| Update : Wolfgang B. von Lengercke: Anglia - materializmus és vallásosság (1942) |
Wolfgang B. von Lengercke: Anglia - materializmus és vallásosság (1942)
2025.07.15. 12:42
„A fölénybe kerülő gépezet gyötör és ijeszt; viharként hömpölyög felém, lassan, lassan; de már irányt vett, jönni fog és lecsap…”
(Goethe: Wilhelm Meister vándorévei)
I.
A jelen nagy, meghatározó kérdéseit sokféle perspektívából lehet vizsgálni. Ennek mélyebb gyökereit csak azok ragadhatják meg, akik felismerik, hogy a XVIII. század elején az áthagyományozott politikai és etikai eszmék mellé egy új, történelmet alakító erő is felsorakozott: az iparosodás.
Az európai politikát ezen időszakot megelőzően alapvetően a dinasztikus, dogmatikus vagy nemzeti [jellegű] hatalmi harcok határozták meg. A gazdasági súlypontok még mindig meglehetősen egyenletesen oszlottak meg, és nagyrészt önellátóak voltak. Nem hordozták magukban azt a katasztrofális dinamikát, amely a 20. században szétszakította a régi Európa kulturális szövetét, hogy aztán az utilitarista-internacionalista gondolkodásba taszítsa azt.
A közelmúlt európai történelmének vizsgálata, figyelembe véve a gépek növekvő hatalmát, nem mentheti fel az angol népet e folyamatban játszott kataszrofális szerepe alól. Megmutatja nekünk, németeknek az immáron majdnem harminc éve tartó szabadságharcunk valódi gyökereit.
II.
Míg Franciaország dinasztikus katolikus politikája az 1648. évi vesztfáliai békében Németország teljes feldarabolásával, az erőegyensúly képlete alapján vívta ki kontinentális fölényét, ez a koncepció a spanyol örökösödési háborúval (1701-1714) egyértelműen bekerült az angol politika gondolkodásmódjába. A sziget népe, amely mindig is olyan államban élt, amelynek természetes határait a tenger képezte, egyre inkább tudatára ébredt geopolitikai szempontból előnyös helyzetének a kontinenssel szemben. A Cromwell vezette nagy forradalom (I. Károly 1649-es kivégzése) volt Anglia utolsó, túlnyomórészt vallásilag dogmatikus cselekedete. E szerkezet különösen a brit nemzeti karakter sajátosan dualista összetételét tárta fel. A vallási mozzanat, az a szigorú puritanizmus, amely Cromwellt és „vasbordájúit” éltette, már megmutatta a vallási-ideális és a világi-gyakorlati gondolkodás ama jellegzetes keverékét, azt az istenfélelemtől csöpögő, ködös frazeológiát, amely nekünk, európaiaknak oly furcsának tűnik. A bibliai és az államférfiúi gondolkodás keresztezése ez, mely nem sokban különbözik a jezsuitizmustól. Ebből a szempontból Cromwell kétségkívül a katolikus politika Luther utáni egyik legerősebb ellenfelének bizonyult. A szigeten ugyanis a protestantizmus (csakúgy, mint százötven évvel később a hatalmi egyensúly fogalma) más értelmezésre talált, mint korábban a kontinensen. Cromwell szemében [mindez] meglepően gyorsan alakult át valódi politikai-hatalmi eszközzé, amelynek kereskedelmi célja a protestáns államok világszövetségének létrehozása volt a katolikus államokkal szemben. Amikor a hollandok megtagadták, hogy politikai-, hit- és kereskedelmi unióra lépjenek Angliával, a keresztény államférfi Cromwell 1651-ben kiadta a Navigation Act-et. Ettől kezdve a brit kikötőkbe érkező és onnan induló árukat csakis brit hajókon lehetett szállítani. Ez keményen sújtotta az akkor teljhatalmú holland tengeri kereskedelmet. Az ebből eredő háború bizonyult az első világkereskedelmi háborúnak. Cromwell szolgáltatta az első példát a vallásilag gyakorlatias imperializmusra - a mai Amerikai Egyesült Államok pedig valószínűleg az utolsót.
