II. A japán szigetállam - amelynek történelmi fejlődését itt nem ismertethetjük - 1853 előtt 250 éven át a külvilágtól teljesen elzárkózott. Ellenséges támadás sohasem fenyegette. Mégsem szabad a japán fejlődést csupán ebből az elzárkózásból megítélni, mert nem minden időkben az elzárkózás politikája irányította a japán történelmet. A japán Nohara „Japán igazi arca” című művében említést tesz Hideyoshinak, a japán Napóleonnak 1596. évi hadjáratáról, amelyben 1000 hajóval és 500.000 emberrel indult Korea meghódítására. Összehasonlítja ezt a hadjáratot a spanyol II. Fülöp ugyanerre az időre eső kísérletével, aki 160 hajóból és 50.000 emberből álló Armadájával Angliát akarta meghódítani.

Az elzárkózásnak ebben az időszakában alakul ki a Tokugava család vezetésével a sógunátus hűbéri- és rendőrállama . Ez az időszak a japán nép részére nemcsak a pihenésnek és erőgyűjtésnek, hanem egyúttal a megdermedésnek, mégpedig elsősorban a biológiai népi erő megdermedésének az időszaka volt. Ebben a korszakban Japán népessége 100 év alatt csak 900.000 lélekkel szaporodott, míg ma az évi népszaporulat hozzávetőleg 1 millió lélek. Ennek a magyarázata részben a szigetállam szűkös élelmezési viszonyaiban rejlik, hiszen az ország területének 20 %-a sem művelhető, telepítésre pedig nincsen lehetőség. A tenger nyújtotta élelem nélkül a szigetállam nem lett volna képes e stagnáló lakossága élelmezését sem biztosítani. Ez a tény mindennél jobban bizonyítja, hogy Japán valóban a „térnélküli nép” klasszikus példája.

Japánnak a Nyugattal való sorsdöntő találkozása 1853-ban következett be, amidőn az amerikai Commodore Perry kis flottájával megjelent egy japán kikötőben, és kierőszakolta a külvilágtól 250 éve elzárt szigetállam megnyitását. Japán 1854-ben barátsági szerződést, 1857-ben pedig az első kereskedelmi szerződést kötötte az Egyesült Államokkal, amellyel 1939-ig szoros gazdasági és művelődési kapcsolatokat tartott fenn.

A Nyugattal való találkozásból azonban nem félgyarmatias függőségi viszony fejlődött ki, mint Kínában és általában Ázsia többi államaiban, hanem Japánnak sikerült meglepően rövid idő alatt a nyugati államokkal hatalmi és gazdasági szempontból egyenrangú, modern kelet-ázsiai állammá fejlődnie. Ezáltal Japán rendkívüli politikai előnyre tett szert a többi kelet-ázsiai néppel,  főleg pedig Kínával szemben, és ma is erre alapítja vezető igényét a kelet-ázsiai térben.

A császári párt, amely a múlt század hatvanas éveiben a Tenno hatalmának visszaállítása és a sógunátus bukása után Japán politikai fejlődését irányította, egyáltalán nem volt barátságos az idegenekkel szemben. Neki is az volt a jelszava, hogy „üdv a császárnak, üldözd a barbárokat”. Nagy érdeme a japán politika konfuciánusi állameszmében felnőtt akkori vezetőinek, akik a sógun-ellenes Cohshu és Satsuma törzsből származtak, hogy belátták a nyílt ellenállás hiábavalóságát, és a jelszó második tételének végrehajtását egyelőre elhalasztották. Már akkor belátták, hogy a Nyugat csak saját fegyvereivel győzhető le, és Japánnak magának kell kovácsolnia ezeket a fegyvereket, mielőtt reménye lehet arra, hogy függetlenségét megőrzi, és messzenéző politikai céljait megvalósíthatja. Jellemző, hogy Saigo, a Satsuma törzs feje - akinek emlékét a hazafias ifjúság a mai napig is különös kegyelettel tiszteli - már 1873-ban követelte Korea meghódítását. Javaslatának elutasítása miatt Saigo ellenzékbe ment, és az 1878-ban kitört ún. Satsuma-felkelést szervezte, amely a Meidzsi-korszak egyetlen komoly belpolitikai megrázkódtatása volt.

A belpolitikai viszonyoktól függetlenül Japán a kilencvenes években megkezdette terjeszkedési politikáját, amely először a nyugati hatalmakkal egyetértésben, a leggyengébb ellenfél, Kína ellen irányult. A külpolitikai terjeszkedés szükségességét mindenekelőtt az ország megnyitásával megindult óriási arányú népszaporodás igazolta. A Meidzsi-korszak kezdetén (1867-ben) Japánnak 30 millió lakosa volt. Az azóta eltelt 80 év alatt a népesség 100 millió fölé emelkedett, ami rendkívüli népszaporodást jelent, még ha le is számítjuk az időközben szerzett területek lakosságát.

A Kína fölött, 1894/[18]95-ben aratott győzelemmel azonban még nem szerezte meg Japán Koreát, amelyre pedig, mint a kontinenshez vezető hídra, nagy súlyt helyezett. Sőt a Liau-tung félszigetet is kénytelen volt Japán visszaadni. Csupán Formosát szerezte meg. Fontos volt azonban, hogy a szigetország katonai jelentőségére az egész világ felfigyelt.

