Ha mármost összefoglaló nevet akarunk adni ennek az irányzatnak, úgy talán a legszerencsésebb, ha autoritárius alkotmányáramlatnak nevezzük ezt az alkotmányjogi mozgalmat. Valamennyi ilyen jelenség közös vonása ugyanis, hogy az individulális értelmezésű szabadság gondolata helyébe az összességhez kötött tekintély elvét állítja.

Nem vitás ugyan, hogy ennek az alkotmányjogi jelenségnek ilyen értelmű meghatározása ma még nem nyugszik teljesen szilárd talajon. De ezzel a kérdéssel nem is óhajtunk jelen dolgozatunk keretében foglalkozni. Most csak az új alkotmányjogi áramlat és a magyar alkotmány kapcsolatait, valamint egymáshoz való viszonyukat szeretnénk vizsgálat tárgyává tenni. Az autoritárius alkotmány fogalma alatt sem értünk tehát mást, mint annak az alkotmányáramlatnak a kifejezését, amelynek jelenléte nem tagadható.

Mert az autoritárius alkotmányáramlat nálunk is jelentkezik. Ami egészen természetes, hiszen egyrészről a magyar alkotmány nem lezárt rendszer, másrészről pedig az alkotmányfejlődést mindig meghatározza a társadalom is. A társadalmakat pedig mindig bizonyos energiák mozgatják, amelyeknek egyik megjelenési formája a korszellem is. Az élet mai irama és az új idők feladatai pedig a magyar társadalmat is fogékonnyá teszik az autoritárizmus szempontjai iránt.

Ez a hatás azonban, amely kétségtelen jelek szerint élő valóság, a magyar alkotmányjogi élet egyik legsúlyosabb problémáját jelenti. Mert a magyar alkotmány annyira áthatotta már gondolkozásmódunkat, annyira a nemzet közkincse lett, hogy félretételére, a nemzeti életből való kikapcsolására nem is gondolhatunk. Viszont tagadhatatlan, hogy minden koreszme gyújtó hatású, s féltő aggódással kell vigyáznunk arra, nehogy értéktelen reakciónak tekintse az új idők nemzedéke nemzeti múltunknak ezt a nagyszerű valóságát, mert ez könnyen pusztulását okozhatja.

Nem helyezkedhetünk tehát arra a kényelmes álláspontra, hogy nekünk már van a magyar múltból és lélekből kitermelt ezeresztendős alkotmányunk, amelyet nem cserélünk fel idegen eszmékért. Mert eszerint az egész kérdést felesleges is lenne tárgyalnunk. Azonban ezt a merev álláspontot a történeti fejlődés úgyis átlépné, amint azt éppen a magyar alkotmányfejlődés is igazolja. Apponyi Albert gróf mutat rá erre igen találóan egy előadásában, ahol kifejti, hogy mi, magyarok szerencsében és szükségben együtt éltünk Európával, s minden szellemi áramlat és mozgalom megtalálta a maga visszhangját a magyar lélekben. [1]  De különben is, tagadjuk azt, mintha az autoritárius alkotmány szempontjait csak azért nem vehetnénk figyelembe, mert kizárólag a saját múltunkra, csak a saját nemzeti hagyományainkra akarunk építeni. Az ilyen előzetes állásfoglalás nem emelkedne túl a napi politika szintjén. Hiszen egy állam sem zárkózhatik el az elől, hogy más országok viszonyait és másutt termett eszmék eredményeit figyelembe ne vegye. [2] 

Természetes ugyan, hogy minden jelentkező hatás óvatosságra is kell, hogy intsen. Mert alapvető tétel ugyan, hogy elszigeteltség az egyes államok között nincs, azonban az elválasztóvonalak jelentőségét sem szabad lebecsülni. Amint ugyanis az államok között a faj, a szellem és a történelem meghúzta a valódi határokat, úgy érvényesül ez alkotmányjogilag is. Mert igaz, hogy az alkotmány elszigetődése egyértelmű annak elsorvasztásával és halálával, de épp úgy tagadhatatlan, hogy az államok nemzeti, szellemi és történeti különbsége is lerakódott alkotmányaikban. S csak azon államoknak van igazi nemzeti alkotmányuk, ahol a faji, szellemi és történeti szempontok formálták az állami akaratképzés intézményeit.

A magyar és az autoritárius alkotmány viszonylatában tehát a mi számunkra csak egy út látszik járhatónak. Ha megkíséreljük összevetni ezt a két alkotmánytípust, ha összemérjük szempontjaikat és szemléletüket. Tartalmi és felfogásbeli lényegüket kell tehát megismernünk, szinte felfedeznünk. S ennek az együttnézésnek, összemérésnek az eredményéhez képest határozzuk meg majd felfogásunkat az autoritárius alkotmányáraimlat hatásával szemben is. Ezt az utat két ösvényen járjuk be. Egyrészről a két alkotmány szemléletét, jellegét és sajátosságait vetjük össze. Másrészről pedig tartalmilag állítjuk egymás mellé e két típust. Ugyan ez az utóbbi feladat kissé nehéz. Mert a tartalomban lévő lényeges hasonlóságok és eltérések kibányászása talán ma még korai is. Ha azonban a két alkotmányt össze akarjuk hasonlítani, úgy elkerülhetetlen,

