Voltak népek, amelyeket a megvesztegethetőség és a vesztegetés tett tönkre (Romae omnia venalia, írta haza az ókorban az éles szemű Jugurtha), más népeknek és államoknak az élvezetvágy, a munkátlanság, a pártoskodás, a gyermektelenség, stb. ásta meg sírját. Hazánk történetében is nem egyszer végzetes hatása volt a rossz népi tulajdonságok uralomra jutásának. Géza és Szent István csak vaskeménységgel tudott az esztelen kalandozásoknak véget vetni. A muhi csata elvesztésének, a mohácsi vésznek okát is végső fokon a rossz népi tulajdonságokban kell keresnünk. Ezeknek uralma akkora és olyan kizárólagos volt, hogy a pápai és a velencei követek ennek alapján előre megállapították Magyarország pusztulását.

A népesség jellemi nevelése nem azonos a fegyelmezéssel és szigorú törvényhozással. Mind a kettő csak külső eszköz, és célja nem is a jellem alakítása, hanem egyes jó tulajdonságok, készségek megnyilvánulásának (például adófizetésnek, katonai szolgálatnak, iskoláztatásnak, egészségi védelemnek, közlekedési rendtartásnak, stb.) kikényszerítése, vagy pedig egyes rossz tulajdonságok elfojtása büntetés fenyegetésével.Az igazi jellemi nevelés csak vallási alapon történhetik, és azon is kell nyugodnia mindvégig, mert a jó népi, faji tulajdonságokat csak így lehet lelki készségekké fejleszteni. A fegyelmező erő és a törvény ereje csak addig tart, amíg a fegyelem őrének és a törvényhozónak hatalma van az ellenszegülőt megbüntetni. A vallási alapon nyugvó lelki készség ellenben végrehajtó hatalom nélkül is működik. Tartós geopolitikai sikereket csak olyan nép tud elérni, amelynek jellemi nevelése vallásos alapon történt. Minden más nevelés, akármilyen tudományos eszközzel, fegyelmezéssel, akármilyen lenyűgöző, meggyőző rábeszéléssel, vagy megfélemlítéssel történik is, csak ideiglenes eredményt hozhat. Ez az eredmény tarthat évtizedekig, sőt évszázadokig is, mégis csak átmeneti, ideiglenes, mert az volt az alap, a népi jellem is. Hogy a magyarság egy évezreden át megőrizte a honfoglalók örökségét, legfőbb oka az volt, hogy Szent István a magyarság jó faji tulajdonságainak kiművelését a keresztény vallás alapján indította meg. A XVI-XVII. század katolikus és protestáns magyarjai egymást vádolták a haza és a nemzet pusztulása miatt. A kölcsönös vádaskodás eredménytelen és céltalan szóharccá fajult, de a kiindulás helyes volt, mert a pusztulás oka az ősi keresztény vallási alap elhagyása volt.

A népi jellem után fontosságban a népesség száma következik. Hogy geopolitikai tekintetben ennek milyen nagy jelentősége van, legvilágosabban mutatja, hogy a világ sorsát intéző hatalmaknak mind nagyszámú népességük van. A geopolitikai célok kitűzésekor minden népnek tekintetbe kell vennie számbeli erejét. Különösen fontos ez ma, amikor minden népnél általános hadi kötelezettség uralkodik, vagyis a katonai erő egyenes arányban van a népesség számával. A nem szakember, avatatlan geopolitikai tervezetek azzal követik el a legnagyobb hibát, hogy csak saját népük számát és hadi erejét értékelik, de az esetleges ellenfelek erejét megközelítőleg sem ismerik.

