Az alkotmánynak ez az egészen tág értelmezése különösen minket, magyarokat semmi esetre sem elégíthet ki. Az alkotmány az államélet rendjét megállapító jogszabályok összessége ugyan, de nem lehet közömbös az, hogy ezek a jogszabályok milyen természetű rendet alakítanak ki az államon belül. A történelem számos olyan jogi szempontból is kiválóan szervezett és rendezett államot tud felmutatni, amelyeknek egyáltalán nem volt alkotmányuk. Államok alkotmány nélkül is virágozhatnak, a nemzeteknek azonban - amint látni fogjuk - valósággal létalapjuk az alkotmány.

Nem minden nép nemzet is egyúttal. A nemzet politikai öntudatra emelkedett nép, vagy népek csoportja. A nemzet fogalma egészen más tartalmat jelöl, mint a nyelvi egységen, vagy fajtaegységen alapuló „népiség”. Hiszen különböző nyelvű, fajú népek politikai egysége is alkothat nemzetet. A svájci nemzet például német, francia és olasz nyelvű népcsoportok történelmi és politikai egysége. A nép, vagy népek csoportja nemzetté azáltal válik, hogy egységes politikai öntudatra, és ezen keresztül önállóságra, államalkotásra, külső, idegen uralmi behatástól vagy behatásoktól való függetlenségre - szuverenitásra - törekszik. Ha a főhatalom egyedül az uralkodóé, és a népnek az államélet irányításába semmiféle módon sincs beleszólása - ez az abszolutizmus -, olyan kormányzati rendszerrel állunk szemben, amely nem kívánja meg a szóban forgó nép vagy népek nemzetté alakulását. Hasonlóképpen a hűbéri rendszer sem segíti elő a nemzetté fejlődést.

A középkorban Nyugat-Európában általában a hűbériség rendszere uralkodott. A főhatalom birtokosa, a király vagy császár, nem a népre, hanem személyes híveire, hűbéreseire építette a maga hatalmát. A hűbériség rendszerében - amint arra Ferdinandy Mihály előadásában rámutatott - az uralkodót alattvalóihoz személyes, magánjogi jellegű kötelékek kapcsolták. A király földet és jogokat adott egyeseknek, a nagy hűbéruraknak, ezzel szemben azoktól feltétlen hűséget és engedelmességet, személyi alávetettséget követelt. A nagy hűbérurak hasonlóképpen meghatározott kötelezettség fejében földet adtak a hozzájuk csatlakozóknak, és ugyancsak ezek is lehettek hűbérurai a még kisebb rangú hűbéreseknek. Az egyes ember mindig valaki alá tartozott, személyes híve, vazallusa volt valamilyen magasabb vagy alacsonyabb rangú hűbérúrnak. Az egyesnek így nem a közösséggel, hanem hűbérurával szemben voltak kötelezettségei. Birtokát, jogait nem a közösségtől, hanem hűbérurától származtatta. A nép tehát önállóságra, politikai hatalomra nem törekedett, és nem is törekedhetett, hiszen nem alkotott összefüggő, összetartozó egészet. A hűbériség kora után Európában az abszolutizmus, a korlátlan fejedelmi teljhatalom korszaka következett. Népjogokról, a népek politikai öntudatra emelkedéséről ebben a rendszerben sem lehetett szó.

Nyugat-Európa népei - az angol kivételével - nemzetekké a szó igazi értelmében csupán a XVIII-XIX. század szabadságküzdelmeiben váltak. Ekkor fonódtak egy-egy nemzetállam keretében politikai egységgé, mint Német- és Olaszország, vagy vívták ki a fejedelmi abszolutizmussal szemben nemzeti szabadságjogaikat (Franciaország). A nyugati népek alkotmányainak megszületése egybeesik ezekkel a szabadságküzdelmekkel. Az alkotmány tehát nem csupán egyszerű belső jogi szervezettség. Az alkotmány az állampolgárok szabadságát, az állam egységét, függetlenségét és nemzeti jellegét biztosító jogrend. 

A magyar alkotmány több, mint ezeréves. Születése egybeesik a magyar nemzet születésével, az etelközi vérszövetséggel. Az alkotmány és a nemzet fogalmainak rokonsága a magyarázata annak, miért védte a magyarság mindig olyan kétségbeesetten alkotmányát, miért vállalta ismételten habozás nélkül a német-római császár világraszóló hatalmával szemben is a háború kockázatát, ha alkotmányán csorba esett. Nemzet nélkül nincs alkotmány, alkotmány nélkül nincs nemzet - ez a felismerés tudatosan, vagy ösztönösen mindig élt a magyarság politikai vezetőinek a lelkében.

