A nyilatkozat első része Oroszország ellen irányult, amely abban az időben Alaszkán keresztül dél felé terjeszkedett, a második fele pedig Spanyolország és a Szent Szövetség államainak szólt, mert az a hír járta, hogy közös erővel akarják megkísérelni a közép- és dél-amerikai államok függetlenségének megdöntését, vagyis a gyarmati helyzet visszaállítását. Ez a nyilatkozat az Unió első imperialista megnyilatkozása, és egyúttal a későbbi imperialista törekvések egyoldalú jogi alapja. A Monroe-elv ugyanis nem egyszerű tiltakozás, hanem burkoltan igénybejelentés az amerikai főhatalmi vagy vezető hatalmi állásra.

Az Unió külpolitikai érdeklődése és tevékenysége, kisebb ügyektől eltekintve, eleinte hű maradt a washingtoni elvekhez, mert európai, ázsiai vagy afrikai ügyekbe nem avatkozott bele. Annál tevékenyebb volt azonban Amerikában. Minden újabb európai lépést a Monroe-elv megsértésének tekintett. Különösen Angliával ütközött gyakran össze. Grant elnök 1869-ben a Monroe-elvet még kibővítette azzal, hogy európai állam amerikai gyarmatát nem adhatja át egy másik európai államnak. Ezt megelőzőleg az Unió heves háborús fenyegetésekkel tiltakozott a franciák mexikói vállalkozása és Miksa, Habsburg főherceg császársága ellen. Franciaország meghátrált a fenyegetések előtt, Miksa császár pedig életével fizetett meggondolatlan vállalkozásáért és [az] amerikai imperializmus megsértéséért. 1850-ben Anglia azzal a tervvel foglalkozott, hogy a St. Juan-folyó és a Nicaragua-tó segítségével összeköttetést teremt az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán között. Bár Anglia a kiszemelt területet Moszkitó-királyság néven függetlenítette, az Unió mégis tiltakozott, sőt csaknem háború tört ki az Unió és Anglia között. Ezek a tiltakozások még csak negatív megnyilvánulásai voltak az Unió imperializmusának. Azonban ezzel párhuzamosan már megkezdte a hódító munkát is, de egyelőre csak a szomszédos vidékeken. Mexikó területéből kiszakította Texast, Arizonát és Kaliforniát. A területileg össze nem függő Alaszkát pénzért vásárolta meg Oroszországtól (1867-ben).

A múlt század kilencvenes éveiben azonban, Cleveland és McKinley elnökök idejében, megkezdődött az amerikai imperializmus pozitív irányú működése. Az Unió most már nyíltan kimutatta, hogy főhatalomra, vezérszerepre törekszik Amerikában. Az első időszakban az Unió imperialista törekvéseiben a csatornakérdés állt első helyen. Amikor Lesseps, a Szuezi-csatorna építője, megkezdte a Panama-csatorna munkálatait, az Unió kormánya nem érte be a tiltakozással, hanem előkészületeket tett, hogy Nicaragua területén ő maga építsen csatornát, amelybe az európaiaknak semmi beleszólásuk sem lesz. A washingtoni államférfiak vitágosan látták, hogy a csatornára feltétlenül szükség van, és hogy annak legnagyobb hasznát éppen az Unió veszi majd. Míg más népek számára a csatorna elsősorban, sőt csaknem kizárólag gazdasági előnyt jelent, az Unió számára hadi tekintetben is rendkívül fontos. Az Uniót ugyanis két óceán határolja, és így kénytelen két oldalon is hajóhadat tartani. Szükség esetén azonban csak óriási kerülőút megtétele után, egész Dél-Amerikát megkerülve egyesülhet a két hajóhad egymással. Semleges, nemzetközi jellegű csatorna azonban erre a célra nem felel meg.

Nagy megkönnyebbülést okozott, amikor Lesseps vállalata csődbe került. Az Unió magatartásából nyivánvaló volt, hogy nem engedi többé más kezébe jutni ezt a fontos tervet. McKinley elnök nyíltan meg is mondta, hogy az Unió legközelebbi feladata a csatorna kérdésének megoldása, de nem európai, hanem amerikai vállalatban. Még mielőtt a csatorna munkáit elkezdték volna, megszervezte a csatorna védelmének kiépítését. 1898-ban Kuba szigetén amerikai pénzzel szított zavargások törtek ki. Washington sietett a jó alkalmat felhasználni. Összetűzött Spanyolországgal, Kuba akkori urával. A háborúban az Unió győzött. Kuba amerikai védett állammá lett, Portorico, a kelet-ázsiai Fülöp-szigetek, és a Csendes-óceánban Guam-sziget az Unió első gyarmatai lettek. Az Unió háborús szerzeményeivel megvetette lábát az amerikai Földközi-tengerben. Ez azonban csak a kezdet volt, mert később, amikor a csatorna már elkészült, főhatalmát kiterjesztette a Haiti-sziget mindkét független államára, majd két év múlva, 1917-ben a dánoktól megvette a Virgines-szigetcsoportot. Ezzel az Unió hatalmába kerítette a Panama-csatornához vezető legfontosabb átjárókat.

