I.

Az elmúlt kor embere individuálista volt, világnézeti és politikai értelemben is. A dolgok egyéni, individuális vonásai érdekelték legjobban, és a magasabb összességeket elemekre, atomokra, individuumokra igyekezett visszavezetni. Mindenki egyéniség akart lenni, és másokban is azok egyéni, az illetőket más emberektől megkülönböztető sajátosságok iránt érdeklődött. Az individualisztikus kor emberének életcélja az érvényesülés, vágyainak kielégítése. E korszak embere a legújabb dolgok felé fordul érdeklődéssel.

Az új nemzedék látásmódja azonban más. Nem a részletek, hanem a nagy egészek érdeklik. Nem a másoktól eltérő egyéniségek érdeklik, hanem hasonlóképpen gondolkodó társakat keres magának. A magáéhoz hasonló vágyakat, eszméket keres és értékel másokban is. Életének értelmét nem a jelen kiélvezésében, hanem a jövőben megvalósítandó eszmékben látja.

Ez az új látásmód nyilvánul meg a politikai, művészeti és tudományos célkitűzésekben. A magasabb politikai egységben való feladat és kötelességvállalás nyilvánul meg a nacionalizmusban. A múltba és a jövőbe való beilleszkedésnek a vágya a leszármazási kapcsolatok, a faji eszme kultuszában. Az együttműködésnek a vágya a közösségi gondolatban, stb. A művészetben is észrevehetők az új törekvések nyomai. Az egyént vizsgáló és ábrázoló realisztikus műalkotásokkal szemben egy idealisztikus és a közösségi, nemzeti problémákkal mindig gyakrabban foglalkozó képzőművészet és irodalom kezd kifejlődni a nacionalista államokban. Hasonló jellegű változást látunk a tudományban is.

A kultúra különböző ágaiban jelentkező mindeme változások arra mutatnak, hogy egy új világnézet kezd kialakulni Európában. Ennek a világnézetnek a tudatos megfogalmazása azonban eddig nem történt meg, csupán politikai szempontból kísérelték meg összefoglalni néhány alapelvét. Ezt a tudatosítást óhajtjuk a következőkben elvégezni, és az új világnézet alapján a magyar élettervet körvonalozni.

ÉLETTERV ÉS VILÁGNÉZET

A világnézet a dolgok mivoltáról, összefüggéseiről, céljáról és értékéről szóló tan. A tudományos világnézet a tapasztalat tényei és a logika törvényei által igazolt világnézet.

A múlt század folyamán és a XX. században a koreszme kialakulásáig, egy általánosan elfogadott, vagy akár egy nemzeten belül elfogadott világnézetről nem beszélhetünk. A középkorban volt egységes világnézet, de az újkorban annak helyét a szaktudományok és az egyes filozófiai rendszerek foglalták el. Azonban hiába keletkeztek újabb és újabb bölcseleti rendszerek, nem tudtak általánosan elterjedni és hitelt kelteni. A tudományok pedig mindinkább speciálizálódtak, és a XIX. század végén már az egyes tudományágak egymással ellentétes nézeteket is vallottak. Ellentétbe jutottak egymással például természettudományok és szellemtudományok, sőt ugyanazon tudományon belül is az egyes részlettudományok között és az illető tudomány alapjaira vonatkozólag ellentétek merültek fel. Bekövetkezett a tudomány krízise. Ez a krízis még ma sem szűnt meg egészen, ezért egységes, elfogadott és a szaktudományokat egy átfogó szintézisbe foglaló világnézet nem alakulhatott ki. Újabban meglehetős egységes a fizikai világkép, sőt [a] természettudományos világkép körvonalai is tisztulnak. Azonban a szellemtudományok alapjait is magába foglaló világkép még teljesen kaotikus.

A most kialakuló világnézettől nemcsak a tudományok szintézisét várjuk el, mint a tudományos világképtől, hanem gyakorlati célkitűzéseket is. A világnézetnek feleletet kell adni az emberi lét nagy kérdéseire, az emberi élet céljára és értelmére. Nemcsak magyarázat, hanem iránytű is kell. Nemcsak igaz tan, hanem igaz út is, nemcsak kifogástalan elmélet, hanem lelkesítő eszmékből és büszkeségből összeszerkesztett lelki motor. Mert a világnézet nemcsak világkép, hanem életterv is egyúttal.

A népi világnézet egy egész népnek a világképe és hagyományainak, szokásainak, célkitűzéseinek rendszere is, tehát népi életterv is. Egy egész nép életfilozófiája.

AZ ÉN ÉS A KULTÚRA

A most elmúló korszak világnézete - ha egyáltalán világnézetnek lehet nevezni e korszakra oly jellemző szellemi káoszt - két alapvető feltevésre épített. E két, egymástól függetlennek látszó feltevés, amelyek közül azonban a második az elsőt feltételezi:

(1) az ismeretelméleti szingularizmus,

(2) a politikai, gazdasági liberalizmus.

Az ismeretelméleti szingularizmus mindkét jellegzetes formája: szubjektivizmus és a realizmus, elemekből összeszerkeszthetőnek képzelte a világot. A szubjektivizmus a magában álló én belső világának elemeiből (érzetekből, képzetekből) szerkesztette meg világképét; a realizmus a külső világ, az anyag elemeiből, atomokból és az azokra vonatkozó fizikai törvényszerűségekből igyekezett leszármaztatni a legbonyolultabb dolgokat, például az emberi elme működését is (pszichofiziológia).

A szubjektivizmus alapvetését Descartes adta meg (noha ő maga dualista volt) azáltal, hogy az emberi tudat jelenségeit tartotta a legbizonyosabbaknak. Utána Pristley és Hartley nyomán a megismerés lélektana évszázadokon keresztül a mechanikus képzet-kapcsolódások (asszociációk) tanaira épített. Ebből a tanból, illetve ennek az analógiájára származtatták le Bentham és James Stuart a gazdasági liberalizmus elméletét, amelyet főleg Cobden propagandája terjesztett el, és vitt át a gyakorlatba. Bentham szerint pszichológiai törvényszerűség, hogy az emberi törekvés mindig a maximális boldogság elérésére irányul. Az egyén önzése a legtermészetesebb valami, amelynek elnyomása természetellenes, tehát nem is célszerű. Az egyesek önzése használ a köznek is, mert előmozdítja a szabad versenyt, amelyben a testileg és szellemileg magasabbrendüek választódnak ki, és így az önzés a folytonos fejlődést és tökéletesedést mozdítja elő. Bertrand Russel szerint a liberalizmus elmélete hatott Darwinra is, viszont később sokan Darwin kiválasztás-elméletéből származtatták a szabad verseny tanát.