Oroszország távol-keleti terjeszkedése 1903-ban angol-japán szövetséget eredményezett. A politikai együttműködés az angolszászokkal 20 évig tartott, és Japánt az első világháborúban is a nyugati hatalmak ügye mellé állította. Japán és Oroszország között 1904-ben háború tört ki, amelyet Japán erős nemzeti elhatározással, győztesen fejezett be. Így volt képes Japán Kwantung tartomány megszerzésével a kínai kontinensen Oroszország mellett [a] lábát megvetni. Az ott állomásozó Kwantung hadsereg azóta is a japán terjeszkedés gondolatának a zászlóvivője. Japánban mindenki tisztán látta, hogy a kínai szárazfölddel szemben fekvő szigetország csakis akkor játszhat vezető politikai szerepet Kelet-ázsiában, ha sikerül a szárazföldet közvetlenül, vagy legalább közvetve uralma alá hajtania. Ezóta az idő óta Japánnak Kínához való viszonya volt a japán politika kulcsa, és ma is az. Kwantung tartományból indult ki Japán további terjeszkedése Kína felé.

Nem kevésbé volt fontos Japánnak Oroszország felett aratott győzelme a színes fajokra gyakorolt hatásában. Rendkívül jellemző, amit az ismert japán politikai író, Soho Tokutomi, a hadsereg által 1942-ben alapított újságírók nemzeti szövetségének elnöke „A japán császárság küldetése” című könyvében, amely 1939-ben német fordításban megjelent, erről a kérdésről mond. „Az angol-japán szövetség, az orosz-japán háború és a színes fajok felébredése, mint összefüggő láncszemek követték egymást. Ennek a következménye volt, hogy angol területen mindenféle tüzek gyúltak ki, vagy készültek kigyúlni, olyan tény, amely nem kevésbé volt váratlan Japánra, mint Angliára nézve... Egyes árja népek önérzete nem máról holnapra keletkezett, és nem is fog ilyen gyorsan eltűnni. Az orosz-japán háború alkalmat adott nekünk arra, hogy önérzetüket megsérthessük, de nem volt elég ahhoz, hogy saját mennyei küldetésükbe vetett hitüket megingatta volna. Ez a háború mindenesetre ígéret volt a színes fajoknak, s az angoloknak az utolsó harminc évben állandó gondot és fájdalmat okozott.” Először történt, hogy Japán Oroszország leverése révén egy fehér hatalom felett győzedelmeskedett, és ez a körülmény az ázsiai népek önérzetét rendkívül megerősítette.

Oroszország felett aratolt győzelmével Japán politikai helyzete Koreában megerősödött, és 1910-ben Korea császárságot a japán birodalomba kebelezte. Ezáltal megszerezte Japán a kínai szárazföldhöz vezető hidat, s képessé vált szárazföldi állásait kiépíteni, és erősen biztosítani.

Ezzel szemben meghiúsult Japánnak az a törekvése, hogy az első világháború során Kínában főhatalmi állását biztosíthassa, és a világháború után a bolsevista Oroszországgal szemben való fellépése sem járt eredménnyel. A japánoknak Shantung tartományból, Szibériából és Wladivostokból is vissza kellett vonulniuk.

Japán nagyhatalmi helyzete azonban az első világháború során végérvényesen megerősödött, ami abban nyilatkozott meg, hogy mint a Népszövetség tagja továbbra is együttműködött a nyugati hatalmakkal. Az egykori német déltengeri szigetek mandátumának megszerzésével Japán már akkor olyan támaszpontokhoz jutott, amelyeknek később nagy hasznát vette.

Japán már az első világháború során - az Egyesült Államok beavatkozása után - megpróbálta biztosítani érdekeit Mandzsúriában. Mandzsúria már akkor is Japán életterét jelentette, és az 1912-ben kötött Lansing-Ishii egyezménnyel sikerült elérnie, hogy az Egyesült Államok elismerte vele kapcsolatban Japán különleges igényeit. Már akkor utalt Japán arra, hogy mind Mandzsúria, mind pedig Belső-Mongólia mindig önálló politikai életet élt Kínával szemben. Ezt a szerződést az Egyesült Államok később, midőn Japán vezető igénye ellen foglalt állást, felmondotta.

III. A második sorsforduló éve 1922. volt. Ebben az évben mondták fel az angol-japán szövetséget, és ezáltal Japánnak és az angolszászoknak az együttműködése új fordulatot vesz. A szövetség felmondásához Anglia az Egyesült Államok nyomására járult hozzá. Ez a döntés megmutatta, hogy az angolszász hatalmak eddigi kelet-ázsiai helyzetüket tartani kívánják, s Japán vezető állását és különleges helyzetét nem hajlandók elismerni.

Az angol-japán szövetség helyébe az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és Japán között létrejött négyhatalmi szerződés lépett, amelyben a szerződő felek kölcsönösen garantálták egymásnak a Csendes-óceáni szigetbirtokaikat.

A sorsdöntő 1922. évre esik a február 6-án Washingtonban kötött ún. kilenchatalmi egyezmény, amelyben néhány kisebb állam mellett az Egyesült Államok, a Brit birodalom, Kína, Franciaország és Japán voltak érdekeltek. Ebben az egyezményben a szerződő hatalmak elismerték Kína szuverenitását, függetlenségét és területi közigazgatási egységét. Gazdasági szempontból biztosította a szerződés 3. szakasza a szerződő hatalmak részére Kínában a „nyitott kapu” elvét. Ezzel a szerződéssel próbálták az angolszász hatalmak Kínát félgyarmati állapotban levő gazdasági piacként megtartani, és Japánt megakadályozni abban, hogy magának különleges helyzetet biztosíthasson. Japán, amely abban az időben még kénytelen volt az angolszász hatalmakkal együttműködni, az utóbbi években alapelvének: a „kelet-ázsiai újjárendezésnek” kinyilvánítása után ismételten utalt arra, hogy a kilenchatalmi szerződés - amely 1941-ig az Egyesült Államok távol-keleti politikájának az alapja volt - nem felel már meg a tényleges politikai helyzetnek, és ezért nem tekinthető érvényesnek.