Tévedés volna azonban egy ország erejét tisztán a népesség száma alapján értékelni. Először tekintetbe kell venni az előbb már említett jó és rossz népi, faji tulajdonságokat. Igen vigyázni kell azonban az értékeléskor, mert bár ezek a tulajdonságok szolgálnak alapul nemcsak a terjeszkedő, hanem a védekező geopolitikai törekvésekben is, mégis nehezen figyelhetők meg kifogástalanul. A legnagyobb hiba volna előre feltételezni valamely népről, hogy jellemi tekintetben elzüllött. Ez ugyanis legtöbbször csak a geopolitikai mérkőzés során tűnik ki. Ellenben mindig tekintetbe kell venni a jól megfigyelhető jó tulajdonságokat, például a korábban tanúsított vitézséget, elszántságot, áldozatkészséget, munkabírást, igénytelenséget, stb. Lehet, hogy valamelyik ellenfelünknél adott esetben hiányoznak ezek a jó tulajdonságok, de akkor a tévedés javunkra van. Ellenben a feltételezett jellemi fogyatkozások (kényelemszeretet, gyávaság, igényesség, stb.) hiánya már sokszor okozott kellemetlen meglepetést még nagy népeknek is.

Fontos geopolitikai követelmény a népesség összetételének vizsgálata is. A középkorban teljesen mindegy volt, egységes-e az állam népessége, vagy többnyelvű. Ennek a geopolitikai tekintetben olyan kényelmes helyzetnek azonban már vége van, amióta a nemzeti eszme uralomra jutott. A világháború bebizonyította, hogy a több nyelvű államok katonai szempontból nem olyan értékek, mint a hasonló népességű egynyelvű államok. Ez a megállapítás természetesen nem általános érvényű, mert függ az illető népek jellemétől. A világháborúban az írek például hősiesen harcoltak az angolok oldalán, bár odahaza elkeseredett ellenfelek voltak. Amikor Sir Roger Casement, a bitófán kivégzett nagy ír szabadsághős a világháború idején németországi fogolytáborokban íreket akart toborozni az expedíciós seregbe, alig néhányan jelentkeztek, bár számuk harmincezer körül volt. Az írek kijelentették, hogy a háború után szívesen fognak fegyvert az angolok ellen, de semmiképpen sem hajlandók, hogy mostani bajtársaikat hátba támadják. A világháborúban a magyarság társnépei is csaknem kivétel nélkül vállvetve harcoltak a magyarság mellett. Ez egyik legszebb bizonyítéka, hogy a magyarok és a társnépek között megvolt a lelki egyetértés, és hogy a nemzetiségi elégedetlenséget csak kívülről szították.

A többnyelvű államnak geopolitikai tervezgetésében mindig figyelembe kell vennie, hogy milyen mértékben számíthat lakosságára. Lehetnek olyan geopolitikai célok, amelyek osztatlanul népszerűek az egész lakosság előtt. Előfordulhat azonban, hogy egyes geopolitikai célok sértik valamelyik nemzetiség népi kapcsolatait, Románia például semmi esetre sem vehette volna hasznát [egy] esetleges magyar-román háború esetén a katonasága magyar részének. A támadónak saját ereje mérlegelésekor ezt a körülményt mindig tekintetbe kell vennie, de viszont [sic!] sohasem szabad előre feltételezni az ellenfélről hasonló gyengeséget. Sok jól kigondolt geopolitikai terv bukott már meg ilyen előre feltételezett elszakadások, csatlakozások, stb. elmaradása miatt. Az ókorban jellemző példa volt erre Hannibál kudarca. A lángeszű pun hadvezér arra számított, hogy Róma hatalmát legkönnyebben magában Itáliában lehet tönkretenni, mert a leigázott népek seregesen csatlakoznak hozzá, ha megjelenik közöttük. Óriási fáradsággal átkelt seregével az Alpokon, de kínos meglepetésére a leigázott gallusok veszteg maradtak. Később levonult Dél-Itáliába, de se a szamniták, se a görögök nem csatlakoztak hozzá. Az újkorból csak egy példát említünk, Napóleon felhívását a magyarokhoz. A nagy geopolitikus igen jól ismerte a magyarság elégedetlenségét, de mégis rosszul számított: a mindig és joggal elégedetlen magyarok hallgattak.

