Épp úgy azonban, mint ahogy nem lehet az európai kontinens jövőjének kérdését elkülöníteni a kapitalizmus jövő problémáitól, éppen úgy nem lehetséges a kapitalizmus jövőjéről beszélni anélkül, hogy a szabadkereskedelem kérdését ne érintenénk. 

A szabadkereskedelem kérdésének tárgyalása azonban, a cobdeni eszmék mai híveinek ezen szellemi-harci emelvényéről nem könnyű feladat, részemről mert az én álláspontom a szabadkerekedeimi elvek és ideálok tekintetében nemcsak gyakorlati szempontból ellentétes, mint a szabadkereskedelem ellenzőinek legtöbbjénél, kik csupán ezen iskola tanainak és célkitűzéseinek időszerűségét, illetve aktuális keresztülvihetőségét tagadják, de a szabadkereskedelem eszményi elveit kívánatosnak és helyesnek ismerik el. Az én álláspontom e téren elvileg is merő ellentétben áll a mai, úgy vélem, túlságosan a múltban gyökerező szabadkereskedelmi célkitűzések alapelgondolásaival.

Remélem azonban, hogy ez mégsem fog a vendégjoggal való visszaélésnek tekintetni, ha további fejtegetéseim során a kérdések tárgyilagos taglalása folytán kimutatni igyekszem, hogy az említett felfogásbeli különbség az alkalmazandó eszközökre vonatkozólag ugyan igen, de az elérni kívánt cobdeni ideálokat illetőleg nem áll fenn.

A kapitalizmusról az utóbbi években sokféle diagnózist állapítottak meg. Ha ezen tüneti vizsgálatok eredményeit sorra vesszük, úgy egészen csodálatos ellentmondásokra bukkanunk. Komoly és nem elfogult gazdasági diagnosztáknál is eléggé elterjedt az a kritikai felfogás, mely röviden összefoglalva, oda konkludál, hogy a kapitalizmus az úgynevezett Hoch-, illetve Spätkapitalismus - vagyis kései kapitalizmus - stádiumába lépett, ami egyben azt involválja, hogy a kapitalizmus levitézlett, vagy legalábbis levitézlőfélben van, s egy új, szocialista gazdasági és társadalmi rendnek lesz kénytelen helyét átengedni. Ezen felfogás alapvetően téves voltára a legjobban rávilágíthatunk, ha az ahhoz vezető indokokat vizsgáljuk. E vonatkozásban ugyanis mindezideig az volt az uralkodó nézet, hogy a kapitalista termelési rendszer, annak természetében rejlő gazdasági és szociális hatóerők révén, oly mélyen szántó és rendszeresen megismétlődő kríziseket idéz fel, amelyek előbb-utóbb ezen gazdasági rendszer bukásához kell, hogy vezessenek. Ma viszont, amikor a kapitalizmus éppen ezen kinövéseit, azaz tulajdonképpen gyermekbetegségeit, megszüntetni igyekszik, és a kapitalista termelésnek rendezettebb, kiegyenlítettebb mederbe való terelődése van folyamatban, akkor ezt minősítik a kapitalista rend végét jelentő tünetnek. Nyilvánvaló tehát, hogy itt valami baj van már a kezdeti diagnózisnál. Hogy a fönt említett két, azonos konklúziója ellenére, diametrálisan ellentétes felfogás közül teoretikusan melyik a helyesebb, az ehelyütt most nem kutatható, kétségtelen azonban, hogy a reális továbbfejlődés mikéntjének gyakorlati kérdése szempontjából mindkét felfogás hamis. Téves azonban azon másik, optimistább felfogás is, amelyre ehelyütt még rá kell mutatnunk, és amely a mai világkrízis strukturális jellegét egyáltalán tagadja, és azt csupán konjunkturális jelenségnek minősíti, egy természetes konjunktúra-hullámvonal erősen depressziós etapja gyanánt, amely után az újabb fellendülés az ismeretes gazdaságdinamikai törvényszerűséggel, kvázi automatikusan bekövetkezik. A mostani világválság gyökerei azonban mélyebbre nyúlnak, és a krízis nem csupán konjunkturális, hanem igenis strukturális jellegű. Ezen kérdés pedig, hogy tehát a mai gazdasági válság strukturális vagy konjunkturális jellegű-e, döntő jelentőségű, nemcsak elméletileg, hanem a leggyakorlatibb szemszögből is, mert hiszen kézenfekvő, hogy a gyakorlati élet szempontjából sem mindegy az, vajon csupán egy konjunktúra-hullámvonal éppen lefelé hajló görbéjének egy pontján állunk-e, vagy pedig ferde lejtőre jutott eddigi gazdasági rendszerünk.

Mielőtt azonban ezen kérdéssel behatóbban foglalkoznánk, meg kell próbálnunk megkeresni azt az utat, amely egy helytálló kiinduló diagnózis nyomán talán önkéntelenül a fejlődés való és szükséges irányát tárhatja fel előttünk.

Ha ezen vizsgálódásaink során a kapitalizmusnak az utóbbi évtizedek alatt, különösen azonban az utolsó évek folyamán tapasztalható alakulását követjük, úgy egy, a kapitalizmus alapelveivel tulajdonképpen ellentétes fejlődési irányt észlelünk.

Látjuk ugyanis, hogy a kapitalista gazdasági rendszer, éppen a mai magas fejlődési fokán, az eddig élvezett teljes szabadságának helyenként önmaga szab határt, és az erők szabad játékát bizonyos tervszerű irányba terelni igyekszik. Ez az újszerű gazdasági irány, ha a maga, önként felvett formájában külsőleg talán nem, de lényegileg minden bizonnyal jelentékeny koncessziót jelent, és bizonyos mértékig a szocialista célokhoz való közeledést mutat.

Ez a közeledés és ez az új, látszólag ellentétes fejlődési irány azonban nem jelenti tényleg azt, hogy a kapitalizmus megkezdte a szocializmus felé való fejlődést, hanem ellenkezőleg: a szocializmus ellen való, szükségessé vált hathatós védekezést. A kapitalizmus ezen fejlődési folyamatának gyökerei aránylag messzire nyúlnak vissza, és annak teljes áttekintése és helyes megítélése céljából elsősorban emlékeztetnünk kell azon, bár ismeretes, de nem eléggé figyelembevett körülményre, hogy a tulajdonképpen még igen fiatal kapitalista rendszer az utolsó két évtizedben oly nagy és nehéz feladatok elé állítódott, amelyekkel sikeresen megküzdeni - a kapitalizmust ugyanezen időkben ért számtalan támadás közepette - különleges segítőeszközök figyelembevétele nélkül jóformán lehetetlen lett volna.