Az amerikai Földközi-tenger éppen olyan nagy mértékben az Unió birtokában van, mint az európai Földközi-tenger a legutóbbi évekig Angliáéban. Az Unió hatalmi helyzete azonban sokkal erősebb és biztosabb a Panama-csatornánál, mint Angliáé a Szuezinél, mert egyrészt az Unió területének déli része az amerikai Földközi-tengerre nyílik, másrészt maga a csatorna is az Unió birtokában van. Megszerzése igen egyszerű volt, és ez egyik jellemző megnyivánulása az Unió imperializmusának. Kolumbia dél-amerikai állam, a Panama-földszoros ura, hallani sem akart arról, hogy a csatorna tulajdonosa egyedül az Unió legyen. Erre Washington forradalmat robbantott ki Kolumbia Panama nevű tartományában, amelynek területén a csatornát tervezték. A forradalom két nap alatt győzött, az Unió pedig azonnal elismerte függetlenségét. Az óriási hatalommal szemben Kolumbia tehetetlen volt. A fiatal Panama köztársaság hamarosan megegyezett az Unióval. 25 millió dollárért nemcsak a csatornavonalat adta el, hanem a csatorna mindkét oldalán még 8-8 kilométer széles sávot is. Ez a terület a csatorna védelmére szükséges. Az Unió ugyanis a Panama-csatornát roppant erődökkel vette körül. Ez természetes is, mert a Panama-csatorna az Unióra még fontosabb útvonalat jelent, mint a Szuezi-csatorna Nagy-Britanniának. Ha valami idegen hatalom a csatornát hajózhatatlanná tudná tenni, az Unió tengeri haderejét két részre osztaná. Ma ez még nagyobb csapást jelentene az Unióra, mint a világháború előtt, mert az ázsiai és európai ügyekbe való beavatkozása miatt mindkét oldalán számolhat ellenséges támadással, illetve egyik oldalon sem léphetne fel teljes erővel. Hogy a nagy költséggel végrehajtott erősítések biztosítják-e a csatorna sérthetetlenségét, az ma még bizonytalan, mint minden erődé, amíg egy háború ki nem próbálja. Azt azonban előzetes tapasztalat nélkül is meg lehet állapítani, hogy a Panama-csatorna repülőgépről sokkal könnyebben és sokkal alaposabban tönkretehető, mint a Szuezi-csatorna, mert zsilipes szerkezetű. Ez az oka, hogy az Unió még ma is foglalkozik a Nicaraguán átvezető zsilip nélküli csatorna tervével.

A csatornakérdés szerencsés megoldása az Uniót olyan geopolitikai és gazdasági előnyökhöz juttatta, hogy azt ma már egyetlen más állam sem teheti vitássá. Ha az Unió akarja, Közép-Amerika és részben Dél-Amerika államai is európai hatalmak részére hozzáférhetetlenek, megközelíthetetlenek. Egyetlen állam sincs ezen a területen, amely Unió-ellenes politikát merészelne folytatni. Ugyancsak a Panama-csatorna tette lehetővé az Unió csendes-óceáni hatalmának kifejlődését is.

*

Az amerikai imperializmus módszerei kissé különböznek az európai népekétől. Ezek a terjeszkedéseknél úgy jártak el, hogy megjelentek a kiszemelt területen, és azt több-kevesebb erőszakkal birtokukba vették. Az Unió azonban demokrata állam, és alkotmánya alapján is ellensége minden hódításnak. Az angolszász szellem azonban megtalálta az alkalmas módot, amely beleillik a XX. századba, és összeegyeztethető a demokratikus elvekkel is. Az amerikai imperializmus útját a dollár egyengeti. Az amerikai tőke a XX. század elejétől kezdve elárasztotta Közép- és Dél-Amerika államait. Nemcsak a mexikói, kolumbiai és venezuelai kőolajvállalatokban uralkodik az amerikai tőke, hanem hatalmában tartja sok helyen a legfontosabb közüzemeket (vasutakat, villamosüzemeket, stb.), sőt még a mezei gazdálkodást is. Közép-Amerika legfontosabb termelési ágai: a cukorgyártás, banán-és kávétermelés a hatalmas United Fruit Company kezében van. Ez irányítja a termelést, ez veszi át a termékeket is. Mivel versenytárs nélkül van, korlátlanul uralkodik a munkások és [az] eladók felett. A fejlődő amerikai államoknak rengeteg pénzre van szükségük. Közép-Amerika a szükséges összeget mindig az Uniótól kapta, Dél-Amerikában azonban jó ideig Anglia volt a fő hitelező, sőt a világháború előtt Németország is jelentékeny összeget hitelezett. Míg azonban az európai államok a hitelekkel csak gazdasági kapcsolataikat akarták erősíteni az egyre gazdagabb, tehát jó ipari piacnak fejlődő dél-amerikai államokban, az USA a gazdasági célok mellett politikai célokat is követ. A hitelek révén az Unió alkalmat talált az amerikai államok belső ügyeibe való beavatkozásra. Ez a dollár-diplomácia.

