Amilyen ócskának tetszik ez a probléma történelmi szempontból, annyira érdekesnek tartom etnobiológiai szempontból, azaz, ha úgy teszem fel a kérdést, hogy mik voltak azok a környezet, az anyaföld, szóval a biológiai viszonyok által adott tényezők, melyek végzetszerű következetességgel határozták meg a népek kulturális, etnikus és szociális fejlődésének görbéjét.

Ezt a szót használom: végzet; nem valami természetfölötti hatalomként, hanem abban az értelemben, ahogy a görögök istenei is tehetetlenek voltak a Fátummal szemben. És ha mi mérnénk, hogy annyira őszinték legyünk magunkkal szemben, mint voltak a görögök, akkor abba kellene hagynunk ódon, antropocentrikus felfogásunkat a „természet uráról”, akkor végül nem a magunk képét és hasonlatosságát erőszakolnánk a világra, hanem megkeresnénk magunkban és történelmünkben azokat a vonásokat, melyeket a világ alakított ki bennünk. Végzet a természet szabta feltételeknek az az összessége, mellyel meg kell alkudnia, melyhez alkalmazkodnia kell minden népnek, ha naggyá akar lenni, és amellyel szembekerülve, [a] vesztébe rohan. Törvényszerűségeinek kifürkészése talán valóra válthatja a maeterlincki jóslatot: „Ha csak félannyi energiát áldoztunk volna, mint kertünknek egy kis virága, hogy azon a sokféle kényszeren, mely alatt görnyedünk, például a fájdalmon, az öregségen, a halálon könnyítsünk, szabad hinnünk, hogy sorsunk igen különböznék a maitól.” Igen, ha szemébe néztünk volna azoknak a geopolitikai, etnopolitikai, gazdasági és társadalmi problémáknak, melyeket a háború akar megoldani, ha nem folyfattunk volna sfrucc-politikát, akkor biztosak lehetünk, hogy sorsunk igen különböznék a maitól.

Úgy érzem, hogy ma itt az ideje, hogy az állat- és növénybiológiához hasonlóan, mely a növények és állatok életének determinánsaival foglalkozik, végezzünk etnobiológiai kutatásokat is. Indokoltnak tartom annál inkább, mert Max Verwornnak és iskolájának vizsgálatai egyre bizonyosabbá teszik, hogy lelki világunknak meghatározói az idegrendszerünkben végbemenő asszimilációs és disszimilációs folyamatok, és ennélfogva az egzakt vizsgálódások körébe vonhatók.

Megpróbálom, hogy néhány nagy vonásban megrajzoljam a múltaknak és talán a jövőnek is etnobiológiai képét.

Lesznek - vesznek

Klasszikus műveltségünknek a sajátsága, hogy a görög Olümposzt a világ köldökének nézzük, és egyedül azt becsüljük, ami tőle nyugatra van, ami pedig keletre történt, azt barbárnak tartjuk. Ebben a régi hérodotoszi látókörben láttuk eddig egész történelmünket, mely nem volt más, mint imperiális törekvéseknek véres inkarnációja; így rendeztük be társadalmi életünket; mi következhetett belőle más, mint ami minden az élettel kapcsolatos dolognak a sorsa: vagy kövületté válik, vagy tovább fejlődik. Ahogy a Föld rétegei elénk tárják a letűnt dinasztiák (szauruszok, ammoniteszek, óriás rákok) kövületeit, dinasztiákét, melyek úgy dúskáltak valamikor a Földön, akár most az ember dinasztiája; ahogy az ő végzetük az volt, hogy nem találták meg a módját annak, hogy fajukkal a Föld minden térségét: tengereit és kontinenseit, forró és hideg klimaöveit kitöltsék, úgy hérodotoszi európaiságunknak is lehet egyik sorsa az, hogy kövületté válik, hogy a háborúknak helytelen értékelése által elmulasztja, hogy a fejlődés lehetőségeit megragadja, és beteljesedik rajta Romain Rolland igéje: „Ha nem teszitek meg, hogy ennek a háborúnak első gyümölcse minden nemzet társadalmi megújhodása legyen: akkor Isten hozzád, Európa, a gondolat királynője, az emberiség vezére! Elvesztetted útadat, temetőben bolyongsz. Helyed ott van, feküdj le! És vezessék mások a világot!”

