| Update : Arthur Moeller van den Bruck: A fiatal népek joga (1919) - Részlet |
Arthur Moeller van den Bruck: A fiatal népek joga (1919) - Részlet
2025.07.02. 08:01
A béke megszervezése
„A béke azt bizonyítja, amit a háborúban elértek.” (Theodor Däubler)
I.
A fiatal népek joga. Wilson csak akkor lesz képes megteremteni az általa kívánt igazságosságot, ha sikerül különbséget tennie „jog” és „jog” között. Csak akkor talál kiutat a [különböző] nézőpontok zűrzavarából, ha sikerül a tizennégy pontját - amelyek eddig csak séma és doktrína szintjén fedték le a világháború problematikáját - egyetlen, minden kérdést eldöntő nézőpontba foglalnia: ha az öreg népek előjoga mellett - amelyet a régi népek már régóta tudnak a maguk számára biztosítani - a fiatal népek jogát is áttöréshez segíti - mint a [jelen] kor és a jövendő legszükségesebb, legfontosabb és legproduktívabb népeinek jogát, amelynek kezétől és agyától minden nép, még ha ma nem is akarja beismerni, a jövőben valamiképpen függni fog.
Az egyik [jog] az idős népek joga. Egy másik [jog] a fiatal népek joga. Mindkettő csak az életet teremtő egyensúly értelmében egyeztethető össze. A fiatal népek ezt az életet követelik az öreg népektől. Ez az ő igazságuk. Ez nem az öreg népek igazsága. Itt, a megteremtendő igazságosság előtt, Amerika ügye különbözik az antant ügyétől: az önzetlenség, amely mellett Wilson elkötelezte magát, különbözik attól az önzéstől, amelyre a Nyugat készül.
Az idős népek jogigénye. Az antant soha nem bizonyult [valós] szövetségnek - bármennyire is igyekeztek államférfijai fenntartani a közös eszmékből fakadó közös cél látszatát. Az antant egyre inkább a fiatal népek elnyomására szolgáló kényelmi szövetséggé vált - ahol a Nyugat maga is igénybe vette a fiatal és kis nemzeteket, ott rájuk erőltette önnön eszméit, és megpróbálta megtéveszteni őket a saját problémáikat illetően. Eközben a szövetséges államok mindegyike a maga sajátos céljait követi - nem anélkül, hogy ez a koalíció is szembesülne azzal a lehetőséggel, hogy úgy végződik, amint minden [más] koalíció [is] végződött: az érdekek összeegyeztethetetlenségével, amely végül széteséshez vezet, mielőtt biztosítanák a zsákmányt. Ám egyelőre ezek az ellentmondások rejtve maradnak. A kölcsönös hátrányok valószínűségét ideiglenesen félreteszik. A jövőbeli súrlódások veszélyét egyelőre figyelmen kívül hagyják. Csak a cél marad ugyanaz, ami nem más, mint a Föld felosztása az agg népek javára.
Valójában az az üzlet, amelyre a világháborút fel kívánják használni, csak akkor lehetséges, ha azt a fiatal nemzetek kárára hajtják végre: nincs más alternatíva. Minél nagyobb [kiterjedésű] az ellenséges ország, annál jövedelmezőbbnek tűnik a kapzsi szemek számára. De még a kisebb népek földjei is bekerülnek a hatalmas fosztogatás hatókörébe. A régi népek kapzsisága és önzése zavaros és erőszakos módon viharzik át a küszködő, szenvedő és gyakran még mindig oly törékeny világon, amelyben a nemzetek és nemzetiségek igyekeznek megtelepedni, hogy kihasználják az újjáépítést szükségszerűen megelőző összeomlást. Anglia szokásához híven továbbra is hídfőállásokat és tengeri védműveket épít ki széles e világon. A Közel-Kelet terrénumát magába foglalja, Közép-Ázsiába behatol, Oroszországot pedig körülveszi. Franciaországnak és Olaszországnak el kell tűrni, hogy Anglia ugyanúgy bekerítse a Földközi-tengeren, amiként Oroszországot bekerítették a Fekete-tengeren. De Franciaország és Olaszország ezt figyelmen kívül hagyja, abban a reményben, hogy a függetlenség feladásának jutalmaként kétszer, háromszor annyit nyerhetnek a szárazföldön, mint amennyit a tengeren veszítenek. Franciaország inkább megújítaná a Rajnai Szövetséget, így biztosítva magának a német birodalmi területek napóleoni részét. Olaszország nem a nyelvi határt, hanem a vízválasztót részesítené előnyben azzal a mércével, amelyhez igazodva az igényein túl igyekszik terjeszkedni; ám ezt csak azon pontig tudja érvényesíteni, ahol a tiroli olasz nyelvterület éles ellentétbe kerül a némettel, valamint az illíriai a szlávokkal. Az öreg népek úgy vélik, hogy a nemzetiségi elv, amelyre egyébként az önrendelkezési jog nevében oly buzgón hivatkoznak, nem lehet akadálya a politikai törekvéseiknek. Ezek a vágyak soha nem tévesztik szem elől az indítékokat. Minden speciális eset megtalálja a maga különleges igazolását. Legyen szó akár a Római Birodalom katonakolóniáiról és alpesi tartományairól, amelyek határvonalait a béke megkötésekor meg kívánták újítani, akár a Karoling Birodalom francia alkotássá alakításáról, amelyhez valójában a komplett nyugatnémet terület tartozik - a történelmi képzelet minden ősi mozaikja elegendő ahhoz, hogy szükség esetén a térképen is igazoljon egy hódítást, még ha az egy Atlas antiquus-ból származik is. Soha nem maguknak az országoknak a szükségleteiből, vagy a fiatal népek hagyományaiból, vagy abból a természetes irányból indulnak ki, amelyben ezek létfontosságú szükségletei fekszenek.
II.
A „nemzetek egyenlősége”, ahogy Wilson feltételezi, éppoly kevéssé létezik, mint a jogaik egyenlősége. A nemzetek csak abban bírnak jogegyenlőséggel, hogy érvényesíthetik a sajátos jogaikat: az öreg népek öreg, a fiatalok pedig fiatal nemzetként.