Nem célunk itt a magyar alkotmány ezer éves fejlődését nyomon követni. De rá kell mutatnunk ezen a helyen is a magyar alkotmányfejlődés legérdekesebb, legalapvetőbb és legsajátosabban magyar terméke, a Szent Korona-tan fontosságára. A Szent Korona-tan értelmében az állam és a nemzet eszmei egységet alkotnak. „Az államterület a korona területe, a főtulajdon a koronáé, az országé, az államtagok a korona tagjai, a legfőbb országos hatalom, az államhatalom, a korona hatalma. (...) Terület, nép, fejedelem, államhatalom eszmei egységben a koronában egyesülnek, s abban az állam mint eszmei egész, egység jelenik meg, melynek összes elemeitől külön, önálló valósága van” - írja Balogh Artúr „Az államélet főjelenségei tekintettel a magyar Szent Korona elméletére” című munkájában.

A nyugat-európai államokban ilyen harmonikus történelmi alkotmányjogi felfogás nem alakult ki. A nyugati fejlődés az egyik végletből a másikba esett. Az államegységet tökéletesen biztosító fejedelmi önkényuralom megszűntével a liberalizmus az állam belső eszmei és hatalmi egységét egyaránt veszélyeztető érdekharcoknak, pártharcoknak nyitott korlátlan mértékben teret. Így Európa legtöbb államában a nemzeti alapon álló szilárd államélet két nagy rendező elve - a tekintély és a szabadság - közül először teljesen egyoldalúan csak a tekintély, később a liberalizmus uralomra jutásával ugyancsak teljesen egyoldalúan csak a szabadság elve érvényesült. A Szent Korona tana harmonikus egységben egyesítő egyetlen nagy államrendező princípium keretében mind a szabadság, mind a tekintély egyformán nélkülözhetetlen államrendező elveit. A Szent Korona-tan értelmében az állami főhatalom nem a király, vagy a királyi család magánhatalma. A király a főhatalmat csak akkor gyakorolhatja, ha az ország törvényei szerint az alkotmányra esküt tesz, és fejét a nemzet legfőbb méltóságai a nép képviselőinek jelenlétében első királyunk koronájával ékesítik. Ezután nem saját hatalmát, hanem a Szent Korona hatalmát gyakorolja. Ez a hatalom pedig a király és a nemzet, tehát a Szent Korona összes tagjainak együttes hatalma. Sehol magyar törvény ki nem mondja, hogy a Szent Koronának „feje” a király. [1] A Szent Korona eszmei egységében a király és a nemzet egyformán fontos tényezők. A nemzet akarata ellenére a király nem hozhat törvényeket, viszont királyi szentesítés, államfői hozzájárulás nélkül az országgyűlés által alkotott törvény nem törvényerejű. A királyi hatalom jelenti a Szent Korona tanában a hagyományok, az évezredes erkölcsi és keresztény eszmények hatalmi állandóságát. A Szent Korona „tagjai”, a nemzettagok viszont az állam életében az állandó változás, fejlődés elvének jelentőségét képviselik. A szabadság az állam élete szempontjából helyesen az egyéni és közösségi alkotóerők kibontakozásának szabadságát jelenti. A romboló erők szabadságát nem, csupán az alkotókét. A nemzet szabadságát. Hiszen a nemzeti erők kibontakozása már önmagában alkotás, mert a nemzeti állam életén belül minden alkotás célja a nemzet. A liberalizmus a nemzetellenes, kifejezetten romboló erők számára is teljes szabadságot biztosított. Az állam életén belüli ilyen szabadság a Szent Korona tanával nem egyeztethető össze.

Mindazok után, amit kifejtettünk, nyilvánvaló, hogy az alkotmány voltaképpen eszmény: a nemzeti életforma közösségszervezeti eszménye. Mi következik ebből? Mindenekelőtt az, hogy az alkotmány igazi valóságát nem egyedül a tényleg meglévő jogszabályok határozzák meg. Az alkotmány a nemzeti lélekben él. Él akkor is, ha az országban egy időre idegen behatások kerekednek felül, és az őseredeti fejlődéssel ellentétes szellemű jogi berendezkedést hívnak életre. A magyar alkotmány túlélte a fejedelmi önkényuralmat, Trianont és Kun Bélát. Élni fog mindaddig, amíg a magyarság őseredeti ösztönös életerői élnek. Végső elemzésben az alkotmány a maga eszmeiségében az államon belül lévő politikai erőtényezők olyan jogi egyensúlyállapota, amely a nemzeti építő erők maradéktalan érvényesülését biztosítja.