Megújhodás a sorsunk másik választása, hogy megkeressük a tényekhez való alkalmazkodásnak lehetőségeit, és megtaláljuk a fejlődés feltételeit.

Korunkban hozzászokunk a repülőgépek sokezer méteres perspektívájához; nem maradhatunk az Olümposzon többé, mint megfigyelőhelyen. Szűk a látókör onnan, magasabbra kell mennünk, hogy tisztábban, helyesebben lássunk. A turáni, turkesztáni kutatások megmutatják helyünket; menjünk a Pamírra, a világ tetejére, nézzünk onnan széjjel.

Régi altaji hagyomány, meg a homokba temetett ősi városok bizonyítékai szerint itt van az emberiség bölcsője. A Pamír lejtőiről ereszkedtek le az első embernek, Töröngöjnek a fiai a turáni síkra, a turkesztáni oázisokba. Ezekből áradtak szét a perifériákra a törzsek, melyek magukban hordozták nemzeti létük kettős csíráját, a szaporaságot és a munka erejét, mellyel a világnak kettős mozgatóját, a családot és a vagyont megszerezhették.

Említettem már, hogy a Hoang-ho, Pandzsáb, Mezopotámia, a Nílus nagy oázisaiban új, kitöltésre váró teret találtak, melyben családalapttó kedvüknek és vagyongyűjtő szorgalmuknak bázisa megvolt. Megindult ezzel az emberiség életfolyamata, az ősemberi nívóról a kultúremberire való felemelkedés.

Ha ennek az emelkedésnek eddig elért eredményeit Pamír perspektívájából papírra vetjük, térképünk plasztikusan elénk tárja Eurázsia emberiségének hármas megoszlottságát: Kelet, Dél és Nyugat különböző világát. Egyetlen nagy sárga foltnak festhető a Kelet, barnának a Dél, színpompás mozaiknak a Nyugat.

Kínának 400 milliós emberisége a sárga fajnak integrálódott egysége. Véres háborúk és még véresebb lázadások hosszú során át fejlődött ki. Védelmi és hódító háborúk egyaránt folytak érte. A legendás Huang-ti császár birodalmára, mely valahonnan Kelet-Turkesztántól a Huang-ho és Jang-ce-kiang mellékén a tengerig terjedt, és amelyben a nép a földmívelés, selyemtenyésztés, rézöntés révén kulturáltan élt építtett házak és megerősített városok falai között, erre a birodalomra mindig fájt a határokon élő nomád törzseknek a foga. A hiung-nu, tu-kiu hordákkal, a mongol és mandzsu betörésekkel szemben állandó védelemre szorult a birodalom egysége.

Ugyancsak az egységért, a békéért folytattak hódító háborúkat a nagy császárok, hogy a barbár törzsek közé elvigyék a kultúrát, és ezáltal megszelídítsék azokat. Ezeknek a nagy császároknak érdemeit semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy a belső ázsiai törzsek sokszor fordultak a tekintélyes kínai hatalomhoz segítségért, hogy a rabló, pusztító, kóborló népekkel szemben megvédjék őket. Csak Taj-cungnak, a Tang-dinasztia kiváló császárjának esetét említem, kinek harci dicsősége, mely a veszedelmes tu-kiu népen aratott győzelmeit kísérte, arra késztette a Pamíron túl fekvő turáni országokat: Szamarkandot, Kabult, sőt Perzsiát is, hogy a létüket veszélyeztető szaracénok ellen védelmet keressenek nála önkéntes meghódolással. Taj-cung kínai mintára megszervezte közigazgatásukat, és helyőrséget rendelt a védelmükre. A népek békevágya így fordult a békét biztosító és megvédő hatalom felé.