II. A XX. század a magyar alkotmányjogi irodalomban is vetett fel új problémákat. Így különösen a magyar alkotmányszemlélet kérdésében. Mert napjainkban robbant ki az a mély ellentét, közjogásziaink egy csoportja és történészemk között, amely egyszerre vitássá tette alkotmányunknak ezer esztendejét, közjogi irányát, valamint jogfolytonosságú fejlődését. [3] Ez a jogfolytonosságon felépülő, közjogi felfogású, az ezeresztendős múlt tényét előtérbe állító szemlélet szinte dogmája volt eddig a magyar alkotmányjogászoknaik. Azt tanította ez a közjogi iskola, hogy a magyar alkotmány ezeresztendős, és mai állapotában is lényegében csak azokat az elveket fejezi ki, amelyek tartalmát képezték már a Duna-völgyi haza meghódítása[kor] és megszervezésekor. Elismeri ugyan, hogy bizonyos fejlődés vezette el a mai formájához, ez a fejlődés azonban mindig az alapelveknek a kifejlesztése volt, és sohasem új elveket alkotó forradalmi megmozdulás. Büszkeséggel mutat rá arra a közjogi szellemre is, amely olyan korokban is lényege volt már alkotmányunknak, amely időkben a minket környező germán és szláv államok még magánjogias felépítésűek.

Ezzel a felfogással szemben mindinkább tért hódít egy történeti iskola. Szemlélete éppen ellentétes a közjogász szempontjaival. Csak a történeti tényeket veszi figyelembe, s azokat a kritika szigorú alkalmazásával rostálja meg. Valósággal lemezteleníti eddigi alkotmányszemléletünket. A magyar alkotmány folytonos fejlődését és közjogi szemléletének jellemző voltát egyaránt kétségbe vonja, és alkotmányunk ezer évét is történetietlen túlzásnak tekinti.

Mi nem tudunk a két iskola közül egyikhez sem csatlakozni. A közjogi irány bizonyos túlzásait nem értékeljük. Mert valóban nagy adag nemzeti sovinizmus kell ahhoz, hogy a magyar alkotmány ezeresztendős folyamatos fejlődéséről beszélhessünk. S illúziónak tartjuk azt, hogy a magyar alkotmányfejlődést sohasem érte volna forradalmi zökkenő. A forradalmi jelenségeket különben sem lehet eltakarni, de másrészről ennek értelme sincs. Hiszen a forradalom sokszor éppen a vitalitás jele egy nemzet életében. Viszont a történeti iskolával sem értünk egyet abban, hogy miért ne beszélhetnénk mi joggal a magyar alkotmány ezer évéről, s miért lenne vitás a magyar alkotmány közjog-politikai jellege? Ez alatt ugyanis mi sem értjük azt, amit a közjogi iskola számára bizonyos joggal interpretál a történeti irány, hogy a nemzet tagjai maguk intézték volna sorsukat ezer esztendőn át. Ilyen történeti valótlanságot nem is állíthatunk. Tudatában vagyunk annak is, hogy a magyar államiság első századaiban nemigen lehet tudományosan a XIX-XX. század fogalmának megfelelő alkotmányos életről szólani. Azonban szerintünk mindez még nem jelenti azt, hogy tagadnunk kellene ezer év ténylegességeit, ha azoknak eddig csak közjogilag magyarázott indítóokai között, igen természetesen felismerjük magánjogias, hűbéries, vagy abszolutisztikus szempontokat is.

Szerintünk tehát joggal szólhatunk az ezeresztendős magyar alkotmányról. Csak természetesen nem olyan egységes, rendszeres és kiépített ez az alkotmány, amint ahogyan azt, főleg a XIX. században, bizonyos sovinizmussal hirdettük. De nem is olyan laza összefüggésű, gyér történeti adatcsoportból magunk elé képzelt illúzió csupán, ahová a történeti iskola szemlélete vezet. Alkotmányunk egységes szellemisége, irányzata olyan valóságok, amelyek mellett nem lehet elmennünk. S ez az egységes szellemű irányvonala: közjog-politikai jellegében él. Mert a közjog-politikai államgondolat laidta meg ezer éven ált egyéniségét, és határolta el a sokszor magánjogias, idegen szellemiségektől.

Ha azonban most az autoritárius alkotmányszemléletet akarjuk jellemezni, hogy összevethessük a két felfogás szempontjait, úgy az autoritárius alkotmányokat megteremtő mozgalmak szellemi alapjáig kell lenyúlnunk. Meg kell tehát ismernünk az autoritárius alkotmányú államok múltját, és azt a jelenét, amelyből az új alkotmányokat teremtő mozgalmak sarjadtak. S ez a történelem azt az érdekességet rejti számunkra, hogy az autoritárizmus bevezetését az állami bomlás, illetőleg az állami újjászületés tünetei kísérik.