Ezen segítőeszközök egyike és talán leglényegesebbike azon szervezetek voltak, melyek már a háború előtt embrionális formában léteztek, és a háború alatti és utáni nagy gazdasági megpróbáltatások idejében, az erők racionálisabb és jobb kihasználását segítvén elő, erős mértékben kiépíttettek. Ezen, úgyszólván egy új energiagazdálkodást lehetővé tevő és rendszeresítő kartellszervezetek tervszerű kialakulása igen fontos állomása a modern gazdasági fejlődésnek. Talán még ennél is fontosabb azonban a kapitalista világ részéről történt önkritikai fölismerése annak, hogy a kapitalizmus a halál csíráit hordja magában, sőt termeli ki önmagából, ha nem képes a már szinte katasztrofális méreteket öltött gyilkos gazdasági versenyt és az azzal járó óriási erőpocsékolást saját erejéből megfelelő korlátok közé szorítani, és a gazdasági szabadság fentartása mellett, a kapitalista termelést ok- és tervszerűbb formák közé hozni.

Ezen felismerés folytán adva volt a kapitalizmus vezetői részére a legfontosabb és egyúttal legkényesebb feladat: a további fejlődést oly irányba terelni, amely által az említett kórokozó csírák a kapitalizmus testéből eltávolíthatók, anélkül azonban, hogy egyúttal a kapitalizmus létalapja, a magántulajdon érintetlensége, valamint éltető ereje, az egyéni vállalkozói iniciatíva megtámadtatnék, és azáltal a kapitalizmus az államszocializmus karjaiba kergettetnék.

Az eddigi, teljesen a korlátlan gazdasági szabadságra beállított 100%-os kapitalizmusban rejlő veszélyek helyes felismerése váltották tehát hát ki a most észlelhető átállítódási folyamatot, a kapitalizmus elveit fentartó, de tervszerűségi irányba. Az ezen új orientációban rejlő való lényeget azonban igen sokan félreismerték, és a kapitalista gazdasági rendszer felfokozásának tekintették. Ezen tévhit oka túlnyomólag arra vezethető vissza, hogy az említett átállítódási folyamat külsőleg a különböző nemzeti és nemzetközi kartellek formájában jut legkézzelfoghatóbban kifejezésre.

Ha mi azonban már most a fentiek figyelembevételével nézzük az egyes országhatárokon belül és azokon túl menő kartellszervezeteket, úgy látjuk, hogy ezek a kapitalizmus kompromisszumalakulatai, mintegy áthidalás a 100 %-os gazdasági szabadságra beállított kapitalizmus és a kötött gazdálkodású államszocializmus között. A mai egyéni tervszerűségű kartellfejlődési irányzat tehát a kapitalizmus egy új, nagyjelentőségű etapjának előkészítője. Ezen fejlődési folyamat tudniillik végeredményében azt jelenti, hogy az eddigi túlzott gazdasági verseny és harc mindenki mindenki ellen racionálisabb mértékre redukálódik, és a konjunkturális elem a gazdasági életben szűkebb korlátok közé szorítódik, ami által úgy a fogyasztók, mint a termelők a nagy krízisek, valamint a kirobbanó konjunktúrák és az azokat követő depressziók káros kilengéseitől megszabadulnak.

Ennek eredményeképpen természetesen a munkások és alkalmazottak munkalehetősége is biztosabbá és kiegyenlítettebbé, egzisztenciájuk tehát stabilabbá válik.

Ez a kialakulófélben levő, új gazdasági rendszer, ha még távol is van a végső kialakulástól, úgy egy tudatos és szisztematikus kiépítés folytán egy olyan kapitalista tervgazdasággá fejleszthető, amely igen sok, ma reménytelennek látszó, nemzeti, nemzetközi, sőt összkontinentális probléma megoldását hozná magával úgy gazdasági, mint szociális és politikai téren is.

A gazdasági fejlődés ezen új irányának nem eléggé általánosan történt felismerése azonban igen sok félreértésre adott okot. Éppen ezért szükséges megfelelően hangsúlyozni, hogy a kapitalista-tervgazdaság - a „Plankapitalismus“ - a benne rejlő látszólagos ellentét dacára, nem egy contradictio in adiecto, hanem, mint a kapitalizmus és szocializmus közötti áthidalás, az individualista és kollektivista világszemlélet és gazdasági rendszer közötti ellentétek kompromisszumos összhangba hozása. A kapitalista-tervgazdaság tehát egy, tervszerű felépítésében kollektív jellegű, de a maga egyúttal megtartott egyéni kapitalista mivoltában individualista gazdasági rendszer, amelynek az egyes országhatárokon túlmenő térhódítása, a már említett előnyös belső kihatásokon kívül, további mélyreható változásokat hivatott előidézni.

Az a bizalmatlanság, mely a szóban forgó új gazdasági iránnyal, illetve főleg annak a kartellgazdálkodásban megnyilvánuló formájával szemben tapasztalható, túlnyomórészt arra vezethető vissza, hogy a mai és most kifejlődő kartellrendszer gyakran azonosíttatik a háborús és háború előtti időkből ismert kartell- és egyéb monopóliumalakulatokkal. Ez az azonosítás azonban helytelen és jogosulatlan, miután a mai kartellek ezen névleges elődjeiktől alapvetően eltérnek. Meg kell azonban tárgyilagosan állapítani, hogy némely kartell túlzó és elhibázott politikája úgy nálunk, mint külföldön is, hozzájárul a kartellellenes hangulat felidézéséhez, és egyik oka a mai kartellirányzat tulajdonképpeni lényege gyakran tapasztalható félreismerésének.

Mert, dacára a mai kartellgazdaság vitán felül egész más irányú és célú belső tendenciájának, sajnos, találkozunk még néha a háborúe lőtti kartellmentalitásba való visszaesésekkel, a kartellekben rejlő monopólium jelleg kidomborítása, illetve annak túlzott kiaknázása formájában. Ez azonban, ha sajnálatos is, de érthető, ha tekintetbe vesszük a mai gazdasági állapot átmeneti, forrongó jellegét, és bizonyos, hogy a kartellgazdálkodás várható és szükséges általánosabb kiépítése révén a mai egyes túlzások önmaguktól kell, hogy megszűnjenek.