Végül erre a Japánra nézve annyira eseménydús 1922. esztendőre esik a washingtoni tengeri leszerelési egyezmény megkötése. Az egyezmény az Egyesült Államok, Anglia, Japán, Franciaország és Olaszország flottájában a csatahajóknak és a repülőgép ­anyahajóknak a számát a szerződő hatalmak között 5:5:3:1,75:1,75 arányban állapította meg. Hiába próbálta Japán az angolszász hatalmakkal szemben a flottaparitást biztosítani. Ezért Japán a flottaegyezményt 1934-ben felmondta. Amikor pedig az 1935. decemberében Londonban összeült második flottakonferencia sem vette tekintetbe a japán álláspontot, Japán visszavonult a tárgyalásoktól, megtagadta a londoni megegyezés aláírását, és ezzel visszanyerte fegyverkezési szabadságát a tengeren.

Mindennek ellenére Japán továbbra is igyekezett együttműködni a nyugati hatalmakkal. Még mindig tagja volt a Nemzetek Szövetségének és a Nemzetek Szövetsége tanácsának, s közreműködött a Nemzetek Szövetsége politikai rendszerében. Így Japán is szerződő fél volt az 1928. augusztus 27-én kötött Kellogg paktumában, amely „megbélyegezte” a háborút, mint nemzetközi viszályok elintézésének módját.

IV. Japán katonai és nemzeti köreiben mind erősebbé vált a meggyőződés, hogy Japán nagyhatalmi állását csak úgy képes megtartani és alátámasztani, ha sikerül politikai és gazdasági befolyását Kelet-ázsiában tovább terjesztenie. A népesség gyors szaporodása is arra kényszerítette Japánt, hogy kivitelét minden körülmények között és mindem eszközzel - ha kell, idegen piacokon áron aluli eladással - fokozza, a szükséges nyersanyagoknak az ipar és fegyverkezés céljaira való biztosítása céljából. Ezáltal az Egyesült Államokkal szoros gazdasági kapcsolatok létesültek. A japán kivándorlás az Egyesült Államok nyugati partjai, Hawaii és a dél-amerikai államok, főleg Brazília felé irányult. Az Egyesült Államok azonban faji és gazdasági okokból hamarosan véget vetett e bevándorlásnak.

Mindezek a körülmények parancsolóan kényszerítették Japánt arra, hogy Kelet-Ázsiában népi, állami és gazdasági szükségleteinek megfelelően életteret biztosítson magának.

Kétféle megoldás volt lehetséges: vagy a további előnyomulás a kínai szárazföldön, vagy pedig további terjeszkedés a déli szigeteken. Az utóbbi megoldást azonban egészen a legutóbbi időkig megakadályozták a nyugati hatalmak.

Az Egyesült Államok a Fülöp-szigeteken, Anglia Hongkongban és Szingapúrban, Franciaország pedig Indokínában állta útját a déli terjeszkedésnek. A holland gyarmatokat is ehhez a rendszerhez számíthatjuk. Az Egyesült Államokkal való háborús leszámolásra a közhangulat még egyáltalán nem volt előkészítve, annál kevésbé, mert hiszen a nyugati hatás a japán életben túlnyomórészt amerikai volt. Így Japán részére, mint számba vehető ellenfél, abban az időben elsősorban Szovjet-Oroszország jöhetett számításba.

Ezeknek a meggondolásoknak az alapján 1931-ben az új japán terjeszkedési politika első lökése Mandzsúria ellen irányult, amelynek japán befolyás alá vonása már az orosz háború óta fő célja volt a japán politikának. Ezt a politikát az 1906 óta félhivatalos japán kezelésben álló dél-mandzsúriai vasúttársaság közigazgatása útján készítették elő. A dél-mandzsúriai vasúttársaságot - amelynek elnökét és alelnökét a japán kormány nevezte ki - teljhatalommal ruházták fel, és hatásköre területén politikai és közigazgatási befolyása is volt. Az utóbbi évek egyik legkiválóbb elnöke az utolsó Konoye-kormány külügyminisztere. Matsuoka volt.

Néhány incidens után 1931 szeptemberében a Kwantung hadsereg megszállta Mukdent és Mandzsúria más pontjait. Kína összehívta a Nemzetek Szövetségét, amely 1932-ben bizottságot küldött Mandzsúriába. A bizottság az év végén terjesztette elő az ún. Lytton-jelentest.