Cromwell után Anglia egy másik olyan államférfit is adott a világnak, aki a vallásos és a gyakorlati gondolkodás e sajátos keverékével magas fokon volt felvértezve: Gladstone-t. Egy példa: „Anglia vezető szerepet vállalt a természet technológia révén történő meghódításában, az új közlekedési eszközök feltalálásában; élen járt a gazdaság felszabadításában; egy új korszak hajnalát hozza el, amely nemcsak gazdasági fejlődésben, nemcsak statisztikai táblázatokkal bizonyítható eredményekben gazdag, de még gazdagabb olyan eredményekben, amelyek elősegítik és megszilárdítják az osztályok, sőt, amint azt reméljük, a nemzetek egyesítését a Föld egész felszínén”. [1] E szavakat Gladstone mondta a brit parlament előtt a XIX. század közepe táján. Nem más ez, mint egy keresztény államférfi filantrópiába burkolt ajánlása a brit típusú világkereskedelem előmozdítása érdekében. Nem lehet eltagadni Gladstone-tól - sem Cromwelltől - a vallásos érzelmeket, de ők mindenekelőtt materialista angol államférfiak voltak.
III.
A középkor alkonyán, amikor a féltve őrzött katolikus hitdogma és vele együtt a skolasztika az ébredező humanizmus nyomása alá került, Nyugat-Európában, Angliában és Franciaországban mintegy 100 évvel Luther után a materializmus újjászületése következett be. Descartes, a francia matematikus és filozófus, mondta ki a jelentőségteljes mondatot: „Gondolkodom, tehát vagyok”. Angliában a terepet már Roger Bacon (1214-1294) előkészítette, aki évszázadokkal korábban azt mondta: „A könyvek tanulmányozása túl sokáig tartotta távol az ifjúságot a természet tanulmányozásától”.
Bacon az elsők között volt a tudományos kísérletezés és az elfogulatlan megfigyelés híve, amiért a katolikus egyház haragját is kivívta. Angliában ekkor csírázott ki a „materialista filozófia”; „nem kétséges, hogy az ország óriási fellendülése szorosabban kapcsolódik a filozófusok és természettudósok tetteihez Bacontól Hobbes-on át Newtonig, akárcsak a francia forradalom Voltaire felemelkedéséhez. De éppoly könnyű figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a filozófia, amely beleolvadt az életbe, közben feladta önmagát”. [2]
„Bár a modern materializmus először Franciaországban tűnt fel (mint filozófiai rendszer! - szerzői megjegyzés), mégis Anglia volt a materialista világnézet klasszikus országa. Itt a terepet már Roger Bacon és Ockham előkészítette. Bacon, akinek szinte semmi sem hiányzott a materializmus eléréséhez, csak egy kicsivel több következetesség és világosság, teljes mértékben korának és nemzetének embere volt. (...) A vallásos hit és a materializmus sajátos keveréke Angliában mind a mai napig fennmaradt. (...) Ahogyan az angol nemzeti szellem a materializmus felé hajlik, úgy a franciák kedvenc filozófiája eredetileg nyilvánvalóan a szkepticizmus volt. A jámbor Charron és a világpolgár Montaigne egyetértenek a dogmatizmus aláásásában. (...) A szkeptikus mozgalom befolyása Franciaországban olyan erős maradt, hogy még a XVIII. század materialistái közül is azok, akiket a legszélsőségesebbnek és leghatározottabbnak neveznek, messze eltávolodnak Hobbes zárt rendszerétől, és vallási materializmusukat szinte kizárólag arra használják, hogy kordában tartsák a vallásos hitet.” [3]
E két nép nemzeti szelleme tehát különböző módon dolgozta fel ugyanazon eszmét. Franciaország a felvilágosodáson, a forradalmon, Napóleonon és 1848-on keresztül jutott el az emberi testvériség szocialista frázisának megfogalmazásáig; Anglia továbbra is Adam Smith nemzetgazdaságának csapdájában ragadt, és a világkereskedelem, a liberalizmus, valamint a korlátlan iparosodás útján lépdelt.