A véres lázadások Kína belső életének jellegzetes eseményei. Az emberiség egységének küzdelmei, hogy minden tagját, a császártól a kuliig áthassa a kötelességtudás, a felelősségérzet és a kölcsönösség erénye. Kínában ősidőktől fogva, a Kr. e. 2000. év óta megvan a ius resistendi [az ellenállás joga]. A császárt, aki nem tudja, hogyan mentse meg népét az elemi csapásoktól, elűzhetik, el is űzik. A Tajping, a boxerlázadások is az elégedetlen tömegek forradalmai voltak, hogy a tehetetlen kormányokat elűzzék. És csak Kínában eshetett meg, hogy a császár vérontás nélkül hagyta ott trónját, abban a Kínában, ahol a császár legfőbb öt erénye: a Jen, ji, li, csi-hszin, a humanizmus, igazságosság, a rend, a régi erkölcsök és szokások szeretete, az őszinteség és becsületesség.

Vérben fogant tehát a kínai emberiség egysége, melyről ma úgy ítélnek elfogulatlan kutatók, hogy szerencsésebb lelki egyensúlyt jelent, mint az európai emberiségé, mert Konfuciusz szellemi vezetése alatt természethű és önámítástól mentes életet él. Európa a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavával a forradalmi zászlóin próbálta meg, hogy embertömegeit részesévé tegye az emberiségnek, és jogok biztosításával a közösség áldásaiban részesítse, azonban Kína a maga életét három más tényezőre alapozza, éspedig a nép szorgalmára, azaz kötelességtudására, hivatalnokai intelligenciájára, szóval felelősségérzetére, és előkelőinek jellemére, a kölcsönösség erényére. Ezen a hármas pilléren alakul ki Kínának egységes és békés jellegű társadalma.

India emberisége a kétfajúság, a vallási, nyelvi széttagoltság és a kasztos elkülönülés problémáival terhesen, gondolkozásában, érzéseiben és akarásában mégiscsak egy, a gazdálkodásnak, jognak, erkölcsnek egységes birodalma, melyet nemcsak a nagymogul hatalma tartott össze, és nemcsak a szipojlázadás forrasztott össze, hanem amely ébredésében is egyformán fogja átérezni a hívó szó erejét, hogy India a hinduké. Az Indus és a Gangesz síkságain egységes emberiséget fog Anglia magával szemben találni.

Európa térképe, ahogy geográfiailag sok elemből épül fel, úgy emberiségének sajátosságát is a sokféleségben mutatja be. Különös ezzel a tagozottsággal szemben az emberiség útja, mely egység felé tör.

Az európai emberiség bölcsője Egyiptomban és Mezopotámiában ringott, abban a két nagy oázisban, melynek „tejjel, mézzel folyó” földje olyan emberbőségnek adott megélhetést, hogy az emberiség fejlődésének második lépését is megtehette: munkamegosztás és rendszeres munka révén differenciálódhatott, és elválhatott az ősemberi állapottól, hogy emberközösséggé integrálódhassék, melynek életében a kölcsönös segítség túlsúlyba jutott az egyesek küszködésével és ellenségeskedésével szemben.

Egymástól távol születik meg az európai emberiség első két népe, szóval mindjárt történelmének kezdetén hiányzik életéből Kína és India emberiségének monogenizmusa. De az egység törvénye, mely Kínát és Indiát véres vajúdásokra késztette, végzetes hatalomként érvényesül Európa történelmében is, öntudatlanul áthatja ezeknek a fiatal népeknek az életét. Az egyesülés útját előre kijelöli Berytus, Szidón, Tírusz, Szamária, Jeruzsálem oázissora. Az első egyiptomi kísérletek után, melyek részben a 70 családból 2 milliós embertömegre felszaporodott zsidó népnek kivándorlásában, részben II. Ramszesznek szíriai hódításaiban nyivánulnak meg, az asszír hatalomnak sikerül az egyesítés, egy nagy birodalomnak a teremtése.

