Mindezeket az alakulatokat a bennük együttműködő egyének külön céljai alapozzák meg és tartják össze. Egy ármentesítő társulatot például az a cél, hogy a tagok megmeneküljenek a vízáradástól, a sportegyletet az a cél, hogy a tagoknak lehetőségük nyíljék a sportolásra és versenyzésre. Közérthetőbben úgy is mondhatjuk, hogy a társadalom az egyéneknek és a különböző célokat követő társas alakulatoknak az összessége. Az állam viszont az a legnagyobb alakulat, amely ezt az összességet ki is fejezi azzal, hogy határain belül az egyéneket és az összes kisebb alakulatokat az általános társadalmi cél, a közjó szolgálatára egységbe foglalja. Mint látjuk tehát, az államnak és a társadalomnak egymástól való megkülönböztetése a társadalmi célnak, vagyis a közjónak, és az egyének helyzetében és törekvéseiben adódó külön céloknak szétválasztásán alapszik.

Ugyanazon a területen és ugyanabban az időben ily módon forog fenn az állam és a társadalom kettőssége, tudományos nyelven: dualizmusa. (A latin „duo” szóból, ami kettőt jelent.) Nem a legkönnyebb ezt megérteni, de ne riadjon vissza átgondolásától senki, ha tisztán akar látni a mai kor egyik legsúlyosabb és kihatásaiban legterhesebb kérdésében. Az általános társadalmi cél, a közjó a társadalom egészét az állam által kifejezett egységbe vonhatja, s a közjó, amelyet biztosítani az államnak, mint legnagyobb alakulatnak sajátos célja, mind a társadalom, mind az állam számára a legfőbb törvénnyé válik. Az egyének és a kisebb alakulatok külön céljai mind alá vannak rendelve a közjónak. Ám a közjónak kézzelfogható, konkrét tartalmát, amint már szintén tudjuk, éppen a külön célok megvalósíthatása, lényegében a személyiségi jogok érvényesíthetése adja. Ebből következik, hogy a külön célok a közjó vonta keretek között önállóak és önmagukban értékesek, vagyis az egyének és a kisebb alakulatok olyan jogokkal is rendelkeznek, amelyek nem az államtól erednek: megvoltak azok az állam kialakulása előtt is. Ezen a tényen mit sem változtat, hogy ezek az államtól független, eredeti jogok is többnyire rászorulnak arra, hogy éppen hatályosságuk érdekében az állam a maga törvényeiben közelebbről körülírja, és jogrendjébe beiktassa őket. Mert hiszen tételesen is meg kell határozni, hogy mit jelentsen pontosan például a létfenntartás joga, vagy a véleménynyilvánítás szabadsága, minek tekintsük a munkaszerződést, vagy miként értelmezzük a tulajdonjogot. Az állam és a társadalom kettős voltát a két jogterület szétválasztása és elhatárolása érzékelteti, mikor is mind az államnak, mind a társadalomnak oldalán eredeti jogokat és kötelezettségeket állapítunk meg. Gyakorlatilag pedig nem más e dualizmus, mint a kisegítés elvének egyik alkalmazása.  

Fontos ez számunkra, mert az állam és társadalom kettősségét tagadják mindazok az ideológiák, amelyekre a totális állam épül, és tagadja az individuális elmélet is, amelyből a liberális kapitalizmus sarjadt. Utóbbi szerint az emberek csak azért tömörültek állammá, hogy biztosítsák egyéni szabadságukat, az államnak tehát nem lehet más feladata, mint megvédeni az egyének szabadságát és tulajdonát. A társadalmi életnek szinte egészét „államtól mentes” területnek nyilvánították, sőt az elmélet csakhamar eljutott arra a következtetésre, hogy az állam nem is eredeti és saját létezéssel bíró társas alakulat, csupán az emberek megegyezésén nyugvó hasznossági intézmény. Nem csoda, hogy ilyen felfogás mellett a társadalom mint egyedüli valóság teljesen fölébe nőtt az államnak. Az államot mint hasznossági intézményt a társadalmi hatalmak, főleg a gazdasági érdekszervezetek egyszerűen kisajátították maguknak, s rajta keresztül életre hívják azt az osztályuralmat, amelyben az emberi személy legelemibb jogai is veszendőbe mentek. 