Ezalatt Japán egész Mandzsúriát hatalma alá hajtotta Csicsikarig és Karbinig. Szovjet-Oroszország és Kína túlságosan gyöngék voltak ahhoz, hogy Japán előnyomulását megakadályozhatták volna. Egyidejűleg Mandzsúriában függetlenségi mozgalmat szerveztek, amely 1932. március 1-jével mandzsúriai kormány alakítására vezetett, és Pu Ji-t, a Mandzsu-dinasztia utolsó leszármazottját, elnökké választotta. Az új kormány székhelye Hsinking lett. Japán 1932. szeptember 16-án elismerte az új állam - Mandzsukuo - függetlenségét, és biztosította fennállását. Mivel pedig a Nemzetek Szövetsége ezt a helyzetet nem ismerte el, Japán abból 1933-ban kilépett, és ezzel elszakította a formális köteléket, amely ezideig a nyugati politikához kötötte.

Pu Ji 1934. március 1-én Kang-te néven elfoglalta a császársággá alakult Mandzsukuo trónját. Így Japán a tennoizmus rendszerét kiterjesztette Mandzsukuóra. Egyik 1935-ben kiadott rendeletében Mandzsukuo császára hangsúlyozta, hogy a japán császár és ő egy akaratot képviselnek.

Az új államalakulat teljesen Japán hegemónia alatt áll. Mandzsukuo, amelynek immár 43 millió lakosa van, helyzeténél és gazdasági jelentőségénél fogva a világ egyik politikai gyújtópontja lett. A terület a japánoknak letelepedés céljaira egyrészt zord éghajlata, másrészt pedig a japán parasztnál lényegesen alacsonyabb életszínvonalon élő kínai paraszt igénytelensége miatt nem alkalmas. A Mandzsukuo északi részén levő japán telepek védelmi jellegűek, és a határ biztosítását célozzák.

Ezért nem lehet szó arról, hogy Mandzsukuót Japán fajilag áthasonítsa; egyébként is az európai faji politika eszméi a kelet-ázsiai nagytérben nemhogy szerephez nem juthatnak, hanem azokat kifejezetten visszautasítják. Mandzsukuóban hivatalosan öt népet ismernek el: a japánt, mandzsut, kínait, koreait és mongolt. Azt a kérdést, hogy ebből az öt népből miként lehessen politikai egységet kovácsolni, nem vérkeveredés útján kívánják megoldani, hanem olyképpen, hogy felébresztik a közösségi érzést a közös politikai élettér iránt. A japán-kínai vegyes házasság igen ritka, és azokat nem is segítik elő.

Ha egy pillantást vetünk Mandzsukuo népességének megoszlására, látjuk, hogy a kínai nép óriási túlsúlyban van, a mandzsuk is elvesznek a kínai tömegben. Fochler-Hauke szerint (Die Mandschurei, 1941) 1939-ben az akkori 39,5 millió lakosságból több mint 36,5 millió volt kínai. Ezután következnek: valamivel több mint 1 millió koreai, 650.000 japán, 1 millió mongol, 300.000 mandzsu és 40.000 fehérorosz. Jellemző, hogy ez utóbbiakat nem számítják Mandzsukuo elismert népfajai közé. Mandzsukuót tehát kínai népi területnek és japán uralmi területnek tekinthetjük. A japán vezetés az új állam fennállásának tíz esztendeje alatt az ország közigazgatási, gazdasági és kulturális fejlesztése terén bámulatos teljesítményt nyújtott. Mandzsukuo igen gyorsan a kelet-ázsiai tér második rendezett államává fejlődött.

Az állam felépítésénél már eleve az autoriter formát vették alapul. Parlament létesítésére nem is került sor. A legfontosabb államszerv a Kyowakei az egyetlen mandzsu párt, amelyet a miniszterelnök vezet. A párt feladata az állam politikai vezetése, a mandzsu állameszmének a nép körében való terjesztése és megerősítése, és ezáltal a politikai egység biztosítása.

Mandzsukuo legfontosabb politikai hatalma a Kwantung hadsereg főparancsnoka, aki egy személyben Japán mandzsukuoi nagykövete is. A Japán, Kína és Oroszország politikai törekvéseinek metszőpontjában fekvő Mandzsukuoban ugyanis ma is elsősorban a katonai szempontok az irányadók.

Ugyancsak Japán befolyása alatt áll Belső- (vagy keleti) Mongólia, amely Mandzsukuot a szovjet-orosz befolyás alatt álló Külső-Mongólia felől védi. Az oroszok és a japánok még 1939 nyarán is heves harcokat vívtak ezen a határterületen.

V. Mandzsúriának a kínai államkötelékből való kiválása kirobbantotta a viszályt Kínával. Japán, ha kelet-ázsiai vezető hivatását biztos alapokra kívánta helyezni, kénytelen volt Kínát is érdekterületének tekinteni. Ezt a vezetői igényt 1934-ben az akkori külügyminiszter után elnevezett Hirato-elvben nyilvánították ki először hivatalosan. Ebben a nyilatkozatban utalnak arra, hogy Japánnak Kelet-Ázsiában különleges hivatása van, s ezért különleges felelősséget kell vállalnia. Japán visszautasít ezért Kína részéről minden kísérletet, amellyel Japán ellen idegen érdekeket szolgál. Japán nem tesz észrevételt az ellen, hogy Kína idegen hatalmakkal kereskedelmi szerződéseket kössön, azonban Kínának hadianyaggal és katonai tanácsadókkal való ellátása vagy politikai kölcsönök nyújtása veszélyeztetné Kelet-Ázsia békéjét. Ebben a nyilatkozatban tisztán körvonalazták Japán különleges érdekeit, amelyeknek érvényesítését Japán, kelet-ázsiai helyzete alapján - a „téridegen” hatalmaktól megkülönböztetve, - saját életterében biztosítja.