A mai kartellgazdasági irány jellegétől ugyanis teljesen távol áll a régebbi kartellekben megnyilvánult, úgyszólván offenzív tendencia. És ezzel összefüggőleg rá kell mutatnunk e helyütt a kartellek eddigi rövid, de jelentőségteljes fejlődési vonalára. A kartellgazdálkodás első etapja, a háború előtti kartellalakulatoknak kifejezett célja az úgynevezett árvalorizáció volt, ami által ezen kartellek jellegét a fent említett offenzív tendencia adta meg. A háború alatt és közvetlenül utána keletkezett kartellalakulatok viszont a szükség szülöttjei voltak, és mint ilyenek, inkább defenzív jelleggel bírtak, amennyiben a háborús és az azt követő gazdasági viszonyok nehézségeiben és veszélyeiben rejlő túlzott kockázatokat igyekeztek a termelők kartellbe való tömörüléssel csökkenteni. Ezekből fejlődtek ki azután, mint harmadik etap, a mai kartellek, amelyeket azonban sem a régebbi offenzív, sem pedig az azt követő defenzív karakter már nem jellemez. Jellemzi azonban őket elsősorban az a tény, hogy a kartell, mint olyan, megszűnt öncél lenni, és csupán eszköze, mégpedig, ha fontos is, de csak egyik eszköze az új, kialakulóban lévő, tervszerű egyéni gazdasági iránynak, azaz a kapitalista gazdasági rendszer mai szükségszerű átalakulásának. A mai kartellek lényege tehát a kompromisszumkarakter a kapitalista és [a] kollektivista gazdasági rendszer között, illetve az átmeneti jelleg a kapitalista-tervgazdaság rendszeréhez.

Az ezután következő etap már maga a kialakult kapitalista-tervgazdaság rendszere, amelynek tehát szükségszerű fokozatos előkészítője a kartellfejlődés fent vázolt folyamata.

A mai kartellgazdaság célja, a szükséges rentabilitás biztosítása mellett, a fogyasztás minél erősebb mértékben való növelése. Ez pedig csupán a termelés olcsóbbodását célzó, modernizáló és racionalizáló beruházásokkal érhető el reálisan, hogy az ezúton elért többlethaszon egy része az árak csökkentésére fordíttatván, fokozza a fogyasztók vételkedvét és vételképességét, tehát végeredményben: a termelést.

A technika mai fejlettsége és állandó továbbfejlődése mellett, az iparnak ezen szinte állandó szükség jellegével bíró invesztíciós tevékenysége azonban lehetetlen volna egy, a réginél nem lényegesen stabilabb általános gazdasági fundamentum nélkül, mert hiába halad a technika, ha annak vívmányait a gazdasági élet átvenni és realizálni képtelen, mert, mint a kapitalizmus csikókorában fennállott minden terv- és rendszermentes versenyharc és fölös erőpocsékolás, lehetetlenné teszi az ily nagy tőkekockázatok vállalását.

Ezen, a kapitalizmus további fejlődéséhez szükségessé váló erősebb, egységesebb és kiegyenlítettebb gazdasági fundamentum megteremtése a kartellgazdaság hivatása, és az ezáltal lehetővé váló lépéstartása a gyakorlati gazdasági életnek, a technika és a tudományok nagymérvű fejlődésével eredményezi az emberiség széles rétegeinek abban való részesülése lehetőségét. A gazdasági életben pedig a kartellgazdasági rendszer egy kiegyenlítettebb szociális atmoszférát hivatott teremteni, miután nemcsak a termelők, hanem épp úgy a fogyasztók és a munkásrétegek részére is nyugodtabb, s biztosabb alapot nyújt, és ezáltal ez eddiginél lényegesen kiegyensúlyozottabb szociálpolitikai viszonyok úttörője. Ha tehát nem hagyjuk magunkat a mai, kialakulófélben lévő kartellgazdaság egyes átmeneti kinövései által megtéveszteni - ami pedig, sajnos, gyakran tapasztalható -, úgy az ezen fejlődési irányban rejlő, fentiekben vázolt egészséges tendenciák tisztán felismerhetők. Hogy pedig a kartellek a fogyasztók részére hátrányos árpolitikát folytathatnak, ez ellen - azonfelül, hogy ez legtöbbnyire a termelés érdekeivel is ellenkezik - az egyetlen hathatós védelem: a kartell. Mert ezen veszély csak addig áll fenn, amíg a kartellszervezettség nem nyer általánosabb, szélesebb kiterjedést. Egyes megszervezett termelőágaknak módjában áll ugyanis a velük szervezetlenül szembenálló gazdasági egységeknél, a maguk szervezettségében rejlő erőt kihasználni, ha azonban a kartellgazdaság általánosabb kiépítettsége folytán egyenlően megszervezett egységek állanak egymással szemben, úgy az egyesek esetleges túlkapásai lehetetlenné válnak. S miután az emberek túlnyomó része termelő is, fogyasztó is egy személyben, a saját termelői minőségükben való szervezettségük védi őket fogyasztói mivoltukban is.

Természetes azonban, hogy a kapitalista-tervgazdaság még eszközeiben sem merül ki csupán a kartellek intézményében és annak térhódításában; a kartell és a kartellszerű szervezetek azonban a bennük rejlő összefogó erők folytán a legalkalmasabb eszközei a kapitalizmus új irányának kifejlődéséhez.

Amennyire a jövő kapitalizmusa tehát a régebbi korlátlan szabadságát a gazdasági életnek és versenynek módosítja és rendszerbe fogja, annyira életeleme marad továbbra is az egyébként minél nagyobb gazdasági és egyéni szabadság. A ma ötletszerűen agyonszabdalt fogyasztóterületek egységesítése és a gúzsba kötött áruforgalomnak, vámok és egyéb mesterséges akadályoktól való megszabadítása előfeltétele a kapitalista-tervgazdaság egészséges kifejlődésének is. E vonatkozásban is azonban csupán a tervszerű és céltudatos, gazdasági oldalról jövő evolúciós folyamat az, amely gyógyulást hozhat, nem pedig az eddigi protekcionista szellemmel ellentétes végletbe eső politikai jellegű rendszabályok és intézkedések. Ha tehát kívánatos cél a mai vámhatárok megszűnése, és Európára vonatkoztatva, egy lehetőleg teljes gazdasági egység kialakulása, úgy nem szabad páneurópai jelszavakkal és annak helytelen eszközeivel még a helyes célkitűzést is kompromittálni. Mert Páneurópát nem lehet politikai úton „felülről“ megcsinálni, a páneurópai cél csak gazdasági úton, „alulról" és fokozatosan dolgozható ki, ha az arravaló gazdasági erők tudatosan abba az irányba dolgoznak, a politikai által csupán segítve, de nem vezettetve.