Ebből a közjót megcsúfoló, sivár állapotból indultak ki a totalitárius államelméletek, amelyek - történelmi folyamatok dialektikáját igazolva - minden jogot az állam oldalára helyeztek, a társadalmat teljesen felszívatták az állammal, és az állam és a társadalom dualizmusa helyett dogmává, ellentmondást nem tűrő hitvallássá emelték a kettőnek azonosságát. Míg a mi felfogásunk szerint a társadalomnak az állam fölé burjánzását, és az államnak az érdekszövetkezések által végzett bomlasztását azzal kellett volna leküzdeni, hogy a társadalmat visszaszorítják saját területére, és az államot visszaültetik eredeti jogainak teljességébe, addig a totalitárius irányok nemcsak korlátlan úrrá tették az államot a társadalom fölött, hanem az egyének és a kisebb alakulatok külön céljainak megtagadásával és az állami akaratba olvasztásával a társadalmat lényegileg le is rombolták. Ezt cselekedte az olasz fasizmus is, amelynek államelméletét Costamagna, a közjogász ekként jellemezte: „Valójában az állam az alapja minden együttélésnek. A fasizmus tana tagadja az állam és a társadalom dualizmusát.” Azt pedig, hogy ez a felfogás, amely elutasítja a társadalom és az állam kettős voltát, tényleg totalitárius, maga Mussolini igazolta, mondván: „A fasizmus mindent az államba tartozónak tekint. Semmi emberi vagy szellemi sem létezik az államon kívül, még kevésbé bír valamilyen értékkel is az államon kívül.” Gentile, a bölcselő ezt hirdette: „A fasizmus számára az állam és az egyén azonosul egymással, vagy még helyesebben kifejezve: egy szükségképpeni szintézis elválaszthatatlan fogalmai. (...) Szabadság csak egy van, az államé.” Szinte szó szerint megegyezően fejtette ki a hitleri birodalom közjogásza, Koellreutter, a nemzetiszocialista államfelfogást: „A szabadság lényegét a néphez és államhoz kötöttség adja. Állam és szabadság egymástól nem elválasztható fogalmak. Politikai szabadság csak az államban és az államhoz tartozóan képzelhető, nem az államtól elfordulóan. Így természetesen értelmüket veszítik a polgári jogállam liberális alapjai is. Mert ezek fogalmilag államelőtti és államfölötti jogok.” Más helyen ugyancsak Koellreutter: „Az, hogy liberális alapjogok a német államban nem léteznek, magától értetődik. A liberális alapjogoknak, és velük karöltve a »jól megérdemelt jogoknak« és az »alanyi jogoknak« hangsúlyozása ugyanis ellentmond a közösségnek, mint a nemzetiszocializmus alapértékének.” Az, hogy a totális államokban az emberi személy jogait semmibe vették, és az összes társadalmi szervezeteket és intézményeket azonos módon az államvezetés által kitűzött célok szolgálására kényszerítették, már egyszerűen folyt a fenti nézetekből.

Mint látjuk tehát, akár a társadalom, akár az állam egyedülvalóságának feltételezése kárhozatos következményekkel jár. Ezzel szemben az állam és a társadalom kettősségének tana a gyakorlatban is kielégítő egyensúlyt teremt egyfelől az egyének és a kisebb társas alakulatok, másfelől az állam viszonyaiban.

A kisegítés elve szerint: amit az egyének és a kisebb alakulatok a saját erejükből el tudnak végezni, annak végzését egy magasabb alakulat nem ragadhatja magához. Így a társadalmi élet súlypontja az államnál kisebb alakulatok sokaságán és sokféleségén nyugszik. S az állam jogrendjének lényege és értelme éppen az, hogy elhatárolja és megvédje a szabadságnak és a jogoknak azokat a köreit, amelyekre szükségük van az egyéneknek és a kisebb alakulatoknak, hogy feladataikat teljesíthessék. Az az állam, amely tagjainak szabadságát és életterületeit jogellenesen korlátozza, a saját életének erejét és gazdagságát sorvasztja el, mert végtére is az állam nem él másként, mint tagjaiban. A kisegítés elvéből következik az is, hogy az állami tekintélynek annál hatályosabbnak és erősebbnek kell lennie, minél erőteljesebben és gazdagabban fejlődik az alárendelt alakulatok élete. Mert az önállóság és önjogúság nem jelenthet veszedelmet a társadalmi egész számára, nem fordulhat ellene az általános társadalmi célnak, a közjónak.    