Ez a meghatározás talán egyedül a magyar alkotmányra érvényes. Arra azonban feltétlenül érvényes, amint az egész nemzeti történelmünk bizonyítja. A modern szemmel csaknem diktátoroknak tekinthető Szent István és Mátyás királyok uralkodásának alkotmányosságát magyarul gondolkozó ember nem vonhatja kétségbe. Alkotmányos volt Szent István korlátlan királyi hatalma, mert a központi erőtényező, a fejedelmi hatalom megszilárdításával helyreállította a helyes jogi egyensúlyállapotot, a széthúzó és azelőtt teljesen önálló törzsi erőkkel szemben megingathatatlanná tette a központi főhatalmat. Alkotmányos volt Mátyás király, mert erőskezű uralmával hatalmat, fényt, fejlődési lehetőséget biztosított a nemzetnek, és korlátok közé szorította a főuraknak a jobbágyokkal és kisebb nemesekkel szemben később elnyomás, önkényeskedés formájában bőven jelentkezett önérdekű szabadságtörekvéseit. De amint alkotmányosak a királyság erejének megszilárdítására irányuló törekvések, alkotmányosak a királyi főhatalom önkényuralmi törekvéseivel szemben vívott szabadságküzdelmek - Bocskai, Bethlen, Rákóczi, Kossuth harcai - is, mert ezek a jogi egyensúlyállapotnak a nemzet kárára a királyi hatalom részéről megkísérelt megbontását igyekeztek megakadályozni.

A helyes, alkotmányosnak nevezhető politikai magatartás tehát nem ugyanaz minden időben. Maga az alkotmány is változásokon esik át az egyes történelmi korszakokban. Lényege állandó, de alakja változik, s ha megmerevedik, ha nem tud a változó kor változó igényeihez alkalmazkodni, ennek oka mindig a nemzeti élet fejlődési lehetőségének hiánya: idegen elnyomás, vagy belső betegség.

Minket a magyar alkotmány történelmi változásaiban most főként a közösségi élet koronként változó jelentkezési formái érdekelnek. Történelmünket a közösségi életforma alakulása szempontjából öt korszakra tagolhatjuk: a lovasnomád korszakra, a rendiséget megelőző szentistváni korszakra, a rendiség korára, a liberalizmus korára, végül a most kialakuló korra. 

A lovasnomád korszakban a magyar nemzet a szabad magyarok lényegében egyenjogú egységes társadalma volt. A honfoglalók között is voltak természetesen gazdagok és szegények, de hűbérurak és tőlük függő hűbéresek, vagy ehhez hasonlók nem voltak közöttük. Voltak a szabadok mellett szolgák is: hadifoglyok és szolgaságba taszított magyarok, vagy ezek leszármazói. Werbőczy tévesen az egész magyar jobbágyi rend eredetét a szolgaságba taszítás intézményére vezeti vissza. Leírása szerint a honfoglaló magyarok azokat a szabad nemzettagokat, akik a véres kard körülhordozásakor hadba nem szálltak, vagy az országgyűlésen meg nem jelentek, karddal kettévágták, vagy örökös szolgaságra vetették. „Azt állítják - írta Werbőczy -, hogy ez a végzés igen sok magyart juttatott a parasztság állapotába. Különben nem történhetett volna, hogy az egyik úrrá, a másik szolgává, ez nemessé, az nem nemessé és paraszttá legyen, mert mindnyájan ugyanegy nemzetségből, tudniillik Hunortól és Magortól származtak.” 

Ez a magyarázat súlyos tévedésen alapszik. A szolgaságba taszítás valóban ősrégi, első királyaink által is gyakorolt büntetésnem, a magyarság legnépesebb törzsének, a földmíves dolgozók rendjének kialakulását azonban ilyen kivételes esetlegességre, büntetésre, természetesen teljesen lehetetlen visszavezetni. A nemesek, városi polgárok, jobbágyok rendjei több évszázados lassú fejlődés eredményeként alakultak ki. Az egységes jogokkal, privilégiumokkal rendelkező nemesi rend épp úgy csupán XVIII-XIV. századbéli képződmény, mint a jogi helyzetében egységes jobbágyság.