A gyakorlati különbség egy megkonstruált Páneurópa és a gazdasági erők természetes és egészséges fejlődése során egységessé vált Európa között legjobban a két folyamatnak röviden vázolt szembeállítása révén mutatható ki.

A páneurópai program szerint az egységesítés céljából rendelkezésre álló területnek egy hatalmas racionálisan dolgozó, termelő és fogyasztó egésszé kell átalakulnia. Ennek folytán minden, az ezen megteremtendő új gazdasági egység összes kívánalmainak és úgy pozitív, mint negatív szükségletének meg nem felelő gazdasági faktort, legyen az itt ipar, ott mezőgazdaság, bányászat, stb. fel kell áldozni. De mindezen az új rendszerbe bele nem illeszthető egységek önmaguktól is könyörtelenül áldozatul esnek, mert ezek, az új európai munkaprogramnak legmegfelelőbb, favorizált nagy termelési egységeivel szemben, egyszerre minden védelem nélkül kiszolgáltatva, igen rövid idő alatt elsatnyulnának és tönkremennének. Ennek ellenére ezen „tisztulási folyamatnak” minél gyorsabb tempóban való lebonyonyolódása volna eminens érdek, hogy az ezáltal a másik oldalon elérni kívánt előnyök mielőbb mutatkozhassanak, és hogy az új átalakulás átmeneti zökkenői és kezdeti nehézségei mielőbb leküzdhetők legyenek.

Egy ilyen gazdasági kényszerátcsoportosulás azonban elsősorban - éspedig leginkább éppen a gazdaságilag leggyengébb országokban - további nagy tömegek pauperizálódását és a munkanélküliek számának óriási növekedését vonná maga után. A különböző nagyszámú fölöslegessé váló termelőhelyekben rejlő, mindaddig dolgozó és kereső tőkéket reprezentáló értékek értéktelenné válása pedig, nemcsak az egyes közvetlenül érintett magángazdasági egyedek részére, hanem az illető országok közgazdasága és nemzeti vagyona szempontjából is óriási veszteségeket jelentene. Mindezen bajokkal, nehézségekkel és veszteségekkel szemben huzamos ideig semmi előny nem volna kimutatható, mert még az ezen átalakulás folyamán kedvezőbb helyzetbe került termelőegységeknek is hosszabb időre volna szüksége, hogy az új, megnövekedett, és részben meg is változott feladatoknak teljes mértékben eleget tehessenek, s abból azután úgy a köz, mint a maguk részére eredményt és hasznot produkálhassanak.

Egy ilyen, még egy általános fellendülés idejében is súlyos megrázkódtatásokkal járó radikális átalakulást, valamint annak válságos átmeneti idejét a mai gazdaságilag lerongyolódott és vérszegény Európa sem gazdasági, sem szociális téren nem bírhatja ki. Ennek esetleges keresztülerőszakolása tehát nem eredményezhet mást - még ha egy ilyen mesterséges áramlat számos, egyéb téren is fennálló nehézségeit figyelmen kívül is hagyjuk -, mint egy teljes káoszt, mielőtt még az elérni vélt előnyök elérhetők volnának.

Nézzük most már ezzel szemben a gazdasági fejlődés természetes kihatásaképpen adódó másik utat egy európai egység kialakulásához. Az eddig elmondottak alapján is nyilvánvaló, hogy a kapitalista gazdasági rendszer új, tervszerű irányvétele nem szorítkozhat csupán az egyes országok belső gazdasági életére elszigetelt jelenségképpen, hanem, hogy annak az országok összességére nézve, tehát kontinentális viszonylatban is újat, valamilyen átalakulást kell jelentenie. Mert a kapistalista-tervgazdaság felé való fejlődés, az egyes országok közgazdaságán belül kialakuló kartellszervezetek megerősödése és kiépítése révén, nagy, racionálisan dolgozó egységekbe tömöríti az egyes országok különböző termelési ágait. Ez az újszerű gazdasági együttműködés, a többi országok hasonló szervezeteivel mind erősebben kollaborálván, megveti a nemzetközi kartellgazdálkodás alapját. Az ebből automatikusan kialakuló szerves nemzetközi együttműködése az egyes országok különböző termelési ágainak, teremti meg aztán a kiforrott kapitalista-tervgazdaság új nemzetközi rendjét. Az ezen új gazdasági irányban rejlő kollaboratív tervszerűségnek az egyes politikai országhatárokon túlmenő érvényesülése akkor is kialakulna, ha a kölcsönös nemzetközi gazdasági kapcsolatok nem volnának már eddig is igen sűrűek. Azáltal azonban, hogy ez a gazdasági egybekapcsolódás, a nemzetközi kartellek és egyéb gazdasági megállapodások révén már eddig is aránylag magas fokot ért el, nem kétséges, hogy a politikai határok respektálása a gazdasági erőfaktorok részéről mindinkább tényleg csupán politikai, államjogi szempontból állana fenn. Mert a nemzetközi kartellek, a nemzetközi közeledés terén való úttörő munkájukban, a gazdasági megegyezések mind sűrűbbé váló hálózata révén a meglevő politikai országhatárokat nem teszik ugyan fölöslegessé, de az azokban gazdasági szempontból rejlő akadályokat kiküszöbölik, áthidalják.

Ily módon tehát látjuk, hogy a gazdasági erők önmaguktól is az európai erőösszefogás érdekében és az annak során bekövetkezendő teljes együttműködés irányában hatnak, mely egészséges és természetes folyamatot mesterséges és erőszakolt tervezetekkel csak feltartóztatni lehet.