Igen jellemző erre a tényre a Német Birodalom példája is. Hiszen épen az egységes Német Birodalom kialakulásának egyik kísérő jelensége új autoritárius alkotmánya. Az új német autoritárius alkotmány megszületése ugyanis épen ennek a birodalom-alakulásnak a következménye szerintünk, amely állapotot a németek igen jellemzően neveznek a „Reich im Werden” helyzetének. [4]  Azonban nemcsak a Német Birodalom, hanem a német nép is, mint egység, csak most van kialakulóban, és a birodalom megszületésének, a „Volk im Werden” állapota a kísérője. Mert valóban, a tájegységek, törzsi különbségek és az ezek folytán kialakult önálló történelem és kultúra több német népcsoportot hozott létre. Sőt több német államot. A németség legnagyobb része azonban a múlt századtól kezdve ráismert közösségére, s a politikai fejlődés útján létrehozta a ma már egységes államát. Az egységes állam azonban még mindig különböző szellemiségű népi törzseket tömörített. S nemzet, népi egység csak akkor lett a németségből, illetve csak akkor kerültek a „Volk im Werden” állapotába, amikor egy szellemi mozgalom összefogta őket. A szellemi közeledés azonban sohasem elegendő. S a német szellemi egységmozgalmat is nyomon követte a politikai egységesítés. A politikai összefogásnak, az állami akaratképzésnek egységes módját biztosító szervezete pedig az új autoritárius alkotmány. Az új alkotmány teremti meg az új tartalmú nemzeti élet kereteit.

Felismerhető azonban ez a jelenség Itáliában is. A népvándorlás viharai után, hosszú százados fejlődésben alakult ki az olasz nép. Unita Italiáját is megteremti a világháborúban. Népe azonban még csak fajilag létező valóság, s államalkotó erejét csak most szerzi meg. Az 1920-as években még szétesés fenyegeti. A fasizmus azonban összefogja a nemzet erőit, történeti-hivatás-tudatot ad a népnek, s erősen közjogi szellemű alkotmányt épít ki.

Portugáliában az állami szétesés jelenségei érlelik meg az autoritárius alkotmányrendszert. Lengyelországban az alakuló állami élet kívánja meg az erők koncentrálását. Hasonlóképpen Észt- és Lettországban.

Ezek a történeti tények magyarázzák és teszik érthetővé az autoritárius alkotmányok megszületését.

Az autoritárius alkotmányszemlléletet pedig a következőkben jellemezhetjük. Az autoritárius alkotmányok a nemzetek gazdasági, politikai, vagy szellemi széttagoltságának visszahatásaképpen jelentkeznek. Individuális, a hatalmak megosztásának, s az egyén alapjogainak elveire felépített alkotmányokat váltanak fel. Szemléletük is ennek következtében az ún. liberál-demokrata parlamentáris alkotmányfelfogás ellentéte. Mert amíg a parlamentáris alkotmányok középpontjában az egyén áll, addig az autoritárius alkotmány centrális kérdése a közösség sorsának alakulására. A liberális jogállam gondolata helyébe a totális állam lép, s a magánjog uralma után a közösségi szempontok dominálnak. A gazdasági tényezőik eltávolodnak a közélet akaratformáló teréből, s a politika primátusának az elve érvényesül. [5]

Ezek után azonban, ha a magyar és az autoritárius alkotmányszemléletet összemérjük, arra az igen érdekes megállapításra kell jutnunk, hogy ez az összehasonlítás a szemlélet kérdésében korántsem negatív. A két alkotmányszemlélet ugyanis igen fontos közös vonást is mutat. Hiszen a magyar alkotmány közjog-politikai jellege nincsen ellentétben az autoritárizmussal, amelyet szintén a közösségi, közjogi szempontok jellemeznek. Sőt ez az összemérés egy alapvető felismeréshez kell, hogy vezessen. Ahhoz a meglátáshoz, hogy a magvar alkotmány hamarabb jutott el bizonyos elvek felismeréséhez, mint az autoritárius mozgalmak.

Szerintünk ez a tény arra vezethető vissza, hogy a magyar történelem állandóan azt követelte népünktől, hogy az egyes rendelje magát alá a köz éredekeinek, s ezáltal is biztosítsa államának egységét. Talán nem is tudtunk volna a Duna völgyében, a világpolitikai érdekek nagy ütközőjében másképpen fennmaradni. A magyar alkotmány tehát már korán őre volt az állami egység gondolatának, s az egyént is mindig, csak mint a közösség tagját értékelte. [6]  S a sors még a nagy egyéni szabadságmozgalmak korában is úgy irányította nemzetünk történelmét, hogy az individuális szabadságért is népi harcot kellett folytatnunk. A különbség is a magyar alkotmányszemlélet és az autoritárius alkotmány felfogása között inkább csak abban van, hogy a közösségi gondolat felismerésébez a magyarság történeti, evolúciós úton, míg az autoritárius alkotmányok népei forradalmi úton jutottak el. S amíg az autoritárius közösségi alkotmány szemlélet racionális felismerés, amely mesterséges módon akarja megteremteni szimbólumait, addig a mi közjogi gondolkodásmódunk a magyar történelemből származik, és szimbóluma is: ennek az ezredévnek uralkodó államisága.

Mindez a meglátás azonban ahhoz az első eredményünkhöz vezet, hogy az alkoltmányszemlélet kérdésében nem ellentétet Iátunk a magyar és az autoritárius alkotmány között, hanem a magyar államalkotó géniusz értékeit látjuk a két szemlélet közösségeiben.