A többnyelvűség nemcsak az illető állam geopolitikai tevékenységét korlátozza, hanem még más veszélyt is rejt magában: egyes vidékei éppen az eltérő nyelv miatt idegen geopolitikai törekvések céljai lehetnek. Hogy a világháborúban milyen nagy jelentőségük volt a pánszláv, dákoromán, stb. eszméknek, sajnálatosan bizonyítja Ausztria, de főleg Magyarország kíméletlen feldarabolása. Azt a geopolitikai tételt azonban, hogy többnyelvű államok gyengébbek mint az egynyelvűek, nem szabad általánosítani. A világháború előtt például több nyelvű állam volt Ausztria, Törökország, Oroszország, Svájc, Spanyolország, Belgium, Magyarország, stb. Nagy geopolitikai hiba lett volna azonban, ha valaki ezeket az államokat minden megkülönböztetés nélkül egy csoportba foglalja. A többnyelvűség kialakulása ugyanis csaknem minden államban más módon történt, Ausztria úgy lett többnyelvű állammá, hogy az eredeti német nyelvű törzsterületekhez szerződésekkel és hódítással idegen nyelvű területek (cseh, morva, lengyel, olasz, szlovén) kerültek, Törökország és Oroszország a hódítás következtében lett többnyelvű országgá, Svájcban ellenben a három különböző hegyvidék lakossága történeti, védelmi és gazdasági okokból önként vállalkozott közös állami életre. Legkülönlegesebb Magyarország többnyelvűségének kialakulása. Azt a végzetes és sajnos ennek ellenére még magyar részről is hangoztatott véleményt, hogy tudniillik Magyarország kezdettől fogva többnyelvű állam volt, el kell vetnünk, Magyarország ugyanis egészen a mohácsi vészig nemzeti állam volt. A Vág- és Nyitra-vidék tót lakosságának kivételével minden ma itt élő nem magyar nyelvű nép később költözött be. Legtömegesebb bevándorlás a török uralom után történt.

A geopolitikában a többnyelvűség kérdésének értékelésekor a kialakulást feltétlenül figyelembe kell venni. A békés fejlődéssel kialakult többnyelvű állam lakossága veszedelem esetén olyan elszántsággal kel az állam védelmére, mintha teljesen egynyelvű volna. Az esetleges és szinte elkerülhetetlen nyelvi súrlódások ilyenkor megszűnnek. Éppen ellenkező a helyzet azokban az országokban, ahol hódítás következtében kerültek idegen népek egy államba. Itt egészen természetes törekvés, és ennek következtében joggal feltételezhető az elszakadási szándék, vagyis szükség esetén az uralkodó néppel szemben az együttműködés megtagadása. De még ebben az esetben is nagy óvatossággal kell az eshetőségeket mérlegelni, mert igen sok példa van az ellenkezőre. Ritka eset, hogy az elnyomott nép nyíltan feltámad elnyomója ellen, mert legtöbbször nincs is módja rá. Régebben, amikor nehezebben tudott az elnyomó, hódító nép felkelés esetén hadat küldeni a veszélyeztetett vidékre, gyakoribb volt az ilyen eset. Gondoljunk csak arra, hányszor tett a magyarság kísérletet szabadságának és függetlenségének biztosítására. Hiba lenne azonban az is, ha a hódítással, erőszakkal többnyelvűvé lett országokat népi erő szempontjából egyenlő mértékkel értékelnénk az egynyelvű országokkal.