Az újfajta imperializmus Roosevelt Tivadar idejében (1901-1909) élte virágkorát, és ő volt megalapítója is a híres Roosevelt-corollary-val. A corollary szó hozzáadást vagy magyarázatos toldást jelent. Roosevelt a Monroe-elvhez egy toldást csatolt. Ennek értelmében az Uniónak jogában áll más amerikai államok belső ügyeibe beavatkozni, ha azokban törvénytelenségek, jogtalanságok fordulnak elő. Mint Roosevelt kifejezte magát, ilyen esetekben az Unióra vár az a rendőri szerep, hogy a jogrendet helyreállítsa. Ez az elv, amely korlátlan lehetőséget nyújtott az Uniónak a beavatkozásokra, jellegzetes megnyilvánulása az imperialista szellemnek. A Szent Szövetség bukása óta Európában egyetlen kormány sem mert ilyen elvet hangoztatni. Az Unió természetesen nem maradt az elv kimondásánál, hanem a gyakorlatban is megmutatta, hogyan értelmezi. Kuba szigetével már 1901-ben elismertette jogát Kuba külpolitikájának felügyeletére, sőt jogot kapott a beavatkozásra is, ha a szigeten az amerikai állampolgárok életét vagy vagyonát veszedelem fenyegetné. Az Unió azóta több ízben csapatokat szállított partra Kubában, sőt beleavatkozott még az elnökválasztásokba is. 1912-ben Nicaraguában szálltak partra amerikai csapatok, és 1925-ig ott is maradtak, de egy év múlva újból 5000 amerikai katona ment Nicaraguába, hogy az Unióval barátságban élő elnök kerüljön uralomra. 1914-ben Mexikó kikötőjét, Vera Cruzt szállták meg az amerikaiak, 1915 és 1916-ban Haiti-sziget két állama, majd 1921-ben Panama köztársaság kapott amerikai katonaságot.

Ugyancsak amerikai főuralmának érdekében karolta fel Pánamerika eszméjét, mert ennek alapján Amerika valamennyi államát egyetlen szövetségbe lehet tömöríteni. Ebben terjedelme, lakossága és roppant fejlett gazdasági élete folytán a vezető szerep az Unióé lenne. Ez a kísérlet azonban éppen az Unió más, kevésbé leplezett főhatalmi törekvései miatt eddig nem sikerült. Pánamerika gondolata már több mint százéves. 1826-ban az akkor még egységes Közép-Amerika, továbbá Mexikó, Kolumbia és Peru Panama városában értekezletet tartottak, hogyan védekezhetnének leghathatósabban Spanyolország ellen. Az értekezletre meghívták az Uniót is, de ennek képviselői nem jelentek meg. Washingtonban ekkor még a régi washingtoni szellem uralkodott, amely tartózkodott a beavatkozástól. A dél-amerikai államok több ízben tanácskoztak később is, de csak maguk között. 1889-ben azonban megváltozott a helyzet. Most az Unió hívta meg az amerikai államokat Washingtonba. Ez az első igazi pánamerikai kongresszus főleg gazdasági ügyekkel foglalkozott. Az Unió azonban iparkodott valami formában elfogadtatni vezető szerepét az amerikai kontinensen, de a gyanakvó dél-amerikai államok, főleg Argentína résen álltak, és tiltakoztak minden ilyen kísérlet ellen. A következő pánamerikai kongresszusok (eddig összesen tizet tartottak, a legutolsót 1940 júliusában Havannában) sikertelenül végződtek a gyanakvás miatt. Az Unió kíméletlen beavatkozásai a közép-amerikai államok ügyeibe nem tették kívánatossá a félelmetes «coloso del Notre»-val, azaz az «északi óriással» való barátkozást. A dél-amerikai államok, főleg az ún. ABC államok (Argentína, Brazília, Chile) szoros szövetségre léptek az Unió főhatalmi törekvései ellen. Washington kénytelen volt végül is engedni. Visszavonta katonáit a megszállott területekről, sőt 1930-ban visszavonta a hírhedt Roosevelt corollary-t is. Az 1937. évi buenos aires-i kongresszus ennek következtében már tisztultabb légkört talált. Hozott is három fontos határozatot: közös biztonsági szerződést, továbbá semlegességi és be nem avatkozási egyezményt. Azt azonban a ma is kormányzó második Roosevelt elnök személyes megjelenésével sem tudta kieszközölni, hogy az amerikai államok külügyminisztereiből állandó jellegű pánamerikai politikai testület alakuljon, mert attól féltek, hogy az Unió belerántja őket valami európai vagy ázsiai ügybe is. A latin államok ragaszkodnak ahhoz, hogy csak amerikai ügyekkel szabad foglalkozni. Az 1938. évi limai kongresszus még ennél óvatosabb volt. Az Unió, ismét Roosevelt kívánságára, közös vámpolitikát akart egész Amerika számára. Argentína azonban hevesen ellenezte ezt. A gyűlés azután el is vetette. A nemrég lezajlott havannai kongresszus magáévá tette ugyan a Monroe-elvet, de egyébként távol akar maradni az európai és ázsiai bonyodalmaktól.