Az állam és a társadalom dualizmusából így politikai magatartásunk egyik legfőbb törvényeként vonhatjuk le a tételt, amelyet egy katolikus gondolkodó, Wilhelm Schwer ekként fogalmazott meg: „Annyi társadalom, amennyi csak lehetséges, és annyi állam, amennyi szükséges”. Kifejezhetjük ezt úgy is, hogy annyi szabadság, amennyi csak lehetséges, és annyi kötöttség, amennyi éppen szükséges. Tisztában kell persze lennünk azzal is, hogy az élet valóságában a társadalom és az állam viszonya mindig feszültségi viszony lesz, amelyben a társadalmi szabadság és [az] állami tekintély az érvényesülésért küzd. Nemcsak azért, mert a társadalom és az állam viszonyát a népek hajlamai és a történeti helyzetek is befolyásolják, hanem mert e viszony alakulásában célszerűségi megfontolások is közrejátszhatnak. Utóbbiak főleg a kor szellemi áramlatait tükrözik, amelyeknek eszményei hol inkább a szabadság, hol inkább a tekintély irányában hatnak. S nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a szabadság annál teljesebb lehet, minél elevenebb a társadalomban az erkölcsi felelősség tudata, de ugyanez áll fordítva is. A társadalom kellő erkölcsi színvonala mellett ugyanis a szabadság nagyobb fokát teszi lehetővé az az önkéntesség, amely az egyéni érdekek és a közérdek, a külön célok és a közjó egymáshoz rendelésében megnyilatkozik. Amilyen mértékben fogyatékos a társadalmi tagok ezirányú készsége, abban a mértékben kell az államhatalomnak kényszerhez és megkötésekhez folyamodnia, hogy a közjó rendjét biztosítsa. Ám akkor is feladata az államnak, hogy a közerkölcsiség emelésével közelebb hozza azt az időt, amikor mind a maga, mind a társadalom élete visszatérhet a természetes mederbe.

*

In Hazánk, 3. évf., 46. szám (1948. november 19.), 2. o.    

Az állam és az államcél

Sok szó esett már az eddigiekben az államról, és aki fejtegetéseinket figyelemmel kísérte, bizonyára meg is tudna felelni arra a kérdésre, hogy mit kell az államon érteni. Emlékezhetünk rá, hogy amikor legutóbb a nép és a nemzet fogalmát taglaltuk, mindkét társas alakulatot elhatároltuk az államtól, még előbb pedig a társadalom és az állam kettős voltát állapítottuk meg. Így nyilván az állam maga is egy alakulat, amely a többitől főleg abban különbözik, hogy az övétől eltérő célt követ. Azt, hogy mi ez a cél, szintén megmondottuk, amikor a közjó fogalmát elemeztük. Közjón tudvalévőleg annak a segítségnek és mindazoknak a feltételeknek nyújtását értjük, amelyek szükségesek, hogy a társadalom minden tagja szabadon, és lehetőleg önerejéből elérhesse földi boldogságát. A társadalom létoka és célja éppen ez a közjó. Mármost azonban ahhoz, hogy az emberek egymás közti viszonyai valóban ennek megfelelően, vagyis a közjóra irányítottan alakuljanak, szükség van a sokféle társas képződmény között egy olyan alakulatra is, amelynek célja kifejezetten a közjó biztosítása. S ez az alakulat az állam. Ahhoz, hogy pontosabb meghatározásra jussunk, tekintetbe kell vennünk azt, hogy az államnak, ha feladatát teljesíteni akarja, meghatározott területtel és kellő hatalommal kell rendelkeznie. Meghatározott területtel azért, mert pontosan tudni kell, hogy meddig terjed egy-egy állam közjó-biztosító kötelessége és felelőssége, kellő hatalommal pedig azért, hogy az állam a szükséghez képest rá is kényszeríthesse az egyéneket és a többi társas alakulatot a közjó szolgálatára. A közjó követelményeinek sürgősségi rendjét mindenkor azoknak kell megállapítaniuk, akik az állam nevében a hatalmat gyakorolják, s nekik kell megjelölniük az alkalmas eszközöket és módokat is. Az állam így kifejezetten politikai természetű alakulat, mert hiszen az emberek vezetésének művészete és a közélet intézése az, amit politikának nevezünk. Mindezeket összefoglalva tehát azt kell mondanunk, hogy az állam a legnagyobb hatalommal bíró politikai alakulat, amely egy meghatározott területen a társadalmi cél megvalósulására ügyel.

