Valóban, bomlik a paraszti életforma és fogyatkozik, kevesbedik a parasztság az egész világon. Menekül a földről, a faluból és áramlik az iparba, a városokba.

De ezzel még nem intéztük el a paraszti sorsot. Mert minden bomlik, és ugyanakkor épül ezen a világon. A hűbériség félezredéve bomlik, s még mindig van belőle, a polgárság alig párszáz éves, és mégis pusztul, a magyar polgárság meg még ki sem alakult, és máris pusztul. Sőt miközben óriási paraszti tömegek ipari munkássá változnak, maga az ipari munkás életformája is bomlik. A múlt században a szakmunkások millióira épült az ipar, most meg már a tanulatlan, de a futószalag mellé specializált munkások szaporodnak.

Azzal hát, hogy azt mondjuk, bomlik a parasztság, nem mondottunk semmi véglegest, nem intéztünk el semmit. Mert ugyanakkor, amikor bomlik, egyúttal épül is. Épül, mert átalakul, de lényegében mégis megmarad. Annyi a változás, hogy az erősen iparosodó országokban az őstermelők arányszáma rohamosan száll lefelé a 70-80%-ról az 50% alá. De parasztjai, vagy ha jobban tetszik, földmívelői azért minden országnak maradnak. Hogy a saját földjük megmunkálásához a gépi és tudományos fejlődés folytán mind-mind kevesebb munkaerő kell, az magától értetődő, s hogy így a feleslegessé vált paraszti munkaerő a városokba özönlik, ahol a szaporodó szükségletekkel együtt munkát és kenyeret remélhet, az is természetes. De ki hiszi azt, hogy majd a földek parlagon maradnak, és a parasztok mind elmennek munkásnak? Még ahol ez kisebb mértékben be is következett, ott is csak beteg jelenség ez, s egyfelől a gazdasági kényszerűség, a termelés egyensúlya, másfelől nemzetpolitikai érdekek miatt ez nem válhatik általánossá. Az egész földre meg természetesen soha sem vonatkozik. Mert ha valahol túl kevés ember marad a mezőgazdasági termelésben, az csak azért lehetséges, mert valahol túl sok ember van benne, s olcsó áron adják azokat a terményeket, amelyeket a gazdag népek nem termelnek meg a saját földjükön. Ez azonban mindig és mindenütt csak átmeneti dolog. Mint szilárd igazságot mondhatjuk ki, hogy a földön mindig lesz annyi paraszt, amennyi az emberiség kenyerét és ipari nyersanyagát megtermeli.

Az már egy másik szempont, hogy minden ország vezetői arra törekszenek, hogy a parasztjaik ne hagyják ott a földet. Egyrészt politikai szükségből, mert a paraszt a legmegbízhatóbb és legállandóbb politikai alany, másrészt a nemzet szaporodása és a telephely, az ország földjének a megtartása is ezt követeli. Mert akármi történjék is az országgal, amíg földhöztapadó parasztjai vannak, addig jövője is van. A parasztok megkapaszkodnak mind a húsz körmükkel a földbe, vagy akár a sziklába, és nem engednek, amíg csak valahogy élhetnek. S így akármi éri is a gazdag, de felületes és izgékony városi lakosságot, a földhözragadt parasztságból mindig új nemzet születik. Így született újra az olasz parasztokból Itália, a spanyolokból a mai Spanyolország, a törökökből a mai Törökország, görög hegyi pásztorokból és kertészekből Görögország, és így tovább.

Ez így volt a múltban, s bizonyára így lesz a jövőben is. Hogy pontosan mi lesz a távoljövőben, azt persze nem tudhatjuk. De ha ismerjük az emberi természetet és a történelmet, akkor elképzelhetjük, hogy az akarat és a képzelet emberei sohasem fognak nyugodni, és nem fognak kényelmesen lefeküdni, emészteni és játszadozni. S ha majd ezen a földön már meghódítottak minden meghódíthatót, ha majd a levegő után legyőzik az ún. „sztratoszférát“ is, ha majd feltárták a föld belsejét, és bejárták a tengerek mélyét, a hideg sarkokat és a forró sivatagokat, bizonyára továbbmennek, és megkísérlik a világegyetem, avagy egyelőre a naprendszer meghódítását. Lesz-e sikerük, vagy nem, én nem kutatom, mert nem is tudhatom. De azt tudom, hogy versenyezni fognak egymással a győzelemért és a hatalomért, s hogy ezért mindenre képesek. Mi lenne hát a világból, mi lenne az emberi fajból, és mi lenne a nemzetekből, ha nem ellensúlyoznák őket a bölcsesség és belenyugvás emberei, a parasztok, akik megülnek a földeken, s ha van örömérzésük és hatalomvágyuk, hát az csak annyi, hogy termésre kényszerítik a kősziklát és a sívó homokot, s gabonát, rizst, gyümölcsöt termelnek ott, ahol csak giz-gaz, vagy még az sem termett.

