Machiavelli szellemét néhány évtizeddel azelőtt az államtudomány csak azért szokta felidézni, hogy vele minden közösséget megtagadjon, s mint a múlt elrettentő példáját hasonlítsa össze a jelennel, s ezzel illusztrálja a politikai irodalom erkölcsi fejlődését. A XVIII. és a XIX . században az Egyház az ellenreformáció pápái által indexre tett és kiátkozott Machiavellit és gondolatrendszerét a gyűlölet szelleme vette körül. Különösen azok, akik az eszmék mögötti hátteret nem képesek meglátni, akik „előtéri” gondolkozásuk következtében nem veszik észre, hogy igen sokszor az eszme, az ideológia csak kifejezési forma, nyelve és ruhája hatalmi, érzelmi, akarati tényeknek, értékeknek, s főleg érdekeknek, s akik úgy látszik, kevésbé bocsátják meg valamely rossz cselekedet elméletét, mintsem magát a cselekményt, azok hajlamosak annak feltevésére, hogy a rendszerbe foglalt elmélet szüli a cselekményt, nem pedig a „kezdetben volt a tett” goethei igazsága szerint a gyakorlat fejleszti ki a magának megfelelő elméletet. S így a legkomolyabban állították például, hogy amióta a Principe-t törökre lefordították, a szultánok sűrűbben gyakorolták a testvérfojtás szokásait. Valójában pedig a kétszínűség, a gyilkosság és árulás, a reálpolitika mezébe bújtatott erkölcstelen cselekvés olyan régi, mint a történelmileg ismert emberiség, csak éppen Machiavelli előtt a kereszténység erkölcsi kódexe legalább arra kényszerített mindenkit, hogy menteni, mentegetni próbálja a tettet. Machiavelli, a pogány világnézet feltámadása a rossz lelkiismerettől szabadított meg sokakat.

S bár a történelemben „újkornak” ismert időszak a racionalista gondolat jegyében fejlődött, mégis annyi morális erővel volt átitatva, hogy legtöbb állambölcselője és gondolkodója szemében teljesen érthetetlen volt Machiavelli egyoldalú és kérlelhetetlen racionalizmusa. Lord Bacon például annyira nem tudta elképzelni Machiavelli tanításának komolyságát, hogy azt állította, a Principe egy republikánus iróniája, hogy óvja a népeket dicsvágyó férfiak ármányától. Ez az értetlenség és ellenszenv Machiavellivel szemben, eltekintve néhány konok racionalistától (Voltaire), s néhány, a gyakorlat és a hatalom emberétől (Napóleon),a múlt század végéig fennmaradt, amikor aztán a kapitalizmus hanyatlása következtében nagy lázadók, mint Stirner, Nietzsche, Sorel átértékelik és felfedezik Machiavellit, hogy most már együttesen induljanak rohamra a keresztény-humanista világrend erkölcsi alapjai ellen. S azóta minden diktatúra szellemi ütőkártyája, tanítómestere lett Machiavelli. Lenin épp úgy tanult tőle, mint Mussolini, s azóta hiába szállnak szembe az erőszak és a nyers hatalom tanával keresztény bölcselők és humanista gondolkodók, hiába tagadják a számnak, s méghozzá nem is a szavazócédulák számának, hanem az öklök és a fegyverek számának, mint legfőbb tekintélyi érvnek jogosultságát és minden egyéb szellemi érv és érték fölé helyezését, a diktatúrákban uralkodó naturalista-pogány filozófia kihívóan vallja Leninnel: „az élet törvénye ez: ki-kicsodát”, (ti. öl meg), és fenyegetően kiáltja Spenglerrel vélt, démoni igazságát: „Élni, annyi, mint ölni!”

Machiavelli újra divatba jött.

II.