Szent István és közvetlen utódjai korában még alig kielemezhető egymás mellettiségben és egymás felettiségben a későbbi országos rendekétől lényegesen különböző jogállású és elnevezésű népelemekből állt a magyar társadalom. Voltak itt jobbágyok, várnépek, várkatonák, vendégek, előkelők és szegények, királyi hivatalnokok, szabad vitézek, hűbéres katonák, mesteremberek, földmívelők és szolgák. Ebben a korban alig lehetséges egymástól élesen elkülönült, egymás alá- és fölérendelt osztályokra, rendekre tagolni a magyar társadalmat. A későbbi nemesi rend kétségkívül a honfoglaláskori magyar szabadságokat és hagyományokat őrzők köréből a vérszövetség pontjaiban okmányszerűen ránk maradt hagyományok fenntartásának szellemében alakult ki. Ez a rendi nemesség azonban nem töretlen folytatása a honfoglalóknak. A rendi nemesség földbirtokkal, privilégiumokkal, kiváltságokkal megalapozott életforma. A királyok földeket és kiváltságokat adományoztak híveiknek, hogy mint nemesek élhessenek. Mindazok, akik nem voltak képesek arra, hogy maguk és utódjaik részére fenntartsák, biztosítsák a lótartással, fegyverforgatással, szabad mozgással, közszerepléssel járó nemesi életformát, a földmívelők rendjébe, a későbbi jobbágyi rendbe süllyedtek le. A nemesek saját költségükön tartoztak az ország védelmében katonáskodni, az országgyűléseken megjelenni, a köztisztségeket ellátni. Hogyan tehették volna ezt, ha maguknak kellett volna művelni földjeiket? Hiszen a föld egész évi állandó lekötöttséget követel művelőjétől. A rendiség így tulajdonképpen a középkori földmíves terménygazdálkodásnak megfelelő munkamegosztásos társadalmi rendszer. Mai szemmel hibájának kell tekintenünk, hogy a nyugati életforma példájára rendszerré emelte a társadalom határozottan elkülönült, egymásnak alá- és fölérendelt rétegekre tagolását, akkor azonban ez volt a korszerű, az „európai” rend, s Magyarország is szükségképpen ehhez igazodott. [2]

A nemesek jogait abból levezetni, hogy ők a honfoglalók leszármazói, míg a jobbágyok nem azok, nem lehet, hiszen Werbőczy szerint is „mindnyájan ugyanegy nemzetségből, tudniillik Hunortól és Magortól származtak”. A jobbágy szó eredetét Wesselényi Miklós báró „Balítéletekről” című könyvében a „jobb ági” szavakból származtatja. Az első jobbágyok minden valószínűség szerint a Szent István szolgálatába állt előkelő magyarok voltak, akik megkülönböztetésül kapták a származásukra utaló „jobb ági” jelzőt. Az 1222. évi aranybulla 30. cikkében négy jobbágyot sorol fel. Ezek: a nádor, a bán, a király és a királyné országbírái. A 13. cikk szerint „a jobbágyok úgy kövessék a király udvarát, vagy akármerre is úgy járjanak, hogy a szegénységet ne fosszák, ne nyomorgassák”. Szent István és közvetlen utódjai korában a jobbágy kifejezéssel nem a szolgákat, hanem a király előkelő, vagy legalábbis „jobb” származású híveit illették.

Ezzel a ténnyel azok, akik a nemeseket a honfoglalóktól, a jobbágyokat pedig az itt talált, leigázott idegenektől, vagy a szolgaságba taszítottaktól igyekeznek származtatni, nem tudnak mit kezdeni. A magyar törvénytár, a Corpus Juris fordítói megelégszenek azzal, hogy a latin jobbagio szót Nagy Lajos törvényéig minden különösebb indokolás nélkül a „jobbágyúr” kifejezéssel fordítják. Az aranybulla nagyúr-jobbágya természetesen nem azonos az 1351. évi ősiségi törvény kilencedet fizető földmíves-jobbágyával. A szó értelemváltozásának magyarázata, hogy a közben eltelt egy és negyed évszázad alatt a magyar társadalom is gyökeres változáson ment át. Ez a változás a Nyugathoz hasonulás jegyében történt, de szerencsénkre nem lett teljessé. Az Árpád-ház kihalása utáni zűrzavart felhasználva Csák Máté és rokontörekvésű kortársai, nyugati mintára a hűbéres tartományuraság intézményét is meg akarták honosítani, ami az ország egységének, és ezzel erejének szertefoszlását eredményezte volna. Az Anjou királyok erős keze még idejében elfojtotta ezt a nemzeti szempontból káros törekvést. A rendiség kialakulását azonban az Anjouk nem gátolták, sőt Nagy Lajos az ősiségi törvény kibocsátásával végre is határozott formát adott a magyar rendiségnek.