Az annexiók. Az idős népek mára már jóllakottak. Joguk van ahhoz, hogy élvezzék e jóllakottságukat. Franciaországnak egyszerűen nincsen akkora népe, hogy [azzal] megtöltse az új szerzeményeit. Vajon igazságos lenne-e, ha egy Németországgal azonos területi kiterjedésű, de feleakkora népsűrűségű országot területszerzések révén bővítenének tovább? Mindazonáltal Franciaország a jövőben, más szerzeményei mellett, Anglia kegyelméből további földdarabokat festhet francia nemzeti színűekre a Földközi-tenger partján, ami természetesen nem változtatja át a franciákat rossz gyarmatosítókból jó gyarmatosítókká. Olaszországnak, mint félig fiatal, római kori országnak, Franciaország helyett legalább lehetősége és joga lenne arra, hogy nagyszámú kivándorlóit olyan befogadó országokba küldje, mint Tunisz és Algír, amelyek közvetlenül a kikötőin kívül helyezkednek el; ehelyett Olaszországnak meg kell elégednie a délszláv szomszédsággal, amely Ausztria helyét veszi át, és itt, amennyiben hagyják, hogy a keleti Adriai-tengerre vonatkozó szándékait megvalósítsa, természetesen kezdettől fogva akadályozni fogja a fiatal illír állam természetes fejlődését. Németország, amelyet a japánok a háború előtt megerősítettek abban, hogy Kiautschou [területén] egy európai mintagyarmat megteremtőjéről van szó, a háborúból - különösen a brit propaganda által reá aggatott [jelzőknek] köszönhetően - azzal a hírnévvel került ki, hogy egyáltalán nincsen tehetsége a gyarmatosításhoz, következésképpen semmilyen gyarmatosítási lehetőséget nem érdemel. Európában azonban, ha a békét valóban az előre felvázolt doktrína szerint akarnák kikényszeríteni, mindenütt olyan országok és városok válnának életképtelenné, amelyek eddig életképeseknek bizonyultak, és nagy, egészséges gazdasági összefüggések hatálya alá tartoztak, legyen szó akár Elzászról vagy Poroszországról. A kapcsolatok megszakadnának, a közlekedés leállna, az élet darabokra szakadna. A világháború eredményeként nem valósulna meg sem a Wilson által hirdetett igazságosság, sem a Nyugat által oly szívesen hangoztatott haladás. A politika nem akarhatja megváltoztatni azt, amit a természet meghatároz. Anglia természetesen mindkettőt figyelmen kívül hagyja, mert a semmibe vétel nemes egyszerűséggel az ő politikája és természete. Anglia a világ összes bekötőútjának birtokában fog kilábalni a háborúból. Gúnyosan azt fogja állítani, hogy a tengerek szabadsága, amelyet Amerika eredetileg Angliával szemben ígért érvényesíteni, éppen ettől a birtoklástól, tehát az összes kulcsfontosságú pont brit kézben tartásától függ. S ha lehetséges, egyáltalán nem fog szót ejteni azokról a hatalmas földterületekről, amelyek ezekhez a kulcspontokhoz, mint új szerzeményekhez kapcsolódnak. Ezeket hallgatólagosan fogja birtokolni.
Az ellentmondások. Wilson valószínűleg azokat az ellentmondásokat közelíti meg, amelyeket jogfelfogása - még ha az saját szövetségeseinek jogi kibúvója is - a valósággal szemben hagy. De ezeket olyan szavakkal fejezi ki, amelyekből az is kiderül, hogy ő maga a nyugati hatalmak eszméinek rabja, így közvetve támogatja azok szándékait. Nem a népek fiatalságáról és koráról, hanem [azok] gyengeségéről és erejéről beszél. Azt mondja: „E háború a kis nemzetek jogainak semmibe vételében gyökerezik, amelyekből hiányzott az egység és az erő a saját követeléseik, saját nemzetiségük és saját politikai életformájuk érvényesítéséhez”. Nem: a háború gyökerei a fiatal népek elnyomásában rejlenek, különösen akkor, amikor már erős népek voltak, amelyek a fejlődéshez való jogukat követelték, amelyet kellemetlennek, sőt fenyegetőnek tekintettek, s amelyet ezért tanácsos és érdemes volt megtámadni. Ha a háború az antant akarata szerint - és Wilson akarata ellenében - zárulna, úgy a fiatal népek jogainak deklarált és állandósult semmibevételével érne véget. Wilson beszél „azon nemzetek elégedettségéről, amelyeknek a sorsa a tét”, tehát a fiatal nemzeteket is beleérti ebbe. És az alábbiakat ígéri: „Csak az a béke a helyes lelkiállapot, amelynek elve a közös haszonban való közös részvétel”. A fiatal népeknek tett eme ígéret azt feltételezi, hogy hatalmuk és a szabad rendelkezési jog birtokában maradhatnak: hogy kilábalnak a háborúból, és a békébe a hatalmi szférából fakadó megfelelő mozgástérrel léphetnek be: az öreg népek az öreg népek jogával; a fiatalok pedig a fiatal népek jogával. De nem az ígéret számít, hanem annak megvalósítása. S nem a Wilson által ígért béke betűjén, hanem az általa megvalósított béke szellemén múlik majd, hogy a Nemzetek Szövetségével, vagy anélkül valósul-e meg az a „szervezett közös béke”, amely az ő világcélja. A béke megszervezése azt feltételezi, hogy az élet szervei hozzájutnak az őket illető jogokhoz: hogy az öreg népek koruk révén, a fiatal népek pedig ifjúságuk révén vesznek részt benne: hogy a fiatal népekben erőteljesen jelen lévő tehetség, elszántság, vállalkozó szellem és a népességnövekedés megkapja természetes kiváltságát, és politikai előjogként ismerik el.
Liberális külpolitika. Ha a Nyugat sokat magasztalt józan esze képes lenne arra, hogy ne az előnyöket keresse, hanem az értékekben és értékkülönbségekben rejlő ok szerint ítéljen, akkor mindenekelőtt népek és nemzetek között kellene különbséget tennie, és a fiatal népek ügyét a sajátjává emelnie. Ha a liberalizmus, mint a Nyugat eme értelmének pártja, képes lenne komolyan venni az emberi haladásról alkotott elképzelését - amelyet sajnos mindig csak az emberiség kis, nem pedig nagy lépéseihez mér -, akkor mindenekelőtt a szabadságot, a fejlődés lehetőségét, valamint a fiatal népek számára a minden emberi feladathoz való hozzáférést követelné. Ragaszkodna ahhoz, hogy a nemzetek nagy versenyében, amelyből a háború kitört, a háborús tapasztalatok után végre a hatékonyság legyen a döntő tényező egy nép megítélésében, és hogy a béke megkötésekor az értékesebb nemzetektől ne fosszák meg azt a jogot, amelyet a kevésbé értékesek számára biztosítanak.
