A Nemzetek Szövetsége Tanácsának és Közgyűlésének e rendelkezés végrehajtására hozott határozatai, amelyek összessége alkotja az ún. kisebbségi eljárást (procédure), lehetővé teszi ugyan, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek, éppen úgy, mint bárki más, petíciókkal fordulhassanak a Szövetséghez, amelyeket - amennyiben bizonyos, az 1923. szeptember 5-i határozatban foglalt alaki feltételeknek megfelelnek - a Tanács három, esetleg öt tagjából álló bizottsága (comité de minorités) elé kerülnek megvizsgálás végett. Ámde, miként már a kisebbségi eljárás alapforrása, a Tittoni-féle jelentés kifejezetten megállapította, a petíciók pusztán információk (information pure et simple) jellegével bírnak, és jogi következmények csak akkor fűződnek hozzájuk, ha a bizottság, esetleg egy kívüle álló más tanácstag a Tanács elé viszi őket. A lengyel szerződés 12. cikke értelmében a kisebbségi szerződésekből származó vitákat az Állandó Nemzetközi Bíróság elé pedig csak a Tanács tagjai, továbbá - nézetem szerint - a szövetkezett és társult főhatalmak, illetőleg a trianoni és lausannei békeszerződések értelmében a szövetkezett és társult hatalmak is vihetik.

Ezek a rendelkezések összhangban állanak azzal a ma már túlhaladott nemzetközi jogi elvvel, hogy a nemzetközi jognak alanyai csak államok lehetnek, és csak ezek bírnak perképességgel a nemzetközi eljárások során. Az újabb elmélet ugyanis éles különbséget tesz egyfelől a nemzetközi jogközösség tagjai, másfelől pedig a nemzetközi jogi személyek között. A nemzetközi jogot alkotó és továbbfejlesztő nemzetközi jogközösségnek tagjai a modern elmélet szerint is csak államok lehetnek, beleértve a brit domíniumokat is, nemzetközi jogi személyiséggel azonban mindazok a fizikai és jogi személyek is bírnak, akiket valamely nemzetközi jogszabály nemzetközi perképességgel ruház fel, amelynél fogva bizonyos nemzetközi eljárásokban mint felek léphetnek fel. Így a közép-amerikai államok 1905. évi döntőbírósági szerződése szerint ezeknek az államoknak a polgárai bizonyos esetekben saját államukkal szemben is perképességgel bírnak a carthagoi, majd a San José-i döntőbíróság előtt. A II. hágai egyezmény, amelyet azonban nem ratifikáltak, bizonyos személyeket a nemzetközi zsákmánybíróság előtti eljárásban kívánta a perképesség jogával felruházni. A versaillesi békeszerződés 297. és 300. cikkei a szövetkezett és társult hatalmak polgárainak, a trianoni szerződés 239. cikke pedig a magyar állampolgároknak is megadta a perképességet a vegyes döntőbíróságok előtt.

Ily precedensek után nem volna elképzelhetetlen az, hogy a nemzetközi jog a kisebbségeket mint olyanokat, vagy azoknak bizonyos szerveit, sőt esetleg a kisebbséghez tartozó személyeket is ne ruházhassa fel nemzetközi személyiséggel, perképességgel a Nemzetek Szövetségének Tanácsa, vagy az Állandó Nemzetközi Bíróság előtti eljárásban, vagy, hogy a Tanács, illetve a hágai Cour hatáskörét kisebbségi ügyekben nemcsak bizonyos államok panasza, hanem az ő petíciójuk is megállapíthassa. A kisebbségi szerződések, majd később az Állandó Nemzetközi Bíróság statútumának kidolgozása közben igen tekintélyes részről valóban fel is merültek erre irányuló javaslatok. David Hunter-Miller naplójából tudjuk, hogy a békekonferencia új államok bizottságában Dél-Afrika képviselője, Lord Robert Cecil azt javasolta, hogy a kisebbségi szerződés megsértése esetén a kisebbségi állampolgároknak jogukban álljon akár egyenként, akár csoportosan a Nemzetek Szövetségének Tanácsához fordulni. Ezzel szemben francia részről azt javasolták, hogy a Tanács csak valamennyi tagjának közlése alapján járhasson el. Az amerikaiak javaslata csak annyiban ment túl a francia javaslaton, amennyiben eszerint a Tanács eljárását nemcsak a tanácstagok, hanem bármely a Népszövetségben képviselt állam közlése is működésbe hozta volna. Mivel a bizottság egyhangú határozatot hozni nem tudott, a Legfőbb Tanács elé alternatív javaslatot terjesztett, amely egyfelől az Anglia által is támogatott amerikai, másfelől pedig a francia javaslatot állította egymás mellé. Ami az Állandó Nemzetközi Bíróság előtti eljárást illeti, Lord Robert Cecil erre nézve is azt javasolta, hogy a kisebbségi polgárok vagy azok csoportjai felhívhassák a bíróságot. Anglia, Franciaország és Japán a bíróság hatáskörét kizárólag államok közötti jogvitákra kívánta korlátozni, míg az Egyesült Államok és Olaszország javaslata úgy hangzott, hogy a bíróság hatáskörét önmaga által szabott feltételek szerint, és önmaga által kidolgozott eljárásban szabályozza. E javaslat tehát nyitva hagyta a bíróság számára azt a lehetőséget, hogy a kisebbségi polgárok, vagy azok egyes csoportjainak panaszait is elfogadhatóknak nyilvánítsa. A Legfőbb Tanács azonban 1919. június 18-án, tíz nappal a lengyel kisebbségi szerződés aláírása előtt tartott ülésén úgy döntött, hogy a Nemzetek Szövetségének Tanácsához csak tanácstagok, az Állandó Nemzetközi Bírósághoz pedig csak államok fordulhassanak.