A pánamerikai kongresszusok története a lassú haladás ellenére is azt bizonyítják, hogy a gondolatnak van alapja, tehát nem puszta ötlet csak. Azonban, mint éppen a limai és havannai határozatok mutatják, hogy lényegbe vágó kérdésekben nem hajlandók az Unió terveit követni. A közös vámterület az Unió számára biztosítaná a latin államok piacait. Azonban ezeknek az államoknak igen nagy forgalmuk van az európai országokkal is. Argentína, Uruguay, Brazília termékeinek az európai államok jelentősebb piacok, mint az Unió. Nem akarják tehát ezeket elveszteni, de legfőképpen nem akarják magukat teljesen az Unió gazdasági és geopolitikai céljainak feláldozni.

A pánamerikai gondolatnak ezeken kívül még egyéb akadályai is vannak. Az Unió lakossága faji, nyelvi és vallási tekintetben erősen különbözik a latin eredetű (spanyol, portugál) és katolikus vallású dél-amerikai népektől. Ezek elfelejtették már az anyaországgal szemben a gyarmati korban kifejlődött gyűlöletet. Egyre élénkebb a szellemi, gazdasági, sőt még a politikai kapcsolat is Spanyolországgal és Portugáliával. Ezekből az ősi országokból akarnak szellemi, erkölcsi és művelődési erőt szerezni, hogy népeik sikeresen ellenállhassanak az északi óriás vonzásának és nyomásának.

*

Az Unió geopolitikai törekvései nem szorítkoznak egyedül Amerika területére, hanem jellegzetes imperialista politikát folytat a Csendes-óceánon és Kelet-Ázsiában is. Először itt is Washington politikai végrendeletének szellemében járt el, vagyis mint eladó és vásárló jelent meg Kína és Japán kikötőiben. Ez a két kelet-ázsiai ország abban az időben (a múlt század közepén) még elzárkózó politikát folytatott. Az Unió hajóinak jelentős szerepük volt a kínai, de főleg a japán kikötők megnyitásának kierőszakolásában.

Kelet-Ázsia és az Unió között egyre nagyobb lett a gazdasági kapcsolat. Rockefeller nagy kőolajtársaságának hatalmas méretű vállalkozása és szédületes üzleti eredménye minden amerikai előtt nyilvánvalóvá tette, hogy Kelet-Ázsia, elsősorban Kína rendkívül fontos gazdasági terület. Az egyre jobban fejlődő amerikai gyáriparnak piacra volt szüksége. Európában, Afrikában, Nyugat- és Dél-Ázsiában az európai verseny miatt az Unió gyáripari termékei nemigen juthatnak fogyasztópiachoz. Közép- és Dél-Amerika országai után az Unió legtermészetesebb piaca Kelet-Ázsia.

Ez a gazdasági helyzet okozta, hogy az Unió tengerentúli geopolitikai törekvései Kelet-Ázsia felé irányultak, és ide irányulnak ma is. Ennek a törekvésnek estek áldozatul Spanyolország csendes-óceáni gyarmatai: a Fülöp-szigetek a Mariana-szigetcsoportban, Guam és Tutuila a Szamoa-szigetcsoportban (1898-ban). Ezt megelőzően birtokába vette a fontos fekvésű Hawaii-szigeteket, majd még több más kis szigetet, amelyek részben gazdátlan területek voltak.