1937-ben kirobbant Kínával a nyílt összeütközés. A háború során Japán nagy eredményeket ért el. Ellenőrzése alatt áll Észak-Kína, a tengerpart, s ellenfelét az ország nyugati részébe szorította vissza. A Csunking-kormány teljes legyőzése azonban mindezideig nem sikerült. Japán diplomáciai utón is megkísérelte, hogy Kínával együttműködést hozzon létre. Különleges politikai jelentőségű volt e téren a nankingi japánbarát kínai kormány megalakítása Vang Csing-vej elnöklete alatt. Ezzel az 1940. márciusában alakult kormánnyal november 30-án Japán szerződést kötött, amelynek értelmében a szerződő félek kölcsönösen elismerik egymás szuverenitását, és kölcsönösen támogatják egymást politikai, gazdasági és kulturális téren.

VI. Japán, amelynek népi családrendszere és szellemi alkata teljesen idegenül áll a bolsevizmussal szemben, diplomáciailag is annak szellemi fenyegetése ellen foglalt állást, amidőn 1936. november 25-én megkötötte Németországgal az antikomintern egyezményt. A következő évben Olaszország, később pedig további államok sora csatlakozott ehhez az egyezményhez.

Az 1941. évi április hó 13-án Moszkvában megkötött japán-orosz semlegességi szerződés ezt a világnézeti kérdést nem érintette. Oroszország kötelezte magát arra, hogy Mandzsukuo integritását, Japán pedig, hogy a Mongol népköztársaság integritását tiszteletben tartja.

A német-orosz háború kitörése 1941 nyarán, valamint Japánnak 1941 decemberében a második világháborúba történt belépése, habár alakilag nem is változtatta meg a két állam viszonyát - amit egészen a legutóbbi időkig Japán részről ismételten kifejezetten hangsúlyoztak -, mégis új helyzetet tetemtett Japán és Oroszország között. Nem vitás azonban, hogy a kelet-ázsiai nagytér jelenlegi északi határa, amelyet japán részről nemrég a nagytér Achilles-sarkának neveztek, állandó éberséget követel Japántól.

VII. A harmadik történelmi év, 1939. meghozta Japán és az angolszász hatalmak között az ellentétek végleges kiéleződését. és ezáltal Japán végérvényes elfordulását a Nyugattól, és kelet-ázsiai nagyhatalmi helyzetének kialakulását.

A japán-kínai háború kitörése óta Japán növekvő idegenkedéssel és elkeseredéssel figyelte Csang Kaj-seknek Anglia és az Egyesült Államok részéről történő fegyveres és pénzbeli támogatását. Japán 1939-ig Oroszországot tartotta az igazi ellenfélnek. 1939 után mindinkább meggyőződött arról, hogy a kelet-ázsiai gazdasági érdekterület megszervezésének legnagyobb akadálya Anglia és az Egyesült Államok kelet-ázsiai helyzete. Ez okozta az általános politikai feszültséget Japán és Anglia között, amely 1939 nyarán a tiencsini brit koncesszióért kitört brit-japán viszályban robbant ki.

Jellemző, hogy ebben az időben az Egyesült Államok még nem avatkozott a vitába, másrészről pedig Japán az Amoy melletti kulangsui esettel kapcsolatban, ahol az amerikai csapatok partra szálltak, 1939. októberében a nyugati hatalmak seregeivel egy időben visszavonta csapatait.

VIII. Az Egyesült Államok 1939. júliusában mérte Japánra az első döntő csapást, az amerikai-japán kereskedelmi szerződés felmondásával. Kereskedelmi szerződések teljes felmondása általában szokatlan. A felmondás úgy hatott, mint egy ágyúlövés, amely a kifutó japán államhajó orra előtt csap le. Japán ettől a pillanattól kezdve tisztában volt az Egyesült Államok szándékaival, és minden kísérlete, hogy az Egyesült Államokat jobb belátásra bírja, hiábavalónak bizonyult.

Japán azonban mindezek ellenére nem volt hajlandó Kelet-Ázsia újjászervezéséről lemondani, amit a japán államférfiak ismételt nyilatkozatai bizonyítanak. Így 1940-ben Arita, az akkori külügyminiszter kijelentette: „Mivel az emberiség jelenlegi helyzetében nehéz az egész világon békét biztosítani, azoknak a népeknek volna hivatása saját hatáskörük területén közös létezésüket és jólétüket, továbbá területükön a békét és rendet, mint a világbéke felé vezető első lépést biztosítani, amelyek földrajzilag, kulturálisan és gazdaságilag egymásra vannak utalva. Kelet-ázsia és a dél-tengeri területek ebben az értelemben egységes területet alkotnak.” Ebből a nyilatkozatból tisztán kiviláglik a japán külpolitika nagy fordulása. Míg Japán 1931-ben határozottan „kontinentális” irányban haladt, most tekintetét a dél-tengeri szigetvilág felé fordította, és hangsúlyozta, hogy az a kelet-ázsiai nagytérhez tartozik. Ez a fordulat azonban nemcsak a nyugati hatalmakat, hanem Ausztráliát és a holland gyarmatokat is fenyegette.

IX. Miután Japán dél-kínai műveletei során, főleg Hainan sziget megszerzése által, mindinkább dél felé terjeszkedett, Franciaországnak 1940 nyarán bekövetkezett katonai összeomlása lehetőséget adott neki arra, hogy lábát Indokínában megvesse, és ezáltal Thaifölddel együttműködve, további műveletekre nyert ugródeszkát.