Az államnak ebből a felfogásából következik, hogy az állam célja lényegében azonos a társadalmi céllal, de - és ezt már a társadalom és az állam kettősségével kapcsolatban hangsúlyoztuk - mindig csak a kisegítés és kiegészítés jellegével. Amit a társadalmat alkotó egyének és csoportok a maguk széttagoltságában elvégezni nem tudnak, vagy csak tökéletlenül tudnak végezni, azt kell az államnak vagy magának elvégeznie, vagy annak végzésére, illetve tökéletesebb végzésére az egyéneket és csoportokat egységbe foglalnia. Az állam ilyen módon a társadalom minden tevékenységének ellenőre és betetőzője. Szociológiai szempontból ezért jár neki más alakulatoktól megkülönböztetésképpen a „tökéletes társaság” elnevezés. Világos azonban, hogy a közjóra irányuló társadalmi tevékenység puszta lehetőségének is, de még inkább eredményességének már eleve feltételei vannak. E feltételek: a rend és a biztonság kifelé és befelé egyaránt. Ezeket a feltételeket is az államnak kell megteremtenie, és ennek eszközei az alkotmány, a törvényhozás, a kormányzás és a bíráskodás. Mellettük a hatalmi szervek: a katonaság és a rendőrség. Látjuk tehát, az államnak amellett, hogy a társadalmi tevékenységet a közjó érdekében ellenőrzi, kisegíti és kiegészíti, sajátos feladatai is vannak, amelyek a maguk egészében reá, és csakis reá hárulnak, s amelyekhez járul még - minden állami működés elemi feltételeként - önmagának az államnak életben tartása és erősítése is.

Az állam mivoltáról és céljáról egyébként a legváltozatosabb elméleteket agyalta ki az emberi gondolkodás. Nem hisszük azonban, hogy annál, amit mi a hagyományos keresztény tanítás nyomán összefoglaltunk, valamelyik is könnyebben megérthető, észszerűbb és valószerűbb lenne. De nem is azt tartjuk benne döntő mozzanatnak. Hanem azt, hogy a tapasztalat szerint ez az egyedüli államfelfogás, amely ugyanakkor, amikor az emberi személy jogainak érvényesülése érdekében pozitív jóléti és kulturális teendőket is ró az államra, egyben ugyanezen jogok védelmében korlátokat is szab hatalma elé, miután magát az államot is a közjó törvénye alá rendeli. Márpedig ez mindannyiunk számára mindennél fontosabb, hiszen az állammal való viszonyunkban legközvetlenebbül a hatalmát szoktuk érezni. Az állam parancsol és követel, mi pedig engedelmeskedni tartozunk. 

Még szembetűnőbbé válik a mi peszonalista államfelfogásunk egyedüli helyessége, ha megismerjük az eltérő nézetek két lehetséges alakját. Az egyik az államnak mindenhatósággá emelése, a másik a közjóban tárgyilag megadott államcél tagadása. Megismerésük annál üdvösebb, mert a két alaptévedés együtt jelenik meg minden totalitárius ideológiában.