Ma már úgy az ismeretelméleti szingularizmus, mint a gazdasági liberalizmus alapfeltevéseit megcáfolta a tudomány. Kiderült, hogy téves a realizmus és materializmus felfogása, amely szerint az összes dolgok elemekből, a fizikai törvények alapján megszerkeszthetők. Beigazolódott, hogy a bonyolult egészeket szétszedhetjük ugyan összetevőikre, de az összetevők között fennálló fizikai törvények alapján az egész nem szerkeszthető meg ismét az elemekből. Ellenkezőleg, a részeket is csak az egészekben elfoglalt szerepük (funkciójuk) alapján ismerhetjük meg.

Ugyanígy kimutathatók az ismeretelméleti szubjektivizmus szingularizmusának tévességei is. Az én egyetlen ugyan, de nem egyetlen lényegű. Ahogy valamely sejtszövet is csak a szervezetben való funkciójából érthető meg, úgy az én, az egyén is csak mint egy kultúrközösség tagja nyer értelmet. Minden egyén számtalan szállal van magasabb totalitásokhoz, a környező élettérhez, az őt magában foglaló emberi közösséghez, annak hagyományaihoz, szokásaihoz hozzákötve. Ezeket a szálakat nem vághatjuk el, nem tekinthetünk el tőlük anélkül, hogy az én-nek éppen a lényegétől el ne tekintenénk.

Az a filozófia, amely a megismerő én belső világából akarja leszármaztatni az összes dolgokat, lehetetlen feladatokra vállalkozik. A megismerő én fogalmából sem a világ, de még az emberi megismeres elmélete [sem] származtatható le, csak egészen általános, elvont megismerés-elmélet, amely nemcsak az emberre, hanem bármely megismerőre, így az állatokra is vonatkozik. Ez az általános elmélet a közvetlenül ismert és a közvetve ismert dolgok között fennálló evidens, logikailag szükségképi törvényszerűségeket fejti ki, és a lehetséges megismerési módok típusait tárja fel, de nem származtatható le belőle az, hogy a valóságos emberi megismerés milyen, sem pedig az, hogy milyenek valójában az ember által megismert dolgok. Az, hogy az emberi megismerés valósággal milyen, csak a tapasztalattal, a lélektan egy részének, az ismeretpszichológiának a belső és a külső tapasztalás által nyert eredményei alapján deríthető ki.

Az elvont megismerés-elméletnek az ismeretpszichológiai tényeire való alkalmazásával kimutatható, hogy e megismerés beleillesztés a már ismert dolgok[ba]. Az, hogy az emberi megismerés [nem] izoláltan, hanem mindig egy rendszer tagjaként, láncszemenként ismerhetjük meg.

Az embernél az a rendszer, amelynek a láncszemeként a dolgokat megismeri, a veleszületett szemlélési módnak és az elsajátított tudásnak a rendszere. A velünk született szemlélési módot lelkiségünknek a testi mivoltunktól való függése (így például a fajtaelemek), elsajátított tudásunkat pedig a környezet feltételeihez való alkalmazkodás és annak a kultúrának a gondolatrendszeréből eltanult ismeretek határozzák meg, amelybe beleszülettünk.

A kultúra egy kultúrközösség sajátos látásmódjának cselekvésekben és művekben való megnyilvánulása. Gondolkodásunk, megismerésünk, egész lényünk függ attól, hogy milyen kultúrközösséghez tartozunk. Hiszen a legbelsőbb gondolatainkat is jelek (hangok hallási, vagy betűk látási képzetei) által gondoljuk el, amely jelek, mint jelek, valaminek a jelzésére valók, a gondolatoknak másokkal való közlését szolgálják, tehát feltételeznek más, hozzánk hasonló lényeket, és nem a mi találmányaink, hanem kultúránk múltjában alakultak ki. Éppen így a szokásoktól, hagyományoktól, a kultúrközösség világnézetétől, a kultúrközösség egész bonyolult rendszerétől függ az, hogy hogyan értelmezzük az általunk megismert dolgokat. Ez nem jelenti azt, hogy a világ a más-más kultúrába beleszületett egyénnek más, tehát a való világot nem ismerhetjük meg, hanem azt jelenti, hogy minden kultúra a világot más oldalról látja, más szempontból vizsgálja.

A politikai és gazdasági liberalizmus feltevéseit is megcáfolja a tudomány. Tévesnek bizonyult a természetes önzés tana és a dogmatikus kiválasztás elmélete is. Az újabb lélektan kimutatta, hogy lelki tevékenységeink nem származtathatók le a képzetek mechanikus törvényszerűségeiből (képzelet-asszociációk), és az emberi választásokat sem kizárólag a maximális boldogságra való vágy irányítja. Az emberi lelki életben nem mechanikusság, hanem céltudatosság észlelhető. A boldogságra való vágy sem magyarázza választásainkat. Adler, Jung és mások kimutatták, hogy a boldogságon kívül az emberi lelket a valamilyen szempontból való tökéletességre, magasabbrendűségre törekvés is irányítja. Ez magyarázza, hogy sokan lemondanak egyéni boldogságukról az eszmék szolgálatában. Herbert Spencer amaz ellenvetése, hogy a magát valamely eszméért feláldozó szent, vagy aszkéta is önző, mert éppen erkölcsi magasabbrendűsége tudata jelenti számára a boldogságot, nem egyéb az önzés szó eredeti értelmének önkényes kiforgatásánál.

A tökéletességre való törekvés és valamilyen eszmei, nem az egyént, hanem a közérdeket szolgáló eszmei célkitűzések ugyanolyan mértékben természetesek, mint a boldogságra való törekvés. Éppen ezért az eszmei célkitűzések sok esetben korlátozólag hatnak az egyéni önzésre. Általában így van ez, ha az egyént életfeltételei egy emberi közösséghez kötik hozzá, és a közérdek megkívánja az egyéni érdekek korlátozását. Ha néhány egyén a közérdek ellenében is érvényesíti a saját érdekeit, abból nincs kára, sőt gyakran haszna van, de ha mind több egyén cselekszik így, ez végeredményben a közösség szétzülléséhez, tehát az egyének életfeltételeinek megszűnéséhez is vezet. Ezért a közösségekben mindig kialakulnak bizonyos hagyományok, szokások, erkölcsi konvenciók, amelyek az egyéni önzést korlátozzák. Ezeket a korlátozásokat és az egyének együttműködésének szabályait, a közös célkitűzéseket, a közös Világképet és élettervet tartalmazza a közösség sajátos Világnézete. Ezért van az, hogy az erkölcsök és a világnézet meglazulása a közösség felbomlását - és fordítva, az előbbiek megszilárdulása a közösség megszilárdulását, a közérdeket mozdítja elő.