Mert megtörténhetik, hogy a képzelet és akarat embereinek a vak erőlködése nyomán összeomlik az egész nyugati, vagy a most épülő amerikai és kelet-ázsiai civilizáció, s a világ mai és jövőbeni fényes városai Babilon és Ninive sorsára jutnak. Megtörténhetik, hogy Párizs, London, Berlin, Róma, New York és Tokio járhatatlan romhalmazzá omlanak, megtörténhetik, mint A. France írta a Pingvinek Szigetében, hogy a párizsi Szent Mihály-erőd dombján vad lovak kövér füvet legelésznek, megtörténhetik, hogy London és New York kőomladékain kecskék ugrándoznak, de ha az emberi faj és a nemzetek egyáltalán megmaradhatnak, akkor csak a bölcsesség és belenyugvás embereiben, a parasztokban maradnak meg, akik a vihar után újra előbújnak, és a napos dombokon újra szőlőt és gyümölcsfákat ültetnek, akik a kövér lapályokon búzát termesztenek. és akik csikót és borjút, tyúkot és malacot nevelnek bombavető repülőgépek és porszívógépek helyett.

„Urbánusok“ és „népiesek“, írók, művészek, tudósok vitatkoznak azon, hogy melyik a jövő útja, s melyik szolgálja jobban az ember boldogságát és az ún. „haladást“, a falu-e, vagy a város. A város hívei azt mondják, hogy csak városban lehet az ember igazán ember, csak itt élvezheti igazán az emberi tudás, műveltség és társas együttélés eredményeit és örömeit. Csak itt lehet igazán szabad, testi és szellemi képességei csak itt fejlődhetnek ki a nagyvonalú, messzetávlatú versengés területén. A falu durva, elmaradt, szűktávlatú életében az ember képességei elsorvadnak, életcéljai kicsinyesek, örömei még ha vannak is, gyermekiek, kezdetlegesek. S ezen még a falvakra, tanyákra kitelepíthető gépkultúra sem segít. Mert hiába visszük ki a faluba a rádiót, a mozit, avagy akár a távolbalátót is. Ezek csak közvetítenek valamit, ami nem a faluban termett. Tehát nem valódi élő kultúrát adnak, hanem csak egy távoli, városi kultúra árnyképét.

De még az is hiába, ha a tökéletesített közlekedés, autó, gyorsvonat, repülőgép segítségével a vidéki ember is beruccanhat a városokba. Mert ez csak beruccanás, csak külső, elfutó élmény. Az igazi kultúra a kölcsönhatásokból épül, a falusi, vidéki nép azonban csak befogadni tudja a városi kultúrát, mert az elrohan, nincs ideje megvárni, amíg a parasztok megemésztik és formálni próbálják. A parasztoknak ugyanis más dolguk van, nekik arccal a föld felé, a kenyeret kell belőle kicsikarniuk. A falunak hát az a sorsa, hogy elsorvadjon, és átadja a helyét egy magasrendű városi életnek, amely gépei és tudománya segítségével majd úgy hódítja meg és úgy kényszeríti termésre a földet, hogy nem ítéli az embert falusi földhözragadtságra. Ez a fejlődés igazi útia, ezt mutatja az emberiség eddigi haladása. Az ember akarata és képzelete végtelen és mindig-mindig feljebb tör. Így a java emberek, akikben képzelet és akarat van, elvágynak a faluból, és a városba mennek, mert csak itt jutnak tudáshoz és térhez. Itt jut a képzeletük ellenőrzéshez és itt jut az akaratuk eszközökhöz, dolgokban és emberekben egyformán.

