| Update : Arthur Moeller van den Bruck: A fiatal népek joga (1919) - Részlet |
Arthur Moeller van den Bruck: A fiatal népek joga (1919) - Részlet
2025.07.02. 08:01
A béke megszervezése
„A béke azt bizonyítja, amit a háborúban elértek.” (Theodor Däubler)
I.
A fiatal népek joga. Wilson csak akkor lesz képes megteremteni az általa kívánt igazságosságot, ha sikerül különbséget tennie „jog” és „jog” között. Csak akkor talál kiutat a [különböző] nézőpontok zűrzavarából, ha sikerül a tizennégy pontját - amelyek eddig csak séma és doktrína szintjén fedték le a világháború problematikáját - egyetlen, minden kérdést eldöntő nézőpontba foglalni: ha az öreg népek előjoga mellett - amelyet a régi népek már régóta tudnak a maguk számára biztosítani - a fiatal népek jogát is áttöréshez segíti - mint a [jelen] kor és a jövendő legszükségesebb, legfontosabb és legproduktívabb népeinek jogát, amelynek kezétől és agyától minden nép, még ha ma nem is akarja beismerni, a jövőben valamiképpen függni fog.
Az egyik [jog] az idős népek joga. Egy másik [jog] a fiatal népek joga. Mindkettő csak az életet teremtő egyensúly értelmében egyeztethető össze. A fiatal népek ezt az életet követelik az öreg népektől. Ez az ő igazságuk. Ez nem az öreg népek igazsága. Itt, a megteremtendő igazságosság előtt, Amerika ügye különbözik az antant ügyétől: az önzetlenség, amely mellett Wilson elkötelezte magát, különbözik attól az önzéstől, amelyre a Nyugat készül.
Az idős népek jogigénye. Az antant soha nem bizonyult [valós] szövetségnek - bármennyire is igyekeztek államférfijai fenntartani a közös eszmékből fakadó közös cél látszatát. Az antant egyre inkább a fiatal népek elnyomására szolgáló kényelmi szövetséggé vált - ahol a Nyugat maga is igénybe vette a fiatal és kis nemzeteket, ott rájuk erőltette önnön eszméit, és megpróbálta megtéveszteni őket a saját problémáikat illetően. Eközben a szövetséges államok mindegyike a maga sajátos céljait követi - nem anélkül, hogy ez a koalíció is szembesülne azzal a lehetőséggel, hogy úgy végződik, amint minden [m,ás] koalíció [is] végződött: az érdekek összeegyeztethetetlenségével, amely végül azelőtt vezet széteséshez, hogy biztosítanák a zsákmányt. Ám egyelőre ezek az ellentmondások rejtve maradnak. A kölcsönös hátrányok valószínűségét ideiglenesen félreteszik. A jövőbeli súrlódások veszélyét egyelőre figyelmen kívül hagyják. Csak a cél marad ugyanaz, ami nem más, mint a Föld felosztása az agg népek javára.
Valójában az az üzlet, amelyre a világháborút fel kívánják használni, csak akkor lehetséges, ha az a fiatal nemzetek kárára hajtják végre: nincs más alternatíva. Minél nagyobb [kiterjedésű] az ellenséges ország, annál jövedelmezőbbnek tűnik a kapzsi szemek számára. De még a kisebb népek földjei is bekerülnek a hatalmas fosztogatás hatókörébe. A régi népek kapzsisága és önzése zavaros és erőszakos módon viharzik át a küszködő, szenvedő és gyakran még mindig oly törékeny világon, amelyben a nemzetek és nemzetiségek igyekeznek megtelepedni, hogy kihasználják az újjáépítést szükségszerűen megelőző összeomlást. Anglia szokásához híven továbbra is hídfőállásokat és tengeri védműveket épít ki széles e világon. A Közel-Kelet terrénumát magába foglalja, Közép-Ázsiába behatol, Oroszországot pedig körülveszi. Franciaországnak és Olaszországnak el kell tűrni, hogy Anglia ugyanúgy bekerítse a Földközi-tengeren, amiként Oroszországot bekerítették a Fekete-tengeren. De Franciaország és Olaszország ezt figyelmen kívül hagyja, abban a reményben, hogy függetlenségük feladásának jutalmaként kétszer, háromszor annyit nyerhetnek a szárazföldön, mint amennyit a tengeren veszítenek. Franciaország inkább megújítaná a Rajnai Szövetséget, így biztosítva magának a német birodalmi területek napóleoni részét. Olaszország nem a nyelvi határt, hanem a vízválasztót részesítené előnyben azzal a mércével, amelyhez igazodva az igényein túl igyekszik terjeszkedni; ám ezt csak addig a pontig tudja érvényesíteni, ahol a tiroli olasz nyelvterület