Szocialista külpolitika. De úgy tűnik, hogy olyan doktrínákkal, amelyekhez a liberalizmus tanai elvileg tartoznak - s amely hajlamos egy jelenséget az eszmében megragadni, de sohasem problémaként -, minden követelés, a legtermészetesebb és a legtermészetellenesebb is, igazolható, de egyetlen észszerű [követelés] sem valósítható meg. Most a szocializmusnak is ezt a feladatot kell felvállalnia, és ahogyan a népek közötti életalapot akarja megteremteni, úgy kell megalkotnia a népek közötti egyensúlyi viszonyt is. A feladat elég nehéz a szocializmus számára, hiszen nem szokott külpolitikai gondolkodáshoz, és be kell pótolnia azt, amit [korábban] elmulasztott. Nemzetközi szinten gondolkodott, de nem világpolitikában: a népért, nem pedig a népekért. Pedig a feladat teljes egészében a szociális program vonalán áll, amely csak alépítményében kollektivista, de amelyet személyre szabottan kell végiggondolni és a végsőkig megvalósítani. Még a népközösségben sem szűnnek meg a népek személyiségek lenni, mint ahogy az emberek sem veszítik el az egyéniségüket a tömegben. Olyan szocializmusra van szükségünk, amely a gazdasági eszméket mindenekelőtt népi eszmékké alakítja át, és amely az osztályok iránti aggodalmát a nemzetek iránti gondoskodásra fordítja: ezen az alapon képes lesz majd - teoretikus síkon, elvileg és gyakorlatilag a béke megkötése során - azon dolgozni, hogy a háború a népekkel kezdődő és a népekkel végződő igazságosság megvalósulásához vezessen, és ne fordítva. Csak a nemzeti politika által szervezett világban lehet társadalmilag-politikailag rendezett életet teremteni. S ez a nemzetközi rend feltételezi az idős és a fiatal népek közötti különbséget is. Az öreg népek joga kapitalista előjogokon nyugszik, a fiatal népek joga társadalmi jog. Ahogyan az a fejlett marxizmus, amelyet ma egy olyan szocialista és szervezeti gondolkodó, mint Karl Renner, proletár előítéletektől megszabadulva vall, a kapitalizmust és a szocializmust összhangba akarja hozni, úgy az öreg és a fiatal népek életét is össze kell egyeztetni az igazságosság alapján. Vagy nem lenne-e igazságos, ha a fiatal népek, amelyek mindig is hajlamosak [voltak] a túlnépesedésre, a növekvő számuk és megnövekedett munkaerejük arányában férnének hozzá a nyersanyagokhoz és a földhöz, az idősebb népek csökkenő és meggyengült hatalmához képest?
Azt a kérdést, hogy a szocialista politika kiállja-e az első nagy nemzetközi próbáját, a béke megkötésekor adott válaszunk fogja eldönteni. Az imperialista politika Németországban nemcsak azért vallott kudarcot, mert végső soron hiányoztak belőle a háborús helyzet előfeltételei, hanem azért is, mert képtelen volt szándékait nem a [nyers] hatalmon, hanem a jogon alapuló elvekben kifejezni. Most már nincs kiút az ellentmondások ama kuszaságából, amit a régi, felbomlott európai hatalmi egyensúly hagyott maga után, mint hogy mindig és mindenütt, ahol a politikai problémáknak történelmi megoldást kell találniuk, a fiatal népek szemszögéből induljunk ki, és azt helyezzük előtérbe, mint az igazságosság elvét.
III.
Wilson azt mondta [George] Washington sírjánál, hogy nem a halál, hanem a cselekvés helyszínén áll.
De mit tett Washington?
Egy fiatal nemzet jogát követelte és érvényesítette egy öreg nemzet követelésével szemben.
Angliával szemben Amerikát érvényesítette.
Az amerikai példa. A fiatal nemzetek úttörői a XIX. század elején sem tettek mást. Franciaország, amelyet Amerika ma oly szívesen emleget a szabadság második nagy országaként, akkoriban vívta nagy hódító háborúját. S ugyanaz a Németország, amelyet ma Wilson ama tanítás [képviseletével] vádol, hogy „az erősnek uralkodnia kell a gyengén”, vezette az elnyomott európai nemzeteket a nagy európai felszabadító háborúba. Washington ugyanazon a vonalon áll, mint Stein, Fichte és Scharnhorst. S ezen a vonalon áll még Friedrich List is, aki a francia rabszolgaság megtörése után elsőként akart véget vetni a kontinens feletti azon angol gyámkodásnak, amellyel szemben a német nép most ugyanúgy harcban állt, s amelyből éppen csak Washington hiányzott.
Az amerikaiak szabadságharca kétségbeesett küzdelem volt a gyarmati imperializmus ellen. Nem tűnt fel Wilsonnak, hogy mi is ismerjük a kétségbeesést, amelybe egy szigetország képes beletaszítani egy kontinentális népet? Nem veszi észre Wilson, hogy Németország folytatja a Portugália, Spanyolország, Hollandia és Franciaország által fémjelzett áldozatok sorozatát, amelyeket Anglia egymás után követelt Európától? Hát nem tudja Wilson, hogy a háború előtt megkötözött nemzet voltunk, amely hatalmas erejének minden megmozdulásakor érezte a világgazdaságban annak az angol felügyelőnek a kíméletlen pimaszságát, aki mellettünk állt, és aki most felettünk van?
Wilson Washington sírjánál elmondta, hogy az angol uralom elleni amerikai felkelést, a „lázadást”, ahogyan ő kifejezetten nevezte, maga Anglia kezdetben a törvények elleni lázadásnak tekintette, de azóta már jó ideje a saját népe és az amerikai nép felszabadítása felé tett lépésként fogja fel. A kifejezés egy olyan példa, amely - kevés máshoz hasonlóan - a történelmi realitások ideológiai ellentétbe való átfordítását mutatja be. Wilson „jól beszélt”, amint azt Németországban szokták mondani. Amerika akkoriban valóban szabaddá vált Angliától. De Anglia valóban nem a jognak, hanem a kényszernek vetette alá magát. S azután Anglia, eme egyetlen, a hatalmi szférájában bekövetkezett kudarc miatt, annál ártalmatlanabbul tartotta magát Európában és a világ többi részén. Teljességgel érthetetlen, hogy maga Anglia hogyan lett volna „szabaddá” az amerikaiak elszakadásával. Hacsak nem azt mondjuk, hogy Anglia az elmúlt évszázad folyamán egyre inkább megszabadult mindenféle politikai és erkölcsi aggálytól.
E történelmi kérdések tekintetében olyan félreértések feszülnek köztünk és Wilson között, amelyek súlyosabbak, mint Wilson európai népekkel és országokkal kapcsolatos, személyes történészi értelmezésén alapuló sokrétű tudatlansága. Bárki mással szemben azt mondanánk: mert előítéleteken és a politikus szándékos torzításán alapulnak. Wilson esetében a doktrína az, amely keresi a következményeit, és azt akarja, hogy a nézőpontját igazolják, még akkor is, ha ez csak azzal a feltétellel lehetséges, hogy a doktriner nem veszi figyelembe a [tényleges] helyzetet. Amerika ma csak akkor védheti meg a szövetségét Angliával, ha már nem arról az ósdi Angliáról van szó, amelytől a régi Amerika egykoron szenvedett. Így épül fel egy második, egy jobb, egy tökéletesebb Anglia fikciója: nem képmutatásból, ahogy Anglia tenné ugyanebben az esetben, hanem egy olyan ártatlan vízióból, amely különösen jól illik az erudícióhoz.