Mindazok az elméletek, amelyek az államot „abszolútumnak”, vagyis a legfőbb értéknek nyilvánították, a német Hegel (1770-1831) bölcseletében érték el csúcspontjukat. Hegel az államot az „erkölcsi eszme egyedülvalóságának”, az „öntudatos erkölcsi alanynak”, az „abszolút és rendíthetetlen öncélnak” tette meg. Egyet jelentett az államnak istenné emelésével, amiből szükségszerűen következett, hogy az állam hatalmának növelése lett az állam számára kifelé és befelé a legfelső törvény. Hegel bölcselete, amely hivatalos német filozófiának számított, hatott más irányzatok mellett a nemzetiszocializmusra is. Így Julius Binder hű tanítványaként hirdette: „Nincsenek szellemi értékek, amelyek az állam tekintélye fölött állnának, mint teszem [azt] Isten, vagy objektív jog”. Gleispach pedig: „Az egyént már eleve nem illeti meg semmiféle szabadságjog.” A visszahanyatlás az antik államfelfogásba, amely már Machiavellivel (1469-1527) elkezdődött, ezzel teljessé is vált. Az állam megkövetelhet az egyéntől minden áldozatot, személyiségének és lelkiismeretének feláldozását is. Krisztus és a kereszténység ezzel szemben az ember szellemi-erkölcsi személyiségében megalapozott szabadságkörök sérthetetlenségét az emberi tudat kitörölhetetlen tartozékának vallja.

A másik eltérés, mint mondottuk, annak tagadása, hogy az államnak megvan a természettől adott célja: a közjó biztosítása. Ebben az esetben ugyanis szabad az út az államcél önkényes meghatározására. Az állam akkor úgy lép elő, mint egy politikai eszme megvalósításának eszköze, ezt az eszmét pedig az államhatalom birtokosai tetszésük szerint fogalmazhatják meg. Így cselekedtek Hitlerék is, amikor az államot gátlás nélküli politikai eszközzé tették meg a német faji gondolat szolgálatában. Másfelől minél hátrébb szorul az államfelfogásban egy tárgyilag adott, az állam létokából kikövetkeztetett cél, annál inkább előtérbe kerül az állam hatalomszerűsége, ahogy már Nietzsche (1844-1900) tanította: „Az állam a politikai akarat megtestesülése”. Ennek azután az a következménye, hogy a hatalom érvényesülése válik a legfőbb erkölcsi elvvé. „Mi a jó?” - kérdezi Nietzsche, és felelte: „Mindaz, ami a hatalmat fokozza. S mi a rossz? Mindaz, amit gyengeségből kell tennie.” Ezek a tételek jelentek meg újabb kiadásban a náciknál és a fasisztáknál is. Krieck, a német jogász fejtette ki: „A hatalom nincs kötve a joghoz, hanem a jog származik a politikából. A politika, mint alkalmazott államtan vagy jogelmélet, kezdettől fogva értelmetlenség volt; az állam és a jog a politikából származik, a történelmet teremtő cselekvésből.” Mussolini pedig a fasizmus hasonló helyzetét fejezte ki, mondván: „Az állam nem más, mint hatalom, amely akaratának egyetemes érvényűségét a maga fejlődésének minden szükséges megnyilatkozásában tettekkel igazolja. Éppen ezért szervezni és terjeszkedni!”

Nem kell bővebben ecsetelnünk, hogy a helytelen államfelfogások elkerülhetetlenül szerencsétlenségbe viszik az egyéneket, az állam alattvalóit, s előbb-utóbb a nemzetet és a népet is. Ki kell azonban térnünk egy kérdésre, amely a mi felfogásunk körében is okozhat némi zavart. Abból ugyanis, hogy a közjót az egyéni jó szükségszerű feltételének kell tekintenünk, s így - ha azonos értékrendű javakról van szó - a közjó megelőzi az egyéni jót, a politikai erkölcs számára adódnak olyan szabályok is, amelyek látszólag ellentétben állnak az egyéni erkölccsel. Az az egyén például, akinek nem kell másokról is gondoskodnia, passzív módon viselkedik a jogtalan támadóval szemben, sőt a hegyi beszéd értelmében az erkölcsi kötelesség különös fokának számíthat, ha valaki türelemmel viseli a jogtalanságot. Az állam viszont köteles visszautasítani minden támadást, amely jogai ellen irányul. Önmaga fenntartása és feladatai teljesíthetése okából megengedhet magának olyan belenyúlásokat is az egyének tulajdonába, szabadságába és életköreibe, amelyek az egyénekkel szemben a természetjog védelme alá esnek. Mindezek az ellentétek azonban csak látszólagosak akkor, ha a két erkölcs, a politikai és az egyéni, ugyanannak az erkölcsi rendnek keretében érvényesül, annak az erkölcsi rendnek a keretében, amelyet a közjó törvénye létesített.

*

In Hazánk, 3. évf., 49. szám (1948. december 10.), 2. o. 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.