Ilyen élményszerű könyv például Rudolf Kjellénnek,a nagy északi földrajztudósnak Studien zur Weltkrise című könyve, mely a svéd tudósnak, aki éles logikájú és ragyogó íráskészséggel rendelkező publicista is volt, világháborús cikkeit foglalja össze. Ezek az írások a különféle svéd napilapokban jelentek meg a világháború alatt. A cikkek hangja, tendenciája szinte szenvedélyes németbarátságról tanúskodik. Ez a barátság azonban nem szubjektív előítéleteken, részrehajló elfogultságon épült fel, hanem tudományos vizsgálatainak eredménye, mélyenszántó geopolitikai tanulmányainak felismerései és svéd hazájáért érzett hazafiúi aggodalma sorozta be Kjellént ama ritka számú külföldi személyiségek közé, akik szívvel-lélekkel a központi hatalmak mellett törtek lándzsát. A legtöbb gáncs honfitársai részéről érte németbarát állásfoglalásai miatt. Mint tudóst tisztelték és nagyrabecsülték hazájában, de mint publicistát élesen támadták. Svédország közvéleménye ugyanis a világháborúban az ún. „aktivisták” jelentéktelen csoportját leszámítva, amely követelte Svédországnak a németek oldalán való háborús beavatkozását, és az ércbányatulajdonosok egy részén kívül, akik kitűnő háborús üzleteket kötöttek a német birodalommal, antantbarát volt, mert elhitte, hogy Németország Machtpolitikája világuralomra tör, és a skandináv államok függetlenségét is veszélyezteti.

Miért volt németbarát Kjellén?

Kjellén a közvélemény hangulatával szemben azt hirdette, hogy Svédország érdeke, sőt, az egész európai civilizáció jövője Németország győzelméhez kapcsolódik,mert a wilhelmi[á]nus Németország jelenti a védőfalat és gátat a Svédországot fenyegető veszéllyel szemben.

Aki ismeri Svédország évszázados harcait Oroszországgal, amelyekben a híres poltavai csatában a svédek végül is alulmaradtak, és amelyeket az 1721-es nystadi béke zárt le, visszaszorítva Svédországot a Balti-tenger keleti partvidékéről a nyugatira, aki tudja, hogy már a világháború előtt szó volt arról, hogy a cári Oroszország megtámadja Észak-Svédországot, az úgynevezett Norrlandot, nemcsak az észak-svédországi vasércmezők, arany- és ezüstbányák miatt, hanem főleg azért, hogy megszerezze a rég óhajtott átjárót az Atlanti-óceán felé és  ezzel a Golf-áram miatt állandóan jégmentes észak-norvég kikötőket is, aki tudja, hogy Svédország 1809 óta, mikor Finnországot látszat-autonóm nagyhercegségként bekebelezték a cári birodalomba, állandó aggodalmak között élt hatalmas keleti szomszédjának csillapíthatatlan imperializmusa miatt, csak az tudja felmérni Kjellén hazafias aggodalmainak mélységét és realitását. Ezért volt németbarát, és ezért bocsátotta nagyszerű tollát a központi hatalmak ügyének szolgálatára.

Említett könyvében különösen időszerűek azok a cikkek, amelyeket a geopolitika atyja 1917 áprilisában írt. Szinte elképeszti az olvasót az az előrelátás, az a váteszszerű jövőbetekintés, amely ezekből a cikkekből belénk markol. Ma ennek a három cikknek találóan adhatnánk a Beteljesedett jóslatok címet. De a szavak szaporítása helyett győződjenek meg erről e sorok olvasói, és ezért itt közöljük Kjellén e cikkeinek kivonatát és 1917-ben kelt, és most megdöbbentő módon bebizonyosodott megállapításait.

„Beteljesedett jóslatok”

1917. április 12-én jelent meg az orosz kérdésről szóló első cikk, tehát néhány héttel a Kerenszkij-féle februári forradalom kitörése után. A Kerenszkij-féle forradalmat úgy ünnepelték Európában, mint a demokrácia és az európai parlamentarizmus győzelmét a cári zsarnokság felett. Az orosz forradalom dicsőítésében elöl járt a svéd szociáldemokráciának akkor Európa-szerte ismert vezére, Hjalmar Branting. A nyugati hatalmak szabadkőműves páholyai és egész demokratikus közvéleménye nem titkolt örömmel fogadta a Kerenszkij-forradalom hírét, különösen akkor, amidőn megtudták, hogy a forradalom megszervezésében része volt Buchanan londoni angol nagykövetnek is, és az új forradalmi kormány teljes erővel folytatni fogja az antant oldalán a háborút. Nyugaton az orosz fordulatot ideológiai tehermentesítésként is fogták fel, mert nem volt valami harmonikus együttes a francia szabadszájú Marianne és a medvekucsmás, kancsukás orosz medve házassága. A Kerenszkij-forradalom a házasságnak ezt a szépséghibáját eltávolította.