A félreértések folytatódnak saját történelmünk értékelését illetően, ami furcsa ellentmondásokhoz vezet Wilson, „Az állam” című könyv háború előtti szerzője, és Wilson, a világ mai ügyeit intéző államférfiú között. A történész Wilson „Az állam” lapjain még azt írja: „A teljes nemzeti egység eléréséhez a végső lökést a németek számára az 1870/1871-es francia-porosz háború adta meg”, és „a francia gőggel szemben a német hazaszeretet részéről vívott küzdelem ragyogó sikereiről” beszél. Ez még a háború előtt történt. A háború alatt azonban Wilson, az államférfi nemcsak jóvá akarta tenni azt az igazságtalanságot, amelyet Németország akkoriban Elzász visszavételével követett el; hanem, ahogyan most mondják: a francia-porosz háború korábban általa is elismert inítékait is elvetette, és általánosított a világháború indítékait illetően, mondván, „a németek ismét úgy harcoltak benne, mint 1866-ban és 1870-ben, nevezetesen azért, hogy nagyravágyó európai szándékaikat kielégítsék”. Az államférfi, aki a háború kitörése óta együtt dolgozott az antanthoz tartozó kollégáival, és aki most igazságot akar szolgáltatni egy olyan nép számára, amely naivan, politikai vezér [politische Führer] nélkül és csak sikeres munkája révén teremtette meg a világháború feltételeit, semmit sem tud Németország bekerítéséről, Anglia és Franciaország együttműködéséről, amely ellen minden belga nagykövet óva intett a jelentéseiben.
Ha Németország győzött volna ebben a csatában, akkor az 1914-es vezetőinek sírjánál azt lehetne mondani, hogy az nem a halál, hanem az élet helye. Így lesz ez olyan emberek sírja, akik felkészületlen lélekkel vállaltak egy óriási feladatot, és akik e szellemi hiátust bepótolva próbálták stratégiai értelemben megvalósítani azt, amire politikailag nem voltak felkészülve. De a hadsereg sírja most is az élet helye marad. A német nép továbbra is az élet helye. És a békében, a háború általi felkavart népekből olyan emberek emelkednek majd ki, akik átveszik és folytatják azt a munkát, amely Európa számára ugyanaz, ami Washington munkája volt Amerika számára.
Igen, mi, 1918-as németek, ma Washingtonhoz fordulunk! Lélekben együtt vagyunk a nagy amerikaival, ahogyan Stein, Fichte és List szelleme is újra bennünk lesz. Vagy azoknak a beszédeknek, amelyekkel Amerika ma Európához fordul, mindig csak az európai múltra kellene vonatkozniuk, amelyet visszamenőleg talán újra lehet értelmezni? Nem kellene-e inkább az európai jelenre vonatkozniuk, a jövő érdekében a jelenre, amelyre különösen a fiatal népeknek van joguk igényt formálni?
IV.
A fiatal népek csak egy dolgot követelnek: a fejlődésük jóváhagyását.
Woodrow Wilson történész tollából származik egy fejezet, amire ebben az órában emlékezünk, és amellyel összefüggésben csak azt kívánhatjuk, hogy Lagarde és Langbehn bizonyos fejezeteire - mindazokra, amelyek egy zárt kereskedelmi állam vagy egy bezárkózó népállam létfontosságú szükségleteiről szólnak - ugyanilyen jól emlékezzenek Amerikában. A [fejezet] címe: „Az élet a földből fakad”. Egy nemzet demokratikus megújulásáról szól. S ránk is vonatkozik: kétszeresen is, mivel a németországi demokratikus felfordulások „a nagyot, az ismeretlent, az élettel küzdő tömegeket”, ahogy Wilson írta, „minden esemény alapjává tették”.
A fiatal népekkel szembeni igazságtalanság. De mi van akkor, ha a népek egyáltalán nem rendelkeznek olyan talajjal, amelyen élni tudnának? Mi van akkor, ha olyan fiatal népekkel van dolgunk, amelyeknek sajátossága, hogy állandóan növekednek, mégis belülről akadályozzák a fejlődésüket, még akkor is, ha az külsőleg mozdul meg? Mi lesz az ilyen fiatal népekkel, amelyeknek létszáma már régóta nincs arányban területük és világbirtokaik nagyságával, ha a világbéke visszalöki őket egy olyan status quo ante-ba, amely már eleve mélyen erkölcstelen volt, mert a világháború oka volt, és amelynek most ismét erkölcstelen hatással kell lennie a világviszonyokra, mert nem szünteti meg az okot, hanem ős-tényként állandósítja azt, ekként csak új, elviselhetetlen helyzetek alapját teremtve meg?
Az amerikaiak egyáltalán nem ismerik a föld-nélküliség/talajtalanság problémáját. Ők egy olyan kontinens korlátlan lehetőségei előtt állnak, amelyet még évszázadokig nem fognak megtölteni a munkájukkal. Ráadásul mióta elszakadtak az angol gyámságtól, teljes szabadságot élveznek a világban történő mozgást illetően. Az angolok ezzel szemben a földgolyó azon kétharmadára küldik a népüket, amely nyitva áll előttük. Régóta biztosították maguknak a jogot bármilyen földterület kiaknázására. A franciáknak viszont több földjük van, mint emberük, és már régóta termesztik gabonájukat és borukat egy üres, elnéptelenedő országban.
Minden ősi nép a maga országában élhet ma is. Csak a fiatal népek nem élhetnek a saját országaikban.
Mit kellene tenniük? Rétegződve, egymás hegyén-hátán kellene élinük? El kellene bújniuk a városi szörnyűségek közé? Fel kellene áldozniuk az utolsó kapcsolatukat a természettel, és feldarabolni a tájat, hogy helyet adjanak a tömeges lakónegyedeknek és a tömeggyártásnak?
Wilson egy „végleges állapotot” akar létrehozni. Ezt kifejezetten deklarálja is. Vajon a fiatal népek szabad mozgását is bele akarja foglalni ebbe a véglegességbe? Vagy az igazságosság nevében egy olyan állapotot akar véglegesíteni, amelyben a fiatal népeket örökös kínok, tehetetlenség és kétségbeesés gyötörnék - amíg újból ki nem törnek?
Wilson ezzel csak megismételné azt a hibát, amelyet már egy nagyobb ember is elkövetett előtte. Az örök béke biztosítása érdekében a természet részéről teremtett intézkedések sorában Kant megnevezte [a természet] „gondoskodását arról, hogy az emberek képesek legyenek a Föld bármely táján megélni”. De a Föld nem örökkévalóan rendezett. Kant megfeledkezett a népek növekedéséről. Elfeledkezett a fiatal népekről, amelyek növekedése állandóan megváltoztatja a rendet. Szem elől tévesztette a fiatal népek jogát, amely a természeten, valamint a természetes szükségszerűségből és a nép felsőbbrendű erejéből fakadó többletmunkán alapul.