Igen érdekes összehasonlításra ad azonban alkalmat az alkotmányjelleg kérdése is. A magyar alkotmány egyik legértékesebb tulajdonsága történeti volta, amelyből egyúttal hajlékonysága is származik. Az első pillanatra úgy látszik, mintha ezen a téren már bizonyos ellentétek lennének a két alkotmány jellege között. Ez az ellentét azonban valóban csak látszólagos. Az autoritárius alkotmányok forradalmi keletkezése és racionális aláépítésük ugyanis nem jelentenek még kartális fejlődést. Sőt éppen az figyelhető meg, hogy azok az alkotmányok voltak a kartálisak, amelyeket az autoritárius alkotmányok váltottak fel. S általános jelenség, hogy az autoritárius alkotmányok törvényről-törvényre, fokozatosan épülnek ki. A helyzet tehát lényegében más, mint a konstitucionalizmus korában. A racionális megfontolás akkor döntőbb volt, és más szerepet játszott. Mert akkor a ráció alapján a kezdeményező államok kiépítettek egy-egy alkotmányrendszert, s ezt aztán a többi állam mintának használva, recipiálta. Az autoritárius alkotmányokat létrehozó mozgalmak azonban egészen más szellemi alapból indulnak ki. Éppen a nemzetek és a viszonyok különbözősége az, amelyik elméleti bázisuk. A forradalmi jelleg pedig önmagában nem jelent ellentétet az alkotmány történetiségével. Azt pedig nem is állítjuk, hogy történetiek lennének ezek az alkotmányok. Hiszen csak most alakulnak ki. Inkább csak azt hangsúlyozzuk, hogy lehetnek majdan történeti alkotmányok, mert még eddig nem nyertek kartális formát, amely a történelmiséget a fejlődés szükségszerűsége következtében eleve kizárná. Sőt racionalizmusuk is épen további alakulásuk történeti jellegére vonatkozik csak. Mert pl. a német irodalom előszeretettel hivatkozik a történeti alkotmányok nagy értékeire, s tudatosan nem foglalja össze alkotmánylevélben a német állam új alkotmányjogi törvényeit. [7] Szeretné ugyanis elősegíteni annak organikus fejlődését. Más kérdés természetszerűen az, hogy sikerrel jár-e ez a kísérlet? Ennek lehetősége azonban fennáll.

A két alkotmány jellege tekintetében tehát a következőket foglalhatjuk össze. A magyar alkotmány történeti jellege nem vitás. Az autorittárius alkotmány természetszerűen nem történeti, hiszen csak most van kialakulóban. Lehet azonban még történeti alkotmány. Hiszen részint tudatosan, részint talán tudat alatt, ebben az irányban halad. Mindenesetre az biztos, hogy az autoritárius alkotmány alapelvei nincsenek ellentétben a hajlékony alkotmány jelleggel.

Tartalmilag már nehezebb a magyar és az autoritárius alkotmány összemérése. Főleg azért, mert az autoritárius alkotmány tartalmilag még alaikulóban van, és a változatosságok színes képét mutatja. Azonban már most is kihámozhatók ebből a sokrétű tartalomból bizonyos állandó jelenségek.

Ilyen sajátosságnak kell tekintenünk az autoritárius alkotmány szociális jellegét. Ez alatt az autoritárizmusnak azt az igyekezetét értjük, hogy az állam egyik leglényegesebb alkotóelemét kitévő népet a maga egészében ragadja meg. Mert következetesen törekszik arra, hogy lebontsa azt a nagy gazdasági és szellemi különbséget, amelyet a XIX. és XX. század kapitalizmusa mesterségesen termelt ki. Ez a szociális egyensúlyra való törekvés kísérő jelensége ugyanis az autoritárius alkotmánynak is, nemcsak az autoritárius államnak. Hiszen alkotmányjoguk több igen fontos törvénye kifejezetten a társadalmi megbékélést szolgálja, már csak azáltal is, hogy ezt egyúttal állampolitikailaig is kifejezi.

A szociális beállítottság azonban már eltérést tüntet fel a magyar és az autoritárius alkotmány között. Bár nem akarjuk azt állítani, hogy a magyar alkotmány lényegében lenne antiszociális. Azonban nem tagadhatjuk le azt sem, hogy a magyar alkotmányt igen sok esetben arra használták fel az uralkodó osztályok, hogy a maguk társadalmi hatalmát biztosítsák. Amint ezt a gondolatot óvatosan ugyan, de igen jó meglátással fejezi ki Apponyi Albert gróf is, amikor így ír: Politikai organizációnkra csak az az árnyék borul, hogy a szociális kiegyenlítődöttség bizonyos fokig ezeken a szokásjogi és tételes jogi szabályokon nyugodott. [8]

A két alkotmányjog összehasonlítása ennél a kérdésnél tehát már bizonyos eltérésekhez vezet.

Az autoritárius alkotmány kifejezetten szociális célzatú. Szinte lényegéből következik ez. Ezzel szemben a történeti magyar alkotmány nem szociális jellegű. Sőt, amint azt a fentebbiekből is következtethetjük, sok esetben épen az antiszociális magatartásnak volt a bástyája. Azonban azt sem állíthatjuk, hogy lényegében lett volna antiszociális. Korán voltak, s ma is vannak olyan szabályai, amelyek végeredményében a szociális haladást szolgálják. Fejlődése szempontjából sem látunk semmi akadályt a szociális fejlődés lehetőségei tekintetében. Hiszen a magyar alkotmány szelleme és jellege nem akadályozza meg az ilyen irányú fejlődést. S ez az összehasonlítás egyik legfontosabb eredménye. Az autoritárius alkotmány szociális fejlődési vonala és a magyar alkotmányszemlélet között tehát nem lehet ellentét.