Az Unió csendes-óceáni és kelet-ázsiai terjeszkedése legsúlyosabban Japán törekvéseit érintette. A Hawaii- és Fülöp-szigeteken az Unió megjelenése előtt egymás után keletkeztek a japán települések, mert ezek a területek igen alkalmasak a japánoknak kivándorlási helyül. Az amerikai foglalás nemcsak a további japán terjeszkedésnek vetett véget, hanem részben a már letelepült japánokat is kiszorította. Ezenkívül az Unió kezdettől fogva ellene volt minden japán geopolitikai törekvésnek. A győzelmes orosz-japán háború (1904-1905) után fenyegető magatartásával a portsmouthi békében arra kényszerítette a kifáradt Japánt, hogy elégedjék meg a Kwantung-félszigettel és Szahalin déli felével. A világháború után pedig ismét az Unió fenyegetésére volt kénytelen Japán kiüríteni Kelet-Szibériát, és visszaadni a németektől elfoglalt Csingtaut Kínának. Az Unió ugyanis attól félt, hogy Japán kezébe keríti Szibéria és Észak-Kína hatalmas kőszén- és vasérctelepeit, és így gyáripara hozzájut az annyira fontos nyersanyagokhoz. A kivitelre dolgozó japán gyáripar azonban halálos ellensége az Unió gyáriparának Kelet-Ázsiában. Hogy lényegében miről is van szó, azt igen találóan így fejezte ki egy japán katonatiszt: a kínai kereskedelem Japán számára életszükséglet, Amerikának ellenben csak arra jó, hogy az irodista kisasszonyok selyemharisnyát és prémbundát viselhessenek, vagyis a jólét emelésére.

A világháború, amelyben Japán az antant oldalán vett részt, nagy átalakulást okozott Japán és az Unió viszonyában. Oroszország veresége és a hosszú orosz forradalom Japánt megszabadította legalább egyelőre veszélyes szárazföldi ellenfelétől. Most már erőteljesebben léphetett fel a Csendes-óceánon. A németektől elvett Karolina- és a Mariana-Marshall-szigetek birtokában Japán geopolitikai helyzete a Csendes-óceánon hatalmas mértékben megerősödött, mert érdekterülete csaknem az Egyenlítőig lenyúlik, és érdekei megvédésére kitűnő támaszpontokat nyert bennük. A háborús szerzemény megtartása nem ment könnyen. Az Unió hevesen küzdött a fontos fekvésű Jap-szigetért, de ez mégis Japáné maradt. Az apró szigetek geopolitikai szempontból rendkívül fontosak, mert közbeékelődésükkel a Fülöp-szigeteket elvágják a Hawaii-szigetektől, és közbefogják a megerősített Guam-szigetet, amely ennek következtében jelentőségét veszti, mint amerikai flottabázis.

Amikor a feszültség már csaknem a kitörésig fokozódott a Csendes-óceánon, az Unió Nagy-Britanniától támogatva felvetette a csendes-óceáni leszerelés tervét, így jött létre az 1921-1922. évi washingtoni értekezlet. A híressé lett, de azóta már érvényét vesztett tengerészeti egyezmény nemcsak Anglia, Unió, Japán, Franciaország és Olaszország nagyhajói viszonyszámát (5:5:3: 1,75) állapította meg, hanem nyugalmat teremtett legalábbis egyelőre a Csendes-óceánon. Az egyezmény 19. szakasza ugyanis megpróbálta útját állni a fegyverkezésnek, és ezáltal a fenyegető helyzet kiéleződésének. A 19. szakasz szerint Anglia, az Unió és Japán kötelezték magukat, hogy a szerződés megkötésétől számított 10 éven belül a 110. hosszúsági körtől (Borneótól) keletre új erődöket nem emelnek, hadihajóállomásokat nem építenek. De mind a három szerződő fél számára tesz kivételt. Az Egyesült Államok megerősíthetik a partvidéküket és a Panama-csatornát, a Hawaii-szigeteket, de kimondottan tilos megerősíteniük az Aleutákat. Anglia megerősítheti a kanadai szigeteket, továbbá Ausztráliát és Új-Zélandot, de kifejezetten tilos Honkong szigetén, és természetesen a többi csendes-óceáni brit szigeten új erődöket építeni. Japánnak tilos megerősíteni a Kurili-Riukiu- vagy Lucsu-(Loochoo)-szigeteket, és természetesen az újonnan szerzett Karolina-Marshall-, stb. szigeteket. Kimondották, hogy a már meglevő erődök fenntarthatók, javíthatók, de új rendszerre át nem alakíthatók.

*

A washingtoni egyezmény a tájékozatlan japán közönségben először általános megdöbbenést, majd óriási felháborodást keltett. A világháborút számba sem vehető veszteség nélkül átélt és a különböző szállítások következtében meggazdagodott ország elérkezettnek látta az időt olyan hatalmas haditengerészet kiépítésére, amely vetekszik az angol és az amerikai tengerészettel. Már a világháború alatt hat új nagy 30.000-34.000 tonnás csatahajót, és két 27.000 tonnás cirkálót és számos kisebb hajót építettek. A washingtoni szerződés idején pedig minden eddiginél nagyobb csatahajók (superdreadnought) készültek a japán hajógyárakban. A megállapodás értelmében nemcsak a tervbe vett nagyarányú fejlődésről kellett lemondani, hanem a két épülőben levő félig kész csatahajót is szét kellett szedni. A felháborodott közvélemény azzal vádolta a bizottság japán tagjait, hogy eladták magukat Amerikának. Több tengerésztiszt a «nemzeti szégyen» miatti fájdalmában öngyilkos lett. Nincs művelt nép, amelyik olyan érzékeny lenne nemzeti önérzetében, mint a japán. Ez nemcsak annak a nagyszerű erénynek következménye, hogy minden japán szinte imádásig szereti faját és hazáját, hanem annak is, hogy a japán új nép a kultúrnépek között még nem szokta meg, hogy érzelmeit elfojtva készüljön a leszámolásra.