IV.
A francia függetlenségi háborúk kezdetén Anglia lakosságát körülbelül 14 milliósra becsülik, Napóleon 1815-ös legyőzése után pedig már 19 milliósra. E népességnövekedéssel a sziget biológiai súlypontjának döntő eltolódása következett be az állandó szigetterületen belül. Míg korábban a déli és délkeleti területek számítottak a mezőgazdaság központjának és a nemzet magjának, addig az iparosodás kezdete óta [a gőzgép (1770), a fonógép és a mechanikus szövőszék feltalálása] ez a terület folyamatosan Midlands és a sziget északi része felé tolódott el. A jelentéktelen falvak nagyvárosokká vátlak; Liverpool, Manchester és Birmingham újjáéledt. A háború és Napóleon kontinentális blokádja üvegházhatásként gyorsította fel ezt a növekedést; az európai konkurencia hosszú évekre teljesen megszűnt, de a világ többi részével folytatott kereskedelem mégis nyitva maradt a sziget számára.
1812-ben az első gőzhajó kihajózott a Clyde [folyón], 1824-re pedig a gőzüzemű hajók száma már 126-ra nőtt. Ez elkerülhetetlenül vezetett a „gyomor felháborodásához a Gőzkirály uralmával szemben”; a jól kereső kereskedők és gyárosok száma óriási mértékben megnőtt, ugyanakkor a vidékről a gyárakba áramló munkások megalázó életet éltek. Megkezdődött az urbanizáció. Az 1811-es népszámlálás már azt mutatta, hogy a kereskedelemben, az iparban és a hajózásban dolgozók száma messze meghaladta a mezőgazdaságban foglalkoztatottakét. Alapvető gondolkodás-béli és az érzelmi paradigmaváltás ment végbe; a régi Wigh és Tory, azaz „progresszív” és „konzervatív” kifejezések gyakran teljesen eltérő programokat takartak a bekövetkező tulajdonosi szerkezetváltozások miatt. Az ország korábban oly szilárdan kijegecesedett belpolitikai struktúrája az új körülmények nyomására megváltozott. A külpolitikai gondolkodás már nem dinasztikus-merkantilista vonalak mentén haladt, hanem - Amerika elpártolása és a gépek által termelt javak bősége miatt - haszonelvű, szabadkereskedelmi értelmet nyert. Ez új, döntő lendületet adott a modern világtörténelemnek. Az ipar perpetuum mobile-ja mozgásba lendült!
Egy ilyen jelentős fejlődést azonban a számok szemléltetik a legvilágosabban. Az iparosodás kezdetben serkentette a népesség növekedését. Anglia és Wales 1700-ban 5.475.000, 1801-ben már 8.892.500 embert számlált, szemben Skóciával, ahol 1.608.400, és Írországgal, ahol 5.395.500 főnyi lakos élt. Mivel Anglia és Wales a nyersanyaglelőhelyeik miatt az angol iparosodás fő területévé váltak, a népesség továbbra is ott növekedett a legintenzívebben. 1851-re már elérte a 17.927.600 főt; Skóciában ugyanekkor 2.888.700, Írországban pedig 6.552.400 fő élt. Ez a gyors növekedés természetszerűleg élelmezési problémát okozott. A sziget mezőgazdasága nem volt képes ennyi embert élelemmel ellátni, különösen, mivel a munkaerőt titokban a gyárakba irányították. Ennek kül- és belpolitikai következményei is voltak, mivel a sziget élelmiszer-ellátása egyre inkább Európába és a tengerentúlra helyeződött át. Végül is Kanadának és Ausztráliának kellett biztosítania az angolok hús- és gabonatáplálékának nagy részét. 