Sokat hallunk arról, hogy Magyarországon a dolgozó népet, a jobbágyságot elnyomták a történelem folyamán. A történelmi materialisták nézetei szerint a jobbágyelnyomás a középkori társadalomberendezkedés természetes velejárója. Ez azt jelentené, hogy a középkori magyar alkotmány is mintegy helyes, természetes társadalmi magatartásnak tekintette a jobbágyelnyomást. A történelmi tények azonban mást bizonyítottak. A jobbágyság nem rendelkezett politikai jogokkal, de a magyar jogrend őt is védte, és jogszerűen sohasem volt a földesúr kénye-kedvének kiszolgáltatva. A jobbágyság védője a középkori Magyarországon a központi hatalom, a király és a keresztény felfogás, amelynek szemléletében a földesúr atyja, patrónusa jobbágyainak. Ha a királyi hatalom ereje meggyengült, és az erkölcsök meginogtak - ami rendszerint együtt járt -, ha háború, pártvillongások felforgatták az ország rendjét, békéjét, a zavaros helyzetet rendszerint kihasználták egyes hatalmaskodó hajlamú várurak, helyi kiskirályok, és sanyargatták a védtelen népet, sokszor a kisebb nemeseket is, nemcsak a jobbágyságot.

A középkorban egyéni vagy rendi jogokat, privilégiumokat királyi adományozás útján lehetett szerezni. A nemesek és egyes szervezett népi közösségek - a székelyek, szászok, jászok, kunok, szabad királyi városok - jelentős privilégiumokat vívtak ki a maguk számára. A jobbágyok szétszórtak, szervezetlenek voltak, önálló katonai erőt nem képviseltek, rendi jogokhoz, privilégiumokhoz nem juthattak hozzá. Soraikból emelkedés csak a papi rendbe jutás, városi polgárrá válás, vagy nemesítés útján volt lehetséges. A nemesség egymás után vívta ki a maga rendi privilégiumait, mint például a nem-adózás jogát (Mátyás idejében még a főpapok, főurak és a nemesek is fizették az adót); a jobbágyok viszont rendi jogok nélkül lassan a közterhek csaknem egyedüli hordozóivá váltak. A terhek idővel, különösen a pénzgazdálkodás meghonosodásával kapcsolatban, egyre súlyosabbak lettek, a minden terhet hordozók és a privilegizáltak helyzete közti aránytalanság egyre kirívóbbá vált, úgyhogy a XIX. század elején már minden gondolkodni tudó és hazáját féltő magyar a középkori rendiség eltörlése mellett foglalt állást. 

A liberalizmus felszabadította a jobbágyságot, és minden megkülönböztetés nélkül bevette az összes állampolgárokat az „alkotmány sáncaiba”. Tudjuk azonban, hogy szabadversenye útján a gyengét kiszolgáltatta az erősnek. A liberalizmus korában alakult ki a modern rabszolgatípus, a nemzetközi kapitalizmus világot átfogó rendszerében a „munkapiacon” forgó emberáru. 

A középkor mereven, statikusan szervezett rendet alkotott (rendiség). A liberalizmus kora a szervezetlenség, a „laisser faire” [3] elvét tette uralkodóvá. Ma a munka szervezett államépítő rendje van kialakulóban szerte Európában. A jövő rendje előreláthatóan ugyancsak rend lesz - szemben a liberalizmussal -, ebben hasonlítani fog a középkorhoz. De ennek az új rendnek dinamikus, a nemzet minden építő törekvésű tagjának teljes fejlődési szabadságát biztosító rendként kell kialakulnia.

Milyen tanulságokat vonhatunk le a magyar alkotmányfejlődés ismeretében a jövő számára? 

1. A gazdasági és szociális haladás irányában való fejlődésnek az alkotmány nem kerékkötője, hanem előmozdítója. Hiszen a kifejtettek értelmében az alkotmányeszmény lényegéhez tartozik „a nemzeti építőerők maradéktalan érvényesülésének” biztosítása. A nemzeti szempontból nem építő erők háttérbe szorítása ugyancsak alkotmányosnak tekinthető feladat. A zsidók közéleti érvényesülését a magyar alkotmányos rend egészen a XIX. század derekáig intézményesen megakadályozta. A mai zsidótörvények a régi magyar alkotmányos felfogáshoz való visszatérést jelentik. [4]