A kapitalista-tervgazdaság azonban eddig említett, gazdasági és szociális téren ható kiegyenlítő erején felül még egy téren fog, különösen egy európai egység kialakulása tekintetében, lényeges és kedvező változást előidézni. A kapitalista-tervgazdaság tudniillik az egyes országokon belül, azok termelő erői között egy mindinkább erősbödő érdekközösséget, összetartozási érzést teremt, amelynek kiterjedése az egyes országhatárokon túl, a gazdasági fejlődés menetével egyöntetűen bekövetkezik. Ily módon egy nemzetek közötti szolidaritási érzés váltódik ki, mégpedig nemcsak az egyes országok egymással korrespondáló társadalmi rétegei között, hanem a különböző országok különböző termelő rétegei között is, hiszen az egyesek érdeke automatikusan belekapcsolódik a nagy nemzetközi szervezetek minden tagjának érdekkörébe. Ez az ily módon önmagától, a gazdasági fejlődés természetes folyamata által kifejlődő, közös érdékéken alapuló összetartozási érzés idővel egy olyan nemzetközi szolidarizmushoz kell, hogy vezessen, amely az emellett fennmaradó nemzeti érzés mellett, az igazi, építő nemzetköziséget jelenti. Ennek a kapitalista-tervgazdaság nemzetköziségének, vagyis a közös érdekeken alapuló nemzetek közötti összetartozási érzésnek azonban épp oly kevés köze lesz a szocializmus által hirdetett harcos internacionalizmushoz, mint ahogy az egészséges és szükséges nacionalizmust fenntartja, de megtisztítja azt a ma gyakran tapasztalható, káros és fölösleges soviniszta kinövésektől.

A gazdasági érdekek ilyformán kialakuló egybeszövődése a politikai érdekellentéteket is eliminálja, és egy állandó kedvező külpolitikai atmoférát teremt. Ennek folytán pedig a háború utáni betegségek egyik legkárosabbikának, a forszírozott autarchia-törekvéseknek enyhülése is bekövetkezne, ami viszont a háborús veszély és az oly nagy áldozatokat igénylő nemzetközi fegyverkezés megszűntét, illetve erős csökkenését eredményezné.

Ezen újszerű nemzetközi szolidarizmus általános érvényű kialakulása talán hosszabb időt fog igénybe venni, de hogyha a kapitalista tervgazdaság kifejlődése elé mesterséges akadályok nem gördíttetnek, úgy kétségtelen, hogy a kontinentális viszonylatban ezen közös érdekek diktálta, nemzetek közötti összetartozási érzés egy euronacionalizmus összefogó erejével fog, mint további értékes alkotóelem, a kontinens egységesítése irányában hatni. Mindezen komponensek összhatásaképpen kialakul tehát előttünk egy egységes, és mind egységesebbé váló Európa képe, amely a természetes fejlődés kapcsán végül egy, a páneurópai elképzelés ideálját képező teljes egységgé válik. Ez az egység azonban nem teoretikus kényszer-rendszabályok torzszülötte, hanem a fövő fejlődés irányában fekvő kapitalista-tervgazdaságnak - a plánkapitalizmusnak - természetes gyümölcseképpen adódó Plán-Európa.

Hogy tehát nem Páneurópa, hanem Pláneurópa a cél, az épp oly világos, mint, hogy egy egységes Európa nem lehet kiindulási pont, csak végeredmény, nem lehet alapköve, csak záróköve egy tervszerű fejlődési folyamatnak. Ezen felismerésnél is fontosabb azonban annak a köztudatba való átmenete, hogy az a fejlődési folyamat, amely e kívánt célhoz vezet, a kapitalizmus új iránya, az individualista-tervgazdaság, mert hiába ismerjük a helyes és kívánatos célt, ha az ahhoz vezető utat nem tudjuk megtalálni, vagy felismerni.

Hogy a pláneurópai kifejlődés egyik gyakorlati oldalára rámutassunk, a következőkben meg fogjuk vizsgálni, hogy miként alakulna a pláneurópai egység kibontakozása gazdasági téren. Mert a pláneurópai fejlődés folyamán is szükségessé fog válni a kontinensnek egy egységesen dolgozó egésszé váló átalakulása és, ha a fentiekben rámutattunk a páneurópai program e vonatkozásban fenforgó akadályaira és veszélyeire, úgy nézzük most már, hogy miként oldja meg ezen legnehezebb kérdést a pláneurópai folyamat. A rendelkezésre álló gazdasági területek unifikálása ugyanis itt sem teszi elkerülhetővé az ezzel járó kiválasztódási folyamat nehéz feladatát. Ez azonban fokozatosan és egy, szinte magától kialakuló adottságképpen következne be, mint ahogy az egész kapitalista-tervgazdasági rendszer kialakulása éppen a tervszerűségben rejlő fokozatosság és természetes szükségszerűség jegyében történik. Márpedig tudvalevő, hogy még oly mélyreható változásoknak az organikus fejlődés irányában és tempójának megfelelő módon való bekövetkezte annyit jelent, hogy az azzal járó bajok és nehézségek a minimumra redukálódnak. És ezt látjuk a pláneurópai fejlődés során adódó kiválasztódási folyamatnál is.

A többnyire öntudatlanul már ezen nagy célokat szolgáló kezdete e fejlődésnek tulajdonképpen még az egyes mai kartellalakulatok végleges létrejötte előtti időre nyúlik vissza. A nagy és komoly kartellek a gyenge és életképtelen szakmabeli egységeket ugyanis nem veszik fel a kartellbe, hanem azokat a jövő zavartalan üzletpolitikája érdekében felvásárolják, vagy egy egyenlőtlen, de szükséges versenyharcban eliminálják. Az ekképp megmaradt, kartellbe tömörült termelőegységek között azután a kiválasztódási folyamat a kartell működése során is tovább folytatódik. A mai kartellek tudniillik ebben a vonatkozásban is lényegesen különböznek régebbi elődeiktől, amelyek fő céljukat monopólium jellegük kihasználásában látván, még a leggyengébb termelőegységeknek is jobb prosperitást biztosítottak. A mai kartellek ezzel szemben, a korábban ismertetett jellegük és céljaik folytán, nemcsak, hogy nem erősítik az alkalmatlan termelőegységek pozícióját, hanem még a nagy és erős alakulatokkal szemben is oly fokozott igényeket támasztanak, hogy csak az igazán életképesek tudnak e követelményekkel végig lépést tartani. A kartellekbe tömörült vállalatok racionalizáló és modernizáló tevékenysége a termelés olcsóbbítása és a fogyasztás növelése céljából nagy és állandó erőpróba még erős vállalatok részére is, és főképpen a kartellgazdálkodás ezen tendenciája eredményezi kvázi automatikusan a kartellek keretén bülel folytatódó szelekciós folyamat. Nem lehetséges tudniillik a technika fejlődése által diktált mai éles tempót egyes vállalatoknak nem követni, mert ma egy iyen megállás az üzem fejlesztése terén, annak rövid időn belül való szükségszerű leállását vonja maga után.

Ilyformán bizonyos idő múltán csupán a tényleg erős és életképes vállalatok maradnak aktív és dolgozó tagjai a kartelleknek, mely vonatkozásban azonban e helyütt természetesen még csak az egyes országok elhatárolt gazdasági területeinek alapulvétele mellett értetődik az életképesség kvalifikációja.

