A felelettel lehet azután egyet érteni, lehet róla vitatkozni, foglalkozni mindenesetre kell vele.

Mi itt csak a kérdést tettük fel, és a következőkben a feleletet mellékeljük, amit kaptunk rá. A feleletet, és mást semmit. Sem egyetértő véleményt, sem változtatásra bírni akaró rábeszélést, még kevésbé vitatkozó kommentárokat.

Az ismertetendő elképzelések, vélemények, megállapítások tehát egyetlen esetben sem a szerző elképzelései, véleményei vagy megállapításai, hanem kivétel nélkül a jegyzetekben idézett íróké. A cél tudniillik az - mint előbb más formában már mondtuk -, hogy az új Európára, a háború utáni rend helyreállítására vonatkozó elgondolásokat ismertessük, nem pedig az, hogy az amúgy is nagy irodalmat minden illetékesség nélkül új és egyéni tervezetekkel gyarapítsuk.

Önként következik ebből, hogy ahol a szövegben a többes első személyt hagytuk meg, ott nem »mi magyarok« értendő, hanem az idézett szerző mondja a maga véleményét úgy, hogy »mi németek«. Sokszor megvan ez a szerkezet, mert a folytonos behelyettesítés egyhangú és unalmas lett volna.

Meg kell mondanunk azt is, hogy munkánk nem teljes. Részben, mert rövid idő állott rendelkezésünkre az anyag összegyűjtéséhez, részben nem is tudtunk minden könyvhöz hozzájutni, amelyet fel lehetett és kellett volna használnunk. Lényegesen mást azonban akkor sem tudtunk volna megállapítani, ha a teljes forrásanyagot feldolgoztuk volna.

*

Ismét negyedik éve már, hogy háború forgatja fel fenekestül az egész Föld nyugalmát. Követel lemondást, fegyelmet, energiát és életet, a végső cél: a győzelem érdekében, a világ csaknem minden lakójától. Valamikor sokkal egyszerűbb volt a dolog. A hadviselés a hadseregek ügye volt, rajtuk kívül a kincstáré és azoknak a területeknek a parasztjaié, akiknek a földjét, házát elpusztította, felégette. A békekötés néhány megbízotté, akik közül az egyik rész - a győztes - diktált, a másik a feltételeknek alávetette magát. Hol vagyunk ettől már? Most Berlint Krétáról és Norvégiából kell megvédeni, Amerika a »szomszédos« Japán ellen egy harmadik világrész környékén küzd. A magyarság - mint egykor az Árpádok idején - végre egyszer ismét a határokon kívül, a Don környékén védekezik. Olaszország Észak-Afrikában és »valahol« keleten igyekszik életét és érdekeit biztosítani. Az északi tengerpart hűvös levegőhöz szokott fia a szaharai kánikulában csatázik, Szicília narancsligeteinek a levegőjében otthonos délvidéki olasz talán Szentpétervár vidékén harcol farkasordító hidegben... és mert Angliára akarunk csapást mérni, Jugoszláviát és Görögországot foglaltuk el.

Igen, az élet sokkal komplikáltabb lett...

S mint a háború mindenkinek közös ügye, a legnagyobbtól a legkisebbig, a békekötés sem a diplomácia dolga többé. Meg kell nyerni az eljövendő Új Világ eszméjének mindenkit, hogy az addig még elviselendő nélkülözéseket a gazdag kárpótlás reményében kész legyen eltűrni. Az elkövetkező békére éppen úgy már hosszabb ideje készülődünk, mint ahogy a háború is évekig tartó előkészületet igényelt.

A szellem és a gondolkodás irányítói már úgyszólván teljesen felépítették elméletben az Új Rendet; az ész világában már megszületett az Új Európa. Milyen lesz ez, nekünk is tudnunk kell, hogy ne sötétben tapogatózva járjunk a fogalmak dzsungelében, hanem - amennyire lehetséges - világosan lássuk, hogy hova vezet az út, amelyen történelmi és geopolitikai adottságunkkal szembe nem szállhatván, elindultunk.