A jóval régibb babiloni kultúra, mely oázisgazdálkodásból sarjadt, világhódító, egységesítő hatalommá akkor válik, mikor a Tigris és Eufrátesz felső folyásánál pásztorkodó népek összekeverednek a földmívelő babiloniaiakkal.

Nomád és földmívelő elemek összeolvadásából áll elő az első hódító nép, mely az emberiség magvait egységbe forrasztja össze. Egyforma oázisgazdálkodás, vallási és erkölcsi egyelvűség (természetimádás), mely az idegen isteneknek is oltárt emel, a népek testi és szellemi hasonlósága (szemita-hamita) szüli a nyugati emberiség első világtörténelmi szereplését. Hogy az asszír Szargonidák hatalma a babiloniaiakra, majd a perzsákra szállt át, nem változtat lényegében a képen, a felirata marad: harc az egységért.

Új részleteként a görögök jelennek meg, az emberiség szerveződésének pionírjai nyugat felé. Fiatalos hévvel dolgoznak hivatásuk teljesítésében; Itália földjén gyarmataik virágoznak. Hősiesen küzdenek azonban a perzsák ellen, hogy össze ne olvadjanak az orienssel, de Nagy Sándor alatt mégis áldozatai lesznek az egység végzetének. Ideig-óráig. A feladatot átveszi az emberiség legfiatalabb megérett tagja: Róma. Karthágó, Numidia, Hispánia, Gallia, Görögország, Szíria, Egyiptom, a Földközi-tengernek egész partvidéke egyesül Róma hatalma alatt, és erre az egységre a Földközi-tenger nyomja rá a bélyegét. Népeknek egyvelegje, melyeknek különbségeit megszünteti azonban a provinciáknak megadott római polgárjog. Augustus uralkodása a világtörténelem egy szakaszának végét jelenti; a népek, melyek a Mediterrán tenger medencéjének határai, a spanyol Mezeta, a Pireneusok, Alpesek, Dinári Alpesek, Balkán-hegység, örmény felföld, Arábia és Szahara körbefutó vonala között a kultúrának részeseivé lettek, összeolvadnak. Nemzeti jellegük még nincs, csak népi sajátosságuk, mely nem a szabadság, az önkormányzat utáni forró vágyban nyilvánul meg, hanem egy bizonyos türelmetlenségben, hogy urat változtassanak, aki nagyobb jólétet biztosíthat. És az uralkodó osztályoknak ezt a vágyat Róma teljessé tette, légiói őrt állottak a birodalom egységessége fölött, és a produktumoknak Róma felé özönlő áradatával szemben Róma felől az arany áradt a provinciák felé.

A véletlennek játéka vagy a történelemnek törvényszerűsége, hogy mikor Európa emberisége akkori határain belül fejlődésében egy bizonyos holtpontra jutott el, akkor születik meg Krisztus tanításában az új eszme, mely magában hordja a terjeszkedő emberiség számára az egység csíráját. Az északról, keletről özönlő germán népek, megacélozottan az Északi-tenger viharaitól, kopogtatnak az emberiség kapuján életrevalóságuk és kiválóságuk tudatában, és bebocsátást kérnek. Európa nyugatára rászakad a nagy feladat, hogy a barbár törzseket, melyek az ősemberi nívóról szervezettségük, szaporaságuk és a nomád meg földmíves elemek megfelelő keveredése révén az emberiség részeseivé akarnak lenni, kultúrájával erre képesítse. A vajúdó észak és kelet bábájának kell lennie.