1937-ben Angliában és Walesben már 41.031.000, Skóciában pedig 4.979.500 lakos élt. Az angol adatok tanúsága szerint 151.105 négyzetkilométernyi területen 1931-ben már 272,8 ember jutott egy m²-re. Nagy-Britannia 64, 100.000 főnél nagyobb lakosú nagyvárosából 58 Angliában és Walesben, 4 Skóciában, valamint egy-egy Észak-Írországban és Írországban található. London lakosainak száma 1800-ban 856.000, 1850-ben 2.363.000, 1900-ban - a külvárosokat nem számítva - 4.536.000 volt; a külvárosokkal együtt pedig 6.581.000, míg 1938-ban 8.700.000. [Az angol adatok szerint] Birmingham az egyetlen város, amelynek lakosa meghaladja az egymillió főt (1.041.000); de ez nem sokat jelent, hiszen egész Anglia és Wales, a maga 58 nagyvárosával szinte egyetlen városnak nevezhető. Ki kételkedne abban, hogy ez az összezsúfoltság alapvetően befolyásolta az emberek életszemléletét, élet- és gondolkodásmódját? Anglia és Wales lakosságának túlnyomó többsége bizonyára egészen más érdeklődési körrel rendelkezett, mint Skócia és Írország többi része!
E tényekből azonban az a józan gazdasági következtetés vonható le, hogy a sziget kontorjaiban és a gépek mögött dolgozó, folyamatosan növekvő milliók nemcsak a fogyasztók hatalmas tömegét képviselték, akik számára a világ minden - brit és nem brit - tájáról nyersanyagokat vagy félkész termékeket importáltak, hanem e millióknak a javak azon részét is nyereséggel kellett értékesíteniük a szigeten kívül, amelyet nem ők maguk fogyasztottak el. Nagy-Britannia külkereskedelmi mérlegének felületes áttekintése is megerősíti ezt, de azt is mutatja, hogy miközben a belföldi fogyasztás az elmúlt években állandó maradt, az export folyamatosan csökkent, mert Nagy-Britannia már régen megszűnt a világ egyetlen ipari hatalma lenni.
Nagy-Britannia áruforgalmi fizetési mérlege lassan, de feltartóztathatatlanul egyre passzívabbá vált. Nagy-Britannia egyre többet importált, és egyre kevesebbet exportált. Egy olyan ország számára, amely a feldolgozóipari termeléséből él, mint például Németország, ez gyorsan a nemzetgazdaság komoly aláásásához vezetett volna, Anglia számára azonban ez csak az érdekek eltolódását jelentette. Míg egykor a világ gyárosa volt, most nyersanyag-beszállítóvá vált, és jelentős külföldi tőkebefektetéseinek köszönhetően a megélhetését is biztosította. A hajózási bevételek többlete és a tengerentúli tőkerészesedésekből származó nettó jövedelem ellensúlyozta az inaktív angol kereskedelmi mérleget. Csak 1900 körül döbbent rá a brit ipar, hogy veszélyesen lemaradt.
V.
Az események imént leírt lefolyása elkerülhetetlenül megszabta az angol Európa-politika főbb vonalait. Az első prioritás a világkereskedelem volt. A második az európai nemzetek Angliától való függőségének fenntartása azáltal, hogy bevonják őket ebbe a világkereskedelembe; mivel saját iparuk már nem volt elég erős, támogatták az európai országok iparosítását, hogy növeljék a nyersanyagfogyasztásukat. Harmadszor, annak érdekében, hogy egyetlen nemzet se válhasson túlságosan erőssé, a politika a hagyományos egyensúly értelmében a gyengébbeket támogatta az erősebbekkel szemben; negyedszer, a világ összes kereskedelmi útvonalát nyitva kellett tartani egy felsőbbrendű angol tengeri hatalomnak, amely még a háború kockázata ellenére sem engedhette meg egyetlen rivális felbukkanását sem.
