolizálják; a másikat pedig a bokrokkal borított kerti házikó és a pavilon. A Biedermeier korszaka jelenik meg a szemeink előtt, amikor Jean Paul-t pillantjuk meg egy régi rajzon, amint rímeket farag a pavilonjában.
44. § A térérzet
A művészben intenzíven él a természet legyőzésének vágya, de e vágy alapvetően minden olyan emberben ott lakozik, aki túllépett az emberiség legkorábbi szakaszán. Emlékezzünk csak arra, hogy eleinte semmilyen tevékenység sem létezett a természettel kapcsolatban: az emberek összegyűjtötték, amit a természet gyümölcsök és apró élőlények formájában kínált, és egyébként is igyekeztek alkalmazkodni hozzá. Hamarosan felébredt azonban a homo faber, a kézműves, aki a kezeit szerszámokkal egészítette ki, s így szembeszállt a természettel – amire egyetlen állat sem képes. A természet legyőzése, bármilyen formát is öltsön, az emberiség ismérve. Rousseau „Vissza a természethez!” felhívása nem volt más, mint egy aktivista fordulat, amely hatalmas új formálóerőt feltételezett. A mai vizuális művészetekben, amelyek éppen ellenkezőleg, úgy vélik, hogy kimerítették naturalista lehetőségeiket, és az expresszionizmusban, a szürrealizmusban, illetve a nonfiguratív művészetben, a természettől való teljes elfordulásban keresik a megváltást; a természet legyőzésére irányuló törekvés fokozatosan egyre erősebbé vált. Van benne nagyság, de az absztrakt művészetben – amint azt korábban tárgyaltuk – a sémák szembetűnőbbek, mint a nagyság. Ha az ember testből, lélekből és szellemből áll, és ez a hármas szám egyúttal egy háromságot is jelent, akkor a test, a természeti elem soha nem vethető el. Az absztrakt művészetben a rend, az ellentét, a feszültség és a színélmény tényezői minden bizonnyal tisztábbak, tehát elemibb és zártabb formában jelennek meg, mint a figuratív művészetben, hiszen a művésznek nem kell a természettel foglalkoznia, de éppen azért, mert hiányzik az a fáradságos erőfeszítés, hogy e dimenziókat a természetből kinyerje, és így hiányzik a természettel való versengés is, a művész leegyszerűsíti küldetését, és túlságosan megkönnyíti a dolgát. Ahelyett, hogy elérné az általa kívánt végső formát, végül a sablonosságnál köt ki. A sablonosság külső veszélye az absztrakt művészetben merül fel (lásd a másod- és harmadrangú absztrakt művészek rettenetes seregét), míg a sokkal nagyobb és fontosabb önveszélyeztetés [Selbstgefährdung] az ábrázoló művészet fáradságos meghódításából fakad.
Valószínűleg azért szorította ki a kép a sajtóban, a filmekben és a televízióban olyan könyörtelenül a szót és a szellemet, mert manapság a képzőművészetek nem fordítanak elegendő figyelmet vizuális szükségleteinkre. Mégis, néhány kulturális filmtől eltekintve, a fényképezés nem teszi lehetővé, hogy úgy tapasztaljuk meg a természetet, hogy értelmezni [is] tudjuk az emberiségre gyakorolt hatását. A túrázás és az utazás sem biztosít nekünk ilyen élményt. Más a helyzet a természehez többé-kevésbé közel álló képzőművészetben, ahol egy igazi alkotó munkálkodik: minden ecsetvonás vagy vésőcsapás egy olyan élményről árulkodik, amely átjárja a fogékony nézőt. Lokális élmény, nem absztrakt általánosság. Ebben az értelemben mondta a nagy francia festő, Maurice de Vlaminck, a forradalmi Fauves (szó szerint „vadállatok”) tagja: „A művészet lokális. Mert a művészetnek gyökerei vannak. Él. A talajból fakad.” A művészet ilyen hatása azonban nem mentesít minket attól, hogy magunk is meghódítsuk a térérzetet, a természet iránti érzésünk lényegét, és a térbeli kapcsolatok tanulmányozása, ahogyan azt a geopolitika tanítja számunkra, segít ebben.