éles ellentétbe kerül a némettel, valamint az illíriai a szlávokkal. Az öreg népek úgy vélik, hogy a nemzetiségi elv, amelyre egyébként az önrendelkezési jog nevében oly buzgón hivatkoznak, nem lehet akadálya a politikai törekvéseiknek. Ezek a vágyak soha nem tévesztik szem elől az indítékokat. Minden speciális eset megtalálja a maga különleges igazolását. Legyen szó akár a Római Birodalom katonakolóniáiról és alpesi tartományairól, amelyek határvonalait a béke megkötésekor meg kívánták újítani, akár a Karoling Birodalom francia alkotássá alakításáról, amelyhez valójában a komplett nyugatnémet terület tartozik - a történelmi képzelet minden ősi mozaikja elegendő ahhoz, hogy szükség esetén a térképen is igazoljon egy hódítást, még ha az egy Atlas antiquus-ból származik is. Soha nem maguknak az országoknak a szükségleteből, vagy a fiatal népek hagyományaiból, vagy abból a természetes irányból indulnak ki, amelyben ezek létfontosságú szükségletei fekszenek.
II.
A „nemzetek egyenlősége”, ahogy Wilson feltételezi, éppoly kevéssé létezik, mint a jogaik egyenlősége. A nemzetek csak abban bírnak jogegyenlőséggel, hogy érvényesíthetik a sajátos jogaikat: az öreg népek öreg nemzetként, a fiatal népek pedig fiatal nemzetként.
Az annexiók. Az idős népek ma már jóllakottak. Joguk van ahhoz, hogy élvezzék a jóllakottságukat. Franciaországnak egyszerűen nincs akkora népe, hogy megtöltse az új szerzeményeket. Vajon igazságos lenne-e, ha egy Németországgal azonos területi kiterjedésű, de feleakkora népsűrűségű országot területszerzések révén bővítenének tovább? Mindazonáltal Franciaország a jövőben, más szerzeményei mellett, Anglia kegyelméből további földdarabokat festhet francia nemzeti színűekre a Földközi-tenger partján, ami természetesen nem változtatja át a franciákat rossz gyarmatosítókból jó gyarmatosítókká. Olaszországnak, mint félig fiatal római kori országnak, Franciaország helyett legalább lehetősége és joga lenne arra, hogy nagyszámú kivándorlóit olyan befogadó országokba küldje, mint Tunisz és Algír, amelyek közvetlenül a kikötőin kívül helyezkednek el; ehelyett Olaszországnak meg kell elégednie a délszláv szomszédsággal, amely Ausztria helyét veszi át, és itt, amennyiben hagyják, hogy a keleti Adriai-tengerre vonatkozó szándékait megvalósítsa, természetesen kezdettől fogva akadályozni fogja a fiatal illír állam természetes fejlődését. Németország, amelyet a japánok a háború előtt megerősítettek abban, hogy Kiautschou [területén] egy európai mintagyarmat megteremtőjéről van szó, a háborúból azzal a hírnévvel került ki, amelyet különösen a brit propaganda tudott ráaggatni, tudniillik, hogy egyáltalán nincs tehetsége a gyarmatosításhoz, következésképpen semmilyen gyarmatosítási lehetőséget nem érdemel. Európában azonban, ha a békét valóban az előre felvázolt doktrína szerint akarnák kikényszeríteni, mindenütt olyan országok és városok válnának életképtelenné, amelyek eddig életképeseknek bizonyultak, és nagy, egészséges gazdasági összefüggések hatálya alá tartoztak, legyen szó akár Elzászról vagy Poroszországról. A kapcsolatok megszakadnának, a közlekedés leállna, az élet darabokra szakadna. A világháború eredményeként nem valósulan meg sem a Wilson által hirdetett igazságosság, sem a Nyugat által oly szívesen hangoztatott haladás. A politika nem akarhatja megváltoztatni azt, amit a természet meghatároz. Anglia természetesen mindkettőt figyelmen kívül hagyja, mert a semmibe vétel nemes egyszerűséggel az ő politikája és természete. Anglia a világ összes bekötőútjának birtokában fog kilábalni a háborúból. Gúnyosan azt fogja állítani, hogy a tengerek szabadsága, amelyet Amerika eredetileg Angliával szemben ígért érvényesíteni, éppen ettől a birtoklástól, tehát az összes kulcsfontosságú pont brit kézben tartásától függ. S ha lehetséges, egyáltalá nem fog szót ejteni azokról a hatalmas földterületekről, amelyek ezekhez a kulcspontokhoz, mint új szerzeményekhez kapcsolódnak. Ezeket hallgatólagosan fogja birtokolni.