Machiavelli tanítását a humanizmussal, az erőszakot az emberrel nem állíthatjuk szembe minden további magyarázat nélkül, mert ezt az ellentétfelállítást a naturalista filozófia hívei jogosulatlannak, s egyoldalúnak tartják. A hatalmi elmélet és gyakorlat végeredményben - mondják - az erőszakot nem önmagáért alkalmazza, hanem az ember érdekében; a kisebb erőszakot gyakorolják a nagyobb elhárítása, a kisebb elvet megszegik a nagyobb épsége, az egyest feláldozzák a közösség kedvéért. A jó és rossz fogalma, s egyáltalában az egész erkölcsi dualizmus a kereszténység és a vallások találmánya; a naturalista értékelés jón és rosszon túlhaladóan csak erőst és gyengét ismer, mint ahogy az életben is tapasztalható, hogy szemben a gyenge szűkösségével, romlást felidéző bizonytalanságával és lágyságával, csak az erős rendelkezik azzal az energiafelesleggel, amely jó cselekedetet eredményezhet. Machiavelli is azért volt híve a példátlanul kegyetlen, hírhedt Borgia Cesare-nak, mert az, éppen kegyetlenségével állította helyre a rendet Romagnában. Az ő kegyetlensége, a lelkiismeretlenségnek ez a bátorsága résztvevőbb volt, mint a florenci [firenzei] nép lágysága, „amely eltűrte Pistója pusztulását, nehogy kegyetlennek látszassák”. A morált azért tartja végzetesnek az emberiségre, mert nem tudta „jóvá” tenni az embereket, csak felemássá,tehát hatástalanná változtatta. „Az emberek rendszerint bizonyos középutat választanak, amely mindennél ártalmasabb, mert nem értenek sem ahhoz, hogy egészen jók, sem ahhoz, hogy egészen rosszak legyenek.”

Ha most minden erkölcsi tekintettől függetlenül, merő racionalista szemszögből vizsgáljuk az ember, erkölcs és hatalom viszonyát, a fenti naturalista felfogás akkor sem fogadható el. Mert:

1. A jó és a rossz fogalmát nem lehet helyettesíteni az erős és a gyenge fogalmával; lehetséges, hogy az erő előfeltétele a jó cselekedetnek, de maga az erő erkölcsileg közömbös fogalom, amely egyként alkalmazható jóra és rosszra.

2. Az erkölcsi rend - éppen egy magasabb társadalmi racionalitás szempontjából - oszthatatlan egészet képez,az erkölcsi rend egyes részeit megszegni, s e megszegést elvként hirdetni egy vélt, nagyobb igazság kedvéért, az erkölcsi rend megszűnését jelenti. Ne öljl - ebben a kategorikus tiltó parancsban van elszánt keménység és ellenálló erő - csak akkor ne ölj, ha érdekeinknek ez felel meg - nemcsak, hogy amorális, de az érdek szubjektív és relatív voltánál fogva hatástalan és romboló. Ezért nem lehet igaza, még az egyén szempontjából sem - sub specie aeternitatis - semmifajta relatív erkölcsnek, ezért csak az abszolút etika tartalmaz humanista elvet.

3. A jóhiszemű, racionalista hatalom az ember érdekében gyakorolja az erőszakot. De ki dönti el, mi az ember érdeke; ki biztosít a hatalom jóhiszeműségéről; ki ad választ, ki oldja meg azt a problémát, amelyet a régiek is jól ismertek, amikor az ember vagy embercsoport érdekeit hívatlanul őrző és védő hatalomra ráolvasták a kérdést: Quis custodi et custodes? Ki őrzi az őrzőket?

III.