A kiöregedett népeknek mindenük megvan, amire szükségük van. Megvan a földjük. Rendelkeznek tulajdonnal és [a fogyasztás] élvezetével. Békében megtartják mindazt, amit a múltból örököltek, s ezáltal még többet is kapnak, mint amennyit hasznosítani tudnak, dacára annak, hogy folyamatosan hanyatlanak. A fiatal népeknek semmijük sincs. Csak önmagukkal rendelkeznek, úgy, ahogy vannak, a bennük rejlő igénnyel, és azzal a joggal, hogy ezt az igényt érvényre juttassák.
Egy angol Sprechminister nemrégiben középkori népeknek nevezte a fiatal népeket - mindezt egy olyan ember rideg erőszakosságával [tette], aki pontosan tudja, hogy az ellenkezője igaz annak, amit állít. Valójában ők a modern népek. Ők az egyetlenek, akik a háború előtt önmagukon dolgoztak.
A háború alatt ők voltak az elsők, akik a békeidő [logikája] szerint tudtak gondolkodni a munkájukról. Belefáradtak az öldöklésbe. Újra alkotni akartak. Most nem követelnek mást, csak a teret, amelyben alkothatnak. Követelik, hogy ismerjék el azokat a civilizációs érdekszférákat, amelyekkel ők is rendelkeznek, ott, ahol már kifejlett világuk egy még felfedezendő világgal határos, vagy belenyúlik abba. Ők, hogy nyersen fogalmazzak, annak a természetes iránynak a politikai felszabadítását követelik, amelyben gazdaságilag, a növekedés és a vállalkozás minden ezzel kapcsolatos nexusában növekedhetnek.
V.
A fiatal népek világa Keleten fekszik. Valahogyan mindannyian elfordultak a Nyugattól. A Kelet az ő szent, az ő születőfélben lévő, és mégis oly valóságos földjük.
Az indulás Kelet felé. Magának a Nyugatnak is mindenütt megvan a maga Keletje. Minden ország öreg a maga Nyugatjában, és fiatal a maga Keletjében. Minden határon, amit belsőleg, és nagyon gyakran külsőleg húztak meg, véget ér egy Nyugat, és kezdődik egy új Kelet. A Nyugat mindenütt ott van, ahol a kultúra, az ipar, a zsúfolt közúti közlekedés, az emberáradat és a nagyvárosi forma uralkodik. Kelet mindenütt ott van, ahol földművesek élnek. A kettő keveredik az egyes országokban, összefonódik, átfedésben van. Angliában és Észak-Olaszországban, Észak-Franciaországban, Belgiumban és a Rajna mentén a Nyugat koncentrálódik. A Nyugat egészen Lengyelországig, a Donig terjedt. De minél távolabb kerülünk a Nyugattól, annál inkább fokozódik a keletiesség [Östlichkeit], ezzel együtt pedig a természet és az élet természetes rétegződése.
Németország félig ipari, félig mezőgazdasági országként ebben a tekintetben is középen helyezkedik el. S ezt a középutat azért tartja fenn, mert öreg ország, ám egyidejűleg fiatal néppel. Az ő „Nyugatja” még nem elég nyugati ahhoz, hogy hanyatlásban legyen. És a Keletje még nem eléggé Kelet ahhoz, hogy pusztán várakozás, visszafojtás, felhalmozás legyen. Németország: munka. Ez az az ország, amelyben minden probléma jelen van. Ma ez az az ország, ahol még a legnagyobb felfordulás is összekapcsolható a társadalmi alapokra történő építkezéssel. Most egy energikusan sürgető és egy államilag szervezett itt-lét [Dasein] igyekszik egybekapaszkodni olyan módon, hogy az legalább annyira [a hagyományok] továbbadás[a] maradjon, mint amennyire előrelépés. A Németországból áradó erő Európában az egyensúly ereje: annak az egyensúlynak az ereje, amelyre minden életnek szüksége van; a világháború korában minden feltételétől elszakított életnek sokkal inkább, mint valaha. Csak ennek a - végső soron a Nyugat életét is szolgáló - kiegyenlítődésnek az erejével lehet a fiatal népek életét olyan fejlődés felé terelni, amely biztosítja az országaik megnyugvását. S csak Németország példáját követve - ahol társadalmi problémaként, organikus módon oldódik meg az, ami egykor demagóg eszmeként érkezett a Nyugatról, és kezdetben forradalmi kísérletekhez vezetett a Keleten -, vehet [kedvező] irányt a fiatal népek élete, és a fejlődés lassan Nyugatról Kelet felé haladhat, a Nyugatot Keletre juttathatja, a Keletet pedig felébresztheti.
A Washington sírjánál mondott beszédében Wilson kijelentette, hogy a központi hatalmakat nem egy közös eszme köti össze: „nincsenek közös céljaik”. Ezt annak az embernek a sírjánál mondotta, aki egykor lefektette minden amerikai pionírság [Pioniertum] nemzeti alapjait, és akinek történelmi hatékonyságára vezethető vissza Amerika szisztematikus fejlődése. Ha Wilson a világháborút kevésbé az eszmék, inkább a problémák szempontjából szemlélte volna, akkor nem kerülte volna el a fiatal európai népek előtt álló egyetlen nagy és szellemi értelemben „amerikai” probléma: a keleti nyitás felismerését.
Maga a világháború egy nagyszabású kísérlet volt arra, hogy azt a szervezettséget, amely a fiatal népek erejét és tehetségét jelenti a belpolitikában, átültessék a külpolitika terrénumába is. Németországot és Ausztriát nem a véletlen kötötte össze Bulgáriával és Törökországgal, és nem is a Wilson által lefestett imperialista kényszer késztette ezeket az országokat a „világháborúban való részvételre”. Maga a természet volt az, amely az állampolitikai erőket geopolitikai okokból egy sajátos irányba terelte, amelyben nem az egyének hatalomvágya, hanem a Föld forgásának törvénye működött, amely mindenhol kelet felé hat, s itt [is] orientális irányban működött.
A Hamburg-Bagdad jelszó nem azért merült fel, mert Németország véletlenszerű lehetőségek után kutatva pásztázta a világot, hanem azért, mert maga a világ kínálta fel lehetőségeit a legkiemelkedőbb emberek számára. Egyetlen nép és egyetlen ország sem tudta volna ezt szervezetileg jobban megvalósítani, technikailag jobban elsajátítani, mint az a nép és az az ország, amely tele van technikusokkal és szervezőkkel, a legképzettebb munkaerővel, s a fejlett emberi erőforrásaihoz képest mégis túl kicsi ahhoz, hogy itthon olyan feladatokat adjon a számukra, amelyekre a munkájukat összpontosíthatták volna.