1940 szeptemberében egyezséget kötöttek a japán csapatok  Indokínában való partraszállására vonatkozólag. Ugyanebben az időben lépett fel Thaiföld a Mekong folyótól nyugatra eső területekre vonatkozó igényeivel. Amidőn ezt a követelést Franciaország visszautasította, 1941 tavaszán Franciaország és Thaiföld között fegyveres összeütközésre került sor, amely azonban Japánnak 1941. évi március hónapban tett közvetítő javaslata folytán elsimult. Franciaország és Thaiföld 1941 májusában békét kötöttek, amelynek értelmében Franciaország a Mekong folyótól nyugatra eső területek nagy részét átengedte.

Japán, bár sikertelenül, Hollandiát is megkísérelte jobb politikai belátásra bírni. Már 1940 májusában utalt Arita japán külügyminiszter arra, hogy Japán az európai háború minden olyan fordulatát figyelemmel kíséri, amely Holland Kelet-India helyzetét érintheti. A holland gyarmati kormány azonban Japán minden, főleg [a] szorosabb gazdasági együttműködésre irányuló követelését visszautasította.

Nagymértékben rosszabbodott Japánnak az Egyesült Államokhoz való viszonya, amidőn ez utóbbi 1940-ben megindította Japán ellen a gazdasági háborút. Kiviteli tilalmat léptettek életbe, olyan Japánra nézve életbevágóan fontos kiviteli cikkekre, mint a fegyverkezéshez szükséges gépek, olajtermékek és ócskavas. A Japán ellen irányuló kiviteli tilalmat 1941-ben kiterjesztették az Egyesült Államok összes territóriumaira és birtokaira, így elsősorban a Fülöp-szigetekre, ami Japán kereskedelmét súlyosan érintette. Ezen kívül az Egyesült Államok katonai előkészületeket is tettek. A kongresszus az 1941. év elején megszavazta a Guam sziget megerősítéséhez szükséges összegeket. Guam szigetet ugyanis ezideig Japánra való tekintettel nem erősítették meg.

A két állam közötti viszonyt még jobban kiélezte Japán külpolitikai közeledése a tengelyhatalmakhoz, amelyet betetőzött az 1940. szeptember 27-én Berlinben Németország, Olaszország és Japán között létrejött háromhatalmi egyezmény megkötése. Ebben az egyezményben ismerték el először hivatalosan Japánnak a kelet-ázsiai nagytér újjászervezésére irányuló vezető igényét. Ezzel szemben 1941 óta mind jobban teret hódított az ABCD-csoport eszméje, amely Amerikát, a Brit világbirodalmat, Kínát (China) és Holland-Indiát (Dutch-India) foglalta magában. Miután 1941-ben az Egyesült Államokkal minden tárgyalás hiábavalónak bizonyult, Japán az Egyesült Államok kormányához intézett memorandumaában a tárgyalások megszakadása miatt a felelősséget az Egyesült Államokra hárítván, december 8-án hadat üzent az angolszász hatalmaknak. A memorandum végén leszögezte: „Történelmi tény, hogy Kelet-ázsia országai az utolsó száz évben, vagy még régebbi idők óta, kénytelenek voltak az angolszász kizsákmányoló imperialista politika érdekében a status quót lenntartan, és magukat ennek a két nemzetnek felvirágoztatásáért feláldozni. A japán kormány nem tűrheti ennek a helyzetnek az állandósítását, mivel a japán politika alapelvei szerint minden nemzetnek joga van megszerezni a földön az őt megillető helyet.„ A Tennonak egyidejűleg kiadott rendeletében pedig hitet tettek a japán szellem és a japán állameszme mellett: „Császári őseink isteni szelleme tekint reánk. Mi az alattvalóink hűségére és bátorságára építünk, és tökéletesíteni akarjuk a művet, amit az őseink ránk bíztak, a gonoszság csírájának a kiirtását és Kelet-ázsia tartós békéjének a biztosítását olyképp, hogy a császári birodalom hírneve és fénye megőriztessék.”

Japán katonai sikerei és eredményei közismertek, nem szükséges azokat felsorolnom. Tódzsó miniszterelnök kijelentése szerint a japán hadsereg ezideig 50 millió km²-t, vagyis a földkerekség egytized részét tartja ellenőrzése alatt. Ennek az egytized résznek kilenctized része óceán, azonban a megmaradó egytized rész is akkora, mint Európa. Az újonnan meghódított tér gazdagsága és nyersanyagkészlete kimeríthetetlen.

X. Ezeknek az óriási területeknek a meghódítása a japán kormányzatot új politikai, szervezési, kulturális és vallási feladatok elé állította. Tekintetbe kell venni továbbá azt is, hogy a kínai szárazföldön egészen más viszonyok uralkodnak, mint a déli tengereken. Míg Kína nem jöhet számításba, mint települési terület, a déli területek több része alkalmas a japán túlnépesedés felvételére. Mindenesetre a politikai egységgé kialakítandó kelet-ázsiai nagytér összetétele arra kényszerítette Japánt, hogy ha hegemóniáját biztosítani kívánja, nemcsak szárazföldi, hanem egy időben tengeri és légi hatalommá is kell válnia.