Azoknak az államoknak, amelyek nem rendelkeztek saját nyersanyagokkal, csak munkaerővel és nagy népességgel, mint például Németország, kellett a legszorosabban belegabalyodniuk ebbe a hálóba, ha magas életszínvonallal rendelkeztek. S melyik nemzetnek nincs joga ilyen javak birtoklására? Ezért bizonyultak Németország rövid életű gyarmati birtokai mindig is szálkának bizonyos angol körök szemében. Az 1850 és 1890 közötti időszakban Németország külkereskedelme mintegy 1,4 millió márkáról 7,7 millió márkára nőtt, és így Németország teljes részesedése a világkereskedelemben mintegy 8 százalékról 12 százalékra emelkedett. 1913-ig Németország ezt a részesedést a legerősebb angol erőfeszítések ellenére is megtartotta. Ezzel szemben Anglia részesedése a világkereskedelemben 1913-ra ismét 15 százalékra csökkent, míg 1850 és 1860 között 25 százalékra emelkedett.
1898 tavaszán Sidney Whitman angol író, aki már korábbról ismerte Bismarckot, megkérdezte az idős herceget, hogy miként lehetne javítani az angol-német kapcsolatokon. Bismarck a veje, Rantzau gróf szavaival válaszolt: „A herceg sajnálja, hogy a Németország és Anglia közötti kapcsolatok nem lehetnek jobbak, mint amilyenek jelenleg. Sajnos nem ismer erre semmiféle orvosságot, mivel az egyetlen ismert megoldás, azaz a német ipar megfékezése, nem lenne túl hasznos.” [4] A válaszban rejlő irónia éppoly világos volt, mint a kereskedelmi féltékenység azonosítása az ellenségeskedés okaként és vezérfonalaként. Anglia a német ipari hatalom ellensége volt és az is maradt: egy veszélyes ellenfél, akinek keze a [németek] torkán volt, mert a világ legfontosabb nyersanyagterületei felett rendelkezett!
Versailles-ban Anglia és Franciaország megalkotta a modern vesztfáliai békét. A birodalmat nem területileg osztották fel kis és apró fejedelemségekre, hanem megfosztották a gyarmataitól és a külföldi tőkebefektetésektől, Elzász-Lotaringiától, következésképpen a keleti mezőgazdasági bázis legértékesebb részeitől, miközben a nehéz- és feldolgozóipart érintetlenül hagyták. Szellemi fronton azonban a feldarabolást sokkal tovább vitték. A pártrendszer és a parlamentarizmus támogatásával más szinten [ugyan, de] egy új 1648-at valósítottak meg. Prokrusztészi ágy volt ez, amelybe Németországot beletuszkolták; hagyni akarták, hogy a saját iparában fulladjon meg. Ez sikeres is lett volna, ha még mindig az a régi típusú világkereskedelem állt volna fenn, amelyben a megmaradt birodalom olcsó termelőnek és készséges adófizetőnek bizonyult a lehető legkevesebb belföldi fogyasztással.
Nem vagyunk annyira kicsinyesek, hogy az események menetét szándékos cselekedetként rekonstruáljuk. Miután az angol nép egyszer belekeveredett az anyagi folyamatok dinamikájába, semmit sem tettek azok lelassítására. Ez vezetett a világháborúhoz, majd az egész világgazdaság megrendüléséhez, végül Németország és Olaszország felszabadító harcához.
VI.
Angliában megfigyelhettük az eredetileg erős vallásosság átalakulását ulililarista gondolkodássá. Ahogy egyre erősebben és kérlelhetetlenül közeledett az oksági célszerűség felé, a korábbi vallásosság erői ismét hallattni kezdték a hangjukat. A XIX. században a politikai felszín alatt reformációs küzdelmek zajlottak egy olyan államegyházért, amely a szokásaiban is emancipálódni kívánt Rómától, és új filozófiai-vallási gondolatrendszerek alakultak ki.