Most a Kelet és Európa közötti összeköttetés megteremtésével kapcsolatos probléma nem a központi hatalmak úttörő népeire hárul, hanem az angolokra, mint olyan feladat, amelyet imperialista módon ragadhatnak meg: [a munka arra] a szigetre hárul, amely Európához közel, mellette és végső soron Európán kívül fekszik; de nem magára a szárazföldre, ahonnan a Kelet felé vezető közvetlen szárazföldi- és közlekedési híd kiépülhetett volna. Igaz, hogy ez a feladat Anglia számára a világháborúból származó számos nyereség mellett csak részfeladatnak fog bizonyulni, míg a központi hatalmak számára alap-, fő- és létfontosságú feladat lett volna. De a „haladás”, amellyel a Nyugat hajlamos igazolni magát, szereti az önérdeket, a kerülőutakat és az ellentétébe való visszafordulást: és feltehetőleg nem lesz hiány azzal kapcsolatos ürügyekből - még ha az a hatalompolitikai elgondolás is -, hogy az Indiába vezető szárazföldi utat miért kell biztosítani. Nos, ha a „haladás” nem akar a fiatal népek teljes visszafejlődéséhez, technikusaik, szervezőik és munkásaik csatlósok szintjére való lealacsonyításához vezetni, akkor már csak egy szűkebb, ám annál sürgetőbb feladat marad: ti. hogy a tágabb Kelet fejlődése helyett a közelebbi Kelet fejlesztésének elősegítésére vállalkozzanak.
Az orosz feladat. A Kelet nem tudja fejleszteni magát. Már akkor sem volt képes erre, amikor Oroszország még hatalmi állam volt, amely az abszolutizmus és a hagyományok minden eszközét felhasználta, hogy a Kelet feltörekvő fiatal népeit és saját engedelmes népét a fejlődésnek a bürokráciája számára legkényelmesebb szakaszában tartsa. A Kelet lényege a kitartás. Az orosz állameszme az állam politikai állandósulása volt. A fiatal népek természete ezzel szemben az élet, a lendület, a mozgás. Még egy olyan iparág természetellenessége sem hozhatta ezt a mozgást Oroszországba, amelyet Witte nem a szükségletre, hanem az adósságra alapozott, és amelyet Sztolipin agrárreformjának látszólagos természetessége sem tudott volna ellensúlyozni; a Keletet csak a munka fokozásával lehet megváltani. Még az agrárproblémát sem lehet megoldani a kiterjedt földosztás naiv és kényelmes, mégis mindig csak átmeneti célszerűségével, hanem csak a konszolidált és fokozatosan intenzívebbé váló földművelésre való áttéréssel. A munka intenzívebbé tétele Keleten nem belülről fakadt, csak kívülről jöhetett: Németországból, ahonnan példaként érkezik, és most, nemzetről nemzetre bekapcsolódva abba a hatalmas folyamatba, amely fokozatosan az egész európai életet megragadja, lassan Kelet felé hatol.
Először is, Oroszországot természetesen alacsonyabb rendű körülmények közé taszították ahhoz a konzervatív állapothoz képest, amelyben a cári állam valaha is képes volt fenntartani az orosz életet. Egy olyan birodalomban, amely még igazgatott országként is nyugati-korruptnak bizonyult, és amelynek népe még keresztényként is mindig állatias maradt, a forradalom nem tudott szervezettséget, csak káoszt kiváltani. Csak Oroszországban volt lehetséges, hogy a demokratikus-kommunista követelések maximalizmusa megpróbálta átugrani a szerves fejlődést, hogy új rétegződéseket hozzon létre az orosz nép, és - Oroszországból kiindulva, ahogy végső soron hitték - az egész keleti közösség és a nyugati társadalom számára. Csak a katasztrófa és a pauperizáció elmélete lelhetett hátborzongató igazolásra itt, egy olyan országban, amely természetesen rétegzett és nem-kapitalista maradt, nem a kapitalista fejlődés eredményeként, ahogyan azt Nyugaton egykoron várták, hanem magának a társadalmi forradalomnak köszönhetően. A bolsevizmus a semmire való kísérlet volt, és orosz mivoltából fakadóan, csak alkalmazott nihilizmusként működött. Ez is egy eszme volt, egy félreértett nyugati szocialista-marxista eszme, míg a Keletet csak akkor érthetjük meg, ha teljes egészében problémaként fogjuk fel. Oroszországot most egy olyan szervezettel kell segíteni, amely eleinte csak a megmentés szervezete lehet, és csak nagyon fokozatosan lehet majd áttérni az újjáépítés szervezetére.
Ha Oroszország egyedül lenne a világban, egy szomszédok nélküli, minden európai kontextuson kívüli országként, akkor ez a megváltás, amennyire szükséges, talán a saját erőfeszítései révén is lehetséges lenne: a káoszból a primitivitáshoz, talán a cserekereskedelemhez való visszatéréssel, a lehető legegyszerűbb áruforgalommal és közlekedéssel. Ez persze évtizedekbe, sőt évszázadokba telne, és talán csak azután lenne lehetséges, ha a lakosság fele már elszegényedett. De Oroszország egy európai kontextus része. Európa pedig kiterjed az orosz kontextusra is.
Németséget Oroszország számára! Kell lennie valakinek, aki felvállalja az összeomlott orosz állam által hátrahagyott problémák megoldását, amelyek most megsokszorozódnak az összeomló forradalom által hátrahagyott problémákkal. Ez a valaki csak a következő lehet: Németország. A két ország között, ahogy mondani szokták, a breszt-litovszki béke áll. De ne feledjük, hogy ez a béke, amelyet a nyugati propaganda ki tudott használni Németország ellen, sohasem orosz vagy akár ortodox területek rovására köttetett. A jövőben az egyes államok, Finnországtól Ukrajnáig, egyszerre fogják elválasztani és egyesíteni a két legnagyobb európai népet. S ezeken az államokon túl, akár föderalista unióban vannak most az egységessé vált Oroszországgal, akár nem, az orosz és a német nép a háborúból az ősi történelmi és most megújult Kelet-politika feladatával fog kilábalni: ti. hogy kiegészítsék egymást.
Anglia Oroszországban. Vagy a britek meg akarják fosztani a németeket a világpolitikai feladatuk eme részétől is? A múltban Anglia politikája arra irányult, hogy Európában egy erős, Ázsiában pedig egy gyenge Oroszországot teremtsen meg. A Wilson által szorgalmazott igazságos politika minden nemzetnek meghagyja a lehetőséget, hogy a saját hazájában és mindenütt olyan erős legyen, amennyire azt a nemzeti erői megengedik. Anglia azonban minden lépésével arra törekszik, hogy meggyengítse Oroszországot, és abban a pillanatban csapást mérjen az Oroszországtól elszakadó fiatal népekre, amint azok függetlenségre tesznek szert; s Németországra is le akar sújtani ott, ahol küszöbön áll, hogy az természetes kapcsolatokat alakíthat ki Oroszországgal és e fiatal népek országaival; olyan kapcsolatokat, amelyek lelki rokonságukból és a közös sorsukból fakadnak. Mit akarnak az angolok a Baltikumban? Vajon ők végezték-e el itt a gyarmatosítás hétszáz éves munkáját, amelynek révén a Balti-tengert olyan módon integrálták az európai életbe, hogy azt még az autokratikus Oroszország sem tudta megsemmisíteni? Mit akarnak Murmanszkban? Mit akarnak Bakuban? Vajon mindig csak megosztani akarnak, mindig testvérvek közötti viszályt szándékoznak szítani a népek soraiban, hogy aztán élvezettel, örömmel uralkodhassanak? Vajon ez a Swift és Hogarth által megrajzolt sovány torkoskodó még mindig nem lakott jól; ez a csontváz, amely már annyira gépszerű, hogy már nem is hízik, még mindig éhes? Vajon még mindig darabokban akarja felfalni az orosz óriást, amely alig vesztette el esetlen szláv testét, és még mindig nem rendelkezik azzal a teljesen kifejlett eurázsiai arccal, amelyet csak a fiatal népek adhatnak neki?