A haladás útja tehát a város és a városi élet, a falu pedig csak mint egy régi életforma csökevénye él még, amíg él, amíg a városi fejlődés meg nem találja a teljes felszámolás módját. Mit mondanak ezzel szemben a „népiesek“, a falusi élet hívei, a parasztok rajongói? Azt, hogy ha ez igaz is, de a városi civilizáció előbb-utóbb a romlásba vezet. Hiába hajszolja az egyes ember a városban a boldogságot, a gazdagság és a hatalom útját, soha nem éri el, mert a boldogság csak annak áll meg, aki nem hajszolja. Aki hajszolja, az sohasem éri el, mert a mérhetetlen becsvágy, a mérhetetlen élvezetvágy, vagy a mérhetetlen kényelemvágy már megmérgezte a lelkét, és tartós örömre, bolgogságra képtelenné teszi. Izgatott, izgékony lesz, apró felületes örömök, sőt perverz vágyak után futkos, s miközben ezek után epekedik, keresztülrohanja az életet, és elfelejtkezik emberi és nemzeti kötelességeiről. Nem nevel gyermekeket, vagy ha nevel is egyet-kettőt, elkényezteti, koraéretté, magához hasonló ronccsá nyomorítja. S így ha a városi nép kerül többségbe, fáradt és beteg lesz általa a nemzet. Ellenállóereje nem lesz, a vad hatalmi akaratnak épp úgy megadja magát, mint a telhetetlen kényelemnek, a vége pedig a nemzeti romlás, esetleg a fajta kipusztulása (Babilon, Ninive, Egyiptom, Athén, Róma, Bizánc). Mindegyiknek igaza van a saját szempontjából, de hát egyoldalú igazság, csak együtt a teljes igazság. Csak hát a korlátolt ember mindig csak az egyiket látja. Mert az emberiség útján eddig is, és ezután is a képzelet és az akarat volt az építő, mozgató erő, de a bölcsesség és a belenyugvás volt a megtartó, kiegyensúlyozó erő. Egymás nélkül nem lehetnek meg, illetve az a közösség, amely nélkülözi az egyiket, vagy a másikat, vagy a mértéktelen erőlködésbe, vagy a tehetetlen szenvedésbe pusztul bele.

Nem is e szempontok igazságértéke a fontos, hanem az, hogy melyik legyen a közösség uralkodó eszméje, melyik diktálja az irányvonalat. És erre sincs végleges és örök megállapodás. A tényleges igazság soha sem magában a tényben, nem is az eszmében, hanem a helyes alkalmazásban van. A helyes alkalmazás pedig a sorrend kérdése. A sorrend megint térben és időben változik a közösség szükségletei szerint. A közösség szükségleteit viszont a megmaradás törvénye, a nemzet, a fajta fennmaradási vágya irányítja. Helyben vagyunk: a közösség érdeke, hogy egyszer és egyik helyen a képzelet és akarat emberei, máskor és máshol a bölcsesség és belenyugvás emberei kerekedjenek felül. Világos példákban: az évezredek alatt megáporodott életű Kínában, Indiában és a növények módjára passzív, de terjeszkedő szlávok országában, az Oblomovok Oroszországban a képzelet és akarat embereire van szükség, a túl dinamikus és a harcokban már-már elégő franciáknak a bölcsesség és a belenyugvás lenne az orvosságuk, még ha a mostani háborúból győztesen kerülnének is ki. Ezt sok francia vezető már régen látja és hirdeti (Miline és Jean Giono), s muszájból talán gyakorolni próbálják. Kérdés, milyen szerencsével, mert ha a népi megújhodás gondolatát reakciós politikai, osztályuralmi szándékokkal fűzik egybe, mint a magyar ellenforradalom némely tényezői, akkor nem megújhodás lesz belőle, hanem poshadás.

Az ideális helyzet persze az volna, ha képzelet és akarat, bölcsesség és belenyugvás egyformán szóhoz jutnának a közösségek vezetésében, de hát nyugodjunk bele bölcsen, hogy nincsenek ideális helyzetek. Az emberiség élet-ingája úgy leng, hogy a tömeg, tehát maga a közösség mindig csak az egyik oldalt látja. S annyi az egész, amit elvárhatunk és követelhetünk, hogy, amint egy másik könyvemben írtam (Mit ér az ember, ha magyar?), mindig ki tudjuk választani azokat a kivételes vezetőket, akikben képzelet és akarat, bölcsesség és belenyugvás együtt van, és akik meg tudják látni, hogy az inga merre leng, és a közösség fennmaradásához most melyik irányra van szükség.

*

In Egyedül Vagyunk, 4. évf., 1. szám (1941), 31-32.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.