Ezalatt a dél vagy az oriens - Elő-Ázsiát és Észak-Afrikát az emberiség szempontjából Európához kell sorozni - a mohamedán vallásban találja meg az egység forrását. Az Abbászidák és Omajjádok birodalmában, a bagdadi és kordobai kalifátus alatt mohamedán vallású és arab nyelvű emberiség egysége virágzik. Még Egyiptom konzervatív népe is részesévé válik ennek a kulturális egységnek. Ez az egységes világ Európa nyugatja felé is kinyújtja karját; a kísérlet balul üt ki a Karolingok frank birodalmában egyesült nyugati keresztény emberiség győz Tours és Poitiers között. Ez az ütközet kezdete az arab uralom hanyatlásának, melynek teljes megszűnése után is megmarad azonban az orientális emberiségnek egyveretűsége a sivatagot átszövő oázisok láncolatában.

A frank birodalom még vagy száz évig fennáll, az újonnan érkezett népek keresztényekké lesznek, a frank államforma szerint rendezkednek be, és népi sajátságaikat megőrizve, nemzeti államokat alkotnak. Nyugat-Európának geográfiai alakulása jelöli ki a határokat. Franciaország a párizsi medencéből kiindulva tölti ki határait, a magyarok a Kárpátok övezte medencéket foglalják el, Anglia a Londoni-medence körül alakul ki, Spanyolország a pireneusi félsziget kitöltője érdekes, hogy Portugáliát nem szívja fel – a német egység is vajúdik, Itália földje megújhodik romjaiból városszigetekben. Amikor az újszülött nemzetek császáraiban, királyaiban egyre dolgozik a nyugtalan vágy, hogy Itáliának, Rómának urai legyenek, a végzet útmutatását követik, hogy az örök város birtokával megszerezzék a nyugat egységének forrását és egységesítő hatalmát. Hiábavaló törekvés, mert itt nyugaton új vágányokra siklik az emberiség fejlődése. Talán a fejlődés legtökéletesebb irányába, melyet a differenciáltság mértékével mérünk a biológiában. Európa színpompás nemzeti mozaikja ennek a differenciáltságnak a képe. Az eddigi értelmezése azonban téves. Évszázados haszontalan háborúk fakadnak belőle, mert a nemzetek különálló egyedeknek érzik magukat, nem szerveknek, és egymás meghódítására törekszenek, vagy veszélyeztetett függetlenségükért küzdenek. A féltékenykedő és nemzeti szolgaságban élő népek zsibvásárjába bombaként vetődik a nagy Napóleon alakja. Európa egységét valósítaná meg a maga személye uralmában, osztó igazság a parancsszava, együvé szokott népeket és összetartozó földdarabokat szabdal szét és heterogén elemeket csap össze, az európai emberiséget nem is egyesíthette. Idejétmúlt vállalkozásra pazarolta erejét. Napóleon korában sem a Keletnek, sem a Délnek, sem az Oriensnek megmerevedett és haladást nem mutató egysége Nyugat-Európa részére elavult ideál volt. A nagy nyugati nemzetek ekkor már újjászülettek a nagy felfedezések révén, a tengerre szállás következtében. Új perspektívák nyíltak, és a fehér emberiség világát az egész földtekére vetítették.