A kartelleken belül végbemenő szelekció módozatai különbözőek, ezen technikai részletekre kitérnünk fölösleges, lényeges csupán az a körülmény, hogy bármely formában történik is egy kartelltag időleges, vagy végleges kiválása a termelők sorából, az mindig egy valamilyen formában eszközölt kártalanítás ellenében történik; történjék az a kartellkvóta leváltása, vagy az illető gyár teljes megvétele, vagy bármilyen más úton és módon. A kártalanítás anyagi terhét a kartell megmaradt aktív tagjai viselik. Ezen kiválasztódási, tisztulási folyamat során tehát az egyes áldozatai eső vállalatok mindenkor, a szakma összességétől megfelelő ellenértéket kapnak, az áldozatok tehát, amelyekkel a szükséges szelekció jár, nem vonnak maguk után sem olymérvű pauperizálódást, sem pedig oly vagyonpusztulást, mint azt a páneurópai konstrukció szelekciós folyamatánál láttuk. A pláneurópai, illetve plánkapitalista fejlődési folyamat tehát - mint látjuk - gyakorlatilag annyit jelent, hogy a magasabb célok és érdekek diktálta szükséges átállítódás veszélyes és göröngyös útja majdnem zökkenőmentesen tehető meg, anélkül, hogy akár gazdasági, akár szociális téren komolyabb súrlódásokat okozna, és anélkül, hogy a leépítésre kerülő részei a nemzeti vagyonnak egy megfelelő tőke-, vagy hozamérték nélkül pusztulnának el.

Az ezen szelekciós folyamat során megerősödő és mind erősebb egységgé váló belföldi kartellek tovább folytatják fejlődési útjukat, most már az egyes országhatárokon túlmenőleg, egészen egy összkontinentális gazdasági egység kialakulásáig. A fejlődés ezen fokának elérésekor ismét szükségessé váló, végleges átállítódása az egyes termelési ágaknak egy racionálisan dolgozó, most már teljes egységet képező kontinentális gazdasági terület szükségleteire, akkor már nem képez súlyos feladatot, mert addigra a kapitalista-tervgazdasági fejlődés az immáron nemzetközi viszonylatban és mértékkel mérten nem eléggé életképes, vagy az illető termelési ág szempontjából nem elég kedvezően fekvő vállalatokat felszívta és kártalanította. Amennyiben pedig a fejlődés ezen stádiumában is fenmaradtak volna még egyes olyan termelőegységek, melyek továbbfennállása egy teljes kontinentális racionalizálás szempontjából nem kívánatosak, úgy ezen, nyilván nagy egységek, akkor épp úgy leváltásra kerülnek a hatalmas kontinentális termelő egységekké tömörült szakmabeli kartellszervezetek által, mint ahogyan a fejlődés korábbi során a kisebb egységek az egyes belföldi kartellek útján leváltattak.

Ily módon tehát ezen, egészen sematikusan vázolt kialakulása egy pláneurópai gazdasági egységnek, a szintén természetes gazdasági folyamatot jelentő plánkapitalista fejlődésnek további organikus folyamányaképpen adódik.

Hogy most már ezen fejlődési folyamat sok egyéb oly kérdésnek is természetes megoldását hozza magával, mely kérdések egyébként alig volnának kellően rendezhetők, azt látjuk, ha vesszük például Anglia szerepének kérdését egy páneurópai egység megteremtése esetében. A páneurópai konstrukció legtöbb kritikusa, joggal, egyik legnagyobb hibájául rótta fel ezen elképzelésnek, hogy az Angliát a kontinentális egységből kizárja. Ez a hibája a páneurópai elgondolásnak azonban önkéntelen és annak konstruált, mesterséges mivoltában rejlik. Mert amennyire Anglia egy mesterséges páneurópai alakulat keretébe még papíroson sem szorítható bele, annyira természetesen és önmagától adódóan tartozna bele egy pláneurópai egységbe Anglia is. Hiszen a kapitalista-tervgazdaság fejlődési folyamata során Anglia gazdasági élete épp úgy beleszövődne a kontinensen kialakuló érdekkapcsolatok sűrű hálójába, mint a kontinens többi országaié, és ennek folytán, kvázi automatikusan involválná Angliát is a pláneurópai egység, természetesen Angliának kontinentális és tengerentúli megosztott érdekeinek magától adódó mértéke arányában.

Épp ilyen, egy önmagától szabályozódó folyamat természetességével rendeződne az európai gyarmatokkal való viszony kérdése is., valamint az Egyesült Államokkal szemben kialakuló relációja egy pláneurópai egységnek.

Mindezen, és még sok egyéb lényeges kérdésen végigmenni egy előadás keretében természetesen lehetetlenség, foglalkoznunk kell azonban még a mezőgazdasági termelésnek a kapitalista tervgazdasági fejlődés keretébe való beilleszkedésével. A mezőgazdasági termelés természetesen nem maradhat ki a kapitalizmus tervszerűségi irányba való fejlődéséből, és éppen azért, mert a mezőgazdaság mindezideig a legkevésbé ismerte fel és illeszkedett bele a gazdasági élet ezen új irányába, lett az agrárkérdés a mai világválság egyik legsúlyosabb pontja, és a mezőgazdaság annak legmegtépázottabb áldozata. Márpedig kézenfekvő, hogy a mezőgazdasági tevékenységnek úgy a termelés, mint az értékesítés terén fennálló, úgyszólván teljesen rendszertelen és tervszerűtlen mivolta okozza annak immár katasztrofális méreteket öltött válságát. Ennek visszahatása a gazdasági élet egyéb ágazataira természetszerűleg oly nagy mértékben mélyíti ki az általános krízist, hogy az alapjaiban rendíti meg úgy a kapitalizmus fennálló, mint most kialakuló gazdasági és társadalmi rendjét.

A mezőgazdaság beilleszkedése a tervszerű gazdálkodás rendjébe tehát a legsürgősebb feladat, és szerencsére ezen égető szükség felismerése [az] utóbbi időben mind jobban kezd tért hódítani úgy belföldi, mint nemzetközi viszonylatban is. Mindezeideig a legtöbb ország mezőgazdasága ahelyett, hogy maga is a tervszerű gazdálkodás útjára lépett volna, az ipari fejlődés ezen irányát ostorozta, és a kartelleket állította oda bűnbaknak a mezőgazdasági válság okozója és kimélyítőjeképpen. Hogy ma már az agrártársadalom úgyszólván mindenütt a maga részére is hasonló szervezeteket igyekszik megteremteni, az igen örvendetes fordulat a jövő kibontakozás szempontjából, mert a kapitalista-tervgazdaság intézményes kialakulásának egyik legfontosabb előfeltétele valósul meg ezáltal.