Az „érzés” szó arra utal, hogy itt nem annyira intellektuális, mint inkább lelki-szellemi erők játszanak szerepet. Valóban szerepet játszanak, ahogyan a fent idézett vers is a természet és a művész játékáról beszél. Schiller óta tudjuk, hogy a játékösztön az emberben élő alkotóerő, amely sokkal több, mint pusztán gyermeki szórakozás. Ösztönként a természetben gyökerezik, de a lélek birodalmába emelkedik, elemi energiával tölt el minket anélkül, hogy a brutalitás áldozatává válnánk. Így játszik a térérzet a Földdel, kreatívan és anélkül, hogy elválasztaná egymástól a természet és a lélek erejét. Mindkettő előfeltétele tehát a belátásra épülő, a teret részletesen értékelő és hasznosító szellemnek. Ez Schiller két alapösztöne, az érzéki vágy az anyag iránt, valamint az intellektuális vágy a forma iránt, amelyek együttesen alkotják a játék kreatív ösztönét.
45. § A térérzet és az időérzet
A térérzethez csatlakozik az időérzet, a koreográfiaihoz pedig a kronológiai tényező. Kétséges lehet, hogy a történelem működésének megértése pontos előrejelzéseket ad-e a jövőre nézve, mivel a produktív emberek kiszámíthatatlan cselekedeteit nem lehet figyelmen kívül hagyni, vagyis a humán tudományokat és a természettudományokat nem lehet egyszerűen összekeverni a 19. századi dialektikus materializmus stílusában – egy dolog azonban biztosan lehetővé teszi a történelmi folyamat megértését: az idő érzékelését, az általunk elért történelmi szakasz - a korszak, amelyben élünk - valódi értelmezését, s onnan bepillantást enged a[z el]következőbe. Lehetőség szerint egy prognózis, nem pedig egy jóslat szükségeltetik ahhoz, hogy történelmi szempontnól kilépjünk a múlandóságból. Az emberek sokat beszélnek, bár amatőr módon, az egzisztencializmusról; itt viszont a lényegi létezés feltételéről van szó. S azáltal, hogy megtaláljuk utunkat mind a térben, mind az időben, megszabadulunk attól az őrülettől, amely a tömeg és a tömegesedés révén áraszt el bennünket. A tömeg teljesen elszemélytelenít minket, amint kisebb mértékben a modern élet szabványosításából eredő tömegesedés is; így a nivellálódással és az uniformizálódással a személyes szabadság is kicsúszik a kezünkből.
A személyes szabadságot azonban a történelmi szabadság az időérzékkel párosulva segíti; ahogyan fordítva, a személyes szabadsággal járó öntudat útmutatóként szolgál a történelemben való eligazodáshoz, és így a tőle való távolságtartáshoz is. A kortárs történelem, a current history újdonsült tudományága azért olyan jelentős, mert a legnehezebben elérhető történelmi távolságban, a közvetlen jelenben példásan megtanít minket a történelmi távolságtartásra.
Végül, de nem utolsósorban ehhez csatlakozik a már tárgyalt térérzék, amely először nyitja meg előttünk a Földet, és különösen tevékenységünk helyszínét, aktivizálva minket a tér kegyeiért folytatott küzdelemben. Az idő- és térérzék kombinációjából fakad a goethei rátermettség [Tüchtigkeit] fogalma, amelyet nem szabad pusztán házilag készítettnek, sokkal inkább egyetemes eligazodási képességnek tekinteni. „A bátraknak nem néma a világ.” Ez a százéves Faust legérettebb meglátása, hasonlóan Goethe 1827. március 19-i felhívásához Zelterhez: „Folytassuk a munkát, amíg, egymás előtt vagy után, a világszellem hívására, vissza nem térünk az éterbe!”
46. § A természettel való szembenézés, mint kihívás
Az ilyen reményteljes kilátások azonban nem csábíthatnak minket banális optimizmusra. Nem a nukleáris fegyverek használata által előidézhető szörnyű jövőre gondolunk, ez ugyanis túlságosan kézenfekvő ahhoz, hogy jelen sorokban megemlítsük. [Sokkal inkább] egy geopolitikai szempontból felmerülő problémára gondolunk. Számunkra nem annyira a természeti, mint inkább a történelmi aspektusa fontos a geopolitikának; a természeti aspektus [ugyanis] nem ad okot pesszimizmusra, a történelmi viszont mindenképpen. Természetesen továbbra is igaz marad, hogy a természet végül győzedelmeskedik az ember erőfeszítései felett, de minél inkább kihívások elé állít a természet, és minél tudatosabban reagál rá az emberi szellem, annál erősebbé válik az emberiség ereje. A primitív ember még nem rendelkezett ezzel a reakcióképességgel, de az azóta eltelt fejlődés bebizonyította, hogy e képesség az emberben rejlik, és folyamatosan növekszik. Itt az Arisztotelész által tanított entelechia hat és működik: az a minden lényben rejlő céltudatosság, amely a saját típusának tökéletesítésére törekszik. Az állatok és a növények is rendelkeznek e képességgel, de csak a természethez teljes mértékben kötődő birodalomban. Csak az emberiség emelkedik föléjük, és e hatalmas szakadékot közte és az összes többi teremtés között eddig egyetlen leszármazási elmélet sem tudta megmagyarázni.