Machiavelli oly bántó és teljes erkölcsi színvakságban szenvedő racionalizmusa legjobban abból az alapfelfogásból tűnik ki, ami minden gondolatán és írásán végighúzódik: „a siker szentesíti az eszközt” elvéből. A közfelfogás ezzel ellentétben a ,,finis sanctificat media”, a „cél szentesíti az eszközt” elvét tulajdonítja Machiavellinek - tévesen. Machiavelli munkáiból jóformán teljesen hiányzik a célok tana; ő a hatalom és a hatalomravezető eszközök természetrajzát nyújtja, valóságos elméleti condottiere, aki célt nem nézve mindenkinek tanácsokat osztogat, mindenkinek egyaránt kész szolgálatára állni. S valóban egyrészt az „Elmélkedések Titus Livius első tíz könyvéről” című munkájában a zsarnokgyilkosságnak egész teóriáját nyújtja, az összeesküvéseknek egész fejezetet szentel, másrészt „A fejedelemben” kifejti, hogy mit kell az összeesküvések ellen tenni. Machiavelli fel sem veti a célok és eszközök hierarchiáját, hanem természettudományos pontossággal kijelöli, hogy ilyen és ilyen eszközökkel milyen eredményt lehet elérni. Ez a jéghideg racionalista, ez a szkeptikus naturalista hitetlen minden céllal szemben, a cél nem szentesít semmit, nincs olyan cél, amelyért érdemes feláldozni hiábavaló módon valamit; nem a célt, hanem a sikert, az eredményt kell nézni, hiszen „a nagy tömeg mindig csak a látszat után indul és az eredményt nézi”, „minden ember cselekedetében az eredményre tekintenek.” A machiavelli-i elv, bár következményeiben nem olyan kegyetlen és borzalmas, mint a „cél szentesíti az eszközt” elve, feltétlenül erkölcstelenebb. Hiszen a fanatikust, ki erkölcstelen politikai eszközt használ, menti az a körülmény, hogy korlátlan politikai rajongásból, az egyedül üdvözítő pártigazság félszeg illúziójából, tehát mintegy kevésbé beszámítható állapotban követte el cselekedetét, addig a racionalista minden ideális momentum nélkül, pusztán logikai számítás útján az egyéni éhség és hatalom vagy a társas étvágy, az ,,appetitus societatis” kielégítése céljából él bármilyen eszközökkel. A machiavellista felfogás amellett nyilvánvaló logikai hibában szenved, mert „a posteriori” érvet használ ott, ahol „a priori”-t kellene alkalmazni. A sikert, mint egy később bekövetkezendő állapotot nem előlegezheti magának, hogy ezzel már eleve igazolja a felhasználandó eszközök jogosságát.

Egyébként azonban el kell ismerni, Machiavelli gondolkodásának éppen a logika volt az erőssége, igaz egyúttal a gyengéje is, minthogy csak logikát, csak rációt tudott adni, s nem adatott meg neki, hogy bepillantson a morális univerzum mélységeibe. Miként a modern behaviorizmus, úgy Machiavelli sem lát a létben, a természetben, az emberek világában jót vagy rosszat, erkölcsöst vagy erkölcstelent, hanem csak érzéseket, indulatokat, egyidejű és meghatározó erőket. Machiavelli ismerte Platónt, de Platónnal szemben a szofistáknak, Kalliklésznek és Antiphonnak adott igazat, akik szembeállították a természetest a törvényessel, azonosították az igazságot az érdekkel, s hirdették, hogy annál igazságosabbak vagyunk, minél inkább a törvények ellen cselekszünk, mert a törvény a hatalmasok java a gyengékkel szemben, az egyén kifosztása a köz érdekében. Amikor az erényeket dicsérjük, akkor ez egyenlő az egyénre nézve valamely káros elem dicséretével, oly tulajdonságok megbecsülésével, amely bár a közjóra, de éppen ezért az egyén végső haszna ellen irányulnak. A „felebarát" pedig éppen azért magasztalja az önzetlenséget, mert abból a másik számára hátrány, neki pedig előny származik. A helyes cselekvés tehát, látszatra a törvényeket betartani, valójában pedig nem sokat törődni vele. Machiavelli ugyanezt hirdeti, csakhogy nem az alattvaló anarchikus, hanem a fejedelem, a hatalmat kezében tartó ember imperatív szempontjából. „A bölcs fejedelemnek arra kell törekedni, ami neki előnyös és nem ami másoknak.” „Megesik, hogy valamit erénynek tartunk és követve bajba jutunk, és másrészt valamit bűnnek nézünk, és ez hozza meg nyugalmunkat és jóvoltunkat.”

Bármennyire nincs érzéke Machiavellinek a szupraracionális erőkhöz, bármennyire is a logosz embere, az ethosz és a mítosz társadalomfenntartó erejével nagyon is tisztában van. Éppen ezért a „fejedelemnek tettetni kell a kegyességet, hűséget, emberiességet, vallásosságot, állandóságot, és úgy berendezni a lelki világát, hogyha ennek ellenkezője szükséges, képes legyen úgy is cselekedni.” Mert az emberek a látszat szerint ítélnek, hogy minek látszol, azt mindenki látja, de csak kevesen érzik, hogy mi vagy. Machiavelli értékeli a vallást is, de csak, mint a hatalom és az uralkodás szubtilis eszközét, vagyis akárcsak Lenin vagy Sorel, persze fordított tendenciával, a vallást a népnek adagolt mítosznak és ópiumnak tekinti, amely mindenesetre megkönnyíti a hivatalnokok munkáját. A maga személyében Machiavelli dühös antiklerikális és pogány volt, aki a kereszténységet a kontinens legnagyobb szerencsétlenségének tartotta: „a mi vallásunk nem szentesít mást, mint az alázatosságot, s úgy látszik, az embereket sokkal gyengébbekké tette, s a világot zsákmányul adta a gonoszoknak.”