Az autoritárius alkotmány egy másik igen jellemző tartalmi sajátossága: katonai jellege. Kérdés azonban, hogy mit is értünk katonai jelleg alatt? Mert ha azt a militarizmus olyan értelmű fogalmazásával azonosítjuk, hogy az államban a katonai réteg, a hadsereg érdekei dominálnak, akkor az autoritárius alkotmány sem katonai. A katona a XIX. századbeli imperializmusa, amely a polgár békeszeretetével állott ellentétben, nem ismerhető fel az autoritárius államokban sem. S inkább csak egy erőösszpontosítást jelent. Azt a törekvést jelképezi, hogy katona módjára, alárendeltségben és felelősségben kell mindenkinek szolgálnia a legfelsőbb vezetés céljait. Alkotmányjogilag ez a szellem az ún. vezéri elv tudatos, vagy öntudatlan alkalmazásában jut kifejezésre. A minden vezető autoritása lefelé és felelőssége felfelé elve nem más ugyanis, mint a katonai szervezési elv kiterjesztése az állami élet egész területére.

A magyar alkotmányban nem lehet a militarizmusról, mint elvről és tartalomról beszélnünk. Alkotmányunk utolsó tételesjogi fogalmazásai kétségtelen olyan korból származnak, amely időszakra nem a közösségi szempont, hanem az individuális érdek nyomta rá bélyegét. A történeti magyar alkotmányt és a magyar államvezetést azonban több korban jellemezte már az országlás katonás szelleme. Így a vezéri elv sem idegen népünktől. S itt is inkább csak ahhoz a felismeréshez kell, hogy vezessen az autoritárius és a magyar alkotmány összehasonlítása, hogy a magyar államalkotás vezéri elve már akkor közjogi alapú és közösségi szemléletű volt, amikor a germán Führung és Gefolgschaft, a vezér és kísérete magánjogias viszonyát tüntette még csak fel. [9] Az persze más kérdés, hogy a magyar alkotmány mélyében szunnyadó ezt az ősi magyar elvet, célszerű-e ma feltámasztanunk? Ezt a kérdést azonban csak a nemzet érdeke döntheti el.

Bizonyos kapcsolatban van a katonai jelleg kérdésével az autoritárius államok világnézeti megalapozottsága is. Világnézet alatt azonban itt nem vallási, sőt még csak nem is világszemléleti alapfelfogást kell érteni. Ilyen szempontból ugyanis nem beszélhetnénk általános autoritárius képről. S ebben a világnézeti megalapozottságban inkább csak az egységes állampolitikai szellem létrehozásának a célját ismerhetjük fel. Azt az egységes szellemet akarják ezek az államok megteremteni, amely tulajdonképpen minden igazi államalkotó népnél valóság. Hiszen az angol Empire, a francia Gloire, az angol gentleman, a francia bourgeois mind ennek az egységes szellemnek a megtestesítője, illetőleg típusa. S hogy az autoritárius államoknál hatványozottan előtérbe kerül az egységes típusra és szellemre való törekvés, az érthető. Mert ezek az államok csak most termelik ki magukból azt a politikai erőt, amely szellemi alapjaival a válságokban is képes lesz majd összefogni alakuló, vagy újjászülető államiságukat. Így ismeri fel a németség új politikai formájának az egységes „harmadik birodalmat” és annak típusát, a „politikai katonát”. Vagy ahogyan Mussolini Itáliája teszi újra valósággá Róma Imperiumát, s menetelteti nemzetét a fasiszta római sasos légiókban.

Mindez a meglátás azonban a magyar alkotmánnyal kapcsolatban újból csak ahhoz a felismeréshez vezet vissza bennünket, hogy az egységes szellemi megalapozottság kérdésében sincs ellentét a magyar és az autoritárius alkotmány között. Sőt a magyar alkotmány ezt az egységes síkot már korán le is fektette a magyar Szent Korona elméletében. Mert ennek a tannak az egységes állampolitikai szellem szempontjából éppen az szerintünk is a jelentősége, hogy a magyar birodalmi gondolatot alkotmányjogilag is megalkotta. Hiszen a szentistváni állameszme, amelyre olyan gyakran és szívesen hivatkozunk, lényegében nem más, mint az egységes magyar birodalmi gondolat. S talán már a magyar tömegek köztudatába is felszívódott az a felismerés, hogy jövendő sorsunk is nagyrészben attól függ, hogy miképen tudunk új életet adni ezeknek az ősi, geopolitikai helyzetünkből származó gondolatoknak.