VI.
A fiatal népek nem követelnek a maguk számára kiváltságos helyzetet Keleten.
A fiatal népek csak egyenlőséget követelnek - azt az „egyenlőséget a gazdasági és politikai kapcsolatok tekintetében minden nemzet között, amely a békében egyesül”, ahogyan azt Wilson a harmadik pontban megígérte.
Ha elérik az egyenlőséget, akkor hagyják, hogy a béke oda essen, ahová akar [laßt den Frieden fallen, wohin er will] - a fiatal népek biztosak abban, hogy természetes helyzetük és saját technikai adottságaik képessé teszik őket arra, hogy elvégezzék azt a gyarmatosító, civilizáló és szervező munkát, amelyet Keleten már régóta el szoktak végezni.
A munkájuk révén még a háború alatt is nyomot hagytak a Keleten a fiatal népek. Ott fektették le a vasutak nyomtávolságát. De azok az országok és népek, amelyek valaha is elnyerték az európai nyomtávot - minden értelemben, a térbeli és szellemi behatolás minden vonatkozásában -, soha nem térnek vissza az orosz nyomtávolsághoz. Ahová Európa behatol, ott marad. Oroszország maga is Európává válik.
Az európai előretörés.A fiatal népek a munkájuk révén hódítják meg a Keletet. Hosszú hanyagságot pótolnak [ezzel]. Kárpótolják az évszázadok óta elmulasztott vagy kudarcott vallott fejlődést. Egyensúlyt és ütemérzéket hoznak a Kelet várakozó életébe, de Oroszország zavaros mindennapjaiba is. Energiájuk tempóját és ritmusát hozzák a kis népekhez, akiket megszabadítanak az elmaradottságtól és az elnyomástól. Aktívan részt vesznek a világ fejlesztésében. Kategorikusan cselekednek. Együttműködésre szólítják fel a kis népeket, a szlávokat és az oroszokat, amelynek előfeltétele a szabadság, de egyben a nagyobb perspektívába történő integráció is.
Európa, és annak gazdagsága, sokszínűsége, megőrzött népiessége érdekében csak azt kívánhatjuk, hogy a nagy és ősi nemzetei mellett minél nagyobb számú kis nép is létezzen. Ám azt nem kívánhatjuk Európának, hogy mindazok a népek és népecskék, amelyek az ősi faji vándorlások, történelmi változások és átcsoportosítások eredményeként még mindig benne élnek, a jövőre nézve önállóan, de egyben elszigetelten is éljenek a saját kis zárt világukban. Európának kevés, de erős ellentétre van szüksége, amelyek hordozói átfedhetik egymást és együtt tudnak működni; nem pedig sok, ám gyenge és egyre gyengébb, vagy egyenesen a leggyengébb különleges formációkra, amelyeknek, ha az önrendelkezési jogot kínosan kicsinyes és következetes módon értelmeznénk, végső soron több száz távoli és széttöredezett szórványállamot kellene létrehozniuk, amelyek parányi méretük, jelentéktelenségük és belső legitimációjuk hiánya folytán képtelennek bizonyulnának a túlélésre.
A Nemzetek Szövetsége. Wilson nem rér ki arra, hogy az általa létrehozott Népszövetség, amellyel a nemzetek függetlenségét kívánja biztosítani, mostantól a kapcsolatok közösségeinek biztosítására is hivatott-e, amelytől a kis nemzetek talán még inkább függnek, mint a nagyok. A Népszövetségről úgy beszél, mint „a nemzetek bizonyos szerződési feltételekkel rendelkező általános társulásáról, amely abból a célból jön létre, hogy kölcsönös garanciákat nyújtson a nagy és kis nemzetek politikai függetlensége és sérthetetlensége számára”. Ebben a változatban a Népszövetség eszméje csupán egy keretrendszer, amely semmi mást nem foglal magában, mint a saját előfeltételeit, de még híján van annak a tartalomnak, amelynek ki kell majd töltenie azt. S még ez a keretrendszer is csak azon a feltételezésen alapul, hogy a Népszövetség valóban a minden népnek megígért jogra épül, nem pedig bizonyos nemzetek ama előjogára, hogy rendelkezzenek más nemzetek felett. Egy ilyen Népszövetség elméletileg számos biztosítékot garantál. Alapelveire mindig lehet hivatkozni, amikor az azoktól eltérő politikát kell emlékeztetni arra, hogy az új nemzetközi rend alapja a feltétel nélküli igazságosság. Gyakorlati szempontból is lehetővé válik sok olyan feladat elvégzése és döntés meghozatala, amelyeknek korábban nem volt megfelelő fóruma. Ha példának okáért egy jövőbéli nagyromán kormánynak eszébe jutna, hogy elnyomja a nagyromán testbe zárt székely magyarokat vagy erdélyi németeket, megtagadva tőlük a nyelvhasználatot, az iskolák és újságok működtetését, akkor a Népszövetség mint világhatóság bizonyára képes lesz majd a beavatkozásra, anélkül, hogy egy jövőbéli világháború törne ki egy állam szuverén jogainak megsértése miatt, egy szórványnemzet megsértett függetlenségére hivatkozva. De még egy ilyen ítélet is mindig csak az egyedi esetet érinti: a népek egyéni életét, nem pedig az együttélésüket.
A Nemzetek Szövetsége, amelyet még mindig teljes egészében a háború szempontjából fognak fel, csak akkor nyeri el értékét, ha sikerül kiterjesztenie koncepcióját a békére: ha az alapelveit nem csak az általános összefüggések szintjén fejti ki, hanem alkalmazza azokat a konkrétan létező vagy újonnan kialakuló különleges összefüggésekre: azokra a bizonyos közös vonásokra, amelyek mindig is létezni fognak bizonyos országok között; azokra a csoportokra, amelyekben a népek létezése egyszerre választja el és egyesíti őket. Az egész organizmusát csak a részek szerveződésével lehet elérni. A külső egyetértés belső egyetértést feltételez. Minden földrész a maga sajátos életét éli. Csak akkor lehet szabályozni a különböző felek közötti átfogó kapcsolatokat, ha a földrészek sajátos életét rendezik. Minden kontinensen vannak bizonyos erőkoncentrációk, amelyek egy bizonyos irányt, és ennek az iránynak az elismerését követelik meg. Egyes nemzetek jobban függenek egymástól, mások kevésbé. Az idősebb népek egymáshoz való viszonya egészen más, mint a fiatalabb népek közötti kapcsolat. S teljesen más az öreg népek viszonya a fiatalokhoz, mint a fiataloké az öregekhez.