Japán azonban csak látszólag lett vesztes az egyezmény megkötésével, mert ellenkezően, az Unió a vesztő fél. Japán rendkívül sokat nyert a 10 éves biztonsági idővel, amelyre nagy szüksége volt. A világháború folyamán kitűnt, hogy Japán hadikészültsége, erődeinek felszerelése a modern hadviselés és védelem következményeinek már nem felel meg. Ezért a háború befejeztével lázas készülődés indult meg, ami óriási pénzösszegeket kívánt. Különösen kapóra jött az erődítés 10 éves tilalma, mert Anglia és az Unió biztosan várható erődítési munkái Japánt hasonló, igen költséges munkákra kényszerítették volna, így nemcsak sok százmillió yen kiadásától menekült meg, hanem megakadályozta, hogy Anglia modern erőddé alakítsa Hongkongot, az Unió pedig Manillát a Fülöp-szigeteken, és megerősítse a rendkívül fontos Guamszigetét a Mariana-szigetek csoportjában.

Az egyezmény elfogadása az Unióra tulajdonképpen annyit jelentett, hogy védelem nélkül hagyja a fontos és értékes Fülöp-szigeteket, mert ezeket Guam nélkül megvédeni nem lehet. A Fülöp-szigetekhez legközelebb eső amerikai megerősített flottabázis Pearl Harbor a Hawaii-szigeteken 4762 tengeri mérföldre esik Manillától, a szigetek fővárosától. Mivel a legnagyobb hadihajók tevékenységi sugara is legfeljebb 2000-2500 tengeri mérföld, nyilvánvaló, hogy a Hawaii-szigetekről nem lehet eredményesen védeni a Fülöp-szigeteket, mikor a támadónak feltételezett Japán 1300-1500 mérföldre, a rendkívül erős Taiwan (Formoza) pedig mindössze 540 mérföldre fekszik. Az amerikai haditengerészeti szakértők tiltakoztak is Guam feladása ellen, mert az Unió egyáltalában nem nélkülözheti ezt a nagyszerű helyzetű szigetet. Guam ugyanis a Hawaii- és a Fülöp-szigetek között fekszik, Manillától mindössze 1500 tengeri mérföldre, tehát körülbelül éppen annyira, mint a japán Yokohama.

Még le sem járt az 1922. évben kötött 10 éves washingtoni egyezmény, az angol kormány 1930 tavaszán újabb értekezletet hívott össze Londonba. Japán a régi egyezmény megváltoztatását követelte. Mivel az egyenlőségről szó sem lehetett, legalább azt iparkodott elérni, hogy Japán, Anglia és az Unió csatahajóinak viszonyszáma 3:5:5 helyett 3,5:5:5 legyen. Kérelmét azonban visszautasították. London a tárgyalások eredménytelenségét látva, legalább azt igyekezett elérni, hogy az erődítési tilalmat hosszabbítsák meg. Japán viszont most már nem volt hajlandó ezt elfogadni, sőt még az Unió is szabad kezet követelt. Amerika közben alapos értesüléseket szerzett a nagyarányú titkos japán erődítésekről. Pótolni akarta a 10 éves mulasztást. Swanson amerikai tengerészeti államtitkár nyíltan kijelentette: „Erődítésekre erődítésekkel, fenyegetésekre fenyegetésekkel kell válaszolni!” 1934 őszén újabb tanácskozás kezdődött, de a helyzet enyhülés helyett csak jobban kiéleződött. Japán csak a teljes egyenlőség alapján akart tanácskozni, de a két angolszász hatalom hallani sem akart erről, sőt baráti megállapodást kötöttek, hogy ezt az elvet sohasem fogadják el.