Kelet-Európa kontinentális helyzeténél fogva elmaradt ettől a fejlődéstől, és míg Hollandia, Franciaország, különösen pedig Anglia az új világrészeket elárasztják, a keleti országok önmagukkal vannak elfoglalva. Mikor tudatára ébrednek a tenger jelentőségének, mohón törnek a tengerek felé, és részt kérnek a készülő világegységből. A régi nemzeti elv ellenszegül ennek. Angliába belecsontosodott a gondolat, hogy a fehér emberiség - angol nemzet. A mai háborúban a régi nemzeti elfogultságokkal szemben küzd a nemzetek életvágya, hogy mind részesei legyenek a fehér emberiségnek, hogy szervei legyenek az európai világ testének. A figyelmen kívül hagyott egység a fejlődés törvényénél fogva elemi erővel követeli jussát. Differenciáltság tette a fehér faj kultúráját nagyobbá a Kelet, Dél és Oriens kultúrájánál, ebben rejlik jövő fejlődésének törvényszerűsége is abban az esetben, ha Európa emberiségévé integrálódnak a nemzetek. Különben a Kelet és a Dél kultúrájával való érintkezésekor nem talál egyenrangú lenni. Mert sem Kínát, sem Indiát nem tekinthetjük még szabad zsákmányunknak. Az integrálódás folyamatban van. A természet szabta határok nem leküzdhetetlenek többé, nem kínai falak; a háborúban álló nemzetek a gyász, a kín, a halál mezőin szomorú, megtépett, szenvedő emberekként találkoznak, és a temetők, határokra való tekintet nélkül szaporodnak egész Európában. És ha a halottak vérükkel megszentelhetik a földet, egyetlen megszentelt földdé válik Európa. A temetők embertömegeket vonzanak magukhoz. Zarándokcsapatok jönnek-mennek egyik országból a másikba, hogy kedves halottjaik sírjait meglátogassák. Szomorúságban és gyászban ismerik meg és értik meg egymást a nemzetek. Kútmérgező lesz, aki ezt a megértést áldozatul dobná majd a Mammonért, a hatalomért. Európa történelmében népek és nemzetek jöttek, mentek, lettek, vesztek. Az emberiséget szolgálták szüntelen. Ukránok, finnek függetlenítik magukat: még mindig lesznek. Jól vagy így? Vesszenek?

Maradjanak, legyenek örök életűek, és keressék meg a feladatot, melyet az európai emberiség jövője rájuk ró. Keressék és teljesítsék, hogy a színpompás mozaik ne legyen összevisszaság, hanem rend, szervezet, melynek egészében és részleteiben értelme van! Nemzetek dolgoznak, élnek és virulnak, az európai emberiség fejlődik, míg Kína letargikus álmából most kezd ébredni, India még mindig megdermedten várja megváltását, és ennek a fejlődésnek törvényszerűsége, hogy a háború kakofóniája beleolvad a nemzetek munkájának harmóniájába.

A pólusokon, a sivatagokban, a trópusi őserdőkben ott lengenek már a nemzetek zászlai; maguk se tudják, hogy mily végzetszerűen tűzik ki ugyanakkor ezeken a meghódítatlan területeken, az ősemberek végváraiban a kultúremberiség fehér zászlaját.

*

Amióta Európa nemzetei emberfölöslegüket az újvilágba küldik, Amerika térképén kaleidoszkóp-szerűen összehányódnak az európai nemzeti mozaik színei. A nemzetek népi sajátságainak új kombinációja, a változott kultúrfeladatok megoldása próbakövei a nemzeti gondolat életrevalóságának, sőt feleletet is várhatunk arra a kérdésre, hogy mi a nemzet? Politikai fogalom, vagy biológiai tény? Mert nemzet és nép, állam, birodalom ma nagyon keverten használt szavak, annyira, hogy az orosz birodalom lakosságát közkeletűen orosz nemzetnek nevezték, míg az egyre élesedő és végre kielégülésre talált ún. nemzetiségi, nagy és kisorosz (ukrán) ellentétek meg nem zavartak ebben a felfogásunkban. Kínai és hindu nemzetről az angol, francia nemzet ekvivalens fogalmaként beszélnek általában, pedig Kínának és Indiának 400-400 milliós emberisége túlnőtt a nemzeti kereteken, annál is inkább, mert a fajilag és nyelvileg különböző népelemek egy-egy kulturális és szociális egységben forradtak össze szülőföldjüknek egységes térségén. Nemzetek csak Nyugat-Európának megosztott, kamrákba tagolt földjén keletkeztek, ahol az északról, keletről jövő vándorló népek testi és szellemi, kulturális és szociális sajátosságaikat erjesztő kovászként olthatták bele az itt talált népek szervezetébe. A megtérő germánok, magyarok ősi pogány vallásuk lelkületén szűrik át a kereszténységet, és bár külsőségeiben a frank birodalom monarchikus mintájára szervezik államéletüket, lényegében megőrzik régi társadalmi berendezkedéseiket. A keresztény Európa nem tekinti testvérnek fiait, és mikor egységes akcióba fognak a keresztes háborúkban, a nemzeti féltékenységek rabolják meg közösségüket minden pillanatnyi eredménytől.