Gyakorlat és elmélet két különböző dolog volt eddig, és most is elmehetnénk talán enyhe vállvonogatással az elképzelt rend képe mellett, de az előző háború éppen azért végződött annyi balfogással, mert az elmélet nem mutatta meg az irányt, amelyen az igazság szolgálatában haladni kell, vagy rossz felé mutatott, és félrevezette azokat, akik eredményeit a gyakorlatban hasznosítani akarták. Így tulajdonképpen a most letűnt kor tudósai is bűnösök az összeomlásért, mert a tudomány autonómiájának és »szabadságának« az elvei mögé zárkózva korlátlanul, fegyelem és felelősség nélkül írtak. [1] Most azonban már megváltozott a helyzet, mert eltűnt az ellentét az állam és a szellem, a fegyver és a hit, a földi kötelesség és a metafizika birodalma között. Ezek most összekapcsolódtak, mert a jövő vezetés parcellázott erővel nem képzelhető el. [2] »Ma világosan látjuk, hogy ez a mi végérvényes egységünkért és életünk rendjéért vívott harc egyúttal Európa új rendjéért és történelmi átalakulásáért is folyik.« Ám nincs olyan szociális és politikai életrend, nincs olyan történelmi korszak, (...) amelyeknek szellemi elődje ne lenne a világnézetnek, a megismerésnek, a fogalmaknak, az erkölcsnek és a jogrendszernek valamilyen alakjában. »Mint ilyen szellemi rendszernek a világnézet, a tudás és az öntudat lényegének és valóságának létrehozása az új európai rendben, a tudománynak a feladata is lesz.« [3] Hogy ennek a feladatnak minél tökéletesebben felelhessenek meg, azokat a tudományokat, amelyekre szükség van a cél érdekében, megfelelő módon meg kell változtatni. Itt elsősorban a történelem jön számításba. »Ha a politika a keletkező történelem, akkor történelmi nevelésünk felett politikai magatartásunk ítélkezik. Történelemtanításunk eredménye azonban száz közül kilencvenkilenc esetben siralmas. Néhány adat, születési évszám, név még megmarad emlékezetünkben, de teljesen hiányzik a határozott, nagy koncepciójú irányvonal. Ami lényeges, azt nem tanítják... A fő érték a nagy fejlődési vonalak megismerésében rejlik. Minél jobban alkalmazkodunk ehhez a tanításhoz, annál inkább remélhetjük, hogy az egyén tudása később előnyére is válik, és a köz javát is szolgálja.