Kényesebb kérdés már a nép és az államhatalom viszonyának a problémája. Ez az a pont ugyanis, ahol az irodalom a legkülönbözőbb módon ítéli meg az autoritárius államokat. A nép és az államhatalom viszonyára nézve ugyanis három megfontolás lehet. S az állam eszerint demokrácia, diktatúra, vagy abszolutisztikus jellegű. A diktatúra fogalmához azonban hozzátartozik már a klasszikus tanítás szerint is időhöz kötött volta. [10] Így azonban eleve ki is kapcsolhatjuk ezt a viszonyt vizsgálódásunk köréből, mert az autoritárius alkotmány nem időhöz kötött jelenség. De az autoritárius alkotmány szerint a nép nem is tárgya, hanem alanya az uralomnak. [11] Ezek szerint tehát az autoritárius állam nem is abszolutisztikus. Viszont nem is demokrácia, liberális-parlamentáris értelemben. Kelsen szerint azonban például a demokrácia egyetlen megvalósítási formája a parlamentáris megoldás. [12] Az autoritárizmus védelmezői persze tagadják ezt, s a néphez kötött vezetés elvének hangoztatásával egy új demokrácia-fogalom kiépítésének a lehetőségére mutatnak rá. Mert azt tanítják, hogy ha a vezér elveszti kapcsolatát a néppel, vagyis a nép nem támogatja már, akkor usurpátorrá, cézárrá válik a legjobb szándékú vezető is, következésképpen tehát el kell buknia. [13] Más kérdés persze, és ennek vizsgálatába most nem bocsátkozhaitunk, hogy gyakorlatilag miképpen lehet a nép és a vezér összhangjának a kérdését megoldani. Annyi bizonyos, hogy ennek a problémának a helyes megoldásától több tekintetben függ az autoritárius alkotmány további sorsa. Most azonban az aultoritárius alkotmánynak csak azt az irányzatát akarjuk konstatálni, hogy a népi elem érvényesülését tehát nem csak szociális szempontból, hanem alkotmányjogilag is szükségesnek tartja.

Ilyen szemszögből óhajtjuk azonban á magyar alkotmányt is megvizsgálni. Nem kutatjuk azt, hogy gyakorlatilag mennyire sikerült a múltban a nép részvételét biztosítani. Nem nézzük azt sem, hogy a jövőt illetően milyen rendszer tudná legjobban elősegíteni azt. Csak arra a kérdésre keresünk feleletet, hogy a népi elem érvényesülése nincs-e ellentétben a történeti magyar alkotmánnyal, s hogy alkotmányunk szelleme és a népi elem viszonya mit ír elő a fejlődés számára? A feleletet erre a kérdésre Polner fogalmazta meg igen találóan. Szerinte a régi magyar alkotmányfejlődés iránya, ha azt egészében nézzük, és egyes időközi eltéréseit nem vesszük figyelembe, az volt, amely az állam lényeges alkotóelemének, a népnek, az államhatalom gyakorlásában mind nagyobb és határozóbb befolyást biztosít. A jövő útja tekintetében is arra kell tehát törekednünk, hogy az összes állami hatalom lényegileg a népi elem felfogása szerint történjék. [14]  A népi elem érvényesülésének az elve közös vonásai tehát úgy a magyar, mint az autoritárius alkotmánynak. A népi elem ténylegesítésénék az útjai persze eltérőek is lehetnek.

Az autoritárius államoknak mindenesetre közös vonásuk az, hogy elvetik a hatalmak megoszlásának klasszikus alkotmányjogi elvét. Negatíve értékelik ugyanis a fenti tant állampolitikai és törvényelőkészítési-technikai szempontból egyaránt. Ezért a törvényhozó- és végrehajtó hatalom a kormány kezében összpontosul, a nép pedig csak az utólagos jóváhagyás formájában vesz részt az állami hatalomban. Az egész rendszer persze azon a fikción nyugszik, hogy a kormány akarata egyenlő a nép akaratával, amelyet nem azonosítanak az individuumok akaratainak mennyiségbeli összességével. S hogy ez a kapcsolat nemcsak fikció, azt a népszavazások politikájával igyekszik igazolni az autoritárius állam. [15]

A magyar és az autoritárius állam alkotmányainak viszonyában ez a kérdés az összehasonlítás legkényesebb pontja. Az ugyanis nem vitás, hogy a magyar alkotmány, mai teljes jogi formájában, parlamentáris. S ha nem is vitte mereven keresztül, mégis a hatalmak megosztásának elvi alapján áll, legalábbis a népképviselet és a törvényalkotás joga tekintetében. A magyar alkotmány azonban történeti, s mint ilyen, hajlékony. A fejlődés tekintetében tehát nem kell az alkotmány parlamentáris fogalmazásánál megállnia. Mai tételesjogi állapotában azonban éles ellentétben áll az autoritárius alkotmánytípussal. De lege ferenda azonban azt sem állíthatjuk, hogy semmiképen sem volna alkalmazható. Sőt, összhangba hozva a magyar alkotmányosság ősi tényezőivel, éppen úgy átvehető, amint a parlamentarizmus és a hatalmak megoszlásának a tana is beépíthető volt a magyar alkotmány szerkezetébe.