Nyilvánvaló tehát, hogy a közösségi élet nem lehet az egyének korlát nélküli, szabad versenye, hanem bizonyos szabályok szerint, tervszerűség szerint kell lefolynia. Ez a felfogás látszólag ellentétben van a biológiából ismert Darwin-féle természetes kiválasztás elméletével. Azonban a modern tudomány Darwin elméletét lényegesen módosította, éppen a fentebb kifejtett álláspontot igazoló irányban. A liberalizmus azonban nem haladt együtt a tudománnyal, hanem dogmatikusan megmaradt eredeti feltevéseinél. Ezek szerint a szabadverseny biztosítja a fejlődést, mert így a versenyben a satnyább, a testileg, szellemileg alacsonyabbrendű lemarad, a magasabbrendű pedig győzedelmeskedik. Így a harc a folytonos fejlődést biztosítja. Ezt a felfogást a tények nem igazolják. Az élőlények nem annyira egymás ellen, mint inkább a mostoha életfeltételek ellen küzdenek, azonban a sikeres küzdelmet legtöbbször más sajátosságok segítik elő, mint az esztétikai, erkölcsi és értelmi magasabbrendűség. Az említett tan szerint a gyöngébb testi és értelmi képességű állatoknak lassan ki kellett volna pusztulni. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a legkisebb és értelmileg a legalacsonyabbrendű lények a legszámosabbak. A természet ugyanis gyakran a rendkívül nagy szaporaság által segít a könnyen esendő lényeken. Általában sokféle mód van a természetben, amely az erősebb és értelmesebb végleges győzelmét megakadályozza. Már Platón rámutatott arra, hogy az erősebb és értelmesebb embert is könnyen legyőzi az egymással összetartó tömeg. Ő maga például erősebb és értelmesebb is volt legtöbb politikus kortársánál, mégis hiába küzdött politikai céljainak eléréséért. Az életért való küzdelem fő tényezői tehát az egyéni kiválóságon kívül a nagyobb szaporaság, a tömegek együttműködése, sajátos (bizonyos adott körülmények között előnyös) faji tulajdonságok (például az eszkimóknál a hideg éghajlat tűrése, a négereknél a meleg éghajlaté), vagy a küzdelem alattomos módja. Nyilvánvaló tehát, hogy valamely egyén vagy fajta sikeres küzdelme más egyénekkel vagy fajtákkal, nem jelenti mindig annak nagyobb tökéletességét. Fajfenntartó erő lehet még a faj egyéneinek nagy aktivitása, kezdeményező ereje (például az északi fajnál). Máskor egy aránylag passzív természetű fajnak rendkívüli tűrőképessége, szívóssága (például a kelet-balti faj esetében).

II.

A KULTÚRA, MINT ÉLETFELTÉTEL

Az emberi közösségeket fenntartó tényezők közül legfontosabb a közösséget alkotó emberfajtáknak az élettér által adott követelményeknek, életfeltételeknek való megfelelése. Az olyan emberfajta, amelyik bizonyos életfeltételeknek nem felel meg, ha esztétikailag, erkölcsileg és értelmileg tökéletesebb is, elpusztul a neki nem megfelelő életkörülmények között, vagy legalábbis nem versenyképes az olyan fajtákkal szemben, amelyeknek az illető életkörülmények kedveznek. Az eszkimók nem bírnák a versenyt a négerekkel a trópusokban, még kevésbé a négerek az eszkimókkal a sarkvidéken. De nemcsak az ilyen szélső ellentétek jellemzőek. Ismeretes, hogy az európai emberfajták rengeteget vándoroltak a történet folyamán. Déli népek települtek meg északon, és északi népek délen. Mégis a vándorlások ellenére Európa faji térképe az évszázadok, sőt az évezredek folyamán nagyjában változatlan maradt. Északon mindig túlnyomó többségben éltek a szőke északi és kelet-balti népek, délen pedig a sötéthajú és kreolbőrű középtengeri fajták. A délre vándorló északiak ugyanis néhány évszázad alatt megritkulnak a meg nem felelő életfeltételek és az elkeveredés miatt, és ugyanez történik a közép-tengeri fajtákkal északon. Természetesen nemcsak az éghajlat hideg vagy meleg volta jelent valamely fajtának kedvező vagy kedvezőtlen életfeltételt. hanem a terep növényzete, tagoltsága, stb. Vannak népek, amelyek inkább a nomád, halász, vadász vagy pásztorkodó életmódra, mások a települt földművelő életre, s ismét mások, amelyek a termelő munka helyett a kereskedésre hajlamosak. Némely fajtának életfeltétele az, hogy szimbiózisban éljen más fajtákkal. Tehát nemcsak az egyének feltétele a más egyénekkel való együttélés, hanem bizonyos fajták is csak más fajtákkal együtt tudnak megélni.

A mai emberfajták egyedei általában nem képesek egyedül élni, hanem csak más egyénekkel együtt. A legtöbb emberfajtához tartozó egyén számára életfeltétel a más hasonló fajtájú egyének jelenléte. Természetesen nem a puszta együttlét életfeltétel, hanem az együttműködés és annak különféle bonyolult módjai. A mai emberfajták általában csak úgy képesek testi, lelki alkatuknak megfelelő módon élni, ha felhasználják az ősöktől örökölt tapasztalatokat és szokásokat, amelyeket az életfeltételekhez való alkalmazkodás során az ősök sajátos gondolkodási módja kitermelt magából, és amelyek visszahatottak a fajta fejlődésére, a célszerű változatok kiválogatódására. Ha a szokásokat és intézményeket emberi alkotásoknak tekintjük, noha azok részben a fajtával együtt alakultak ki, joggal mondhatjuk, hogy az emberfajtáknak életfeltételei közé tartoznak az emberi alkotások, az ősök és a kortársak alkotásai és működései, úgy a szellemiek, mint a fizikaiak. Valamely fajta sajátos lelkisége által kitermelt szokások, hagyományok és alkotások összefüggő, bonyolult rendszerét kultúrának nevezzük. Kimondható tehát, hogy valamely egyén számára legkedvezőbb életfeltételek rendszerét az a kultúra alkotja, amelyikbe beleszületett, és amelynek ősei is részesei voltak, ha ez a kultúra a kellő módon alakul a változó körülményekhez. Valamely emberfajta számára (ha kultúraalkotó fajról van szó) pedig az a kultúra, amelyet a maga lelkiségének képére és hasonlatosságára alkotott meg, és amelyet tovább visz. A mai emberi természetnek legjobban megfelelő életmód tehát nem a természethez való visszatérés, hanem az ősök által alkotott és továbbfejlődő kultúrában való élet.