Nem azért tanulunk történelmet, hogy a megtörtént tényeket ismerjük, hanem azért, hogy benne a jövő és saját népünk létének tanítómesterére találjunk. Ez a célunk. A történelemtanítás csak eszköz. A nepállamnak kell arról is gondoskodnia, hogy végre olyan történelmet írjanak, amelyben a faji kérdés uralkodó jelleget foglal el.« [4] A Führer e szavainak részletes magyarázatát is megtaláljuk másoknál. Eszerint a legnagyobb nevelő ereje a történelemnek van; a múltnak, a jelennek az ismeretéből, a jövő hitéből származó öntudat adja azt a történelmi gondolkodást, amely egy népet nemzetté, politikailag képzett, ilyen ítélőképességgel rendelkező és kötelességtudó közösséggé alakít. Egy nép, amely múltjának ismerete nélkül él, anélkül, hogy őseire büszke lenne, anélkül, hogy a történelmét becsülné, az meghal és elpusztul, mint az a fa, amelynek gyökerei kiszáradtak. Népi jellem, belső és külső erő nélkül nincs jövő. De az a nép is meghal, amely csak a múltnak él, csak visszafelé néz, csak őseinek és a múltnak kultuszában merül el, mert ez meg olyan, mint az a fa, amelynek a gyökereiben van csak nedvesség, az ágak és a levelek már elszáradtak. Erőteljes és termőképes csak az a fa, amely a gyökerektől a legkisebb levelekig életnedvvel van tele, és a nép is, amelyiket a történelmi-politikai gondolkodás hat át és amely munkával, tetterővel és az egységre neveléssel, irányítással maga akarja a saját életét formálni. Így tehát a történetírás olyan hatalom kell hogy legyen, ha feladatát teljesíteni akarja, amely a népi-politikai és szellemképző erők hordozója és továbbítója. A történetírásnak igen nagy mértékben tekintettel kell lennie a politikai akarat képzésére, és fordítva: a politikai akarat sem lehet független a népi történelmi hatásoktól. A történettudomány feladata tehát végeredményben nem az, hogy könyveket termeljen, papirost, tárgyilagos ismereteket, halmozott tudományt nyújtson, és művészi másolatokat készítsen a történtekről, hanem eseményei oly tények legyenek, amelyek például  a német nép történelmének a hősiességét nagyságban és lényegben útmutató erővel tárják elénk. [5] A cél elérése érdekében bizonyára meg kell változtatnunk a múlt értékelését is. Emberek és egyéniségek, akik azelőtt háttérbe szorítva homályban álltak, most plasztikusan megvilágítva a szellem fényével, megközelíthetővé válnak. Viszont lesznek másfelől, az eddigi főszereplők közt, akik az iskolai és egyetemi oktatásban mostanig elfoglalt helyükről visszalépnek, és nem részesülnek többé olyan figyelemben, mint azelőtt. Ha például felvetjük a kérdést, hogy tulajdonképpen ki a megalapítója és az első képviselője a birodalmi eszmének, akkor látjuk a mostani gondolkodásunk és iskolában tanultak közti különbséget. Ma már senki sem ismeri el, hogy Nagy Károly. Mi nem benne látjuk a Német Birodalom alapítóját és a birodalmi eszme megtestesítőjét, hanem legelkeseredettebb ellenségében, Widukind szász hercegben. Ha ma földről és vérről beszélünk, akkor ez az eretnek herceg jelenik meg szemünk előtt mint első harcosa ennek a vérnek és ennek a földnek. Ha folytatjuk az összevetést a későbbi századokban, akkor megint nem Barbarossa Frigyesben látjuk a birodalmi gondolat vezérét, hanem ismét egy rebbelis és újból egy szász hercegben, Oroszlán Henrikben. Egyáltalán nem gondolunk arra, hogy a Hohenstaufok nagy alakjait megkisebbítsük, hiszen VI. Henrik és II. Frigyes a német múlt egészen nagy alakjai, de ők egy világot átfogó eszme szolgálatában állottak; a központban nem Németország volt. Ezért látjuk mi az univerzális eszmék ellen való lázadásban a német történet alapvonalait, és az út, amely Hitler Adolfhoz vezet, Widukindtól indul el, és Oroszlán Henriken, III. Frigyes brandenburgi választófejedelmen és Bismarckon megy át. Ez más sorrend a történelemben, más értékelés és más elismerése a német múltnak. [6] Ezen elveknek megfelelően, már van is történelemkönyv, amelyiknek a szempontjai abban különböznek az eddigiekétől, hogy a »történelmi fejlődési folyamatok hanyatlásainak az okait tárja fel szemünk előtt«. Nem célunk a részletezés, csak annyit említünk meg, hogy itt történelme van a Földközi-tengernek (Mittelmeer , I. Görögország, II. Róma, III. Pápaság története), a Nyugatinak (I. A Habsburg, II. Francia, III. Angolszász, IV. Orosz vlágbirodalom). A 360 oldalas könyvben Attila és Dzsingisz kán birodalma 6-6 sort, Napóleon két oldalt kap. A katalaunumi csatáról beszélve csak azt említi meg, hogy Attila oldalán voltak a keleti gótok, gepidák, rugiak, thüringiaiak, burgundok és a frankok, Aëtius mellett más burgundok és frankok a nyugati gótokkal és az alánokkal. Tulajdonképpen tehát e harcban germánok küzdöttek germánok ellen. Dzsingisz kán birodalmáról annyit mond, hogy tatárjainak támadása alatt Szilézia 1241-ben összerogyott, Oroszországot is legyőzték, és 300 évig uralkodtak az orosz népen. [7] 