Az uralkodás, a hatalom szempontjából Machiavelli tanítása a kétarcú cselekvésről, a kétarcú morálról, ideig-óráig nagyon hasznos lehet, de feltételezi egy titkos tudomány létét, a hatalmasok számára írt, s a néptől elzárt normarendszer teremtését. Machiavelli ugyan e téren nem nyugtalankodik: ne tartsd meg szavadat - tanítja -, és indokold meg álnokságodat jogosaknak látszó érvekkel. Ilyen érvekkel sohasem leszel szűkében, mert az emberek annyira együgyűek, hogy akárhányszor becsaphatod őket, újra meg újra. S az életben, a mai reálpolitikában is tapasztalhatjuk, hogy például Európa egyik diktatúrájában hivatalból ajánlják az alsóbb társadalmi osztályok, az alacsonyabb iskolai fokok számára az Evangéliumot, míg az uralkodó létének, a felsőbb iskolák számára az evangélium[ot] gyalázó Nietzschét, Sorelt és Machiavellit, mint az állami és nemzeti törekvések legméltóbb kifejezőit írják elő szellemi például. Annyi bizonyos, hogy ezt a dualizmust büntetlenül folytatni örökké nem lehet; mást hirdetni a népnek, s mást az uralmat gyakorlóknak, csak addig lehet, míg e különbség széles rétegekben felszínre nem jut, s akkor aztán majd végzetesen megbosszulja magát.

IV.

Machiavelli tanítása, emberideálja és elmélete a legszélsőbb idividualizmus bélyegét viseli magán, éppen azért, mert annyira együtt járt az erőszakkal, a kötöttséggel, mások alávetettségével. Mussolini szerint minden anarchista született diktátor, viszont fordítva: csak a hatalom teljessége tudja biztosítani a szabadság teljes kiélését. A szabadság fogalma alatt ugyan mindenki mást ért: a liberalizmus az állami kényszertől való felszabadulást, a szindikalista-bolsevizmus „a szükségszerűség felismerését”, míg végül az anarchista felfogás szerint a szabadság minden kényszertől és köteléktől való mentességet jelent. Hogyan lehet azonban rendezett társadalomban kényszertől és köteléktől való mentességet elérni? Csak egy módon, s ezt látta meg Machiavelli is, amikor abban látta kiteljesedni az egyén szabadságát: a hatalommal.

Machiavelli a hatalom bűvöletében élt. Ő maga nem volt a cselekvés, a gyakorlat embere, s talán éppen azért, mert csak a cselekvés elmélkedője, teoretikusa, volt, mert csak a cselekvés utáni vágy élt benne, kápráztatta el a tett, a befejezett tények, a skrupulus nélküli, de logikus erőszak iskolája, egy Borgia Cesare-nek, ennek a biztoskezű, villámgyorsan lecsapó kalandor-államférfi sikerei. Soha senki oly frivol nyíltsággal, de éppen ezért oly tökéletes pontossággal nem dolgozta ki a hatalom elméletét, mint Machiavelli. Zaklatott és kalandor lelkületű századunkban, az új condottierik és Borgia Césarok eme fénykorában napról-napra látjuk a hatalom megszerzésének és megtartásának rafinált eszközeit érvényesülni, de jóformán alig van olyan, amelyet már annak idején Machiavelli bölcs tanácsként nem ajánlott volna a hatalomra törőknek. Kezdve a demagóg jelszavak hirdetésétől és a plebejus érzelmek fitogtatásától, (mert hiszen csak azok értenek az uralkodáshoz, „akiknek a tömeg a barátjuk és az előkelőek köre az ellenségük”), folytatva a hívek és a hatalom segédcsapatainak, az érzelmek esetleges ellanyhulását felfrissítő anyagi támogatásán; bölcsen hozzátette azonban, hogy idegen pénzeket kell felhasználni, mert „másokéból adakozni nem okoz lázongást, sőt inkább hozzád fűz; a magadéból költeni, ez az, ami megöl”), egészen az erőszak, a fegyver, a terror alkalmazásáig - Machiavelli a hatalomra jutás minden múlt és jelen eszközét felsorolja.