2. Az alkotmányos élet szereplőjévé, a nemzetpolitika irányítójává ősi hagyományaink szerint egyedül a teljes nemzeti öntudat átélése jogcímén lehet emelkedni. A földmívelők rendjét a középkorban - kétségkívül tévesen - nem tekintették és nem is nevezték nemzetnek, csupán népnek. Nem tételezték fel ugyanis a közszerepléstől távol maradt, röghöz kötött jobbágyokban azt a nemzeti öntudatot, amelyet a nemesség minden érdemes tagja családi hagyományként öröklött őseitől, és kötelességszerűen ápolt családjában. A nemesítés mindig - legalább elvben - a haza érdekében teljesített szolgálat, legtöbbször vitézi érdem elismerése volt. A céhek, a városok is érdemeik elismeréséül és szolgálataik jutalmául kapták privilégiumaikat. Ahhoz, hogy valaki politikai vezető szerepre tegyen szert, mindig azon a címen formált jogot, hogy érdemeket szerzett a közösség szolgálatában. [5] Egyedül szolgálata emelhet fel bárkit a közösség vezetőjévé - ez az elv méltó arra, hogy ma is alapvető közösségszervezeti irányelvünknek tekintsük. A magyar munkásoknak - az ipari és mezőgazdasági dolgozóknak egyaránt - a magyar közéletben az őket megillető politikai szerephez kell jutniuk. A politikai vezetéshez való jogot azonban a munkásságnak nem csupán érdekjogon, hanem a nemzeti célok teljesebb szolgálatának követelése jogcímén is kell igényelnie. A magyar munkásság alkotmányos felemelkedésének útja a nemzeti öntudat tökéletes átélése és a közszereplésnek nemzetszolgálata teljesebbé tétele érdekében történő követelése.

3. A magyar politikai életben mindig nagy szerepet játszottak az autonómiák, az önkormányzatok. A magyar szabadság legfőbb védői, a nemzeti eszme bástyái a nemzeti szerencsétlenség legsötétebb századaiban az önálló, de sohasem öncélú vármegyei önkormányzatok voltak. A magyar társadalomnak önirányzó, önkormányzati szervekre most is van szüksége. Az államnak nem lehet önálló feladata az, hogy mindenre gondot viseljen. A területi autonómiák jelentősége a modern közlekedési viszonyok kialakulásával elhalványult. A régen valóban önmagukra utalt területi egységek, a vármegyék régi önállóságának visszaállítását erőltetni ma már korszerűtlen volna. A társadalom autonóm, önirányzó szervezeteinek az állam életébe való szerves bekapcsolását ma nyilvánvalóan egyedül a hivatási szervezés síkján lehet korszerűen megvalósítani. Ki kell építeni és alkotmányos szerephez kell juttatni a nemzeti munka önkormányzati szervezeteit.

Az előadás után elhangzott hozzászólásokra válaszolva az előadó még a következőket mondta: 

Az alkotmány - amint előadásomban kifejtettem - eszmény, a magyarság legnemesebb közösségvédő törekvéseinek eszménye, amelytől a történelem folyamán nagyon sok eltérés történt. Sőt el sem képzelhető a valóságban olyan rendszer, amely ezt az eszményt a valóságba tökéletesen átülteti. Az eszmény százszázalékosan sohasem valósulhat meg az élet minden vonatkozásában, mert az emberek gyarlók, és mert a valóság többé-kevésbé mindig különbözik az eszményi elképzelésektől. De a kivitel tökéletlensége semmit sem von le az eszmény értékéből.

Milyen volt a viszony jobbágy és földesúr között? Wesselényi Miklós báró „Balítéletekről” című könyvében sötét képet fest a jobbágyok múlt századbéli helyzetéről. „Kemény szolgáltatás, telekről elűzés, veretés” - ezek szerinte a jobbágyokkal való visszaélések módjai. A jobbágyok helyzetében „a gyászos alapszín: az önkény”. Ez a megállapítás tökéletesen helytálló. A jobbágyok a földesúrtól ellenszolgáltatás fejében megművelésre földet kaptak. Ez a jobbágyviszony alapja. A szolgáltatások mértékét főként a szokásjog alakította ki. A jobbágyot helyesen örökbérlőként kell felfognunk. A bérlőnek bért ma is kell fizetnie. Hatalmaskodó földbirtokosok azonban önkényesen ráróhattak a szokásosnál súlyosabb terheket is jobbágyaikra. A jobbágyok érdeke mindig a szolgáltatások mértékének pontos megállapítása volt. Már a XIII-XIV. századtól kezdve ismerünk urbáriumokat, szerződésszerű okiratokat, amelyeket királyi megerősítés által jogszabály erejével ruháztak fel. Ezek az urbáriumok voltak a jobbágyok írott jogai, amelyeknek érvényét adott esetekben követelhették. A hatalmi viszonyokon múlt azután, hogy írott, vagy csupán a szokás által szabályozott jogaikat gyakran hiába követelték. Kétségtelen, hogy a jobbágyok jogviszonyai tekintetében igen sokszor országszerte általános volt a fejetlenség, rendetlenség. Azokban a korszakokban, amelyekben erőskezű király uralkodott, aki a rendnek, a törvényeknek érvényt tudott szerezni, nem volt jobbágyelnyomás. Ilyen korszakok voltak Szent István, Szent László, Mátyás uralkodásának korszakai.