Platón, bármennyire is tele volt nagysággal - valószínűleg éppen e nagyság okán - az ideákat a felhők szférájába emelte, és csak árnyékszerűen engedett számunkra részvételt. Arisztotelész viszont megmutatta nekünk, hogy magunkban hordozzuk azt. Az isteni tehát bennünk lakozik, és minden ember rendelkezik vele, még a legjelentéktelenebb is. Ehhez azonban egy második dolog is kapcsolódik, egy olyan mínusz, ami valójában plusz: a legteljesebb tökéletességet soha nem érhetjük el, mivel az csak Istenben lakozik, akit Arisztotelész mozdulatlan mozgatóként aposztrofál. Egyre jobban érezni magunkban ezt az Istent, ami által egyszerre válunk alázatosakká és büszkékké – ez az emberiség ambivalens sorsa. Minél jobban fejlődünk, annál kisebbek és nagyobbak leszünk. A tudatos ember számára nem létezik ateizmus, csak egy dogma, amelyet elfogadhat vagy elutasíthat. Dönthetünk abban a kérdésben is, hogy a természetet azonosítjuk-e Istennel, hogy Istent a világegyetem fölé helyezzük-e, vagy végső soron azt mondjuk-e, hogy a világegyetem Istenben nyugszik – mindezekben az esetekben hiszünk az isteni létezésben.
47. § A történelem tragédiája
Egy sokkal pesszimistább, pontosabban tragikusabb történelemszemléletre már utaltunk a 4. §-ban. Hegel számos nagyszerű kijelentése közül az egyik az, hogy a világtörténelem nem a boldogság termékeny talaja. Míg minden ellentét egyesül Istenben – Nicolaus Cusanus coincidentia oppositoruma –, a történelem valóságában ezek távol állnak egymástól. S ha a cusanusi tanok szerint az örökké rejtőzködő Isten, a deus absconditus nem tudja szavatolni az emberiség biztonságát, és az Egyháznak – lényegében mesterségesen – közbe kell lépnie, hogy betöltse ezt az űrt, akkor a történelemben még kevésbé lehetséges a biztonság. Itt a harcias elem uralkodik. Beszéltünk az állam nyújtotta biztonságról, de ez mindig relatív marad, ami kétségeket vet fel az ideális állam mindenféle felfogásával szemben. Még ha egy állam gazdasági helyzete stabil is, az egyes országok eltérő rendszerei között harc bontakozik ki, és ha e harc egy felsőbbrendű entitás javára dől el, akkor az új rendszer kollízióba kerül a régivel. Ez a történelem dinamikájából fakad, és megóv a romlástól, de az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban olyannyira hangsúlyozott boldogság nem lelhet itt helyre.
Gyógyítható, vagy legalább enyhíthető ez az állapot? – kérdezzük. Szókratész az erényt a tudással azonosította, de ez túlságosan intellektualista nézet. Ha viszont a tudást – pontosabban a tudományt – a történelem tragédiája orvoslásának tekintjük, akkor jó úton járunk. Nem az a célunk, hogy elrejtsük az ellentmondásokat, hanem az, hogy teljes ridegségükben leleplezzük őket, és ezáltal a valóságot szolgáljuk – ez a megbékélésünk kezdete. Az igazság keresése és annak kimondása azt jelenti, hogy az állati küzdelmet a szellem ügyévé alakítjuk. E téren a geopolitikának van a legmagasabb küldetése, de pontosan itt vetették fel ellene a fentebb említett vádat, miszerint terjeszkedésre és annexióra szólít fel. Ilyen felhívások valóban hangzottak el, de olyan emberek részéről, akik vagy távol álltak a tudománytól, vagy elég felelőtlenek voltak ahhoz, hogy a tudomány palástjába burkolózzanak. A történelem küzdelem nélkül kétségtelenül elszunnyadna, és a remélt boldogság helyett unalom és apátia uralkodna, de a küzdelem távolról sem háború, ezért Hérakleitosz híres mondása, pontosabb fordításban, így hangzik: a viszály minden dolog atyja. A konfliktus magasabb szinten zajlik, mint például a gazdaságban folyó őrült verseny, amely a gyengébb fél eltiprásával végződik. Az egyének helyett inkább a vállalkozásoknak kellene egymással élesen versenyezniük, és a vállalkozáson belül a gyengébbeket a nekik járó parányi helyre kellene száműzni.