Hogy a kartellekre kígyót, békát kiáltó agráriusok ma a legnagyobb méretű világkartell létrehozatalán fáradoznak, csak üdvösnek mondható. Hiszen Abraham Lincoln is azt mondotta egy miniszterének, ki egy tábornokra panaszkodott, hogy az most egészen más nézetet vall egy bizonyos kérdésben, mint azelőtt: „Mit kezdhetnék én egy emberrel, ki ma nem okosabb, mint tegnap volt“.

De nem tekinthető hátránynak az sem, hogy úgy belföldi, mint nemzetközi viszonylatban egyelőre állami közreműködésre van szüksége a mezőgazdaságnak, hogy tervszerűen működő egységekbe legyen hozható, aminek főképpen a mezőgazdasági termelés elaprózott és széjjelágazó jellege az oka. Mindezen nehézség, karöltve a gazdatársadalom hagyományosan konzervatív és nehézkesebb gondolkodásmódjával sem jelenti azonban azt, hogy a nemzetközi agrárproblémák ne volnának épp úgy megoldhatók, és a mezőgazdasági termelés épp úgy tervszerűen megszervezhető, mint az ipari termelés.

Hogy egy gazdasági tervszerűségen alapuló együttműködésnél aránylag milyen kis nehézségek áthidalása révén volna a mezőgazdaság mai fojtogató válsága megoldható, arra a legszemléltetőbben néhány számadattal világíthatunk rá. Itt azonban tulajdonképpen két kérdéskomplexumról, és annak megfelelőleg két megoldási módról lehet szó. Az egyik az európai agrárproblémák, elkülönítve a mezőgazdaság világválságától, a másik a nemzetközi agrárkrízis, mint világjelenség.

Ha az európai problémákat elkülönítve vizsgáljuk - és vizsgálatunk alapjául a búzakérdést vesszük -, úgy látjuk, hogy Európa búzaimportra szoruló országainak átlagos évi behozatali szükséglete 170-180 millió q. A kontinentális búzaexport-országok maximális kiviteli fölöslege 20 millió q. Európa tehát minden körülmények között évi körülbelül 150-160 millió q tengerentúli búza behozatalra szorul.

Hogy ily körülmények között a megoldás, európai viszonylatban, mily kézenfekvő és tisztán gazdasági feladatképpen, a kapitalista tervgazdaság keretén belül, és annak eszközeivel mily egyszerű volna, azt ezen beszédes számadatok mellett külön fejtegetni fölösleges.

De, ha - szintén az eddigi számszerűségi alapon - világviszonylatban vizsgáljuk is a mai agrárkrízist, akkor sem találkozunk olyan problémákkal, amelyek megoldása leküzdhetetlen akadálynak volna tekinthető.

A világ búzatermelése mintegy 1300 millió q, ebből a búzaexportáló országok 700 millió q-t termelnek, és az ebből exportra kerülő fölöslegük körülbelül 250 millió q, mely mennyiségben az ez idő szerinti orosz exportmennyiség körülbelül 20-25 millió q-val bennfoglaltatik. Az ezzel szemben fennálló behozatali szükséglete a világ búzaimportra szoruló országainak körülbelül 230 millió q. A világ búzaexport-fölöslege tehát alig 10%-kal haladja meg a fennálló importszükségletet; ha azonban ezen körülbelül 20 millió q-t kitevő túltermelési búzamennyiséget a világ össztermelési kvantumához, tehát az 1300 millió q-hoz, vagy akár csupán az export-országok termeléséhez, tehát 700 millió q-hoz viszonyítjuk, úgy látjuk, hogy a világtermelésnek alig 1½, illetve 3%-a az a mennyiség, amelyről tulajdonképpen szó van. Azt hiszem, ezen számadatok sem igényelnek további kommentárt arra vonatkozólag, hogy az azokból megállapítható túltermelési foka a búzának semmi esetre sem lehet reális oka a ma kialakult pánik-áraknak és hangulatnak, és hogy tehát annak való okát máshol: az agrárgazdálkodás minden szervezettséget és tervszerűséget nélkülöző mivoltában kell keresni.

Ha már most tekintetbe vesszük, hogy a különböző nemzetközi ipari kartellek - már eddig is - mennyivel súlyosabb problémákat oldottak meg a kérdéseknek tisztán gazdasági térre való terelése révén, a tervszerű gazdálkodás gyakorlati eszközeivel, úgy nem kétséges, hogy a mezőgazdaság problémái hasonló utakon és hasonló eszközökkel szintén megoldhatók. A lényegbeli különbség a két folyamat között csupán az, hogy az agrárgazdálkodás tervszerű összefogása, ellentétben az iparnál követett eljárással, az értékesítési oldalon kell hogy megkezdődjék, és csak azután lehet áttérni a termelési oldal tervszerű megszervezésére.

Mert ameddig a mezőgazdasági termelvények értékesítésének mai kaotikus rendszertelensége és tervszerűtlensége fennáll, és ezáltal állandó bizonytalanságban tartja a mezőgazdaságot még afelől is, hogy legalább az önköltséget fedező áron fogja tudni értékesíteni termékeit, addig - különösen a mai legyengült és tőkeszegény európai mezőgazdaság - képtelen az agrártermelés oly égetően szükséges racionalizálására és modernizálására. Márpedig, a termelési oldalt tekintve, nincsen sürgősebb feladata az európai agrárállamoknak, mint termelésük mennyiségi és minőségi emelése, valamint olcsóbbá tétele céljából az összes, a mai haladásnak megfelelő racionalizálási munkálatok legalaposabb keresztülvitele.

Természetes azonban, hogy az ezen nagyösszegű beruházásokat igénylő munkálatokat a mezőgazdaság mai labilis, kaotikus helyzetében képtelen elvégezni, nem vállalhatván az ezzel járó tőkekockázatokat sem. Tisztán áll előttünk tehát, hogy épp úgy, mint az ipari termelésnek, a mezőgazdaságnak is múlhatatlan szüksége van egy biztosabb, stabilabb, gazdasági fundamentumra. Ennek megteremtése a mezőgazdaság részére is csupán a kapitalista-tervgazdálkodás eszközeivel lehetséges, és kiindulási pontképpen, az értékesítési problémák megoldásával kell, hogy megalapoztassék.