A többnyelvűséggel kapcsolatos nehézségek miatt sokan geopolitikai követelménynek tartják a többnyelvűség megszüntetését, mégpedig a más nyelvű lakosság szabadon eresztésével. Így járt el például Nagy-Britannia Írországgal, bár védelmi szempontból igen nagy szüksége volna erre a szigetre. A másik eljárás a lakosság erőszakos vagy békés megegyezéssel történő kicserélése. A világháború utáni két évtized mind a kettőre adott példát (török-görög népcsere és legutóbbi német-orosz népcsere; ide tartoznak a nagyarányú lengyelországi, elzász-lotharingiai, stb. népkicserélések is). Hazánkra vonatkozólag a következőket kell megjegyeznünk: igen nagy, és talán soha jóvá nem tehető hiba volna a magyarságtól, ha régebbi és újabb nehézségek miatt az egynyelvű állam megszervezését tűzné ki célul. Ez a kis magyar geopolitikai felfogás az ezeréves múltnak és a magyar történeti jognak megtagadását jelentené, valamint a magyar akarati és művelődési fölény önkéntes elejtését. Soha egyetlen magyar ember sem mondhatja nemzete és hazája kára nélkül, hogy elégedetlen idegen társnépeink csatlakozzanak, ahova akarnak, mert nekünk csak a magyarság sorsa fontos, és nekünk csak a magyarok lakta földre van igényünk. Ez az első pillanatban tetszetős megoldás egyszerűen megvalósíthatatlan. A Kárpát-medence minden részében laknak magyarok. Bármelyik részéről mondanánk is le önként, mindig a magyarok tízezreit és százezreit juttatnánk idegen uralom alá. Magyar ember ezt önként sohasem teheti! De nem teheti gazdasági és honvédelmi okokból sem. Magyarország természeti egység. Bármelyik darabja hiányzik is, azonnal érezni lehet a hiányt. Más országoknak lehetnek, sőt vannak is elhanyagolható, kevésbé fontos részeik, de Magyarországnak nincsenek. Egy kicsorbult nagy tál nem ugyanaz, mint egy kisebb tál! Az egyes részeitől megfosztott Magyarország nem egyszerűen kisebb Magyarország, hanem csonka Magyarország. A magyarországi többnyelvűség kérdésének tárgyalásakor ezt a rendkívül fontos körülményt nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Nem volna megoldás a népcsere sem, legalábbis nem kielégítő mértékben. Mi ugyan az érdekelt szomszédos államoknak adhatnánk át oláh, szerb, tót, német, horvát, stb. nyelvű lakosságot, de ezek viszont Románia kivételével eredeti törzsterületükről nem tudnának nekünk magyar nyelvű lakosságot átadni, hanem csak a Magyarországtól leszakított részekről. Arra azonban, hogy a területében megkisebbített Magyarország elszakított egykori részeivel hajtson végre népcserét, csak a legvégső esetben szabad komolyan gondolni. Egy ilyen egyezmény ugyanis teljes és végleges lemondás volna a Kárpát-medence idegen uralom alá került részeiről.

A történelem azt bizonyítja, hogy a többnyelvűség kérdésének erőszakos megoldása eredménytelen, főleg ha a többnyelvűség nem újabb hódítás következménye (mint például az ún. utódállamoknál volt), hanem évszázados fejlődés. Ismert dolog, hogy a Trianon után nemcsak az idegen uralom alá került magyarok elégedetlenkedtek, hanem a „felszabadított” tótok, rutének, oláhok, stb. is. Mindez azt bizonyítja, hogy a nyelvi azonosság vagy rokonság egyáltalán nem az a mindent átfogó kötelék, amely legyőz bármi nehézséget. Bizonyítja azt is, és ránk nézve ez a fontosabb, hogy az államterület természeti és gazdasági egysége, valamint az évszázados együttélés, a közös történeti sors több, mint a nyelvi azonosság, még akkor is, ha bizonyos körülmények az együttélést megrontották. Ránk, magyarokra ez rendkívül fontos és vigasztaló geopolitikai tény! A múlt évtizedek, sőt még a közeli múlt sajnálatos tapasztalatai se riasszanak el bennünket attól a meggyőződéstől, hogy társnépeinkkel a további együttélés alapját, módját meg lehet találni, és meg is kell találnunk! Ezért a célért semmi munkától, sikertelenségtől sem szabad visszariadni. Ha nem sikerül először, másodszor, sikerülhet harmadik, vagy tizedik alkalommal. Természetes, hogy nem egyedül a kormányzat gondja a megértés munkálása, hanem kivétel nélkül minden magyaré, még akkor is, ha egyik-másik társnépünk részéről egyéni méltatlanság érte.