Az ellentmondások. Wilson valószínűleg azokat az ellentmondásokat közelíti meg, amelyeket jogfelfogása - még ha az saját szövetségeseinek jogi kibúvója is - a valósággal szemben hagy. De ezeket olyan szavakkal fejezi ki, amelyekből az is kiderül, hogy ő maga a nyugati hatalmak szméinek rabja, ekként közvetve támogatja a szándékaikat. Nem a népek fiatalságáról és koráról, hanem [azok]gyengeségéről és erejéről beszél. Ő azt mondja: „E háború a kis nemzetek jogainak semmibe vételében gyökerezik, amelyekből hiányzott az egység és az erő a saját követeléseik, saját nemzetiségük és saját politikai életformájuk érvényesítéséhez”. Nem: a háború gyökerei a fiatal népek elnyomásában rejlenek, különösen akkor, amikor már erős népek voltak, amelyek a fejlődéshez való jogukat követelték, amelyet kellemetlennek, sőt fenyegetőnek tekintettek, és amelyet ezért tanácsos és érdemes volt megtámadni. Ha a háború az antant akarata szerint - és Wilson akarata ellenében - zárulna, úgy a fiatal népek jogainak deklarált és állandósult semmibevételével érne véget. Wilson beszél „azon nemzetek elégedettségéről, amelyeknek a sorsa a tét”, tehát a fiatal nemzeteket is beleérti ebbe. És az alábbiakat ígéri: „Csak az a béke a helyes lelkiállapot, amelynek elve a közös haszonban való közös részvétel”. A fiatal népeknek tett eme ígéret azt feltételezi, hogy hatalmuk és a szabad rendelkezési jog birtokában maradhatnak: hogy kilábalnak a háborúból, és a békébe a hatalmi szférából fakadó megfelelő mozgástérrel léphetnek be: az öreg népek az öreg népek jogával; a fiatalok pedig a fiatal népek jogával. De nem az ígéret számít, hanem annak megvalósítása. És nem a Wilson által ígért béke betűjén, hanem az általa megvalósított béke szellemén múlik majd, hogy a Nemzetek Szövetségével vagy anélkül valósul-e meg az a „szervezett közös béke”, amely az ő világcélja. A béke megszervezése azt feltételezi, hogy az élet szervei a hozzájutnak az őket illető jogokhoz: hogy az öreg népek koruk révén, a fiatal népek pedig ifjúságuk révén vesznek részt benne: hogy a fiatal népekben erőteljesen jelen lévő tehetség, elszántság, vállalkozó szellem és a népességnövekedés megkapja természetes kiváltságát, és politikai előjogként ismerik el.
Liberális külpolitika. Ha a Nyugat sokat magasztalt józan esze képes lenne arra, hogy ne az előnyöket keresse, hanem az értékekben és értékkülönbségekben rejlő ok szerint ítéljen, akkor mindenekelőtt népek és nemzetek között kellene különbséget tennie, és a fiatal népek ügyét a sajátjává emelnie. Ha a liberalizmus, mint a Nyugat eme értelmének pártja, képes lenne komolyan venni az emberi haladásról alkotott elképzelését, amelyet sajnos mindig csak az emberiség kis, nem pedig nagy lépéseihez mér, akkor mindenekelőtt a szabadságot, a fejlődés lehetőségét, a fiatal népek számára a minden emberi feladathoz való hozzáférést követelné. Ragaszkodna ahhoz, hogy a nemzetek nagy versenyében, amelyből a háború kitört, a háborús tapasztalatok után végre a hatékonyság legyen a döntő tényező egy nép megítélésében, és hogy a béke megkötésekor az értékesebb nemzetektől ne fosszák azt a jogot, amelyet a kevésbé értékeseknek biztosítanak.