Kjellén első cikke szembefordul azokkal a liberális szociáldemokrata svéd körökkel, amelyek szintén hangosan lelkesedtek az orosz forradalomért, és azt hirdették, hogy most már vége van annak az évszázados nyomásnak, mely Svédországra Szentpétervár felől nehezedett. Ezek a körök érthető megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy Finnország, ahol a háború előtt az orosz militarizmus a svédek elleni támadás állásait építette ki, felszabadult, és visszanyerte függetlenségét. Úgy vélték, hogy ezáltal olyan ütközőállam került Svédország és Oroszország közé, amely örökre elhárítja az orosz imperializmus veszélyét a Balti-tenger nyugati partja felől.

Kjellén az általános rokonszenv-demonstráció között szkeptikus vagy inkább realista maradt, és csakhamar átvette Cassandra szerepét. Keserűen szemére olvasta honfitársainak, hogy Peer Gynt-szerű álomvilágban élnek. és úgy, mint a nagy északi álomlovag, ők sem akarnak soha odatekinteni, ahol a valóság sivataga terül el.

Az illúziókkal szemben Kjellén szembeszögezi a forradalmak lélektanát. Rámutatott arra, hogy nem volt még olyan forradalom a világon, amelyik nem egy újabb visszalengés után találta volna meg egyensúlyát. Amíg a forradalom első felvonását élik át, vagyis a rombolás felvonását, addig teljes a forradalmi erők egysége. Amint azonban ez a processzus, az ellenállás szakasza befejeződött, és az újjáépítés felvonása kezdődik, ekkor már az egység megtörik. Kjellén szerint ez a természetes fejlődés Oroszországban sokkal rosszabb lesz, mint bármely más forradalomban. Az orosz forradalom ugyanis két erőközpontból indult ki,amelyek egymás között kiengesztelhetetlenek, tudniillik a liberalizmusból és a szocializmusból Ezek - írta - érdektársak addig,amíg a közös ellenséget le nem gyűrik, azonban szívükben máris kutya-macska barátság él, mert eszméik alapvetően szembeszállnak egymással, tehát egy belső harc csíráit rejtik magukban, amely azonnal ki fog robbanni, amint a közös ellenséget megverték.

Ezeket a látnoki sorokat 1917 áprilisában, tehát a bolsevizmus uralomra jutása előtt írta Kjellén. Ugyanebben a cikkében megjósolja, hogy az orosz forradalom egysége csak a szocialista irányzat teljes és kíméletlen győzelme útján érhető el. Minden forradalomnak ugyanis az a sorsa, hogy a legszélsőségesebb irány jusson benne diadalra, amit az orosz esetben előmozdít az orosz népi egyéniség a maga fanatikus és parttalan „sztyeppe-természetével“, altruisztikus, közösségi hajlamaival és kommunisztikus hagyományaival. Az új orosz alkotmány káprázata csak azokat tévesztheti meg Kjellén szerint, akik hisznek abban, hogy az állam nem egyéb, mint az alkotmány. „Éppen ennek a hamis és veszélyes tannak üzentem én a tudományban hadat” - írja említett cikkében Kjellén.

Megváltoztatta-e a forradalomaz orosz lényeget?

Április 13-iki cikkében folytatja e fejtegetéseit. Elismeri, hogy az alkotmány megváltozása az állam életének igazi megváltozásához vezethet. Kérdezi azonban, hogy vajon Oroszország új és más lett-e azáltal, hogy a régi cári abszolutizmust eltörölte? Megváltozott-e 1917. március 13-a után az orosz társadalom összetétele? Vajon ez a társadalom nem áll-e tovább is egy túlnyomó többségű, a lakosság öthatod részét alkotó szervezetlen paraszttömegből, néhány erős nagyvárosi munkásszervezetből, egy vékony rétegű polgári középosztályból, és végül egy maroknyi intellektuelből, amely az egész társadalom felett uralkodik? Kérdezi továbbá: vajon új orosz nép keletkezett-e a forradalom által? Nem ugyanaz a szíve és veséje van-e ennek a félig keleti, passzív, álmodozó, alapjában véve türelmes és szelíd, gondtalan és jószívű népnek? Ez a nép nem jutott nagyobb szervezőképesség birtokába csak azért, mert egy nagyobb szervezési feladatot vállalt magára, mint előtte bármely más nép. Nincs egy cseppet sem több igazi szabadságvágya, vagy nagyobb önkormányzati hiányérzete azóta, mióta egy óriási birodalom felett nyert önkormányzási jogot. A szíve sem változott meg nyugat-európai jellegűvé csak azért, mert vezetői most Nyugat-Európa felé tájékozódnak, és ezt dicsérik. Egy okos ember előre megmondta, hogyha Oroszország egyszer „szabad“ alkotmányt kapna, ez csodálatos rokonságot fog feltüntetni a cárizmussal, és ez most fog majd bebizonyosodni.