A néphez kötött tekintélyi vezetés persze új szervezetek beállítását is szükségessé teszi. Így a parlamentarizmus pártrendszere helyébe, amelynek legfontosabb hivatását a vezetőképzés feladatában ismerjük fel, az egypártrendszer lépett. Amely intézmény lényege szintén abban ismerhető fel, hogy a vezető kiválasztódás eszköze. A modern területi állam ugyanis olyan bonyolult összetételű, hogy a vezető kiválasztódás ősi formája, amely mintegy organikusan, a hatalom és a gazdaság tényezőin át alkotta meg vezető rétegét, nem felel ma már meg. Viszont a politikai pártok vetélkedésében az autoritárizmus közösségeit züllesztő erőt látott. Ezért egy új szervezetet kellett teremtenie. S rendszerint az uralomnál jutott párt organizációjában vélték az egyes államok ezt a szervezetet megtalálni. Általánosan azonban még ezt sem lehet állítani. Mert az egypártrendszer kialakításának vannak a népi elemtől teljesen független, rendszerint az államfő által proklamált módjai is. Mind a két esetben azonban az egy-párt sohasem tekinthető liberális értelemben vett pártnak. Mert, ha megalakulásától a hatalomig pártjellegű is, párt-mivolta a hatalomra jutással fokozatosan megszűnik, s bizonyos időn belül a nemzeti elit szervezetévé lesz. Legalábbis erre törekszenek irányítóik. [16]

Ha mármost azonban az egypártrendszert és a magyar alkotmányt összevetjük, úgy a következőket állapíthatjuk meg. A tételesjogilag érvényben lévő szabályaink elvileg nem korlátozzák pártok alakítását és működését. Bizonyos korlátok felállítására ugyan már a háború óta több ízben került sor. Lényegében azonban ma alkotmányunkat a parlamentáris többpártrendszer jellemzi. Igaz ugyan, hogy a politikai párt fogalma is alig százesztendős. Így a többpártrendszer nem régi kísérője a magyar alkotmányos életnek. Viszont az egypártrendszer is ismeretlen fogalom alkotmánytörténetünkben. Ebből a tényből viszont az a megállapításunk következik, hogy szerintünk sem az egy-, sem a többpártrendszer nem következik a magyar alkotmány szemléletéből, tehát egyik sem feltétlen és jellemző kísérője annak. Bár ellentétet sem látunk közöttük. Így szerintünk elméletileg lehetséges bármelyik rendszer beépítése a magyar alkotmányjogba. Csak a beépítés feltételeit kell megteremteni.

Végül még két kérdésre szeretnénk rávilágítani a magyar és az autoritárius alkotmány vizsgálata kapcsán. Az egyik az államforma kérdése. Ami alatt azt a problémát értjük, hogy az autoritárius alkotmány leköti-e magát egy bizonyos államforma mellett? Amint azonban a történeti kép is mutatja, úgy monarchiának, mint köztársaságnak lehet autoritárius alkotmánya. Ezért azután nem is látunk semmi összefüggést az államforma és az autoritárius alkotmány közölt.

A másik az előbbihez hasonló kérdés az államfő és a kormányelnök tisztségének személyi és hivatali uniója. Azonban ezt a jelenséget sem lehet az általános autoritárius képbe beilleszteni. Mert elsősorban is csak Németországban látjuk ezt a jelenséget. S mert még Németországban is személyhez kötött, s így időbelileg rögzített megoldás. [17] Éppen ezért ez a tény sem jellemzője, hanem esetlegessége az autoritárius alkotmánynak. De ebből következik, hogy ez a kérdés sem tartozik feladatkörünkbe.

E két negatív megállapítással azonban be is fejezzük a magyar és az autoritárius alkotmány összehasonlítását. Eredményeinket szeretnénk még egyszer összefoglalni.

A két alkotmány szelleme, jellege és irányvonala közt ellentétet nem találtunk. Mind a két alkotmány kifejezetten közjog-politikai irányú, amely a népi elem érvényesülésére tör, s ellentétben áll a kartális, merev rendezéssel.

Az irányvonal, az alkotmány-jelleg mellett azonban az egyes alkotmányjogi intézmények, azoknak szervezeti és elméleti megoldása tekintetében bizonyos megfontolásokat tesz az összehasonlítás szükségessé. Mert bár ezek az intézmények nincsenek ellentétben a magyar alkotmány szellemiségével, eltérőek mégis azoktól a magyar alkotmányjogi szabályoktól, amelyek 1848 óta a parlamentarizmus jegyében szövegezték a magyar alkotmányjogot. Mivel azonban a magyar alkotmány történeti és hajlékony, ha az alkotmány lényegével, annak szellemével nincsenek ellentétben bizonyos elvek, úgy azok beépíthetők a magyar alkotmányba is.

Összehasonlításunk eredménye tehát abban áll, hogy a magyar alkotmányt az autoritárius hatás azért érinti bizonyos eredménnyel, mert az a magyar alkotmány[os] szellemiséggel ellentétben nincs. Ez az eredmény azonban szükségessé teszi, hogy a magyar alkotmány esetleges ilyen irányú továbbfejlődésének a szempontjait is megvilágítsuk.