A „cant” egy eredetileg vallásos gondolkodásmódot jelent, amely a növekvő materialista imperializmus követelményeinek megfelelően sekélyessé válik. Úgy jelenik meg, mint Isten megbízatása az angolok számára, hogy harcoljanak a „szabadságért”, különösen annak konkrét formájáért, a „szabadkereskedelemért”. Így a szigeten - mint valami lombikban - egy új, materialista jellegű államfilozófia alakítottak ki. A szabadkereskedelem és a birodalom, az emberi jogok és az imperializmus eszméje sajátos világnézetté olvadtak össze, amely a hatalmi akarat számára megadta a szükséges szellemi útmutatást. Mindamellett itt-ott egyértelműen látható egyfajta „heterogenitás”, valamiféle ellentmondás. Ez különösen igaz akkor, amikor a történelem folyamán az erkölcsi elvek égbekiáltó megsértése történik: Indiában, a búr háborúban és Írország elnyomásában.
A XIX. század második felében ezek az ellentétek hátborzongatóan élénken testesültek meg Gladstone és Disraeli személyében. Az előbbi keresztény államférfi volt, az utóbbi zsidó tory. Az egyik az államot és az egyházat akarta erkölcsi egységbe olvasztani, hogy egy új vallási hatalmat alkosson, [míg] a másik szellemi agilitással kápráztató imperialista volt. Gladstone-t lenyűgözte Anglia iparosodó történelmének dinamizmusa. Disraeli, ez a hol liberális, hol buzgó tory, ragyogó retorikával és krizantémmel a gomblyukában leplezte le a korábban extrém reakciós toryizmust, sőt „demokratikusan” átalakította azt, hogy annál kényelmesebb imperialista legyen; könnyedén megtalálta azokat a megfogalmazásokat, amelyeket a kereskedő és iparilag érdekelt többség hallani akart. Eközben ellenfele, Gladstone Istennel birkózott, és megbuktatta az imperialistát azzal, hogy a szolid családapa szemszögéből pusztító kritikának vetette alá annak pénzügyi gazdálkodását. De hosszú távon egyiknek sem volt haszna. Amikor az „öreg zsidó”, ahogy Bismarck az 1878-as berlini kongresszuson a belső körökben Disraelit nevezte, hazatért Berlinből, Gladstone már előre látta a végkifejletet. Akkoriban tisztánlátóan beszélt arról, hogy az Egyesült Államok a nem túl távoli jövőben meg fogja előzni Angliát. „Nincs hatalmunk, és nem áll szándékomban morogni e kilátás miatt. Ha Amerika fölénybe kerül, akkor azt az erősebb jogán teszi majd.”
E felemelkedés nem történt olyan gyorsan, ahogyan azt Gladstone jósolta. A világ még mindig túlságosan az angol szellemi beálítottság bűvkörében élt. Angliának még azt is sikerült elérnie, hogy egy globális koalícióval legyőzze Európában a feltörekvőben lévő riválisát. De túlságosan is sokat nyert. A császári Németország elpusztításával még azt a liberális-keresztény értelmiségi réteget is megsemmisítette, amely a német lélek népi erejét [Volkskraft] még kordában tartotta. Ahelyett, hogy kompromisszumra törekedett volna vele, [Anglia] inkább a rokon ívású Egyesült Államok karjaiba vetette magát. Ez lett a védőbástyájuk Európával szemben. Önálló történelmi hatalomként [Nagy-Britannia] a süllyesztőbe került. A még mindig birtokában lévő vallási erők már nem csupán a saját, álcázott materializmuát szolgálják, hanem egyúttal az USA teljesen szekularizált materializmusát is.
Pongrácz Alex fordítása
*
[1] Rudolf Craemer: Gladstone als christlicher Staatsman.
[2] Lange: Geschichte des Materialismus.
[3] Lange: Geschichte des Materialismus.
[4] Graf Ernst zu Reventlow: Von Potsdam nach Doorn.
*
In Zeitschrift für Geopolitik, 19. évf., 2. szám (1942), 68-73.
|
Súgó