Belátható tehát, hogy az emberfajták, nemzetek, népek életére nem erőszakolható rá a dogmatikus liberalizmus életellenes szabadverseny-elmélete. Az emberek gondolkodása, látásmódja, értelmezési módja, megismerése sem magyarázható a szingularizmus ismeretelmélete alapján. Az emberi egyén életének feltételeit a faji, népi kultúra bonyolult összefüggései határozzák meg, ezek szabályozzák a más egyénekkel való együttműködését. Ezek befolyásolják abban is, hogy milyennek látja a világot. Tehát az egyes egyénekből nem magyarázhatjuk meg a kultúrát. Az egyén a fejlődés forrása, amely összeköti a múltat a jövővel, de amikor a legegyénibb céljait követi, akkor is az ősök által megmunkált úton halad tovább a kultúrában rejlő életterv által kitűzött célok felé. Ha valamely egyén, vagy fajta mégis eltér attól a tervtől, amely lényében benne él, illetőleg azt nem szervesen fejleszti tovább, akkor össze kell törnie a neki meg nem felelő, kedvezőtlen életkörülmények szirtjein.

AZ ORGANIKUS VILÁGNÉZET

Ha a most kialakuló világnézetnek, amely nemcsak világkép, hanem életterv is egyúttal, az alapelveit akarjuk megtalálni, akkor a valóságról való állásfoglalásából kell kiindulnunk. Bármely világnézet legmélyebb alapját ugyanis akkor ismerjük, ha tudjuk, hogy szerinte mi valóság, és mi nem valóság.

Az individualisztikus felfogás csak az egyedi konkrét dolgokat ismerte el valóságos létezőknek. Ez később Európa legtöbb országában materializmushoz, anyagelvűséghez vezetett, mely szerint csak az anyagi dolgok igazi valóságok.

Mint Szekfű Gyula írja A három nemzedék és ami utána következik című művében: „(...) ez történt nálunk is 1867 után, midőn az egyedül uralkodó liberalizmus önmagától, belső szükségszerűséggel alakul át sekélyes, sivár materializmussá.“ „A művelt középosztálynak nevezett rétegeket e sivár anyagelvűség kielégíté“. „Büchernek borzasztóan korlátolt műve: Erő és anyag, még a kilencvenes években is közkézen forog a katolikus középiskolák tanulói között, akik a csodás univerzum magyarázatát e fércelményből gyermeki tudásszomjjal veszik magukba.“ „Szabadkőműves érzület, a liberalizmus alapján kifejlődő vallásellenes tanok hirdetése eszközzé váltak, mellyel a magyar földön, főleg az értelmiségi osztályokban pályát lehetett csinálni.“

Hogy a materialista világnézetnek ez az elterjedése milyen jelenségekhez vezetett, azt a materialista gondolkodásnak jelleméből könnyen sejthetjük. A materializmus, az anyagelvűség mindig anyagiasságot von maga után, az anyagiasság önzést, az önzés pedig a közösség bomlását, a nemzet összetartó erejének elsorvadását eredményezi. Érthető tehát, hogy a materializmus emlőin felnőtt nemzedék a „századforduló tragikus nemzedéke, amelynek uralma egybeesik a katasztrófa előkészítésével és kitörésével“.

Siettette a nemzeti katasztrófánkat a liberalizmusnál is szélsőségesebben anyagelvű, marxista tanoknak [...] elterjesztése a munkásosztály körében. A marxizmus ugyanis az anyagelvű világnézetet a történelemre is alkalmazta, és a történelmet a nemzetek, erkölcsi erők, nagy személyiségek, szellemi mozgalmak és gazdasági tényezők története helyett pusztán gazdasági tényezők történelmeként, és a társadalmi osztályok anyagi érdekekből való osztályharcaként fogja föl. E felfogás elterjedése szükségképpen elkeseredett osztályharchoz, a nemzet további elgyengüléséhez vezetett, és siettette a katasztrófa bekövetkezését.

Mindezekből tisztán látható, hogy a valóság kérdése egyáltalában nem elhanyagolható kérdés, hanem minden politikai világnézetnek legfontosabb sarkpontját alkotja, és nem esik távol az élettől, hanem éppen minden lehető kérdés közül talán legmélyebben vág bele egyéni és nemzeti létünkbe. Ha a közösségi világnézet nem képes ezt a kérdést megoldani, és a megoldást a szellemi vezetők között elterjesztve a közösség meggyőződésévé, a közösség új világnézetének alapjává tenni, akkor nem érheti el célját, a nemzet anyagi és szellemi felemelését. Ha a vezetők nagy részének világnézeti alapja továbbra is az anyagelvűség marad, akkor az anyagelvűség, anyagiasság, önzés, közösségbomlás, nemzeti katasztrófa kérlelhetetlen következménysorozata szükségképp ismét katasztrófához vezet bennünket.

Az individualizmus világnézete az egyedfeletti és egyénfeletti dolgok valóságos létét tagadta. Az individulaizmus szerint például a nemzet csak egyének összessége. E felfogás egyik következetes képviselője, Stirner szerint, nincsen „ember“, csak egyes emberek vannak. Nincsen „német“, csak egyes németek vannak. Nincsen „piros“, csak egyes piros színű tárgyak vannak. Az általános fogalmak: német, magyar, ember, piros, háromszög, stb. csak gyűjtőnevek, amelyek csak a gondolkodás megkönnyítésére szolgálnak, hogy a dolgok egyéni vonásait illetőleg az egyes konkrét eseteket, ha az a téma szempontjából nem fontos, ne kelljen külön-külön felsorolni.

A LIBERALIZMUS, A ZSIDÓK ÉS A FAJISÁG

A liberális kornak ebből a felfogásából következett, hogy nem ismert el faji mentalitást. A zsidóságot korlát nélkül engedték bevándorolni Galíciából, azon az alapon, hogy a galíciai zsidók között is vannak tisztességes, becsületes emberek, akiket nem érhet hátrány azért, mert esetleg egyesek közülük nem azok. Idegen szellemiséget, másfajta lelkiséget a liberalizmus nem ismert el, legfeljebb egyes konkrét eseteket, amelyek csak azokra érvényesek, akiknél éppen tapasztaljuk őket, de nem vonatkoztathatók azokra, akiket nem ismerünk. Ugyanígy érvelnek ma is ortodox, liberális újságjaink azzal szemben, aki rá mer mutatni, hogy az árdrágítók, valutasíberek, uzsorások közülük nem azok. [...] Szerintük nem szabad általánosítani. Ennek az érvelésnek van némi igazságmagja, de más, mint amit a liberális újságírók annak vélnek. Az, hogy bármilyen fajú egyén azon népek lelkiségéhez való lelki áthasonulással, asszimilálódással, amelyek között az illető egyén él, a vele született faji mentalitást nagy önfegyelmezéssel elnyomhatja. Azonban eltekintve néhány tiszteletreméltó kivételtől, a zsidóságnál tapasztalhatjuk legkevésbé a sajátos zsidó mentalitás elnyomására való szándékot, annál kevésbé, mert hiszen a zsidóságnak mind a liberális, mind a marxista vezetői tagadják, hogy egy ilyen mentalitás, s általában a faji lélek, faji szellem létezik.