Egyébként a katalaunumi ütközet a tours-i, poitiers-i, a biadei és a Lech-mezei csatákkal együtt nagyott nőtt jelentőségében az új német történetírás előtt. E harcok között ui. egymásra talált a germán és a román nép, amely egymásra találás vezet a hunokon aratott győzelemhez is. Ugyancsak a germán-román Nyugat szorítja ki a frank Martell Károly vezérlete alatt az arab tömegeket Kultúr-Európából. Majd ennek felbomlása után szállt a vezető és rendező szerep a német népre. Először I. Henrik alatt egy szász erőközpont létesült, ennek a védelmi munkája eredményezte 933-ban a riadei sikert, amely az előbbiek folytatása és előzménye a 955. évi hatalmas győzelemnek, amelynek következtében egy nagy részben tatár nép kényszerült Közép-Európa keleti részén letelepedésre, és a kereszténység és európai kultúra befogadására. [8]

Egészen mindegy, hogy a német császárok Merseburgnál vagy Augsburgnál védekeztek-e a keletről jövő betörések ellen, vagy Afrikát szorítják ki hosszú harcokkal Spanyolországból: ez mindig a leendő Európa harca volt a vele szemben alapvetően idegen környezet ellen. [9]  A küzdelem Lech-mezőnél természetesen nem fejeződik be: Bécs, Zenta, Pétervárad és Belgrád ugyan a láncnak egy-egy szeme, a végső pedig a mostani élethalál-harc a kultúrát megsemmisítő szovjet ellen. [10] 

Nem kivétel a tudományra érvényes elvek alól a sajtó sem. A »Frankfurter Zeitung« valamelyik száma »behatóan tárgyalja a sajtó szokásos fogalmának a felszámolását. Mint egy tükörben látja benne általában a szabadság fogalmának változását, amely bizonyos fejlődésen keresztül a mai állameszméhez eljutott a francia forradalomtól a liberalizmus politikai dogmáinak a széttörésén és megsemmisítésén át. Ez a régi meghatározás - írja az újság - többé nem fedi a valóságot. Új gondolatokat nem tudunk régi gondolatmenettel termelni, csak alapvetően megváltozott módszerrel vagyunk erre képesek. (...) A sajtóélet nemzetiszocialista új rendje e tény konzekvenciáit levonta, és nem a sajtószabadságnak a valóság által csaknem teljesen széttört fogalmához, hanem a nyilvános felelősség elvéhez csatlakozott. A sajtó felelősségét a magántermészetű befolyástól megszabadította, és azt az államvezetés feladataival kötötte össze. (...) Döntő csak az lehet részünkre is, népünk részére is, hogy sajtónk mai állapota megfeleljen a német nép jelenlegi életérdekeinek. Minden egyéb nem tárgyilagos dolog lenne, hanem hiúsági és más motívumok következménye. [11] 

A kutatás mindezek ellenére ezután is szabad, de a német kutatás csak a német gondolkodás politikai elveitől vezérelve lehetséges. [12]

Az eddig elmondottak - úgy gondoljuk - elég bizonyságot szolgáltatnak mindenkinek arra vonatkozóan, hogy amit politikai vonatkozású dolgokról a közelmúltban leírtak, az nem minden cél nélküli szószaporítás csupán, hanem figyelemreméltó megállapítás, amely inkább többé, mint kevésbé jön majd számításba, mikor az egyelőre még nagyrészt csak elméletben élő Új Európa a gyakorlatban is megvalósításra kerül.