A kisebbségek perképességét az Állandó Nemzetközi Bíróság előtt az e bíróság statútumának kidolgozására kiküldött jogászbizottságban (Comité Consultatif de Juristes) nem kisebb jogászi tekintély, mint de Lapradelle javasolta oly formában, hogy olyan nemzetközi jogi személyeknek is adják meg a perképességet, amelyek nem államok (personalités de droit international, san être des Etats).

Ez a fejlődés nem maradt hatás nélkül a tételes nemzetközi kisebbségi jogra. Különös alaki rendelkezései között ugyanis néhány olyan is akad, amelynek értelmében a Nemzetek Szövetségének Tanácsa a kisebbségekhez tartozó személyek, illetve a nemzeti kisebbségek önkormányzati testületének petícióit nemcsak jogosult, de köteles is tárgyalni. Így a Felső-Sziléziára vonatkozó lengyel-német egyezmény 147. cikke szerint a Tanácsnak foglalkoznia kell a kisebbségekhez tartozó személyeknek egyéni vagy kollektív beadványaival, amelyeket a 157. cikk szerint a két szerződő fél mindegyike által létesítendő kisebbségi hivatal a kormány közvetítésével a Tanács elé terjeszteni köteles. A 149. cikk szerint a kisebbséghez tartozó személyek akkor is felhívhatják a Tanácsot, ha az ún. helyi eljárás eredménye, azaz a kisebbségi hivatalnál benyújtott beadványok[nak] az állami közigazgatási hatóságok által való elintézése nem elégíti ki őket. Miután e cikk alapján a Tanácsot valóban sok kicsinyes panasszal is elhalmozták, az 1929. április 6-i pótegyezmény alapján bevezetett eljárás a Tanácsot lényegesen tehermentesítette ugyan, de - egy-két kivételtől eltekintve - az elv továbbra is az maradt, hogy a 147. cikk alapján előterjesztett beadványok a Tanács elé kerüljenek. A felső-sziléziai egyezmény 150. cikke értelmében az egyezmény alapján szervezett vegyes döntőbíróság előtti evokációs eljárást a kisebbségi személy is megindíthatja. Meg kell azonban jegyezni, hogy az idézett rendelkezések 1937. július 15-én hatályukat vesztették.

Az Aaland-szigetekre vonatkozó lengyel-svéd egyezmény 7. pontja értelmében Finnország is köteles megjegyzéseivel együtt a Tanács elé terjeszteni a szigetek tartománygyűlésének az egyezmény végrehajtása tárgyában benyújtott panaszait.

Nincs tehát hiány oly tételes kisebbségjogi jogszabályokban sem, amelyek a kisebbségeket mint olyanokat, vagy azok szerveit ruházzák fel a nemzetközi perképességgel. Az általános helyzet azonban az, hogy a Tanács csak tagjai figyelmeztetése esetén járhat el, akik valamely, a kisebbségi szerződések által kötelezett állammal szemben legfeljebb akkor fognak fellépni, ha azokkal politikailag feszült viszonyban vannak. A Szövetség valamennyi tagjának a Tanács előtti eljárásban való perképessége némileg javítaná ugyan a helyzetet. Ámde még ezeket az államokat is feszélyezhetnék a politikai tekintetek, noha az elérendő cél éppen a kisebbségi kérdés depolitizálása, politikai kérdésből jogi kérdéssé való átformálása. Ez pedig aránylag a legkönnyebben úgy érhető el, ha a Nemzetek Szövetségének Tanácsa arra köteleztetnék, hogy egy, a kisebbség összességét képviselő szerv panaszaival foglalkozni köteles legyen.   