Abból, hogy fajiság és szellemiség és az egyénfeletti dolgok a liberalizmus szerint nem valóságok, következett, hogy mint Szekfű Gyula [1] is elismeri: „a liberális felfogás a zsidóságot, még a ma belépő galíciai eredetűt is következetesen vallásnak (amit akárki vallhat), nem pedig fajnak tekintvén, a kérdés megoldásától végtelen messze maradt.“ „Elvi álláspontja volt az oka, hogy a bevándorlási törvény nem jött létre, és hogy Magyarország és vele a hazai magyar zsidóság védelem nélkül kiszolgáltatva a bevándorló idegeneknek.“ Az eredmény: „a második (liberális) generáció alatt gazdasági életünknek zsidó jellege, hogy aztán a harmadik generációnak szellemi befolyására is döntő befolyás biztosíttassék az akadály nélkül betóduló idegen tömegeknek. Hogy pedig az idegen szellemiség és fajiság valóságok, melyeket az egyén nem vethet le magáról, legfeljebb önmagában elnyomni igyekezhet, arra is rámutat Szekfű Gyula. Szerinte némelyek a zsidó intelligencia köréből iparkodnak magyarok lenni. De mégsem képesek az asszimilálódásra, arra, hogy velünk ösztönös közösségi érzésük, és ebből kifolyólag a nemzettel szemben „felelősségérzetük“ legyen. „Ez az, amit a legnehezebb az asszimilált magyarnak elsajátítania.“

Az organikus-közösségi világnézetnek alapvető tétele a nép, a nemzet, a nemzeti kultúra valósága.

Felvethető azonban a kérdés, hogy a fajon, a népen, a nemzeten, stb. kívül vannak-e más egyénfeletti valóságok is, és hogy minden egyénfeletti dolog igazi valóság-e, minden általános fogalomnak megfelel-e valamilyen valóságosan létező dolog, vagy pedig nem mindegyiknek?

Az általános, illetőleg egyénfeletti dolgok valóságának kérdése az európai kultúra történetében a középkor úgynevezett univerzálé vitájában merült fel. (Univerzálé = eszme, egyetemesség, általános fogalom.) Két ellentétes álláspont alakult ki:

(1) a realizmus (reális = valóságos), amely szerint az általános fogalmaknak és egyéb egyedfeletti dolgoknak (például az ember, az állat, a háromszög, a piros, stb.) is valóságok, felelnek meg. Tehát például az egyes piros dolgokon kívül, mint egy szép piros alma, vagy az alkonyi napfénytől égő felhők pirossága, a „pirosság“ is létezik;

(2) a nominalizmus (nomen = név), amely szerint csak az egyes egyedi dolgok léteznek, az általános fogalom csak gyűjtőnév. Például csak egyes emberek vannak, de az emberfaj nem létezik. Mikor azt mondjuk valakire, hogy ember, nem egy meglévő faji lényeget jelölünk meg ezzel, hanem az embert közös gyűjtőnevén nevezzük.

A középkor szellemi közvéleménye e kérdésben túlnyomó mértékben a realizmus (ún. mérsékelt realizmus) álláspontját foglalta el. Az újkor szellemi közvéleménye ellenben túlnyomó mértékben a nominalizmus álláspontján volt, azaz nem ismert el általános egyedfeletti, egyénfeletti lényegeket.

A liberalizmus nominalista álláspontját már megvilágítottuk, de a marxizmus szerint is az egyénfeletti, a nem egyedi dolgok, nem valóságok. A tömegek életében csak az anyagi, gazdasági tényezők valóságok. A kultúra, a szépség, az igazság csak „Überbau“ (ráépítmény). Ezek nem igazi valóságok, hanem csak az emberi képzelet szülöttei.

Az új organikus közösségi világnézet nem fogadja el sem a realizmus, sem a nominalizmus álláspontját. Nem esik abba a tévedésbe, hogy például az általános háromszöget, „a háromszöget“ létező valóságnak tartsa, de abba sem, hogy a fajt csupán gyűjtőnévnek tekintse. A közösségi világnézet felismeri, hogy vannak egyénfeletti dolgok, amelyek valóságok, de vannak olyanok is, amelyek nem valóságok, hanem csak logikailag lehetséges osztályok, amelyeknek tagjai valóságban semmiféle reális kapcsolatban nincsenek. [2]

A közelebbi meggondolás azt mutatja, hogy az egyediség és egyedfelettiség nem egymást kizáró sajátosságok, hanem a dolgoknak egymáshoz képest való sajátosságai. Például az egyénhez, mint egyedi valamihez képest a nemzetek egyedfelettiek, egyénfelettiek. A nemzetek azonban egymáshoz képest egyedek, és ugyancsak egyedek a nemzetek között lévő vonatkozásokhoz képest. Például a magyar nemzet egyede, alanya volt a világháborúnak. A nemzetek felett lévő egyedfeletti dolgok, például világháború és a jelenlegi háború szintén egyedi dolgok egymáshoz képest. Ezek a felsorolt egymáshoz képest egyedi, illetőleg egyedfeletti dolgok, mind valóságok. Az egyén valóság, a nemzet valóság, a nemzetek szövetsége és háborúja szintén valóságok. Ki merné például ép ésszel tagadni - hacsak nem az élet valóságától elvonult szobatudós - a világháború valóságát, vagy a jelenlegi háború véres realitását?

Azon az alapon tehát, hogy valami egyedi vagy egyedfeletti, nem dönthető el, hogy létezik-e vagy nem, mert vannak egyedfeletti dolgok, amelyek nem valóságok, és vannak, amelyek valóságok. Kérdés tehát az, hogy mi a valóságnak igazi ismertetőjele.

RÉSZLEGES INTÉZKEDÉSEK NEM SEGÍTENEK A NEMZETEN

Nem hatolhatunk bele itt mélyebben a problémába, csak annyit említünk meg, ami a probléma megvilágításához okvetlen szükséges. A valóságot általában az jellemzi, hogy az időben folytatólagos valami, és bizonyos változások ellenére is ugyanaz marad. [3] Folytatólagos valami, de változásai ellenére is megmarad ugyanannak a nemzetnek. Például a magyar nemzet. Folytatólagos és változásai ellenére ugyanaz marad a faj, folytatólagos valami és változásai ellenére ugyanaz a kultúra marad a nemzeti kultúra is.

A folytatólagosság és a változások ellenére való ugyanazság jellemző minden valóságosan létező egyén és egyedfeletti dologra, a fajra, a népre, a nemzetre, a nemzet művészetére, tudományára, kultúrájára. Jellemző még a létező dolgokra, hogy részeik, illetőleg elemeik az időben, illetőleg a térben, szerves összefüggésben vannak.