Jacob Burckhardt a Világtörténelmi elmélkedések ötödik fejezetének végén a történelem egy jelentős tragikus aspektusára hívja fel a figyelmet, bár nem említette kifejezetten a tragédia szót. „Nem minden korszak – mondja – találja meg a maga nagy emberét, és nem minden nagy tehetség találja meg a maga korszakát. Talán nagyon nagy emberek léteznek ma olyan dolgokért, amelyek még nem léteznek.” Majd kifejti, hogy különösen napjainkban annyira elterjedt a felszínesség, hogy nem jelennek meg igazán nagy formátumú személyiségek. Igaz, hogy a nagy egyéniségek iránti tisztelet elősegíti a kiemelkedésüket, sőt bizonyos esetekben egyáltalán lehetővé teszi azt. A jelen még Burckhardt koránál is tiszteletlenebb, mivel a történelmi erők mostanában elkezdett tanulmányozásában a nagy egyéniség szerepe kevésbé jelentősnek tűnik az objektív erőkhöz képest. De ettől eltekintve a nagy egyéniség, mint magányos és kiemelkedő figura, mindig is küzdött azért, hogy egy olyan tömeggel lépjen kapcsolatba, amely hajlamos inkább a kisebb személyiségeket ünnepelni, akik nem térnek le a kitaposott ösvényről. Csakhogy a felsőbbrendű ember, ahogy Konfuciusz nevezi, nem szabadhat el oly mértékben az egyénektől és azok szükségleteitől, hogy luxuscikké váljon. A történelmi sors egy egész, amelyben minden összefügg mindennel. Ellentétben az egyénnel, aki a magánjellegű hasznát hajszolja, és csak azt látja, ami közvetlenül őt érinti, s így [legfeljebb] a történelem kapuja előtt áll, a felsőbbrendű egyén a történelem belső szférájában él, de könnyen elfelejti, hogy odakint megszámlálhatatlan sokaság nyüzsög a bánatával és örömével – olyan tömegek, amelyek többet jelentenek, az ostoba egyének puszta összegzésénél, amennyiben magából a történelem belsejéből érkező hívásra várnak. Ők viszont hangosan vagy halkan kiáltanak, és ha a felsőbbrendű ember figyelmen kívül hagyja a vágyaikat, akkor csak egyre mélyebbre süllyednek a magányba, olyan színpadot teremtve, amelyen egy absztrakt emberiség, de nem a vágyakozó egyéniség cselekszik. Burckhardt alig foglalkozott ezzel a problémával, Nietzsche pedig teljesen figyelmen kívül hagyta. Pedig pontosan a mi korunk az, amely közvetíthetne az egyén és a nagy személyiség között, azáltal, hogy a történelmi erők felismerésével megmutatja a kiemelkedő egyénnek, hogy a helye korántsem elszigetelt a történelmi erők között, megóvva ezzel őt attól, hogy steril önelégültségbe bocsátkozzon.
Mindezek után meg kell említenünk a történelem tragédiájának egy kulcsfontosságú esetét, amely egyúttal a geopolitika egyik fő esetkörét is jelenti: azt a kérdést, hogy egy adott terület annak fennhatósága tartozik-e, aki régóta birtokolja, vagy inkább ahhoz tartozik, aki a modern eszközök garmadájával kultúrtájjá [Kulturlandschaft] alakította. A területi hovatartozás problémája itt új megvilágításban jelenik meg: már nem az imperialista hatalmak tipikus igényeként, amelyek egy állítólag idegen hatalmat próbálnak kiűzni birodalmukból, hanem a történelmi fejlődés vitájaként a múlt és jelen között. Nem chrológiai, hanem inkább kronológiai térbeli hovatartozásról, történelmi vertikalitásról, a történelem mélységéről, és így a terek kulturális átalakulásáról van tehát szó - nem aktuális egyidejűségről, azaz horizontalitásról. Egy közelebbi vizsgálat hamarosan feltárja a probléma nagy jelentőségét; ekkor az is világossá válik, ez milyen mélyen avatkozik be a történelmi tragédiába.
Pongrácz Alex fordítása
*
In Grabowsky, Adolf: Raum, Staat und Geschichte. Grundlegung der Geopolitik. Carl Heymanns Verlag Kg, Köln-Berlin, 1960, 154-162.
|
Súgó