A jobbágyoknak az ősi magyar felfogás szerint joguk volt egészen a királyi törvényszékig fellebbezni. Az úriszékek magánjogi perekben ítélkeztek. Fellebbviteli fórumuk a várispán volt, később a megye. Büntetőperekben a rendes törvényszékeken kívül csak a külön királyi kiváltságlevél útján pallosjoggal felruházott birtokosok ítélkezhettek. A középkori közlekedési, hadászati, rendészeti és közbiztonsági viszonyok mellett az államhatalom keze nem nyúlt túlságosan messzire. Nagy szerepe jutott az önvédelemnek és a személyes elégtételszerzésnek, a párviadalnak is. Az emberölés törvényes büntetésnemei között nagy szerepet töltött be a szabadokra és szolgákra nézve különbözőképpen megállapított vérdíj fizetése. Szent István törvényei szerint a vérdíj lerovásán kívül a gyilkosoknak az egyházi előírásoknak megfelelően böjtölniük is kellett. Jellemzőek Szent László törvényei is, amelyek értelmében a tolvajt, ha szabad ember, fel kell akasztani, ha szolga, orrát vágják le.

A jogrend végeredményben a kor szükségleteihez és felfogásához alkalmazott formában mindig megvolt, azonban sokszor nem a jogrend, hanem az önkény uralkodott, és minél zavarosabb korszakok voltak, annál inkább uralkodott. Az 1514-et megelőző évek ilyen zavaros évek, valósággal az anarchia évei voltak. A Dózsa-lázadásról újabban sokat írtak. Különösen történelmi regényeket. Sőt, hogy pontosabban fejezzem ki magam: irányregényeket. A regény jellegzetessége, hogy nem a valóság pontos visszaadására törekszik. Ezek a regények sem a valóságot, hanem íróik lelkivilágát, indulatait, politikai nézeteit tükrözik. A Dózsa-lázadás propaganda-anyagnak tekintik. Kezemben volt egy „1514” című regény. A Dózsa-korról szólt, magyar nyelven Moszkvában jelent meg néhány évvel ezelőtt. Amint már kifejtettem, nézetem szerint az 1514. évi jobbágylázadásnak ki kellett törnie, mert az akkori zűrzavar, fejetlenség, a jogrend felborulása nem maradhatott büntetlenül. Maga az 1514. évi joggal katasztrofálisnak tekinthető törvény is, amely a jobbágyokat megfosztja a szabad költözködés jogától, a belső rend felborulásában, az erkölcsök meglazulásában látja a jobbágylázadás jogát. A törvény 33. cikkében ezeket olvashatjuk:

„Továbbá, mivel senki előtt sem kétséges az, hogy az elmúlt parasztveszedelem Isten engedelméből, bűneink következtében ért bennünket. A bűnök pedig azért szaporodtak, mert mindenkor büntetlenek maradtak, és ez okból a rablások, lopások, gyilkosságok, paráznaságok, hamis pénzverések, gyújtogatások és másfajta gonoszságok megsokasodtak. Ennél fogva megállapítottuk, hogy ennek az országnak összes és minden egyes vármegyéiben a fentebb említett alispánok, szolgabírók és a károk megvizsgálására és helyreállítására kirendelt tizenkét választott esküdt a legszilárdabb eskü alatt tartozzanak az összes gonosztevőket, tudniillik úgy a nemeseket, mint a nem nemeseket is, kifürkészni, neveiket megtudni és a lajstromba beírni, s őket aztán érdemük szerint megbüntetni.”

I. Ferdinánd a jobbágyok költözködési szabadságát 1547. évi törvényében a következő indokolással állítja helyre: „Az egykori virágzó Magyarországnak néhány év óta semmi sem ártott jobban, mint a jobbágyok elnyomása, akiknek kiáltása folytonosan felszáll az Isten színe elébe.” 

*

[1] Törvényben csupán a „membra Sacrae Coronae” kifejezés fordul elő, a „caput coronae” nem.