A valóságosan létező, egyedfeletti dolgokkal szemben nem valóságokat, hanem csak logikai lehetőségeket, mesterséges osztályokat jelentenek az olyan fogalmak, amelyek oly egyedfeletti dolgokra vonatkoznak, amelyek nem időbeliek, nem folytatólagosak, egyáltalában nem változnak, vagy pedig úgy változnak, hogy változásuk közben nem maradnak meg ugyanannak. Nem felel meg például valóságos dolog a „háromszög“ (az általános háromszög) fogalmának, mert ez változatlan, s az időben nem folytatódó valami. Nem felel meg valóságos dolog a pirosság fogalmának sem, mert csak az egyes piros tárgy időben létező valami, de „a pirosság“ nem létezik.

Egyik írónk szellemesen mutatott rá egyik érdekes előadásában (amelyben az általános fogalmak valóságát tagadta), hogy ha valaki a vendéglőben a pincértől egy piros almát kér, akkor hosszabb-rövidebb idő múlva megkapja. De ha valaki nem egy piros almát kérne, hanem azt mondaná, hozzon nekem pirosat, vagy „a pirosat“, akkor joggal nézne rá a pincér gyanakodva.

A folytatólagosság és a változások ellenére való ugyanazság alapján sok esetben eldönthető dolog valóságos létezése. Ezen ismérvek alapján kétségtelen valóságok például az olasz nemzet, az északi faj, a magyar kultúra. Ellenben éppen ezen ismérvek alapján kétséges, hogy létezik-e például világkultúra, mert az egyes népek kultúrjelenségei között eddig sem folytatólagosság, sem ugyanazság kimutatható nem volt. A történelem csak azt mutatja, hogy egyes kultúrák: kialakultak és elmúltak, hatottak is egymásra és vissza, valamint az egymásra következő kultúrák sorában némi fejlődés is felismerhető, és vannak nemzeti kultúrákat magukba foglaló kultúrkörök is, de azért egy egységes emberi kultúráról nem beszélhetünk.

Az új organikus-közösségi világnézet tehát joggal tagadja az egységes világkultúra létét, és ezzel együtt az internacionalizmus jogosultságát, amely viszont a fajok valóságát nem ismeri el. Az új világnézetből éppen a nemzetek, a fajok valósága, és ezzel együtt a nacionalizmus jogosultsága következik. A helyes nacionalizmusból pedig, a szocializmus folyik. Végeredményben az új világnézet valóságtanából, amely nemcsak az egyedet, hanem az egyedfeletti dolgok közül a szerves természeti és szellemi egészeket is valóságosnak ismeri el, s amelyet ezért organikus világképnek és elméleti totalitárizmusnak is nevezhetünk, következik az új világnézet politikai felfogása, a nacionalizmus, a szocializmus, s a gyakorlati, politikai és gazdasági totalitarizmus is.

A magasabb természeti és szellemi egészek valóságából ugyanis az következik, hogy a dolgok nem különülnek el egymástól, hanem magasabb egészek összefüggő részei. A lelki és szellemi valóságok, a kultúra bizonyos megnyilvánulásai nem különíthetők el az összvalóság más valóság rétegeitől. Ezek valamennyien egymással szervesen összetartozó, egymásba kapcsolt egészek. Például: a művészet nem választható el a tudománytól, amit az bizonyít, hogy az újkor festészeti stílusirányzatai mind a valóságra vonatkozó tudományos (ismeretelméleti) megfontolásokon alapulnak. De nem választható el a művészet a gazdasági tényezőktől és a kultúra életének más megnyilvánulásától sem. A művészet virágzásának megvannak a gazdasági, politikai és világnézeti feltételei, amelyek tekintetbe vétele nélkül a művészet változásai nem érthetők meg. Minden kultúrmegnyilvánulás kapcsolatos másféle kultúrmegnyilvánulásokkal. Azonban egyik sem vezethető vissza maradéktalanul a másikra. A nemzeti kultúra legkülönbözőbb részei bonyolult, kölcsönös és egyoldalú létfeltételezési viszonyok rendszerét alkotják. A kultúra egy részének, valamely kultúrágnak a fejlődését nem ismerhetjük meg, ha létfeltételeinek a kultúra más részének létfeltételeivel való összefüggését nem vizsgáljuk. Ez érvényes a kultúrközösség életének gyakorlati megnyilvánulásaira is. Hiába igyekszünk megérteni valamely nemzet egy korszakának agrárkérdését, ha nem igyekszünk behatolni a kor pénzügyi rendszerének rejtelmeibe, ha nem vizsgáljuk az uralkodó bel- és külpolitikai viszonyokat, s az uralkodó világnézetet.

A liberális kor, amely az individualizmus elveinek megfelelően azt hitte és hirdette, hogy a gazdasági élet független a politikaitól, és ezért a gazdasági életben való állami beavatkozás természetellenes és zavarokra vezet, tévedett, mert kultúrában nincsenek egymástól független kultúrágak.

De éppen így téved minden politikai rendszer, amely azt hiszi, hogy részleges intézkedésekkel meg lehet gyógyítani egy politikai, gazdasági és kulturális válságban lévő nemzetet. Ha a nemzeti életnek egyik ága sorsdöntő krízisben van, akkor krízisben vannak a többiek is. Tehát nem ötletszerűen összeszedett politikai programtervek, hanem csak a nemzeti kultúra egész életére kiterjedő átalakítás segíthet. Ez azonban természetesen nem történhetik egyoldalú szempontokból, hanem csak a nemzeti közösség életének minden megnyilvánulására kiterjedő egységes világnézet, s az annak részét alkotó nemzeti életterv képes a gyógyítás folyamatát előkészíteni és megindítani. Az emberek világnézetét, erkölcsi felfogását, értékelését és az ezekből folyó gyakorlati célkitűzéseit kell helyes irányba terelni ahhoz, hogy a nemzet jobb sorsát célzó szándékok a gyakorlatban is megvalósíthatók legyenek.

III.

AZ ORGANIKUS ÉLETTERV

A világnézet nemcsak arra igyekszik feleletet adni, hogy mi a világ, hanem arra is, hogy mi az ember helye, feladata a világban. Az organikus világnézet azonban nem az izolált ember és a világ vagy általában az ember és a világ viszonyát kutatja, mint az individualista filozófiák, hanem az egyén és a világ viszonyát azokon a nagy egészeken vizsgálja, amelyeknek az egyén szerves alkotórésze. A legfontosabb ilyen egész az embert magában foglaló nemzeti közösség.

Az organikus világnézet nemcsak világkép, hanem életterv is egyúttal, az organikus világnézetet vallók kultúrközösségének életterve. Az organikus élettervnek megvalósítása az organikus kultúra.