Ha tehát a nemzeti eszme emberiségünknek örök értékű sajátsága, akkor világos, hogy az Egyesült Államokban naturalizált, azaz az új viszonyokhoz alkalmazkodott angolszászok, németek, franciák, írek, szlávok, magyarok egy amerikai nemzetet fognak alkotni; nemzeti fejlődésnek kellett megindulnia, amióta gyarmati sorából felemelkedett a független államok sorába a csillagos lobogó első 13 állama. Népek egyvelegje egységes államforma kötelékein belül alkotja meg az amerikai nemzetet, melynek érdekei különböznek az anyaállamok érdekeitől. A Monroe-doktrína csak egy megnyilatkozása ennek az érdekszakadásnak. Igen, eddig a nemzet mindig valami elszakadtságot, valami érdekelkülönülést jelentett a Földnek bizonyos szűk határai között, melyet hazájának tekint. Roosevelt azt követeli az amerikai polgároktól, hogy régi hazájukat, nemzetüket felejtsék, mert kétlaki életet nem élhet még az sem, aki nem lett az Egyesüli Államok polgára. Aki megpróbálja, hogy Amerikában is a régi világ társadalmának tagja maradjon, aki szokásait nem veti le, az különccé lesz, kinek se nemzete, se hazája. Aki boldogulni és foganatosan élni akar, annak a német származású Richard Günthernek egyik beszédében kifejezett érzésekkel kell bírnia, hogy amerikainak érezze magát attól a perctől kezdve, hogy Amerika földjére lépett. Amerika mindenekelőtt, és mindent Amerikáért. Maga Roosevelt lelkes amerikanizmusában úgy ítél, hogy a népek sorában az a nemzet a leghasznosabb, amelyiknek nemzeti érzése a legerősebben fejlett. és amelynek legerősebb a meggyőződése jogairól és kötelességeiről.

Szóval van amerikai nemzet európai mintára. Megvannak életében a szükséges feltételek: tejjel-mézzel folyó ország, melyet hazájaként szerethet, melynek határain belül elkülönítheti magát más földek népétől. Megvan népének a kellő szaporasága, mellyel az adott terei kitöltheti, és amelynek révén a világkonkurencia mérlegén súlyosnak találtatik. Megvan a kiválóság öntudata, mely a többi nemzetekkel szemben szintén falakat húz; megvan a szükséges fajkeveredés, mely végig a történelmen mindenütt megújhodást jelentett, haladást eredményezett; a szemita-árja keveredés szüli a prófétaságot, görög-indogermán népösszetétel a minósz kultúra hordozója, latin-etruszk a római, szemita-turáni keveredés produktuma az asszír kultúra és nép. És megvan végül az érdekközösség.

Az amerikai nemzetnek sajátosságai mutatják, hogy lII. Napóleonnak nemzetiségi elve nem lehet egy nemzet meghatározó kritériuma. Az akkor politikai célokat szolgáló elv ellen azonnal tiltakozott Quatrefages antropológus, aki az etnologikus alapot lehetetlennek tartotta. Egy nemzet teste többféle nép fiaiból keletkezhet, ha őket az érdek összetartja. Az erdélyi szászokat senki sem fogja a német nemzethez számítani, érdekeik a magyar nemzet részeseivé teszik őket. Svájc háromnyelvű lakossága egy nemzetnek tagja, melynek függetlenségeért Tell és Bonivard egyaránt küzdött. Ahogy Renan is értelmezi a nemzet fogalmát, hogy a nemzet olyan közösség, mely a közösségért véghezvitt tettek tudatán alapul, és azon a közös szándékon, hogy a jövőben is ebben az önfeláldozó közösségben éljen. Schiller még egyszerűbben mondatja a Rütli-mezei szerződésnél a svájciakkal, hogy testvérek egységes népe akarnak lenni.