II. Földrajzi és politikai élettér

Az élettér mint földrajzi fogalom. - Az ember élettere. - Liberális világuralom. - Nemzetiszocialista élettér.  - Jog az élettérhez. - Nagytér és vezetése. Jellemző sajátságai. - A mai nagytéreszme kiindulópontjai: Közép-Európa és Kelet-Ázsia. - A világ nagyterei.

»Élettér«, »Nagytér«, »Gazdasági tér«, »Kiegészítő tér«, »Új Európa«, »Nagy Európa«, »Új Rend«: nevek, amiket naponta látunk, fogalmak, amikkel állandóan találkozunk, problémák, amelyekről mindig beszélünk, vagy egyébként foglalkoztatnak bennünket. Ha azonban e fogalmakat szabatos meghatározással kellene körülírnunk, aligha zavarba nem jönnénk, mert vajon kinek van ideje vagy alkalma közülünk e szavak szabatos jelentésének a kiderítésére. Nem is egyszerű dolog, hatalmas irodalma van, hisz valamennyi a jövő Európájának egy-egy építőköve. Biztos szilárdsággal elkészítve, hogy a segítségével emelt épület valóban egy új történelmi korszakra szolgáljon védelmül földrészünk népeinek.

A leggyakrabban használatos élettér szó minden meghatározás szerint elsősorban földrajzi fogalom, és ha a földrajztudományon mint több részlettudomány összefoglalóján belül az ezzel foglalkozó tant el akarnánk helyezni, akkor a teljes gazdasági és emberföldrajzból, a geológia-, leíró- és általános földrajznak egy-egy részéből kellene ennek a tudománynak az alkatrészeit egybeilleszteni. Elsősorban jelenti azt a területet, amelyen az ember élhet. Matematikai értelemben egy test, megközelítőleg gömbszelet, amelynek a földdel közös középpontja van, és amelyben a földfelszín sokkal közelebb van az alsó, mint a felső határhoz. Ez utóbbit ti. az a magasság határozza meg, amelybe valamikor az ember felemelkedett (19 km), amazt pedig az a mélység, amelybe le tudottt hatolni. [13] Elméletileg nemcsak a földet értjük tehát rajta, hanem a vizeket, levegőt, de a föld mélyét is, minden térrészt, amely az emberi életet befolyásolja. Gyakorlatilag azonban legfontosabb két tényezője a föld és az éghajlat. [14] Mégpedig mint az elmondottakból következik a föld felszíni része, mennyiségileg kifejezve kb. 510 millió km². Ez az a mértékszám, amelyet - persze csak ha az egész emberiség életteréről beszélünk - kiinduló mennyiségnek kell venni. Ennek a nagysága ui. az emberiség élettartama idején kb. állandó (a föld történelme folyamán ez is változik), hozzá tehát mindig vissza lehet térni. Területileg kisebb az Ökumené,a földfelszínnek az a része, amelyen az ember lakik, és szabályszerű forgalmat bonyolít le. Még mindig nem csupán a lakott rész, hanem azok a területek is, amelyeken az ember otthon kell hogy legyen, mert a lakott helyeket összekötő utak itt mennek át. Tehát például a tengert is ide kell soroznunk, amennyiben rendszeres közlekedés bonyolódik le rajta. Területe ennek kb. 450-460 millió km², tehát az előbbi abszolút élettérnek kb. a 88-90%-a. Végül a lakott és szárazföldi megélhetési tér az a terület, amelyet akkor kapunk, ha az ökumenéből levonjuk a sarki tájakat, tengert, sivatagot, szteppét, hegyeket, mocsarakat, erdő vidékeket, stb. E művelet elvégzése után talán 100 millió km²-nél is kisebb föld marad, ami most már a szó szoros értelmében eltartja az emberiséget, bár kis fantáziával még az óceánokat is be lehetne ebbe is kapcsolni, hiszen gazdag állatviláguk nagyrészt képes biztosítani a táplálkozást. [15]