Az organikus világkép felvázolásánál láttuk, hogy a dolgok megismeréséhez tudnunk kell azt, hogy milyen szerepet játszanak, mi a funkciójuk a világ szerves összefüggéseinek rendszerében. A kultúrközösségnek is megvan a maga funkciója. A kultúrközösség feladata az, hogy lehetővé tegye olyan alkotások létrehozását, amelyeket az egyén egyedül sohasem valósíthat meg, mert bonyolult együttműködést igényelnek a jelenben együttélő és az egymásra következő generációk között. Éppen úgy, mint ahogy az élőlény szervezetének az a feladata, hogy elvégezzen olyan működéseket, amelyekre egyes sejtjeinek bonyolult munkamegosztása képessé teszi. A kultúrközösségnek tehát nemcsak az a funkciója, hogy a közösséget alkotó egyének érdekét szolgálja, mint ahogy a szervezet sem csak az egyes sejtjeiért van, hanem ellenkezőleg, a sejteknek kell a maguk sajátos funkcióját elvégezniök a szervezeten belül.

A kultúrközösségnek azok az alkotásai, amelyek az egyidejű és az egymásra következő generációk együttműködését tételezik fel: a kultúrágak, a tudomány, a művészeti alkotások, a közigazgatás, stb. A tudomány az egymásra épülő eredmények oly bonyolult rendszere, hogy azt, sőt még egyetlen szaktudományt sem tudna egyetlen egyén, vagy az egyéneknek egymástól független munkája megvalósítani. A művészetben nagy szerepet játszik az egyén, de a közelebbi vizsgálat azt mutatja, hogy minden művész alkotásaira rányomja a kor, az embertársak egyidejű és a megelőző generációk működése a maga bélyegét. A művészi alkotások egy része is, például a generációkon keresztül épült középkori templomok is, bonyolult emberi együttműködést tételeznek fel. A közigazgatás, honvédelem, stb. pedig lényegükből kifolyólag több egyén együttműködésén alapulnak.

A kultúrközösség tehát nem öncél, hanem célja önmaga fenntartásán kívül a kulturális alkotások létrehozása. Éppen úgy mint, ahogy az egyénnek sem a puszta létfenntartás, vegetatív élet a célja, hanem az is, hogy a benne lévő, veleszületett képességeket felhasználja, érvényesítse.

Minden kultúrközösséget rendszerint egy emberfajta (vagy egymással rokon emberfajták) nagy százalékú arányszáma jellemez. Éppen ezért minden kultúra bizonyos fajtákban bennrejlő faji képességek érvényesítése, felszínre hozása. Ezért éppen úgy, ahogy az egyén alkotásai az egyén képességeinek megvalósítását jelentik, úgy a kultúra mindig egy emberfajta vagy rokonfajú népek alkotása, a fajtában lévő sajátos képességek érvényesítése.

A VALLÁS ÉS A NEMZETI KULTÚRA

Más fajtájú népek másféle képességekkel rendelkeznek, tehát másféle kultúrát hozhatnak létre. Ily módon az emberfajták különbözősége miatt a kultúrák széles színskálája keletkezett, amelyek mind a művészet, a tudomány másféle árnyalatát valósították meg. Mindegyik a szépségnek, igazságnak, erkölcsnek oly változatát is megalkotta, amelyik a másik kultúrában nem fordult elő. A kultúrközösségnek alkotásai tehát kiegészítik egymást a kultúrértékek széles skálájának megvalósításában. A kultúralkotó népek egyikének az alkotásai sem feleslegesek és nem nélkülözhetők, mert olyasmit is létrehoznak, amelynek megalkotására más kultúrközösség lelkiségénél fogva nem képes. A kultúrák közötti természetes munkamegosztás teszi egyedül lehetővé a nemzeti kultúrák organikus együttműködését, mert ez felel meg azok természetes, szerves összefüggésének. A fajidegen kultúrának más fajjal való erőszakolt elfogadtatása őszinte együttműködést nem tesz lehetségessé, mert megszünteti a leigázott kultúrközösségnek természetes életműködését.

A kultúrközösség életterve nemcsak a fajta lelkiségétől függ, hanem az életkörülményektől, életfeltételektől és azok változásától is. Ha ezek a feltételek változnak, az élettervet is módosítani, korszerűsíteni kell.

A történelem tanulmányozása azt mutatja, hogy a kultúrközösségek világnézete, amely vagy spontán alakult ki, vagy valamely vallásalapító tudatos alkotása, rendszerint nem volt elég rugalmas, elég természetes ahhoz, hogy időnként mindig korszerűsíthető lett volna. A történelemből ismert világnézetek rendszerint túl dogmatikusak, úgyhogy gyakran a fejlődés akadályai voltak, és csak időnkénti gyökeres változtatás árán maradhattak meg. Másrészt e világnézetek csak közvetve szolgálják a kultúrközösség termékenységét, kimondott céljuk bizonyos metafizikai tételek, isteni törvények magyarázata volt. Mégis el kell ismernünk, hogy a világnézetek nagy része, ha közvetve is, többé-kevésbé megfelelt feladatának, mert olyan eszmék rendszerei voltak, amelyek serkentőleg hatottak a kultúrközösség aktivitására. A legtöbb ilyen világnézetben ugyanis az Isten (illetőleg a különböző istenek) eszméje foglalja el a központi helyet. Már pedig az Istenség eszméje magában foglalja a kulturális termékenység legfőbb serkentő eszméit: az igazság, a szépség és a jóság ideálját.

A vallások megalkotói tehát spontán, ösztönösen alkottak a kultúrközösségnek oly világnézetet, amely azt képességeinek érvényesítésére, kulturális alkotásokra serkentette. Azonban az ilyen világnézet néha túl kötött volt, úgyhogy a változó életkörülményeknek megfelelően nem volt korszerűsíthető, s így végül, eredeti feladatával ellentétben, a termékenység gátjává változott. Ilyen volt például a harmadik birodalom idejében az egyiptomiak világnézete. Előfordult az is, hogy a világnézet túl laza volt, nem volt hosszú időre szóló életterv. Nem tudta meggyőződés-béli egységbe összefogni a tömegeket, nem tudott eléggé magasztos célokat kitűzni nekik. Az ismert világnézetek közül, Kung Fu-ce [Konfuciusz] tanai és a keresztény világnézet bizonyultak időtállóknak. Kung Fu-ce tanai évezredeken keresztül időtálló élettervet adtak a kínai kultúrközösségnek; a kereszténység pedig szintén évezredeken át befolyásolta, és még ma is a legnagyobb mértékben befolyásolja életünket. A jelenlegi koreszmék élettervei, reformtervezetei legnagyobb mértékben rokonjellegűek ahhoz az élettervhez, amelyet a kereszténység szociális tanai tűztek ki, és részben meg is valósítottak évszázadokon keresztül az európai államokban.