Szocalista külpolitika. De úgy tűnik, hogy olyan doktrínákkal, amelyekhez a liberalizmus tanai elvileg tartoznak, s amely hajlamos egy jelenséget az eszmében, megragadni, de sohasem problémaként, minden követelés, a legtermészetesebb és a legtermészetellenesebb is igazolható, de egyetlen észszerű [követelés] sem valósítható meg. Most a szocializmusnak is ezt a feladatot kell felvállalnia, és ahogyan a népek közötti életalapot akarja megteremteni, úgy kell megteremtenie a népek közötti egyensúlyi viszonyt is. A feladat elég nehéz a szocializmus számára, hiszen nem szokott külpolitikai gondolkodáshoz, és be kell pótolnia azt, amit elmulasztott. Nemzetközi szinten gondolkodott, de nem világpolitikában: a népért, nem a népekért. Pedig a feladat teljes egészében a szociális program vonalán áll, amely csak alépítményében kollektivista, de amelyet személyre szabottan kell végiggondolni és a végsőkig megvalósítani. Még a népközösségben sem szűnnek meg a népek személyiségek lenni, mint ahogy az emberek sem veszítik el egyéniségüket a tömegben. Olyan szocializmusra van szükségünk, amely a gazdasági eszméit mindenekelőtt népi eszmékké alakítja át, és amely az osztályok iránti aggodalmát a nemzetek iránti gondoskodásra fordítja: ezen az alapon képes lesz majd - teoretikus síkon, elvileg és gyakorlatilag a béke megkötése során - azon dolgozni, hogy a háború a népekkel kezdődő és a népekkel végződő igazságosság megvalósulásához vezessen, és ne fordítva. Csak a nemzeti politika által szervezett világban lehet társadalmilag-politikailag rendezett életet teremteni. És ez a nemzetközi rend feltételezi az idős és a fiatal népek közötti különbséget is. Az öreg népek joga kapitalista előjogokon nyugszik, a fiatal népek joga társadalmi jog. Ahogyan az a fejlett marxizmus, amelyet ma egy olyan szocialista és szervezeti gondolkodó, mint Karl Renner, proletár előítéletektől megszabadulva vall, a kapitalizmust és a szocializmust összhangba akarja hozni, úgy az öreg és a fiatal népek életét is össze kell egyeztetni az igazságosság alapján. Vagy nem lenne-e igazságos, ha a fiatal népek, amelyek mindig is hajlamosak [voltak] a túlnépesedésre, a növekvő számuk és megnövekedett munkaerejük arányában férnének hozzá a nyersanyagokhoz és a földhöz, az idősebb népek csökkenő és meggyengült hatalmához képest?
Azt a kérdést, hogy a szocialista politika kiállja-e az első nagy nemzetközi próbáját, a béke megkötésekor adott válaszunk fogja eldönteni. Az imperialista politika Németországban nemcsak azért vallott kudarcot, mert végső soron hiányoztak belőle a háborús helyzet előfeltételei, hanem azért is, mert képtelen volt szándékait nem a [nyers] hatalmon, hanem a jogon alapuló elvekben kifejezni. Most már nincs kiút az ellentmondások ama kuszaságából, amit a régi, felbomlott európai hatalmi egyensúly hagyott maga után, mint hogy mindig és mindenütt, ahol a politikai problémáknak történelmi megoldást kell találniuk, a fiatal népek szemszögéből induljunk ki, és azt helyezzük előtérbe, mint az igazságosság elvét.
III.
Wilson azt mondta [George] Washington sírjánál, hogy nem a halál, hanem a cselekvés helyszínén áll.
De mit tett Washington?
Egy fiatal nemzet jogát követelte és érvényesítette egy öreg nemzet követelésével szemben.
Angliával szemben Amerikát érvényesítette.