Wilson megtagadja a politikai elismerést ezektől a különös kapcsolatoktól - amelyekből az általánosak felépülnek -, ezektől a természetes azonosságoktól, amelyek a kis népek életéből adódnak gazdaságuk számára, és azon szellemi közösségektől, amelyek a kultúrájuk számára következnek, amikor harmadik nyilatkozata harmadik pontjában kijelenti: „A Népszövetség általános családjában nem lehetnek társulások vagy különleges megállapodások és megegyezések.” Wilson nem azért tagadta meg ezt az elismerést, mert igazságtalan akart lenni. Itt ismét kudarcot vallott, mert olyan könyvmolyként, aki soha nem járt Európában, a problémákat csak a doktrínák és az elvi igazságosság szemszögéből látja, nem pedig a tapasztalat alapján.
A saját doktrínájába vetett hit alapján tagadja mindezt, amelyről – lévén, hogy ennyire absztrakt – azt feltételezi, hogy az magában foglalja a partikuláris szempontokat is. A valóságban azonban a doktrína megöli a partikulárisat: megöli az életet. Ez ugyanaz a doktrína, amely - egy vitatott országrész lakossága „helyes” hovatartozásának meghatározásakor – a tényekkel való kapcsolat hiánya miatt a legsúlyosabb igazságtalanságot okozhatja: igazságtalanságot, hiszen a létszám vagy a nyelvi határok mértékei, amelyekre a doktriner szó szerint támaszkodik, valójában ellentmondanak egymásnak, kioltják egymást, illetve esetről esetre teljesen más jelentést nyernek. Egy olyan doktrína, amely nem egészíti ki az elméleti alapokon nyugvó ismereteit az újrateremtés erejével, elégtelennek fog bizonyulni azokban az esetekben, amikor az egyes népek között fennálló, sokkal összetettebb kapcsolatokat kell meghatározni, s amikor a kulturális szféra vagy a gazdasági integráció sokkal finomabb, csupán rezonáns, végső soron mégis döntő mércéit kell alkalmazni. Itt, ahol a világháború által megszakított kapcsolatokat kell újból felvenni, vagy új, még teljesen meghatározatlan, csak most kezdődő kapcsolatokat szükséges létrehozni, egy olyan doktriner rendszer, amely nem a [megfelelő] szemléleten alapul, ahelyett, hogy előmozdítaná, inkább csak megzavarná, megakadályozná és elnyomná azt a fejlődést, amelynek felszabadításától a népek háború utáni fennmaradása függ. Mára számos olyan akadály tűnt el, amely a háború előtt a hatalmi államok, különösen Oroszország és Ausztria, valamint a népeik közötti kapcsolatokból eredt. A nemzetközi kapcsolatok fejlődését fenyegető egyéb akadályok az új nemzetközi határok kapcsán szinte azonnal felmerülnek. Ha a Népszövetség eszméje nem teremt olyan szabad és egyúttal kötelező feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy minden nemzet a neki megfelelő, természetes irányban fejlődjön, akkor csak új, a Keleten már lezajlott nemzetiségi harcok fogják meghatározni a népek egymáshoz való viszonyát: és maga a Népszövetség is az ellenkezőjét fogja elérni annak, amit akar.
VII.
De Európa kimerült. A világháborún túl pedig a reflexió azt követeli minden európai nemzettől, hogy harmonikusan együtt tudjanak élni egymással, hogy egyetértsenek egymás erősségeinek elismerésében, s hogy olyan megállapodásokat kössenek, amelyek valamennyiük fennmaradását biztosítják.
A népek közötti érintkezés. Sehol sem sürgetőbb az ilyesféle fejlődés és elkötelezettség ösztökélése, mint Keleten. Már Masaryk is felismerte a „Közép-európai Unió” szükségességét. A lingua franca szükségessége, amely a távol-keleti oldalon csak a nagyorosz, a nyugatabbra fekvő német oldal felé közeledve pedig csak a Hochdeutsch lehet, közös alapot teremt az egymástól való kölcsönös függőséghez, amelynek hatóköre a szellemitől egészen a gazdasági szféráig terjed, és amelynek végső soron a politikai szférájában is kifejeződésre kell jutnia.
Azok a nemzetek, melyeknek a saját sorsuk felett kell dönteniük, feltételezik, hogy érvényre is tudják juttatni magukat. Rögeszme, amikor bármelyik kis európai nép két-hárommillió lakója a végre valahára kivívott felszabadulás iránti mámorában és odaadásában elhiszi és hűségesen hirdeti, hogy a szabadság elegendő a jövőjük biztosításához. Tévhit, hogy egy másik példát említsek, amikor a lettek szószólói azt állítják, hogy a lett nép bármelyik nagy kultúrnemzettel felveheti a versenyt, mert - és ez az érvelés megérdemli, hogy megőrizzük - saját Konversationslexikonnal rendelkeznek - amelyet egyébként németből fordítottak le. Az önkifejezés ezen a ponton öndicséretbe csap át.
A kis népek között egyesek fejlettek, mások elmaradottak, egyesek agrárországok, míg mások iparosodottak, egyesek gazdag, mások ellenben szegényebb földön élnek. Mindannyian bizonyos szellemi vagy gazdasági függőségi vagy hovatartozási kapcsolatban állnak, még akkor is, ha ez csak kiegészíti azokat a nagyobb és régebbi nemzeteket, amelyek közé beágyazódtak. Nem mindegy, hogy egy nemzet évszázadokon átívelő nemzeti irodalmat hoz-e a Nemzetek Szövetségébe, vagy csak egy népdalt. S hasonló különbséget jelent az is, hogy technikusokból, szervezőkből és művelt munkaerőből összetevődő nemzetről van-e szó, vagy egy írástudatlanokból állóról.
Még a világbéke sem fogja eltörölni a világ értékeit. Éppen ellenkezőleg, belőle kell kiindulnia. S a nemzetek közötti súlyponteltolódás, amelyet állítólag meg kell erősítenie, azon a súlyon fog alapulni, amit az egyes nemzetek magukkal hoznak: vagy valójában csak eltolódásnak, halasztásnak, átmeneti megoldásnak fog bizonyulni, de önmagában nem lesz súlya: csak fenn fogja tartani a káoszt, de nem rendezi azt.
Pongrácz Alex fordítása
*
R. Riper & Co. Verlag, München, 1919, 91-110.
|
Súgó