Az organikus életterv abban különbözik a spontán kialakult, vagy intuitíve megalkotott világnézetek ösztönös élettervétől, hogy nem egy metafizikai elmélet szerint akarja a kultúrközösség életét szabályozni és irányítani, hanem a természetes összefüggéseknek megfelelően. Nem merev, dogmatikus tan, amely egyszer s mindenkorra leszögezné azokat a célkitűzéseket és szabályokat, amelyek a kultúrközösség jólétét és termékenységét legjobban biztosítják, hanem egy rugalmas, fejlődésképes rendszer. Rugalmasságát az biztosítja, hogy már eleve benne van, célkitűzései közé tartozik a változó életkörülményekhez való alkalmazkodásnak követelménye. Ez következik abból, hogy az organikus életterv a kultúrában meglévő szerves összefüggéseket tudatosítja, és tekintetbe veszi azokat az átfogó összefüggésekét is, amelyek szerint a kultúra belső összefüggései változnak.

Az organikus életterv tehát nem egy új, mesterkélt elmélet, amely a kultúrközösség életét erőszakosan, egy annak meg nem felelő, természetellenes rendbe kényszeríti, hanem ellenkezőleg, a természetes összefüggésekhez való alkalmazkodás, azoknak tudatosítása, összefüggő kifejtése. Újszerűség benne csak az, hogy eddig legtöbb esetben doktriner, természetellenes célkitűzéseket kényszerítettek rá a kultúrközösségre, amilyen például a gazdasági liberalizmus volt az utolsó évszázadban. Ezek a doktriner elméletek éppen természetellenességük miatt soha teljesen keresztülvihetők nem voltak. Az organikus élettervben éppen az az új célkitűzés, hogy felszabadítja a kultúrközösséget minden mesterkélt kényszertől, és a természetes, organikus összefüggéseknek, a tudományos ismereteknek megfelelően rendezi be a közösség életét.

A VÉGSŐ CÉL: EGY ÚJ, NEMESEBB ERKÖLCSISÉG MEGVALÓSÍTÁSA

Az organikus élettervet részletesebben későbbi tanulmányainkban vázoljuk, itt csak néhány alapvető vonását rajzoljuk meg. Az organikus életterv az előbbiek alapján úgy definiálható, mint a közösség célkitűzéseinek és életszabályainak oly természetes rendszere, amely az adott életkörülményekben teljesen megfelel, a közösség kultúraalkotó tevékenységét maximális módon biztosítja.

Az organikus életterv a faji együttműködés és az egyéni képességek kifejtésének azt a harmóniáját van hivatva megvalósítani, ami a természetben is látható. Ezért a politikai életben módot nyújt a tehetségek szelekciójára, anélkül azonban, hogy a szelekció által felülkerült egyének mást, mint a nagyobb képességeiknek megfelelő magasabbrendű munkakörnek az ellátását vállalhatnák, vagy éppen olyan munkakört láthatnának el, amelyhez szükséges tehetségük hiányzik. Az organikus életterv tehát olyan munkakörbe állítja az egyéneket, amely a képességeiknek megfelel. A képességek szerinti szelekciót csak a hivatáságaknak megfelelő természetes tagozódás biztosíthatja, ezért az organikus életterv célkitűzéseibe beletartozik a hivatáságak szerint tagozódó társadalmi rend. A kultúrközösség termékenysége megkívánja a munka megbecsülését, az egyéni kezdeményezés lehetőségét, azonban annak oly módját, hogy ez a köz hasznát is szolgálja. Ebből a követelményből következik, a munkának a tőkével szemben való elsőbbsége, a korlátozott magántulajdon és az önálló, de az együttműködés szempontjából államilag irányított ipari és gazdasági hivatásszervezetek megalkotásának szükségessége. Az organikus életterv szerint a tudománynak nemcsak az igazság öncélú keresése a feladata, hanem az emberi életnívó fejlesztése, a tudatlanságból származó bajok megszüntetése, és a közösség életének a tudomány újabb eredményeinek megfelelő, korszerű megszervezése. A tudomány eredményeinek kinyilvánítása és felhasználása szempontjából a közérdeket kell tekintetbe vennie. Ebből következik, hogy a tudomány nem vihet a nagy nyilvánosság elé olyan kérdéseket, amelyek a közösség együttműködését megzavarják, vagy a közerkölcsiségnek ártalmára vannak. A tudományágak közül azok támogatandók nagyobb mértékben, amelyek a köz érdekét szolgálják. Ugyanezek a szempontok érvényesek a művészetre is. Itt is korlátozásoknak kell alávetni a közerkölcsiséget bántó, és a közösség eszményeit sértő művészeti és irodalmi termékeket. Viszont támogatni kell a kultúrközösséget alkotó fajták képességeinek legjobban megfelelő művészeti ágakat, és elő kell mozdítani a közösség érdekét szolgáló és a közösségi eszméket kultiváló művészi alkotások létrehozását. Mert a művészetnek nemcsak az a célja, hogy az egyén élvezetét, szépérzékét szolgálja, hanem az is, hogy lelki motor legyen, lelkesítse a tömegeket, elősegítse a közösség eszméinek kultuszát.

A legfontosabb feladata azonban az új élettervnek az, hogy egy új, nemesebb erkölcsiség megvalósítását tűzze ki célul. A liberális, individualista korszakban a gát nélküli önzés, az élvhajhászás és ezekből kifolyólag az általános bizalmatlanság olyan fokra hágott, hogy egész kultúránkat beteggé tette. Ezt a betegséget csak úgy szüntethetjük meg, ha a kultúra természetes életfeltételeinek megfelelő erkölcsi nevelést adunk az ifjúságnak. A kultúra fokozott termékenysége feltételezi a maguk képességeinek megfelelő helyen lévő egyéneknek munkakészségét, kötelességtudását, áldozatkészségét. Feltételezi azt, hogy az élvezetek hajhászása helyett közös célokat, eszméket követnek. Az egészséges, termékeny kultúrának megfelelő erkölcsiség természetes alapja tehát nem az önzés, mint a liberalizmus szószólói tanították, hanem az idealizmus, a kötelességteljesítés és az áldozatkészség. Csak ezek által lehet elérni azt, hogy a közösség elérje kulturális termékenységének maximumát. Az idealizmus, az odaadás, és az áldozatos akarat viszik előbbre az egyént is, a kultúrát is, az igazság, a szépség és az erkölcsi tisztaság örök eszményei felé.

*

[1] Szándékosan idézzük a faji kérdésben és a liberalizmus kérdésében Szekfű Gyulát, mint akit baloldali és konzervatív köreink tekintélynek ismernek el.

[2] A logikailag lehetséges osztályok nem valóságosak ugyan, mégis fennállanak abban az értelemben, ahogy a matematikai igazságok fennállanak. Fennállási módjuk a logikai lehetőség, a logikai ellentmondásnélküliség.

[3] Ez az „ugyanazság“ nem tévesztendő össze a logikai értelemben vett teljes abszolút azonossággal. A két fogalom különbözőségére vonatkozólag lásd B. B.: Abszolút és relatív azonosság. Athenaeum.

*

In Egyedül Vagyunk, 4. évf., 1. szám (1941), 1-3., 4. évf., 2. szám (1941), 14-21., 4. évf., 3. szám (1941), 12-16.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.