Mivel azonban ily szervnek létesítésére a szerződések az érdekelt államokat nem kötelezik, és ilyeneket - Észtország kivételével - azok belső törvényhozása sem létesített, a Népszövetségi Ligák Uniója már 1923-ban azt javasolta, hogy a Tanács az állami törvények értelmében létező autonóm területek, s a hitfelekezetek és a kisebbségek gazdasági érdekeit, vagy szellemi életét képviselő és az állam által elismert szerveinek petícióit köteles legyen tárgyalni. Ez utóbbi két követelést 1925. szeptember 14-én a Nemzetek Szövetségének Közgyűlésén mondott beszédében néhai Apponyi Albert gróf is magáévá tette. A Népszövetségi Ligák Uniójának ún. lege ferenda tervezete, amelynek szellemi apja néhai Magyary Géza, a budapesti egyetem nagyemlékezetű perjogásza volt, még tovább ment, és általában minden, a kisebbséghez tartozó egyesületnek, vagy testületnek (à toute association ou corporation appartenant à la question) kívánta azt a jogot biztosítani, hogy petíciójával a Tanács foglalkozzék. Zsidó és szudétanémet részről oly javaslatok is felmerültek, hogy a kisebbségek parlamenti képviselői és a kisebbségi egyetemek is élhessenek e joggal. Legutóbb Egyed István e jogot a nagy csoportokban élő kisebbségekre, illetőleg ezeknek is csak az állam által elismert és nemzetközileg nyilvántartott szervezeteire kívánta korlátozni azzal a feltétellel, hogy csak a belső állami jogorvoslatok kimerítése és az eljárás költségeinek letétbe helyezése után legyen gyakorolható, sőt teljesen alaptalan panaszok esetén fel is legyen függeszthető. 

Anélkül, hogy e javaslatok gyakorlati megvalósíthatóságával foglalkozni kívánnék, a kérdés elméleti részének tisztázása végett ehelyütt csak azt jegyzem meg, hogy a kisebbségi autonóm területek, egyházak, egyesületek, testületek, szervezetek, parlamenti képviselőik és főiskoláik perképességének elismerése, már amennyiben ilyenek egyáltalán léteznek, a kisebbségi szerződések megváltoztatását éppen úgy feltételezi, mint a kisebbségek jogi személyiségének és nemzetközi perképességének elismerése. A szerződések olyan megváltoztatása tehát, amely az utóbbira nem terjedne ki, a félúton való megállás lenne, mégpedig az érdekelt államok által támasztható elvi nehézségek kikerülése nélkül, mert egyes kisebbségi intézményeknek a kisebbség szervei gyanánt való elismerése és perképességük megadása már a kisebbségek jogi személyiségének és nemzetközi perképességének hallgatólagos elismerését is magában foglalja. Bármely oldalról nyúljunk hozzá e problémához, arra az alapvető tételre lyukadunk ki tehát, hogy először az anyagi jogot kell reformálni a kisebbségek belső, államjogi személyiségének elismerése irányában. 

A kisebbségekhez tartozó egyes személyek perképességének elismerése a már ismertetett precedensek után mind elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból kevesebb akadályokba ütköznék ugyan, de mégsem javasolható, mert - amiként a felső-sziléziai egyezmény esetében láttuk - nélkülözi azt a biztosítékot, hogy a Nemzetek Szövetségének Tanácsát, vagy a nemzetközi jogközösség más szervét kicsinyes és komolytalan panaszokkal el ne árasszák. Legfeljebb mint faute de mieux [jobb híján] jöhetne tekintetbe addig, míg a kisebbségek, mint olyanok jogi személyiségét el nem ismerik. Mindez különben az Állandó Nemzetközi Bíróság előtti eljárásra is vonatkozik. 

*

Eddigi fejtegetéseim során mind jogtörténelmi szempontból, mind de lege lata és de lege ferenda a kisebbségi jogban érvényesülő individualisztikus és kollektivisztikus irányzatokat igyekeztem megvilágítani, és arra az eredményre jutottam, hogy a kisebbségi kérdés megoldását csak a minoritások kollektivitásának, öncélú személyiségének elismerésén keresztül lehet elérni.