Ha az emberiség történelmét végignézzük, kb. azt is látjuk, hogy milyen volt egyes korokban a térelképzelésük. Az ősember kis részletterének a határai szűkre szabottak voltak. Ebben az időben még az ember nem törekedett környezetének az átalakítására, és mindenkori mozgásának határait a természet szabta ki: az erdők, folyók, hegyek erősebbek voltak, mint az emberi akarat; Az emberi fantázia még nem kalandozott messze tájakra: a tér és az erről alkotott képzet fedték egymást. Ez a természetes tér. Rendszeres állattenyésztés és a növényvilág felhasználása, fegyverek, közlekedési eszközök igénybevétele emeli fel az embert emberré, és megkezdődik az élettér differenciálódása. Könnyű elképzelni, mit jelentett élettér-szemlélet szempontjából például az, ha az egyik törzs már szelídített lovat, a másik nem. A természetes tér és az egyes emberek vagy törzsi közösségek élettere tehát már különböző is lehet, ezen a fokon azonban a természetes tér fogalma megszűnik az ember részére.[16]

Nem akarunk ezzel a kérdéssel részletekbe menően foglalkozni, messze vinne célunktól, azért csak megemlítjük, hogy Európa népei közül később, az antik világban, a görögök és rómaiak térszemlélete fejlődött a legmagasabb fokra. A középkor tudása ebből a szempontból sokkal kisebb volt. Mégpedig, mert a történetírás egy időre elvesztette a kapcsolatot az antik világ ismereteivel és tudományával. Gondoljunk csak arra, hogy Nagy Károly és környezete térelképzelése alig hasonlítható össze pléldául a bagdadi kalifákéval; ez utóbbi megfelel majdnem Nagy Sándorénak vagy Hadriánusénak, az előbbi talán csak a negyedrésze. E megállapításokat nem szabad általánosítani minden néprétségre egyformán. Mint ahogy a fél világot bejárt normann kalóznak a térismerete is sokkal nagyobb volt, mint az egykorú belső-németországi paraszté, ugyanúgy még ma is nagy különbségek vannak a föld lakóinak látóköre között. A csendes-óceáni szigetvilág pápuái, vagy Közép-Afrika bantu négerei alig látnak túl közvetlen környezetük határain, Tokió vagy Berlin, London, vagy Washington pedig őket is különböző életterekbe sorozza anélkül, hogy nekik - a közvetlenül érdekelteknek - akár a tényről, akár magáról a fogalomról esetleg a legkisebb tudomásuk is volna.

Az utóbbiak részére ui. jelenleg a földfelszín a felfedezések idejétől már teljesen ismerős és - bár még elég tekintélyes nagyságú földterület van, ahol ember nem járt és tenger, amelyen hajó nem ment át - mondhatjuk, hogy az ember a föld legnagyobb részét birtokba vette. Ha ez a birtokbavétel befejeződik, akkor lesz kultúrténnyé az élettér egysége a legteljesebb értelemben. [17] Ne higgyük, hogy ez hosszú idő kérdése. Ha az emberiség szaporodása olyan ütemben halad előre, mint a legutóbbi négy-öt évtizedben, akkor 300 év múlva a föld teherbíró képessége a legnagyobb mértékig igénybe vevődik, éspedig akkor is, ha nemcsak a használható, de még használatlan területeket használja ki, hanem a jelenleg művelt területek termelőképességét is fokozza. [18]