III. Említettük már, hogy a magyar alkotmány nem lezárt rendszer. Amint a magyarság is, mint nemzet és mint állam is, állandóan fejlődik és alakul, úgy kell, hogy vele módosuljon alkotmánya is. Hiszen az alkotmány nem öncél, hanem az államalkotó nép akaratkifejezésének jogi formája csupán. Sőt amikor a nemzetet a történelem olyan feladatok elé állítja, hogy csak új, a kornak megfelelő szervezettel képes a történelem parancsolta követelményeknek megfelelni, akkor egyenesen szükséges, hogy újabb elemekkel gazdagodjék az alkotmány szervezete is. S nem egyszerű szólam az, amelyet Kaas Albert úgy fejezett ki, hogy minden korban, az életbe és a köztudatba átment eszméknek az illető kor alkotmányaiban is vissza kell tükröződniök. [18] A magyar történelem ezt bizonyítja is és joggal tekinti Apponyi Albert gróf a magyarság egyik fő életelvének, hogy a nyugati típusú civilizációt maradéktalanul veszi át. [19] Az alkotmányfejlődés tehát elkerülhetetlen, és abban a jövő záloga rejlik mindenkor.

Az alkotmányfejlődést azonban több tényező irányítja. Legfőképpen maga az alkotmány és a korszellem. Az alkotmány minősége ugyanis már előre jelzi azt az irányvonalat, amerre az alkotmányfejlődésnek haladnia kell. A korszellem pedig rendszerint érvényesül.

A magyar alkotmány fejlődése szempontjából ez kettős normát jelent. Egyrészről azt, hogy a magyar alkotmány szellemében, a magyar sajátosságok megóvása mellett kell, hogy a fejlődés végbemenjen. Másrészről pedig azt fejezi ki, hogy a korszellem hatásától nem lehet, de nem is szabad alkotmányunkat megvédeni, mert ez csak elsorvasztásához vezetne.

A magyar alkotmány ezeréves fejlődése is ilyen úton vezet. Nem is kívánunk itt részleteiben hivatkozni a történeti példákra. Tény ugyanis, hogy a magyar alkotmány és jogfejlődés, valamint a társadalmi evolúció állandóan a nyugati kultúrák hatása alatt állott. S nehéz feladata volt úgyszólván mindenkor az áthasonítás problémája. [20]

Az áthasonítás kérdésévé! azonban elérkeztünk, a recepció veszélyei elhárításának szempontjaihoz is. Mert arra már a bevezetésünkben utaltunk, hogy a recepció hatása nem lesz kívánatos akkor, ha a népek és az államok természetes választóvonalait nem veszi figyelembe. Az áthasonítás pedig éppen annak az eszköze, hogy szellemi, népi és történeti szemipontból is magunkévá tegyük azt az eszmét, vagy intézményt, amelyet bizonyos állampolitikai megfontolás alapján át akarunk venni.

Ez pedig a magyar és az autoritárius alkotmány kérdésében azt jelenti, hogy adott esetben, ha annak szüksége mutatkozik, bizonyos autoritárius elveket is beépíthetünk a magyar alkotmányjogba. Csak a magyar aspirációik, a magyar szellem és a magyar állameszme érdekeinek megfelelően kell azokat módosítanunk, s ezáltal a sajátunkká tennünk. Mert a koreszme ellen hadakozni nem okos dolog, mert nem vezet célhoz. Hiszen 1848-ban is meghódolt Werbőczy szelleme a francia forradalom koreszméje előtt. A francia forradalom eszmevilága is átadhatja helyét új gondolatoknak. Csak ennek az új gondolatvilágnak is szolgálnia kell a magyar jövőt.

*

[1] Gróf Apponyi Albert: Die verfassungsrechtliche Entwicklung Ungarns. Budapest, 1927, 10.

[2] Báró Kaas Albert: Az alkotmány-fejlődés tényezői. Budapest, 1926, 104-105.

[3] V. ö.: Molnár Kálmán: Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar alkotmányfejlődés jellegzetes közjogi iránya? Eckhardt Ferenc: Jog és alkotmánytörténet. Dr. Erdélyi László: Az ezeréves magyar alkotmány, stb.

[4] Alswiller Eduard Tesch: Nationalsozialismus als Staatsidee der Deutschen. Vgl.: Deutsches Bildungswesen. Bd. 4. 1936.

[5] V. ö.: Otto Koellreutter: Deutsches Verfassungsrecht. Berlin, 1935. Arnold Köttgen: Deutsche Verwaltung. Berlin, 1936. Carl Schmitt: Staat, Bewegung, Volk. Hamburg, 1935. Tatarin Tirnheyden E.: Werdendes Staatsrecht. Hamburg, 1934, stb.

[6] Goltner Dénes: Közjogok bírói védelme, 20.

[7] Ernst Huber: Verfassung. Hamburg, 1937, 50.   

[8] Apponyi: i. m., 11.

[9] Molnár: i. m. 

[10] Csekey István: A német vezéri állam. Szeged, 1936, 17. 

[11] Csekey: i. m., 17.

[12] Hans Kelsen: Staatsform und Weltanschauung. Tübingen, 1933, 17.

[13] Timmersmann Rudolf: Demokratie und Führerstaat. Berlin, 1936,  8.

[14] Polner Ödön: Az új idők közjogi követelményei és régi alkotmányunk. Magyar Jogi Szemle, I. évf., 2. szám, 67.   

[15] Huber: i. m., 51.

[16] Carl Johanny: Partei und Staat. Königsberg, 1937, 18.

[17] Csekey: i. m., 9. 

[18] Kaas: i. m., 21.

[19] Apponyi: i. m., 11.

[20] Kaas: i. m., 109.

 *

In Miskolci Jogászélet, 16. évf., 8. szám (1940), 113-125.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.