Ezzel korántsem akarom azt állítani, mintha a nemzetiségi probléma egész komplexumát kisebbségjogi alapon meg lehetne oldani. Nem! A nemzetiségi problémát csak a nemzetiségi elv alapján lehet megoldani, amelyet Pasquale Stanislao Mancini, a nagy olasz nemzetközi jogász már 1851-ben hirdetett egy híres előadásában, amellyel a torinói egyetemen számára szervezett tanszéket elfoglalta. Nemzetiségi elven azonban nem azt értem, hogy egy államba csak az etnikailag és nyelvileg azonos embereket egyesítsék, hanem mindazokat, akik az illető nemzethez öntudatosan tartoznak. A nemzeti hovatartozandóságot pedig, amiként ezt a debreceni Tisza István Tudományegyetemen 1936 nyarán tartott előadásomban részletesen kifejtettem és megindokoltam, csak a szubjektív elmélet alapján lehet meghatározni. Mindenki ahhoz a nemzethez tartozik, amelynek tagjául érzi és vallja magát. Ebből pedig az következik, hogy kétes esetekben csak népszavazás útján lehet megállapítani egy nemzet és nemzeti államának határait. A szubjektív elmélet hirdetését külföldi hallgatóim egy része akkor nem hallotta szívesen. Azóta azonban német részről néhány olyan kijelentés hangzott el, amely az én álláspontomra helyezkedik. Így például a lengyeleknek az ottani németséggel szemben követett politikáját ostorozva az igen tekintélyes Berliner Börsen Zeitung 1936. november 5-i számában félreérthetetlen határozottsággal és világossággal kijelentette: „Egy adott etnikai csoporthoz tartozás meghatározása kizárólag »objektív« jellemzők, például a nyelv alapján nem végezhető el hibátlanul. E meghatározás kizárólag önkéntes hitvallás alapján lehetséges.” Ez azonban a szubjektív elmélet. Nincs okom, és nem áll jogomban feltételezni, hogy az idézett nyilatkozatokat nem a tudományos meggyőződés, hanem csak a politikai opportunizmus szülte. 

Másfelől azonban tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy az államhatárok a nemzetiségi elvnek megfelelő megvonása esetén is minden államban, de különösen Közép-Európa és a Duna-völgye országaiban, nemzeti kisebbségek, ha jóval csekélyebb számban is, de belátható ideig szükségképpen ezután is maradni fognak. A kisebbségi kérdés tehát akkor sem vesztené el az időszerűségét, és nem is fogja elveszteni mindaddig, amíg azokat a bevált módszereket, amelyekkel a vallási kérdést megoldani sikerült, nevezetesen az autonómia módszerét a nemzeti kisebbségek problémájára nem alkalmazzák. Minthogy pedig Közép-Európának és a Duna-völgyének a nemzetiségi elv alapján való újjárendezése máról holnapra nem várható, a kisebbségi probléma fájdalmas valósága ma fokozott mértékben áll fenn, különösen mireánk, magyarokra nézve, mert közülünk csaknem minden harmadik magyar kisebbségi sorsban kénytelen élni. E véreink számára mai tökéletlen formájában is védelmet jelent a kisebbségi jog, melynek reformja a védelem fokozását hozhatja magával. Ezért a magyar jogtudomány elsőrendű kötelessége, hogy a tételes nemzetközi kisebbségi jog nyújtotta lehetőségekre kisebbségeink hatásos védelmének előmozdítása végett állandóan rámutasson, másfelől pedig a tételes jog hibáinak feltárásával a gyökeres reform szükségességét igazolja. A magyar kisebbségek helyzete minden bizonnyal egyike a világtörténelem legszörnyűbb kálváriáinak, de ebből még korántsem következik az, hogy addig, míg a mai helyzet fennáll, akár kisebbségeink elcsüggedjenek a jogaikért vívott küzdelemben, akár pedig mi nézzük fásultan és tétlenül azok tiprását. Amiként Bethlen István gróf ismételten hirdette, nekünk kötelességünk a küzdés, nekik pedig nincs okuk a csüggedésre.

*

Fenti tanulmányomban a kisebbségi jog alapvető problémáinak keresztmetszetét óhajtottam adni tömör összefoglalásban, és ezért, de a rendelkezésre álló hely szűk volta miatt is el kell tekintenem attól, hogy állításaimat irodalmi utalásokkal és dokumentumokkal támasszam alá. Ez alól felmentve érzem magamat még azért is, mert System des internationalen Minderheitenrechtes (Budapest, 1937) című művemben ezt kimerítő részletességgel már megtettem.

*

Debreceni M. Kir. Tisza István Tudományegyetemi Nyomda, Debrecen, 1937

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.