De természetesen legtöbbet az erőszaknál, mint a hatalom megtartásának legbiztosabb eszközénél időzik. S ha Savonarola, kit Machiavelli személyesen ismert, egyébként lenézett, s eszelős vallásos demagógnak tartott, azt mondja: „Ha azt mondják nektek, nem lehet Miatyánkkal kormányozni, ne felejtsétek, hogy ezt egy zsarnok mondta, azért, hogy városunkat leigázza, Istentől elszakítsa” - Machiavelli ráolvassa Savonarolára bukásának okát, hogy nem gondolt a néplélek megváltozására, és nem fegyverezte fel híveit, márpedig csak „a fegyveres próféták győznek, a fegyvertelenek elbuknak.” - Kíméletlen racionalizmussal fejti ki a terror elméletét. Kormányozni annyit tesz, mint az alattvalókat olyan állapotban tartani, hogy ne tudjanak, vagy ne akarjanak neked ártani. Evégből az embereket vagy nyugalomba kell édesgetni, vagy meg kell őket semmisíteni, mert „a kisebb bántalmakért bosszút tudnak állani, a nagyokért nem képesek, éppen ezért a támadásnak oly kegyetlennek kell lenni, hogy meg se lehessen bosszulni”. A hatalmat gyakorló ne a vagyonhoz nyúljon tehát, annál kevésbé, „mert sohasem foszthat ki egy embert annyira, hogy ne maradjon nála kés, hogy bosszút álljon”, hanem az élethez, mert „az emberek hamarább elbírják felejteni atyjuk halálát, mint az örökségük elvesztését”. A fejedelem igyekezzen a nép jóindulatát megszerezni, evégből „a jogtalanságokat egyszerre kell véghez vinni, a jócselekedeteket pedig apródonként”, de általában inkább törekedjen arra, hogy féljenek tőle, mintsem, hogy szeressék, mert „az emberek kisebb aggodalommal fogják megtámadni azt, akit szeretnek, mint akitől félnek,mert a szeretet olyan kötelék, ami minden igazi szükségben szétszakad, a félelem azonban, mely a meglakolástól tart, nem múlik el soha”. „Az emberek saját vonzalmuk szerint szeretnek, ellenben a fejedelem akarata szerint félnek.”

A racionális erőszak ezen hitvallását Machiavelli természetesen nemcsak a belpolitikában, de még inkább ajánlja más államokkal való viszonylatban, hiszen a külpolitikában tapasztalhatjuk csak igazán, hogy az önzés kíméletlensége, az erősebb joga, a minden áron való uralom mennyire nem kivétel, hanem szinte törvény és szabály. Az emberiség története, harc és háború, állandó küzdelem története - mondja Machiavelli -, a nemzetek közötti érintkezés lényege nem az árucsere, nem a gazdasági és kulturális összeköttetés, hanem az imperializmus, amikor aztán választhatunk magunk vagy mások imperializmusa között. Üllőnek vagy kalapácsnak lenni, ez a nemzetek sorsa -  hangzik fel Machiavellivela dzsungel „etika” szava, amely talán kielégítheti hatalmas nemzetek, pontosabban: hatalmas nemzetek valóságos, vagy csak bitorolt képviselőinek prédaéhségét, de csak félelmet és elszánt gyűlöletet ébreszthetnek a kis nemzetek szegény fiaiban.

Bármennyire is ajánlja azonban Machiavelli az erőszakot, mint vélt, alkalmas eszközt belső és külső problémák megoldására, ő is felismeri, hogy az emberiségnek két útja van: „Az egyik törvényekkel folyik, a másik erővel; az első emberi mód, a második állati.” Machiavelli azt az utat választotta, azon az úton járt, és azon az úton járókat segítette, amelyet ő is állatinak nevezett, s így érte el, hogy szellemi bálványa lett némely hatalmi rendnek, s ajánlott iskolai olvasmánya a diktatúrák serdülő ifjúságának.

*

In Korunk Szava, 8. évf., 19. szám (1938), 560-562.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.