A kelet-ázsiai nagytér egységbe forrasztásának politikai alapelve nem a fajelmélet, hanem a Hakkō Ichiu eszméje. Hakkō Ichiu nyolc világtájat jelent egy tető alatt, vagyis a politikában az egész világnak az istenek országa és annak császárja vezetése alatt egy összhangzó politikai egész formájában való egyesítését. Hakkō Ichiu Japán vallásra és erkölcsre alapított vezető szerepének a kifejezése. Kelet-Ázsia minden népének meg kell kapnia egy tető alatt a kelet-ázsiai gazdasági érdekterületben az őt megillető helyet. A Hakkō Ichiu eszméjét, mint a japán állameszme kifejezőjét, már a japán államalakító Jimmu Tenno használta. Japán már akkor az „istenek országa” volt, a világ legrégibb dinasztiájának az uralma alatt, amely származását a napistennőhöz vezette vissza, az eredetnek, s a nép és állam hagyományos folytonosságának jelképekéül Ennek az eszmének a hivatása, hogy ezen a világon a japán politika erkölcsi és vallási felfogásának megfelelően a harmóniát biztosítsa. Egy japán filozófus a japán politika lényegét nemrég következőképpen határozta meg: „Erkölcs és politika: Japánban egyet jelent. A politika a legünnepélyesebb tény, amely által százmillió lélek élete egy sorsközösségben egyesül, felelősséget vállalva a közös boldogságért vagy bukásért. Ennek a köteléknek az ereje szabja meg az egyesek magatartását, amely erényen alapszik.” [1] 

Az a tény, hogy a kelet-ázsiai nagytérben élő népeket mélyreható politikai és kulturális ellentétek választják el egymástól, a nagytér szervezésével kapcsolatban a kérdések sorát veti fel. Ezeket a kérdéseket Kato [2] japán alezredesnek nemrég közzétett jelentése tárgyalja.

Japán Mandzsukuo császárságnak, a kínai nankingi nemzeti kormány uralma alatt álló Kínának, továbbá lndokínának és Thaiföldnek az általa biztosított vezetés keretei között politikai önállóságot adott. Egészen más viszonyok vannak az újonnan meghódított déli területeken, amelyeket még katonailag biztosítani és védeni kell. Az ott lakó népeknek politikai helyzete mindezideig különböző volt. Holland-India és Burma gyarmati függőségi viszonyban álltak. Ezeknél a népeknél még nem beszélhetünk olyan nemzetpolitikai fejlődésről, amelyet Japán felhasználhatott volna. Ezeken a területeken egyelőre katonai közigazgatást vezettek be, és a belső erők kifejlesztése a japán közigazgatás feladatai közé tartozik. Tódzsó miniszterelnök legutóbbi kijelentése szerint Burma, amely már Angliával szemben is domíniumi státuszt követelt, önálló lesz. Különleges helyzetük van a Fülöp-szigetieknek, akik már az amerikai uralom alatt is messzemenő önkormányzatot élveztek, és itt Japán elfogadhatja a fennálló közigazgatási rendszert. Ahol katonai igazgatás van, a közigazgatási ügyeket nagvrészben ott is polgári hatóságok intézik. Továbbá a már meglevő közigazgatási szerveket és intézményeket a lehetőség szerint fenntartják, és messzemenően tekintettel vannak a bennszülött lakosság gondolkozásmódjára, erkölcseire és szokásaira. Ezenkívül tanulmányozzák az európai és amerikai kormányzati módszereket, és amennyiben alkalmazhatók, átveszik. Nagy súlyt helyeznek a japán hatóságoknak a bennszülött lakossággal szemben tanúsított magatartására. Találóan utal Kato ezeknek az állapotoknak az ismertetésénél a japán családrendszerre, midőn Japánt, mintegy az idősebb testvért, a déli tér népeit pedig, mint az ifjabb testvért tekinti, és utóbbit az idősebb testvérnek, mint családfőnek a tekintélye és szigorú felügyelete alá helyezi.

Nem szükséges kiemelnünk, milyen fontos kérdés a nagytér gazdaságú feltárása. A kelet-ázsiai nagytér szervezésének első állomása a nagykelet-ázsiai minisztérium (Daitoasho) felállítása volt, amely 1942. október 1-jén kezdette meg működését. Japán és a nagytér népei, valamint területeik között fennálló politikai érintkezést eddig az ideig különböző hivatalok, mint a tervezési hivatal, a kínai hivatal, a mandzsúriai hivatal, a tengerentúli minisztérium és a déltengeri hivatal bonyolították le. Bár ezek a hivatalok szabály szerint alá voltak rendelve a miniszterelnöknek, mégis gyakran megtörtént, hogy hatáskörüket megsértették, ami az ügyek elintézését késleltette. Ezt van hivatva kiküszöbölni az új központi hivatal. A szervezéssel párhuzamosan folyt sok japán hivatal megszüntetése és egyesítése. Így 130.000 hivatalnok felszabadult, akik most a déli tér közigazgatásában vehetnek részt.

Az új minisztérium létesítése után a nagy kelet-ázsiai tér vezetésének és igazgatásának a szervezete a következő: [3]

A szigetország ősi tartományai mellé lépnek; az eddig félgyarmati igazgatás alatti Korea, Formosa és Karafuto (Dél-Szahalin). Ezáltal ezek a területek a gyarmatügyi minisztérium hatásköréből a belügyminisztérium hatásköréhe kerülnek. Jellemző tünete ennek a fejlődésnek, hogy Koreában legutóbb bevezették az általános hadkötelezettséget. A szervezet csúcsán áll a japán nagytér politikai vezetősége, amely fenntartja a Mandzsdukuóval, a Nanking kormány alatt álló Kínával, Indokínával és Thaifölddel létesített szoros összeköttetést. Ezentúl mindezeknek az ügyeknek az intézésére a nagykele-tázsiai minisztérium van hivatva. A külügyminisztérium hatáskörét ugyanekkor a kelet-ázsiai nagytéren kívülálló államok diplomáciai ügyeinek intézésére korlátozták.