Az eredménynek azonban feltételei vannak a magyarság részéről is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Kárpát-medencében a magyarság a legerősebb nép. Népi ereje, műveltsége, történeti hivatása és történeti joga alapján méltán igényli magának a vezetés jogát. Igaz, karddal szereztük ezt az országot, de nem igáztuk le se a tótokat (egy kis töredék kivételével), se a ruténeket, se az oláhokat, szerbeket, horvátokat, németeket, stb., mert ezek mind később jöttek közénk. Ezer éven át elsősorban a magyarság vérzett ezért az országért, és az tette munkájával, verítékével műveltté. A magyarságot a történeti jogok egész halmaza fűzi hazájához, mégpedig nem csak a magyarlakta területekhez, hanem az egész Kárpát-medencéhez. Nincs semmi okunk, hogy megtűrtnek, másodrangú elemeknek érezzük magunkat Közép-Európában. Nincs semmi okunk, hogy szégyenkezve védekezzünk ázsiai eredetünk és a hun-avar rokonság ellen. Az ázsiai származás nem szégyen, mert Ázsiában már akkor művelt népek voltak, amikor Európában talán még a kőkorszak dívott. Egyébként közismert dolog, hogy az európai művelődés alapja Ázsiából származott. Tévednek és nagy hibát követnek el, akik az ázsiai eredet ellen úgy védekeznek, hogy tagadják a magyar faj létezését, azt állítva, hogy az ural-altáji nép kárpáti hazájában akkora keveredésen ment át, hogy eredeti faji jellegét teljesen elvesztette. A mai világban csak nálunk lehet és szabad ilyet hirdetni, de talán sehol máshol Európában! Amikor köröskörül diadalát üli a nemzeti szellem, amikor a tót, horvát, oláh, német, cseh, olasz, stb. faj diadalmas megújulásról zeng körülöttünk a világ, akkor nálunk szabadon lehet hirdetni, hogy nem vagyunk ázsiaiak, és nincs már magyar faj! Ha nincs magyar faj, akkor nincs is magyar történeti jog sem! A magyar faj létének kétségbevonásával magunk segítünk lerombolni a magyar haza egészéhez való történeti jogunkat! Ez az egyik végzetes következmény. A másik sem kevésbé veszedelmes: az ilyen állítások hangoztatása kiöli a magyarságból a nemzeti biztonságot, öntudatot és a szükséges büszkeséget. A balkáni népeket, sőt sok nagyműveltségű népet is a beléjük nevelt faji tudat tartja össze és tüzeli roppant erőkifejtésre. Amikor legnagyobb szükség volna nálunk is erre az összetartásra és erőfeszítésre, akkor belekiáltják az aggódó, küszködő magyarságba: nincs magyar faj!