Mint az egész emberiségnek, úgy ezen a legtágabb kereten belül az egyes népeknek is megvan a maguk élettere, amelyre nagyjából ugyanazok a szabályok érvényesek, mint az előbbire. Tehát határai változók, a népi erők növekedésével tágulnak, csökkenése következtében összeszorulnak. Csak a csomópont, ahol a homogén tömegek mindennapi élete lejátszódik, nélkülözi a nagyobb kilengéseket. Ereje tudatában minden nép törekszik életterének a kibővítésére, igyekszik kiterjedt termőterületeket szerezni, amelyekből a megélhetéséhez szükséges terményeket munkája árán megkapja, de azért is, hogy további erőforrásokra tegyen szert a maga és utódjai számára. [19] Ez a törekvés a természeti javakra végeredményben a gazdasági függetlenséget, önállóságot hozza meg, és itt van a nagy különbség a liberális szellemű világuralomra törés és a nemzetiszocialista élettérteremtés között. A liberalizmus korszakában ui. az önellátás elve mint nemzetgazdasági tétel egyetlen államvezetés programjában sem szerepelt, hanem a minél nagyobb nyereség mint egyedüli cél érdekében csak azokat a cikkeket termelték, amelyek egyes vidékeken a legkifizetőbbek voltak, és elhanyagolták azokat, amelyek a külföldi árukkal szemben nem voltak versenyképesek. Ezen elv érvényesítését még egyes foglalkozási ágak teljes elsatnyulása sem akadályozhatta meg. A német parasztság ebben a rendszerben például majdnem tönkrement. 1932-ben Argentína 570 kg kenyérmagot termelt fejenként mint mezőgazdasági állam, ugyanakkor az ipari Anglia 26 kg-t. Németország a kettő közt volt 200 kg fejadaggal. A világháború idején ez a rendszer aztán az összes hátrányait megmutatta; akkor a blokád következtében Németország és Ausztria-Magyarország, de Anglia is, majdnem teljesen tönkrement. A háború után egy idő múlva mindig nagyobb a törekvés az államokban, hogy ha mezőgazdasági jellegűek voltak iparosodjanak, ha az ipar volt az erősebb, mezőgazdaságukat fejlesszék. [20] Azért persze olyan áruk mindig lesznek, amelyek Európában nem termelhetők. Itt nem is arról van szó kategorikusan kijelentve, hogy autarkia vagy export, hanem inkább mondhatjuk: autarkia és export. A háború után például lesz elég olajunk ahhoz, hogy racionalizálva ne szoruljunk másokra, de ha sok autó szaladgál, semmi akadálya sem lesz a behozatalnak. Mindenáron elérni csak azt kell, hogy szükség esetén meg tudjunk élni a saját termelésünkből, és ne legyünk idegen erőktől és hatalmaktól függő viszonyban. [21]

Ebből következik, hogy az élettér határai nem esnek össze az állam határaival, sőt, néha azon messze túlmennek. Németország életteréhez egészen szorosan hozzátartozik Kelet- és Délkelet-Európa. Ez esetben a Birodalom mint nagyhatalom a vezető állam, a tér többi tagjai munkatársak a rend fentartásában. Nem jelent ez lemondást a társállamok nemzeti önállóságáról, ellenben bizonyos kötelességek és korlátozások elismerését magában foglalja. Amint a vezető állam megakadályozható - és meg is akadályoz - minden harmadikat abban, hogy az életterének az ügyeibe beleszóljon, úgy azt sem engedi meg, hogy az idetartozó államok téridegen hatalmakkal konspiráljanak. Ez elviselhetetlen volna. Az első pillanatban ez elv keresztülvitele erős korlátozásnak látszik, de csak az első pillanatban, hiszen Anglia már régóta ugyanezt tette, a jövőben tehát legfeljebb a vezetés kicseréléséről lehet szó. [22]