Az amerikai példa. A fiatal nemzetek úttörői a XIX. század elején sem tettek mást. Franciaország, amelyet Amerika ma oly szívesen emleget a szabadság második nagy országaként, akkoriban vívta nagy hódító háborúját. És ugyanaz a Németország, amelyet ma Wilson azzal a tanítással vádol, hogy „az erősnek uralkodnia kell a gyengén”, vezette az elnyomott európai nemzeteket a nagy európai felszabadító háborúba. Washington ugyanazon a vonalon áll, mint Stein, Fichte és Scharnhorst. És ezen a vonalon áll még Friedrich List is, aki a francia rabszolgaság megtörése után elsőként akart véget vetni a kontinens feletti azon angol gyámkodásnak, amellyel szemben a német nép most ugyanúgy harcban állt, s amelyből éppen csak Washington hiányzott.
Az amerikaiak szabadságharca kétségbeesett küzdelem volt a gyarmati imperializmus ellen. Nem tűnt fel Wilsonnak, hogy mi is ismerjük a kétségbeesést, amelybe egy szigetország képes beletaszítani egy kontinentális népe? Nem veszi észre Wilson, hogy Németország folytatja a Portugália, Spanyolország, Hollandia és Franciaország által fémjelzett áldozatok sorozatát, amelyeket Anglia egymás után követelt Európától? Hát nem tudja Wilson, hogy a háború előtt megkötözött nemzet voltunk, amely hatalmas erejének minden megmozdulásakor érezte a világgazdaságban annak az angol felügyelőnek a kíméletlen pimaszságát, aki mellettünk állt, és aki most felettünk van?
Wilson Washington sírjánál elmondta, hogy az angol uralom elleni amerikai felkelést, a „lázadást”, ahogyan ő kifejezetten nevezte, maga Anglia kezdetben a törvények elleni lázadásnak tekintette, de azóta már jó ideje a saját népe és az amerikai nép felszabadítása felé tett lépésként fogja fel. A kifejezés egy olyan példa, amely - kevés máshoz hasonlóan - a történelmi realitások ideológiai ellentétbe való átfordítását mutatja be. Wilson „jól beszélt”, amint azt Németországban szokták mondani. Amerika akkoriban valóban szabaddá vált Angliától. De Anglia valóban nem a jognak, hanem a kényszernek vetette alá magát. És azután Anglia, eme egyetlen, a hatalmi szférájában bekövetkezett kudarc miatt, annál ártalmatlanabbul tartotta magát Európában és a világ többi részén. Teljességgell érthetetlen, hogy maga Anglia hogyan lett volna „szabaddá” az amerikaiak elszakadásával. Hacsak nem azt mondjuk, hogy Anglia az elmúlt évszázad folyamán egyre inkább megszabadult mindenféle politikai és erkölcsi aggálytól.
E történelmi kérdések tekintetében olyan félreértések feszülnek köztünk és Wilson között, amelyek súlyosabbak, mint Wilson európai népekkel és országokkal kapcsolatos, személyes történészi értelmezésén alapuló sokrétű tudatlansága. Bárki mással szemben azt mondanánk: mert előítéleteken és a politikus szándékos torzításán alapulnak. Wilson esetében a doktrína az, amely keresi a következményeit, és azt akarja, hogy nézőpontját igazolják, még akkor is, ha ez csak azzal a feltétellel lehetséges, hogy a doktriner nem veszi figyelembe a helyzetet. Amerika ma csak akkor védheti meg a szövetségét Angliával, ha már nem arról a régi Angliáról van szó, amelytől a régi Amerika egykor szenvedett. Így épül fel egy második, egy jobb, egy tökéletesebb Anglia fikciója: nem képmutatásból, ahogy Anglia tenné ugyanebben az esetben, hanem egy olyan ártatlan vízióból, amely különösen jól illik az erudícióhoz.