A másik nagy hiba ezen a téren, hogy nemcsak ázsiai eredetünket szégyelljük (bár igen sok európai népnél műveltebbek és értékesebbek vagyunk), hanem még a távoli rokon népekkel való kapcsolatok kiépítése ellen is tiltakoznak (például a turáni gondolat ellen). Annyira beleszerettek az irántunk sokszor ellenséges nyugati népekbe, hogy leküzdhetetlen irtózattal, vagy legalábbis ellenszenvvel gondolnak keleti rokonainkra, mert ezek legtöbbször európai értelemben „műveletlenek". Tagadhatatlan, hogy a keleti kapcsolatok felkarolásában sokszor igen különös, sőt hóbortos tervekkel találkozunk. Akadnak, akik Szent Istvánt és a kereszténységet teszik felelőssé, hogy olyan sok csapás ért bennünket. Elfeledkeznek arról, sőt nem is tudják, hogy Szent István és a kereszténység nélkül talán már nem is lennénk! A hóbortosság határán mozognak az olyan turáni elgondolások is, hogy a magyarságot vissza kellene vezetni Közép-Ázsiába, és ott szervezni számára új hazát. Akik ilyenről álmodoznak, nincsenek tisztában Belső-Ázsia földrajzi és politikai viszonyaival. Egyébként is ez meghátrálás volna a történeti küldetés elől. A népvándorlás vihara Ázsia földjéről bennünket ide vetett, és nekünk itt kell helyt állnunk!

Igen hasznos, egészséges gondolat volna ellenben a turáni eszme felkarolása gazdasági, művelődési és politikai céllal. A kínaiak, japánok, sziámiak és más mongol és félmongol, tehát velünk, ha igen távolról is, de mégiscsak rokon népek gyanakodva lépnek gazdasági, művelődési érintkezésbe a nagy, hatalmas európai népekkel, mert mindig valami hatalmi célt sejtenek megjelenésük mögött. Velünk, mint rokonokkal szemben ez a bizalmatlanság nem állhatna meg. Ügyes irányítással gazdasági és művelődési tekintetben összekötők lehetnénk Kelet és Nyugat között. Sőt a mongol népek között még a kereszténység terjesztésére is elsősorban a magyarság hivatott, mert velünk szemben nagyobb a bizalom. Előfordult, hogy Feng kínai tábornok az elfogott katolikus hithirdetők közül a magyart szabadon bocsátotta, mert saját szavai szerint már hallott arról, hogy a magyarok és a kínaiak rokonok. Politikai tekintetben szintén sokszor hasznát vehetnek, természetesen csak az eszme kellő elterjesztése és meggyökeresedése után, a keleti kapcsolatnak. A kelet-ázsiai mongolság 600-700 millió embert számlál, tehát az emberiségnek éppen egyharmadát. Ekkora tömeg baráti támogatása nem lehet eredménytelen. Lehetséges, hogy a jövő évezred még nagyobb jelentőségű feladatot bíz ránk, mint az első. A keleti kapcsolatok kiépítése növeli biztonságunkat, és erősíthet anyagilag, ha megtaláljuk a gazdasági érintkezés alkalmas módját. Nyugati összeköttetéseink sokszor csődöt mondtak már a múltban néha hibánkból, néha pedig hibánkon kívül. Történeti jogainhoz, faji sajátságainkhoz és nemzeti függetlenségünkhöz való ragaszkodás mellett jó lesz, ha politikai és gazdasági szempontból keleti rokonainkra is támaszkodhatunk. A keleti eszme ápolása visszatarthat attól, hogy fejest ugorjunk olyan európai eszmeáramlatokba, amelyek nemzeti szempontból veszedelmesek.

Hogy a félreértést elkerüljük, kijelentjük, nincs szándékunkban magyar faji uralmathirdetni, mert ez a Kárpát-medence politikai egységére a legnagyobb csapás volna. Tudomásul kell vennünk, hogy a Kárpát-medencében nem egyedül mi magyarok élünk, hanem mások is. Ezeket ugyanazok a jogok illetik meg, mint a magyarokat, de viszont hangsúlyoznunk kell, hogy ugyanazok a kötelességek is! Azt is ki kell emelnünk, hogy egyetlen nép sem követelhet több jogot, mint amennyi a magyarságnak van! Azon pedig teljesen kár vitatkozni, hogy ki a magyar. Aki nem vallja magát magyarnak, és aki nem hajlandó a magyarsággal teljes sorsközösséget vállalni, aki visszatekintget, hol mutatkozik nagyobb boldogulási lehetőség, az bármilyen szépen, magyarosan beszéljen, és bármily szépen hangzó magyar neve legyen is, nem magyar. Viszont a magyarnak születettek mellett magyar mindenki, aki lélekben a magyarsághoz asszimilálódott, aki a Kárpát-medencét nem egyszerűen a kárpáti népek hazájának vallja, hanem elsősorban Magyarországnak, aki amikor Magyarország és a magyarság sorsáról van szó, egyedül ennek érdeke vezérel cselekedetében, és nem befolyásolja semmiféle külső, az ország határain túlról származó hatás, törekvés.