Ezáltal Japán a bekövetkezett alapvető változásokból levonta a saját nagyterére vonatkozó nemzetközi jogi következtetéseket. A nagytéren belül az eddigi nemzetközi jog elveszítette eredeti jelentőségét, akkor is, ha a külső diplomáciai formák még fennmaradtak. A nagytéren belül az államoknak egymáshoz és a vezető államhoz való viszonya a jövőben főleg gazdasági és kulturális megegyezésre szorítkozik, a tulajdonképpeni politikai és diplomáciai viszony pedig az egyes nagyterekhez való viszonyra vonatkozik.

Végül tekintettel arra a körülményre, hogy a modern Japán kultúrája és politikája régi történelmi hagyományainak megfelelően valláserkölcsi alapon áll, nagyon fontos a nagytér kulturális és vallási szervezete. A tennoizmus, vagyis az isteni császárság eszméje az ,,istenek országa” légkörében, vagyis az önmagába zárt szigetbirodalomban született meg, és épp oly kevéssé ültethető át a nagytér más népei közé, mint az alapját képező shinto hit. Ezért jellemző mindenekelőtt, hogy a tennoizmus politikai tormái és a kínai Nanking-kormány által is képviselt ortodox kuomintang lényegesen különböznek egymástól. Ennek ellenére mindkét kormány közös erővel dolgozik a kelet-ázsiai érdekterület felépítésén, és annak védelmére és biztosítására közös rendszabályokat alkotnak.

Kulturális téren mindenekelőtt a nyelvkérdés játszik nagy szerepet. A kelet-ázsiai térben az angol volt eddig az utazási és kereskedelmi nyelv. A japán nyelv eddig kifejezetten szigeti jellegű volt. Ezenkívül annyira bonyolult volt, hogy már évtizedek óta és jelenleg is fokozott mértékben kísérleteznek az egyszerűsítésén. Így a kínai írásjelek számát - amely eddig 16.000-20.000-ret tett ki, és egy újság elolvasásához is 2000-3000 írásjel ismerete volt szükséges - mintegy 1200-ra csökkentették, és a szótagírást, az ún. katakanát továbbfejlesztik. Mindehhez járul még, hogy a Meidzsi időszakban, amelyben a nyugati hatalmakkal való legszorosabb együttműködést tűzték ki célul. Japán intelligenciája nagy súlyt helyezett az európai, elsősorban az angol, majd a német és a francia nyelvek elsajátítására, hogy a nyugat-európai kultúra termékeit megérthesse. Ebben az időben a kínai vagy a déli tér nyelvei teljesen háttérbe szorullak.

Ma Japán elfordult a Nyugattó, és visszafordította tekintetét Kelet felé. Ennek a politikának az érdekében szigorúan megkívánják az iskolákban és az egyetemeken a kínai és az egyéb kelet-ázsiai nyelvek elsajátítását, bár tisztában vannak azzal, hogy az angol nyelvet egyelőre nem nélkülözhetik. A meghódított déli területeken azonban [a] japánt kívánják hivatalos nyelvként bevezetni; a lakosságot a bennszülött iskolákban oktatják a japán nyelvre.

Végül vallási téren a nagytér meghódítása Japán részére további problémákat vetett fel. A különböző bennszülött átállásokon kívül a mohamedánok és a Fülöp-szigetek meghódítása által a keresztények száma a nagytérben erősen megszaporodott. Japán valláspolitikáját, kevés megszakítástól eltekintve, mindig a türelem jellemezte, és ma is azon fáradoznak, hogy a bennszülött vallásokat kíméljék, mivel tisztában vannak azzal, hogy ezen a téren nem lehet japán mértékkel mérni. Az iszlámmal való viszonyra már huzamosabb idő óta nagy gondot fordítanak. Az indiai viszonyok, ahol a legtöbb mohamedán él, és a Köze-kelet csak fokozzák Japán figyelmét. Arra való tekintettel, hogy a filippinók 80 %-a katolikus, Japán 1942 áprilisában követet küldött a Szentszékhez, ami által elismerte a pápa politikai jelentőségét.

Japánnak a kelet-ázsiai nagytérre vonatkozó tervei és szervezete szellemileg a japán állameszmét szolgálják. Az állameszme hagyományos és vallási alapja kimeríthetetlen erőforrása Japánnak. Tenno és nép egyesült az „istenek országa" eszméjében és hivatásába vetett hitben. Ezzel a hittel Japán eddigi történelmének legnehezebb küzdelmét is sikerrel fogja kiállani.

Vecseklőy József fordítása

*

[1] Imya Kitayama: West-östliche Bewegnung. 1941, 223-224. o.

[2] Kato alezredes 1942. évi április 11-i nyilatkozata. Ld. Auswärtige Politik, 1942. évi 7. füzet. (617. o.)

[3] V. ö. Vecseklőy József: Japán önkormányzati igazgatás. Közigazgatástudomány. 1943, 14. l.

*

In Közigazgatástudomány, 6. évf., 7-8szám (1943), 235-247.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.