Japánban ekkor már mindenki látta, hogy tárgyalásokkal eredményt nem lehet elérni. Megkezdődött a néphangulat előkészítése az Amerika elleni háborúra. Araki tábornok, a japán hadsereg egyik vezető embere 1934. április 30-án nyíltan kijelentette, hogy „az Amerika elleni háború nemzeti kötelességgé lett”. Takahashi tengernagy még határozottabban nyilatkozott: „Amerika megfojt bennünket. Ha nem várakozunk túlságos[an] sokáig, győzelmünk feltétlenül biztos. Ehhez azonban szükséges, hogy védelmi vonalunkat olyan meszszire toljuk előre, hogy az ellenség egy váratlan napon ne jelenhessék meg vizeinken!” Ezek után nem volt feltűnő, hogy 1934 végén Tokió kijelentette, hogy az 1930-ban megújított washingtoni egyezményt továbbra nem ismeri el érvényesnek, hanem egyenlőséget követel. Hogy szavának nyomatékot adjon, 1935 nyarán hatalmas haditengerészeti gyakorlatot tartott 192 hajóval és 200 repülőgéppel a Kurili-szigetek és Alaszka között, vagyis nyíltan Amerika-ellenes éllel. A három hónapig tartó gyakorlat azzal a megnyugtató eredménnyel végződött, hogy a Kuril-szigeteknél vívott csatát elméletileg a japán hajóhad nyerte meg az amerikaival szemben.

A hatalmas felvonulás, amelyhez hasonló Kelet-Ázsia vizein eddig még nem volt, általános feltűnést keltett, és úgy látszik, meggondolásra késztette a két angolszász államot. 1935 végére ismét összeült a haditengerészeti értekezlet Londonban. Japán most taktikát változtatott. Nem a felszerelésben követelte az egyenlőséget, hanem a leszerelésben. Azt javasolta, hogy minden állam csak parti védelemre alkalmas hadihajókat építhessen és tarthasson szolgálatban. Ez annyit jelentett, hogy elfogadása esetén szét kell szedni minden csatahajót és nagy cirkálót. Az Unió és természetesen Nagy-Britannia rögtön visszautasította a javaslatot, mert nagy hadihajók nélkül távoli imperialista célokat nem lehet megvalósítani. Ellenben Japánra óriási előnyt jelentett volna, mert ebben az esetben egyedüli úr marad a Távol-Keleten. Japán számára ezek után nem volt más választás, mint az értekezletet elhagyni, mert csak így nyerhette vissza cselekedeti szabadságát. Ezzel megkezdődött a versenyfutás a Csendes-óceán feletti uralomért.

*

Nézzük most, hogy milyen erők állnak egymással szemben a Csendes-óceánon. A washingtoni egyezmény szerint Anglia és az Unió tengeri hadereje ilyen viszonyban van: 5:5:3, tehát összevonva 10:3. Az Unió haditengerészeti államtitkárság 1937. évi kimutatása szerint a három állam tengeri hadereje tonnában kifejezve a következő: Anglia: 1129.000 tonna, Unió: 982.000 tonna, Japán: 706.000 tonna. Nyilvánvaló, az arányszám Japán javára módosult. Még nagyobb meglepetést keltett, hogy a két angolszász ország hajóhadában sok az elavult vagy erősen csökkent értékű egység, ellenben a japán hajóhadnál ez nemcsak abszolút mértékben, hanem viszonylag is jóval kevesebb. A régi egységek leszámításával Angliának 653.000 tonna, az Uniónak 651.000 tonna, ellenben Japánnak 562.000 tonna modern hajóhada van, vagyis nagyon megközelíti ellenfeleinek erejét. Mivel nem valószínű, hogy esetleges háború esetén mindkét állam teljes hadi erejével mehetne Japán ellen, nyilvánvaló, hogy Japán helyzete egyáltalán nem reménytelen.

Felbecsülhetetlen előnyt jelent Japánnak, hogy otthon van. Hajói folyton számíthatnak a legmodernebb módon kiépített hazai támasztópontokra. Még fontosabb ez a repülőgépeknek. Anglia és az Unió csak repülőgépanyahajókkal tudják támadásra alkalmas távolságra vinni repülőgépeiket, főleg a nehéz bombavetőket. Ebből a szempontból Japánra az Uniónál veszedelmesebb ellenfél Oroszország, mert Vlagyivosztokból a nagy japán gyárvárosok aránylag könnyen elérhetők.

Japán háború esetén az Unióra (és Angliára) nézve roppant várat jelentene, amelyet nemhogy megostromolni, de még megközelíteni is nehéz. Délen a Kelet-kínai-tenger bejáratánál, a rendkívül fontos Fucsien-szorosban Taiwan (Formoza) és a szemközt fekvő Pescadores-vagy Hoko-szigetek erődjei állják el az utat. A Ryu-kyu- vagy Lucsu-szigetek között az egyik legnagyobb japán erődrendszer akadályoz meg minden áttörést. Ennek az erődítésnek középpontja az Amami Oshima-sziget. A Koreai-szoros japán oldalán Sasebo-, a koreai oldalán Shinghai- és Rashin-erődök állnak őrt. Fenn északon Hokodate és Csuraga tartják szemmel Vlagyivosztokot és az északi bejárókat. Mivel Japán nagy városai (Yokohama, Tokió, Oszaka, stb.) a Csendes-óceán felőli oldalon feküsznek, Japán arca a Csendes-óceánra néz, szembe legnagyobb ellenfelével, az Unióval. A hátsó oldalán teljesen biztosított szigetországot ezen az oldalon is egész erődrendszerek védik hirtelen meglepetések ellen. A Bonin-szigetek, továbbá a Jap-, Pala- és Jalit-szigetek mélyen és kényelmetlenül beékelődnek az Unió és a Fülöp-szigetek flottabázisai közé.