[2] A társadalmi felemelkedésre bizonyos mértékben a rendiség is módot nyújtott. Kiváló jogtörténészünk, Hajnik Imre, erre vonatkozóan a következőket írja: „A birtokkal viszonyban álló társadalmi tevékenység szolgálván a hűbéri társadalomban a rendi szerkezetnek alapul, a rendek nem képeztek a középkorban egymástól szorosan elzárkózott testületeket; bárki, ki karjának súlyával a középkori társadalomban magának jelentőséget vívott ki, ezáltal fekvő birtokra tehetett szert, és tagjává válhatott a szabadok osztályának. Innen, hogy idővel egész néposztályokat, melyek azelőtt nem számíttattak a teljesen szabadokhoz, a nyert fegyverviselési jog segélyével lassanként felemelkedni látunk a tulajdonképpeni szabadok, vagy mint később mondák, a nemesek vagy lovagok osztályába; mint azt például a miniszterialitás története Nyugat-Európában bőven tanúsítja. Egyáltalában a szabadok és a tulajdonképpeni szolgák között nem volt a középkori Európában oly hatalmas válaszfal, mint az ókorban a szabad és a rabszolga között, hanem a társadalmi állás egész lépcsőzete vezetett a szabadságtól lefelé a szolgasághoz e szó szoros értelmében, mi éppen lehetségesítette az alsó néposztályok sorsának fokozatos javulását, és számosaknak idő folytán a szabadok sorába való emelkedését.” (Hajnik Imre: Magyarország az Árpád-királyoktól az ősiségnek megállapításáig és a hűbéri Európa. Pest, 1867, 30-31. lap)

[3] „Laissez faire, laisser aller” - a liberális felfogásra jellemző francia kifejezés. Magyarul: megengedni, nem törődni vele. Értelme: az államnak nem szabad beavatkoznia a gazdasági és a társadalmi életbe. Menjen minden a maga útján.

[4] A zsidókra vonatkozóan a magyar Corpus Jurisban a következő ősi törvényes rendelkezéseket találjuk: Zsidó keresztény nővel nem köthet házasságot (Szent László I. 10.). Zsidónak vasárnap vagy más nagyobb ünnepeken nem szabad dolgoznia (Szent László I. 20.). Zsidó keresztény cselédet vagy szolgát nem tarthat (Kálmán I. 74.). Pénzváltó kamaraispánok, só-kamarások és vámosok izmaeliták és zsidók nem lehetnek (aranybulla 24 c.). Werbőczy Hármaskönyve keresztények elleni perben zsidók számára a következő eskümintát írja elő: „Én N. zsidó esküszöm az élő Istenre, a szent Istenre, a mindenható Istenre, aki az eget és a földet, a tengert és mindazt teremtette, ami ezeken és ezekben van, hogy ebben az ügyben, amellyel engem ez a keresztény vádol, teljesen ártatlan és bűntelen vagyok. És, ha bűnös vagyok, nyeljen el a föld, amely Dathant és Abyront elnyelte. És, ha vétkes vagyok, lepjen meg a szélhűdés és bélpoklosság, amely Elizaeus kérésére a szíriai Naamant és Jeziit, Elizaeus szolgáját meglepte. És, ha vétkes vagyok, érjen engemet a nyavalyatörés, vérfolyás és hirtelen gutatütés, és ragadjon el a véletlen halál, és vesszek el testestől, lelkestől és vagyonostól, és soha se jussak Ábrahám kebelébe. És, ha vétkes vagyok, semmisítsen meg Mózes törvénye, melyet neki a sínai hegyen adtak, és szégyenítsen meg minden írás, mely Mózes öt könyvében van írva. És, ha ez az esküm nem való és igaz, töröljön el Adonay és az ő istenségének hatalma. Ámen” Ezt az esküt a zsidóknak mezítláb, zsidó kalapban, arccal a nap felé fordulva kellett elmondaniuk. A zsidók Magyarországon az ősi jog szerint földbirtokot nem vásárolhattak, politikai jogaik 1848-ig nem voltak, a közügyekbe törvényes módon bele nem szólhattak.

[5] Az érdemek elismerése rendesen birtokba adományozással járt együtt. Így ír Hajnik (i. m., 35. lap): „A magyar jog mindenkor úgy tanította, hogy adomány csak szerzett érdemekért jár, melyek épp ezért az adománylevélben felsoroltatnak, amelyek megítélésére a király az ország tagjai tanácsával él, és melyeknek hiánya az adományt alap nélkül osztogatottnak jellegzé, és épp ezért adott esetekben azt visszavonhatóvá tette, mint azt IV. Béla eljárása az atyja által feleslegesen adományozott jószágok visszavételénél tanúsította.”

*

In A Munkásakadémia Könyvtára. Előadássorozat. 12. Országos Szociálpolitikai Intézet, Budapest, 1942

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.