És végül az orosz birodalom vajon egy arasznyival is közelebb került-e a forradalom által a világ naposabb oldalához? Nem továbbra is csak egy szabad tenger hullámai csapkodják-e az új Oroszország partjait? Vajon a világtengerekhez való szabad kijárat szükségletét a forradalom másképp elégíti-e ki, amidőn Miljukov ül Szaszonov helyén az orosz külügyminisztériumban?

Kjellén ezután így folytatja: „A masszív tények roppant halmazatát látjuk ezekben, amelyek alapjában véve ugyanazok maradnak, mialatt az államformák külsőleg megváltoznak. Megmaradó faktorokat látunk, nagy szükségleteket és vitális életfeltételeket, melyek minden hatalmon lévőt körülvesznek, és szabad akaratát korlátozzák. Ezt a nagy és lényeges mélységet veszítjük el szem elől, ha azt hisszük, hogy az állam azonos alkotmányos formájával. Minden súlyt az államfő nevére fektetünk - Miklós cár, Miljukov vagy Cseidze -, mint hogyha egyikük mögött épp úgy, mint a másik mögött nem állna ott a szörnyűségesen nagy terület, amelyet Oroszországnak neveznek.

Rettenetes Iván, NagyPéter és Sztálin

Így szemlélve az orosz átalakulást, Kjellén óva intette a svéd közvéleményt, különösen a baloldalit, hogy ne tekintsenek nagyobb bizalommal a forradalmi Oroszország felé, mint ahogy a cári birodalom felé néztek. Az új Oroszország szerinte a cári Oroszországénál tapasztaltabb, és a valósághoz közelebb álló államéletet fog megteremteni. Ezzel tulajdonképpen előre megjósolta Sztálin kérlelhetetlen reálpolitikáját, amely nincs tekintettel sem világnézeti ellentétekre, sem marxi vagy másfajta dogmákra, amely előtt ugyanaz a cél lebeg, mint Rettenetes Iván vagy Nagy Péter előtt: az orosz terjeszkedés előmozdítása. Kjellén már akkor megállapította, hogy a forradalmi Oroszország egyáltalában nem fog kedvezőbb helyzetet teremteni Svédország számára. Nemcsak azért, mert a régi tapasztalat szerint azok, akik hatalmat követelnek, megváltoznak abban a pillanatban, amidőn a hatalmat a maguk számára megszerzik. Az új Oroszország a természet és a történelem ama törvényeinek kényszerítő hatalma alatt áll, amelyek az államegyéniség feletti életét jellemzik. Rámutatott arra, hogy a forradalmi Oroszország az Åland-szigetek birtokában továbbra is arra fog törekedni, hogy a Botteni-öblöt orosz beltengerré változtassa át. A Svédországon keresztüli „északi hídra” Kjellén szerint az új Oroszországnak inkább szüksége lesz, mint a cárizmusnak. „A mi orosz veszedelmünket sohasem jelentette egyedül a cárizmus, és épp ezért ennek bukása nem is fogja azt megszüntetni. Ez a veszély magában Oroszországban rejlik, abban a birodalomban, amely a mi szárazföldünkkel és tengerünkkel összefüggésben van, valamint abban a népben, amelyet mindeddig expanziós szellem hatott át.“

Ismételjük, ezeket a látnoki tehetséggel megírt mondatokat 1917 áprilisában vetette papírra Kjellén, tehát akkor, amikor még a polgári Kerenszkij-forradalom volt az úr Oroszországban. Minden sora ma is igaz, mert döbbenetes módon beigazolták a legutóbbi események. A szovjet hű sáfárjának bizonyult a nagypéteri testamentumnak; nemcsak a Botteni-öblöt akarja átalakítani orosz beltengerré, hanem a balti szerződésekkel máris szovjet beltengerré vált a Balti-tenger. Nagy Péter cár egykori alapítása, a mocsarakból kinőtt Szentpétervár egyre inkább ismét a szovjet birodalom fővárosává készül előlépni Moszkva helyett, ahová a kényszerítő izoláció száműzte a szovjet kormányokat.

A szovjet ma kényelmesen és háborítatlanul tekint ki Oroszország ablakán, a Balti-tengerre. Ezt a Versaillesban leszögezett ablakot a német-orosz szerződés nyitotta ki a szovjet számára.

Kjellén cikkeinek a kis nemzetek számára van egy fontos tanítása. és ez abban áll, hogy kis államok külpolitikája nem igazodhatik a belső rokonérzések és rokonszenvek szélkakasának igazodása szerint, nem kalandozhat el Peer Gynt-i álomvilágba,hanem keményen a történelem, a földrajz és mindenekfelett a realitás alapján kell állnia.

*

In Magyar Nemzet, 2. évf., 247. szám (1939. október 29.), 15.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.