Teljesen téves az a nézet, hogy a magyarsághoz való ragaszkodás és annak hangsúlyozása, kiemelése kedvezőtlen érzéseket kelt társnépeinkben. Lehetetlen ugyanis, hogy az itt lakó, és magát németnek, tótnak, oláhnak, szerbnek valló ember megbotránkozzék, ha mi magyarok viszont magyar fajúaknak valljuk magunkat. Hasonlóképpen nagy tévedés az is, hogy fajiságunk szemérmes és bátortalan elhallgatása, takargatása, sőt tagadása előnyösebb színben tüntet fel bennünket társnépeink előtt, és esetleg még vonzó erővel is lesz rájuk. Tévedés ez a felfogás azért, mert az asszimiláló erőt éppen faji sajátságaink képviselik legjobban. A magyar lovagiasság, becsületesség, lelkesedés, ingadozás, a nehéz dolognak is bizonyos könnyedén vevése, bizonyos könnyelműség, és több más ilyen jó és rossz faji tulajdonságunk vonzotta közénk az idegen fajúakat, és nem valami állítólagos Kárpát-medencei szellem! Faji öntudat nélkül kultúránk is elsenyvedne, vagy legalábbis tökéletlen, önállótlan maradna, mert a művelődés nemcsak a kultúra átvevését jelenti, hanem továbbfejlesztését is. Márpedig minden nép csak faji sajátságainak felhasználásával tudja az általános művelődést továbbfejleszteni. Ezért beszélünk olasz, német, francia, angol, stb. művelődésről. A fajtagadásnak csak egy fajt nem ismerő, nemzetközi kultúra lehet az eredménye. A világháború előtti években és a világháború alatt a faji sajátságokat teljesen megtagadó Budapest vezetésével már nagyon is úton voltunk e felé a fajt nem ismerő nemzetközi kultúra felé. A világháborút követő forradalmak megmutatták, hogy mi ennek a következménye. Holmi keverék, kárpát-medencei, se magyar, se német, se tót, se oláh, se horvát művelődésnek sohasem lehet vonzó, asszimiláló ereje, de annál inkább volt, van és lesz egy szép, nemes, emberies és ragyogó magyar kultúrának! Magyar fajiságunk védelme, nemes értelemben vett faji tulajdonságaink kifejlesztése, ápolása éppen olyan szükséges geopolitikai követelmény, mint történeti jogainkhoz való törhetetlen ragaszkodás, ha azt akarjuk, hogy hazánkat a második évezredben is Magyarországnak nevezzék, ne pedig egyszerűen Kárpát-medencének, vagy Közép-Dunai-medencének! Árpád és vitézei karddal és vérrel foglalták el az országot, Szent István királyunk a kereszténység és a keresztény művelődés átvételével jogot szerzett, hogy itt maradhassunk, nemzetünk pedig történeti küldetésének áldozatos teljesítésével és a magyar kultúra kifejlesztésével jogot szerzett, hogy ezt az országot éppen úgy a magáénak mondhassa, amint a német, olasz, francia, angol, orosz. stb. a maga országát!

*

In Pannonhalmi Szemle, 16. évf., 3. szám (1941), 161-168.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.