Mi a nemzet? Meghatároznom még mindig nehéz, bár bizonyos, hogy Európa terének tagoltsága hozta létre ezeket az elkülönüléseket, és hogy a kultúra felvételében az emberiség tagjai közé lépő népek igen megőrizték eredeti sajátságaikat, melyeket részben a Keleti- és Északi-tengernek, részben a sztyeppéknek életviszonyai fejlesztettek ki bennük. A nemzetek ilyen geográfiai megalapozottsága feltételezi tehát, hogy minden nemzetnek van hazája (Vaterland), míg az emberiségnek szülőföldje, hona (Heimat) van. A haza aránylag szűkre szabott tér, melyet úgy tarthat meg nemzete, hogy a teret kitölti szapora népével. Mihelyt ebben retrográd fejlődés indul meg, a nemzet vészének veszélye támad, akár a francia nép életében, és megeshetik, hogy valamelyik szaporább nép elemeivel felfrissülve új nemzetalakuláshoz vezet. Ugyanis a népnek nem kell egy származásúnak, egy fajúnak lennie, a legkülönbözőbb népelemek ötvénye [ötvözete] lehet a nemzet teste, ha összeforrasztja őket az érdekközösség, és ennek a közösségnek tudatában élnek, érte áldozatot hoznak. Ez az érdekközösség hiányzott a lengyel nemzetben, s elpusztult, bár a lengyel nép életben maradt.

És ma, amikor a lengyel nép azon az úton van, hogy független államalakulásban adja jelét nemzeti érdekei közössé válásának, amikor kulturális és szociális szervezetét meg kell teremtenie, ma elfog a kétség, hogy lesz-e ereje, hogy az etnobiológia követelményeinek eleget tegyen. Mert súlyosak és alapvetők a problémák.

Az emberiség haladásában a táplálkozás alapvető mozzanata határozta meg kultúránk nívóját. Kína és India emberiségének harmonikus fejlettsége táplálkozásuk vegetáriánus jellegén múlik. Európa emberisége elsősorban nagy táplálkozási reformra szorul, hogy tömegei az evés brutalitásáról leszokjanak. Ennek szolgálatában gazdálkodásunknak az oáziskultúra fellegét kell felvennie, hogy minden talpalattnyi föld megművelhető legyen, és hasznot hajtson. A kulturált területek oázisok, valóságos nemzeti parkok a föld területén. Az egyre szaporodó emberiség számára szisztematikus munkával meg kell hódítanunk a földet, hogy a létért való küzdelem durvasága megenyhüljön.

Fehér fajunknak teste fejlődésében retrográd irányba indul, gyarapodás, szaporodás helyett gyérül, fogy. Állami intézkedések nem változtathatnak rajta. Etikánk regenerációjára van szükségünk, hogy a szexuális brutalitás kiküszöbölésével a faj érdekei dominálóvá legyenek az egyén érdekei felett.

Európa restaurációjára égető szükség. Új világot kell teremtenünk. A munkából minden nemzetnek ki kell vennie részét, hogy a mozaiknak értékes szeme maradjon. Tömegeinek domesztikációja halaszthatatlan. Ezt a feladatot a biológia kettős útmutatása szerint oldhatja meg:

• termelő erőit a takarékosság elve alapján szervezi meg, hogy sem az anyagi, sem a szellemi termelésben erők kárba ne vesszenek, és
• nem vesztti szem elől, miután a nemzeti sajátosságok eléggé konzerválódhattak már, hogy vannak magasabb rendű közösségek: az emberiség egysége, melynek érdeke, hogy megvalósuljon az egyetemesség vágya:

„Wir wollen sein ein einig Volk von Brüdern!”

*

Klein és Ludvig Könyvnyomdája, Miskolc, 1918, 3-4., 94-104.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.