Mindezen kérdésekkel behatóan foglalkoztam múlt év őszén megjelent „Planeuropa“ című könyvemnek (Planeuropa. Die soziale und wirtschaftliche Zukunft Europas. Verlag Duncker & Humblot München-Leipzig) a mezőgazdaság problémáit tárgyaló fejezetében, és ehelyütt csak örömmel regisztrálhatjuk, hogy az azóta bekövetkezett események úgy regionális viszonylatban, mint a mostani világ-búzakonferenciák mind kézzelfoghatóbbá váló eredményei során igazolják a fentiekben csak röviden említhetett, könyvemben részletesen tárgyalt, kivezető út és megoldási mód gyakorlati lehetőségét.

Ha pedig már napirenden lévő, aktuális problémákhoz érkeztünk, meg kell még röviden emlékeznem az európai vámok kérdéséről is.

Az eddig elmondottak után talán fölösleges hangsúlyoznom, hogy a mai vámhatároknak minél szélesebb területen való eltűnése a kapitalista-tervgazdaságnak is célja, sőt előfeltétele. De ebben a vonatkozásban is csupán egy evolúciós, önmagától kifejlődő folyamat kapcsán képzelhető el az egészségesedési folyamat. Nem lehetséges ugyanis először vámokat megszüntetni, és azután a Gondviselésre bízni, hogy az érintett gazdasági területek miként tudnak alkalmazkodni az új helyzethez. Ilyen önkényes és teoretikus kísérletek nagyon megbosszulják magukat, és azok ellen a gazdasági élet egészséges önfentartási ösztönével védekezik. A vámhatárok megszűnésének pedig nem a gazdasági élet ellenére, hanem abból kiindulólag és azzal egyetértően kell bekövetkeznie, hogy a kívánt kedvező kihatások elérhetők legyenek. Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy a mai vámrendszer az európai gazdasági életnek egy, ma még igen lényeges alkotórésze, és egy, az évek hosszú során kialakult fejlődési folyamat eredménye. Márpedig semmilyen, a gazdasági fejlődés által megteremtett berendezését a gyakorlati életnek, így tehát a vámokat sem lehet megszüntetni, azok csupán fölöslegessé válhatnak, illetve fölöslegessé tehetők. Ez a fölöslegessé válás pedig csak a további gazdasági fejlődés során, és annak tudatos irányításával érhető el. Ezt a megoldási módot nyújtja és involválja a kapitalizmus új tervszerűsége iránya, amelynek tehát a ma fennálló vámfalak lebontása nemcsak célja és előfeltétele, hanem egyúttal természetesen bekövetkező következménye is.

Ennek ellenére azonban a tervszerű kapitalizmus kifejlődése a teljesen szabad versenyt, ahogyan azt a múltban alkalmazták, természetesen kizárja, illetve azt a mai követelményeknek megfelelő rendszerrel helyettesíti. És ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy a múlt századbeli szabadkereskedelmi eszmékhez való ragaszkodás és azok alkalmazása a mai és a jövő gazdasági fejlődés tekintetében mennyire anakronizmus volna. Mert épp annyira, amennyire szükség volt a kapitalizmus ifjúkorában, annak kifejlődéséhez és megerősödéséhez a gazdasági versenynek semmilyen korlátozását nem tűrő szabadságára, épp annyira helytelen ezt, a fejlődés által túlhaladott álláspontot a kapitalizmus mai fejlődési fokán még alkalmazni akarni. Ami a kapitalizmus kezdeti és kifejlődés! periódusában nevelő és építő hatással volt, az ma, a fejlődés mai stádiumában, a kapitalizmus csődjéhez vezetne. Hiszen a középkorban például a háborúviselés sok szempontból szükséges, de mindenesetre a történelmi fejlődés szükségszerűsége volt, ami azonban nem jelenti azt, hogy a civilizáció, a technika és a népek mai általános fejlődési fokán a háborúviselés még mindig szükséges intézménynek volna tekinthető. Épp úgy, mint egy háború, a technika mai eszközeivel csak rombolást és úgy a győző, mint a legyőzött részére végpusztulást jelentene, épp úgy lehetetlen ma visszanyúlni a kapitalizmus középkorában dívott korlátlan szabadverseny rendszerére, amely a kapitalizmus és az egész gazdasági élet mai újkorának fejlettségi fokán oly gigantikus gazdasági háborúskodást jelentene, amelynek folyamán pótolhatatlan értékek pusztulnának el, és a kapitalista társadalmi rendszer úgy gazdasági, mint szociális téren menthetetlenül összeroppanna.

Végkonkluzióképpen leszögezhetjük tehát, hogy hiába várnánk - a válságot csupán konjunkturális jellegűnek véve - az ismeretes gazdaságdinamikai törvényszerűség javulást hozó folyamatát, a felébredés igen fájdalmas volna, mert a mai válságból az egyetlen kivezető út, a kapitalizmusnak az individualista tervgazdálkodás irányában való strukturális átalakulása.

És ugyanezen út, amely egyúttal a páneurópai célkitűzésekhez is vezet, elvezet a cobdeni ideálokhoz is: „áthidalni a szakadékot országok és országok, népek és népek között, és így megteremteni a béke atmoszféráját, azt a levegőt, amelyben erőteljesen fejlődhetik a gazdasági élet és kultúra“. A megvalósulás egyik fő feltétele azonban, a fent említett strukturális változás mibenlétének és szükségszerűségének, úgy a gazdasági, mint a politikai tényezők által való általános felismerése, mert, akár a nem kellő időben történő felismerés folytán, akár a politika túlkapásai révén, a kapitalizmus tervszerű irányának kifejlődése megakadályoztatik, vagy kitolódik, úgy nincs kiút a mai válságból, és a kapitalista társadalmi rend a múlté. Ez pedig a teljes káosz bekövetkeztét jelentené.

A kapitalizmus tehát - habár strukturális válsággal küzd - nem a Spätkapitalismus, hanem a Plankapitalismus stádiumába lépett, és ha ennek folytán az individualista tervgazdálkodás elvét a jövő kapitalizmusa alapjaképpen elfogadjuk és magunkévá tesszük, úgy a kommunista manifesztum hírhedt jelszavával szemben, a neokapitalista manifesztum új jelmondata: „Világ termelői, szervezkedjetek!“ minden válságon keresztül győzedelmeskedni fog. 

*

Magyar Cobden Szövetség kiadása. Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadó Vállalat Rt. nyomása, Budapest, 1931

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.