A félreértések folytatódnak saját történelmünk értékelését illetően, ami furcsa ellentmondásokhoz vezet Wilson, „Az állam” című könyv háború előtti szerzője, és Wilson, a világ mai ügyeit intéző államférfiú között. A történész Wilson „Az állam” lapjain még azt írja: „A teljes nemzeti egység eléréséhez a végső lökést a németek számára az 1870/1871-es francia-porosz háború adta meg”, és „a francia gőggel szemben a német hazaszeretet részéről vívott küzdelem ragyogó sikereiről” beszél. Ez még a háború előtt történt. A háború alatt azonban Wilson, az államférfi nemcsak jóvá akarta tenni azt az igazságtalanságot, amelyet Németország akkoriban Elzász visszavételével követett el; hanem, ahogyan most mondják: a francia-porosz háború korábban általa is elismert inítékait is elvetette, és általánosított a világháború indítékait illetően, mondván, „a németek ismét úgy harcoltak benne, mint 1866-ban és 1870-ben, nevezetesen azért, hogy nagyravágyó európai szándékaikat kielégítsék”. Az államférfi, aki a háború kitörése óta együtt dolgozott az antanthoz tartozó kollégáival, és aki most igazságot akar szolgáltatni egy olyan nép számára, amely naivan, politikai vezér [politische Führer] nélkül és csak sikeres munkája révén teremtette meg a világháború feltételeit, semmit sem tud Németország bekerítéséről, Anglia és Franciaország együttműködéséről, amely ellen minden belga nagykövet óva intett a jelentéseiben.
Ha Németország győzött volna ebben a csatában, akkor az 1914-es vezetőinek sírjánál azt lehetne mondani, hogy az nem a halál, hanem az élet helye. Így lesz ez olyan emberek sírja, akik felkészületlen lélekkel vállaltak egy óriási feladatot, és akik e szellemi hiátust bepótolva próbálták stratégiai értelemben megvalósítani azt, amire politikailag nem voltak felkészülve. De a hadsereg sírja most is az élet helye marad. A német nép továbbra is az élet helye. És a békében, a háború általi felkavart népekből olyan emberek emelkednek majd ki, akik átveszik és folytatják azt a munkát, amely Európa számára ugyanaz, ami Washington munkája volt Amerika számára.
Igen, mi, 1918-as németek, ma Washingtonhoz fordulunk! Lélekben együtt vagyunk a nagy amerikaival, ahogyan Stein, Fichte és List szelleme is újra bennünk lesz. Vagy azok a beszédek, amelyekkel Amerika ma Európához fordul, mindig csak az európai múltra kellene vonatkozniuk, amelyet visszamenőleg talán újra lehet értelmezni? Nem kellene-e inkább az európai jelenre vonatkozniuk, a jövő érdekében a jelenre, amelyre különösen a fiatal népeknek van joguk igényt formálni?
IV.
A fiatal népek csak egy dolgot követelnek: a fejlődésük jóváhagyását.
Woodrow Wilson történész tollából származik egy fejezet, amire ebben az órában emlékezünk, és amellyel összefüggésben csak azt kívánhatjuk, hogy Lagarde és Langbehn bizonyos fejezeteire - mindazokra, amelyek egy zárt kereskedelmi állam vagy egy bezárkózó népállam létfontosságú szükségleteiről szólnak - ugyanilyen jól emlékezzenek Amerikában. A [fejezet] címe: „Az élet a földből fakad”. Egy nemzet demokratikus megújulásáról szól. És ránk is vonatkozik: kétszeresen is, mivel a németországi demokratikus felfordulások „a nagyot, az ismeretlent, az élettel küzdő tömegeket”, ahogy Wilson írta, „minden esemény alapjává tették”.
A fiatal népekkel szembeni igazságtalanság. De mi van akkor, ha a népek egyáltalán nem rendelkeznek olyan talajjal, amelyen élni tudnának? Mi van akkor, ha olyan fiatal népekkel van dolgunk, amelyeknek sajátossága, hogy állandóan növekednek, mégis belülről akadályozzák a fejlődésüket, még akkor is, ha az külsőleg mozdul meg?
Mi lesz az ilyen fiatal népekkel, amelyeknek létszáma már régóta nincs arányban területük és világbirtokaik nagyságával, ha a világbéke visszalöki őket egy olyan status quo ante-ba, amely már eleve mélyen erkölcstelen volt, mert a világháború oka volt, és amelynek most ismét erkölcstelen hatással kell lennie a világviszonyokra, mert nem szünteti meg az okot, hanem ős-tényként állandósítja azt, ekként csak új, elviselhetetlen helyzetek alapját teremtve meg?
Folyt. köv.
91-
|
Súgó