Az Unió természetesen követi Japán példáját. Nemcsak régi állásait tartja, hanem folyton előbbre tolja Japán felé erődjeit. Éles szemmel felismerte a Csendes-óceán északi résein szétszórt szigetek nagy stratégiai értékét. Bár a Hawaii-, Wake-, Marcus-, Guam-, Midway-szigeteket spanyol, illetve angol hajósok fedezték fel, mégis mind amerikai kézben vannak, mert se a spanyolok, se az angolok nem értékelték nagyszerű helyzetüket. Igaz, hogy nem is esett útjukba a régi spanyol és angol hajóknak. A szigetek között legfontosabbak a Hawaii-szigetek. Az Unió és a Fülöp-szigetek között óriási távolság van: körülbelül 14.000 kiométer, Panamától számítva pedig 17.500 kilométer. A Hawaii-szigetcsoport csaknem pontosan középső helyet foglal el Panama és a Fülöp-szigetek között, mert Panamától 8700, a Fülöp-szigetektől pedig 8800 kilométerre fekszik. A jóval északabbra fekvő San Franciscóval már más a helyzet, mert ettől csak 4800 kilométer távolságra fekszik. A Hawaii-szigetek vonalán még más szigetek is feküsznek: Wake-, valamint Guam-sziget, és valamivel északabbra Midway-, és Marcus-szigetek. Midway- és Marcus-sziget azonban kicsiségük és terméketlenségük miatt mint nagy hajóállomások nem jöhetnek tekintetbe. Ellenben igen alkalmasak repülőállomásoknak.

Az említett szigetek és szigetcsoportok segítségével az Unió rendkívül erős állásokat épített ki a Csendes-óceánon, hogy útját állja Japán terjeszkedésének. Az amerikai erődvonalak a hazai megerősített kikötőkből indulnak ki.

A nyugati oldalon az Unió lázas gyorsasággal egész sereg erődöt épített. San Diego, Los Angeles, San Francisco és Seattle mindmegannyi flottatámasztópont. Legfontosabb azonban Panama, az amerikai hadiművészet egyik csodája. Az erővonalak ezektől a Hawaii-szigetek felé irányulnak, és itt, az Oahu szigeten épült hatalmas Pearl Harbor-kikötőben futnak össze. Ez az amerikai Gibraltár. Az elnevezés természetesen csak Pearl Harbor erejét akarja jellemezni, mert a helyzete egészen más, mint az angol Gibraltáré. Pearl Harbor után Guam-sziget a következő amerikai tengerészeti támasztópont, és ezután a Fülöp-szigeteken Cavite következik Manilla mellett. Ez az erővonal tehát valósággal bekeríti délről Japánt. Hogy a munka teljes legyen, északon, az Aleuta-szigetek egyikén, Unalaskán is hatalmas erősség épült: Dutch Harbor, az északi Gibraltár. Az előretolt amerikai támasztópontok közül Guam közelíti meg legjobban Japán szívét, mert 2700 kilométerre esik Tokiótól, a japán fővárostól, és ugyanannyira Oszakától, a japán Manchestertől. Manilla is csak 500 kilométerrel fekszik távolabb, mint Guam. Ellenben Dutch Harbor már 4400, Pearl Harbor pedig több mint 6000 kilométerre esik a japán fővárostól.

Ezek a hatalmas távolságok már önmagukban is nagy akadályt gördítenek minden japánellenes amerikai fellépés elé. Még jobban megnehezíti ezt, hogy Guamot a hajdani német csendes-óceáni szigetek japán birtokba jutása óta a japán erődök, búvárhajó-rejtekhelyek és repülőterek egész serege veszi körül, Manilla pedig összehasonlíthatatlanul közelebb van Taiwanhoz, a nagy japán tengerészeti támasztóponthoz, mint Pearl Harborhoz. A stratégiai helyzet tehát az angolszász hatalmak erőlködése ellenére is Japánnak kedvez. Japán biztosítani tudja csendes-óceáni uralmát anélkül, hogy megtámadná a 15.000 kilométerre fekvő amerikai partokat, ellenben az Uniónak (és Angliának) otthonában kell Japánt felkeresnie.

*

In Katolikus Szemle, 54. évf., 9. szám (1940), 327-335.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.