A terjeszkedő nép térnyerése jogilag is alátámasztott cselekmény, amennyiben a nemzetközi jogban a terjeszkedés indoklására elsősorban szerepel a természetes határ, amelyet mint »észszerű« jogot a XVIII. század végén általánosan is elismertek, és amelynek alapján törekedett a francia külpolitika hosszú időn át határainak a Rajnáig való kitolására. Ez túlnyomó részben földrajzi, geopolitikai és államvédelmi szempontokat foglal magában. Van egy másik alapelv is, amely a nép érdekeire van tekintettel, és a növekvő népesség igényét hivatott kielégíteni: a népek joga a földhöz.Ezt az elvet különösen a sűrű lakosú országok tartják számon a ritkán lakott területekkel szemben. Az utóbbi évtizedekben, név szerint, a japánok és olaszok hozták sokszor szőnyegre. [23] Természetes jog is különben, mert az új népi élettér nyerésére irányuló akarat nem befolyásolható emberi hangulatokkal, vagy szótöbbséges bizottsági határozatokkal, hanem ezt egyedül az isteni erő irányítja: az erősnek több hely kell az élethez, mint a gyengének, és ami ezen a világon életerős és élni akar, az meg is él. Egy nép, amely más nemzetek jóakaratára bízza magát, olyan mint a koldus, akit szánalomból kenyérmorzsával elégítenek ki. Az olyan nép, amely azt mondja: ha elég helyem lesz és gazdag leszek, csak akkor hozok gyereket a világra, sohase jut hatalomhoz, és sohasem kapja meg az óhajtott »helyet a nap alatt«, mert feltételeket szab. Új teret nyerni abban áll, hogy sűrű lakosú területekről a földéhes utánpótlás átnyomul a határokon és minden kockázatot vállal a kívánt célért, hogy új hazát találjon, és az újonnan szerzett vidéket rendezze és hasznosítsa az egész nemzet számára. [24] 

Végül politikai értelemben véve az élettér szellemi erő, amely bizonyos történelmi eredményekben realizálódott, és amely a későbbi korokban tovább működik, vagy realizálódásra készen lappang. Ez esetben sem szabad rajta áttörhetetlen határokkal körülölelt területet értenünk, hanem a földrajzi megjelölés csupán a szóban forgó erők működési területének megnevezésére szolgál. Ez politikai alakító erők kiindulópontját képezi, viszont területére más hatóerők is benyomulhatnak. Minden tér központ, ahonnan eszmék sugároznak ki, mégpedig a legintenzívebben akkor, amikor a központ fejlődésének a tetőpontjára ért. [25]

Itt tehát megint az élettér új oldalával kell megismerkednünk. Ha ebből a szempontból kérdeznénk meg, hogy tulajdonképpen mi Európa, akkor azt kellene felelnünk, hogy földrajzi meghatározása nincs, csak népi és kulturális. Nem az Urál e földrész határa, hanem mindig az a vonal, amely a nyugati életformát a keletitől elválasztja. Volt idő, mikor csak az a görög sziget volt, amelyre az északi törzsek előnyomultak, és először gyújtották meg azt a tüzet, amely azóta lassan, de állandóan az egész emberiséget kezdi megvilágítani. Mikor ők védekeztek a perzsák ellen, akkor nem a szűkebb hazájukért küzdöttek, hanem védték azt a fogalmat, amelyet ma Európának nevezünk. Később Görögországból Rómába vándorolt Európa. A görög szellem és kultúra egyesült a római gondolattal és államművészettel,és amikor a római légiók Karthágó támadásait védték ki, akkor megint nem Rómáért küzdöttek, hanem a görög-római világot összefoglaló akkori Európáért. [26]

Az a bizonyos elválasztó vonal lehet egy elmosódott határú szélesebb terület is. Sokan a Finn-öböltől a Dobrudzsáig terjedő vidéket veszik ennek, és el is nevezték »Zwischeneuropa«-nak. Ettől nyugatra eső rész a Kultúr-Európa, amely abban különbözik a másiktól, hogy a történelem folyamán e vonaltól kelet felé mindig bizonyos kultúracsökkenés volt észlelhető. A Kultúr-Európa fogalma sokáig azonos volt a Nyugat fogalmával, a többség kulturális érzületének a szolidaritását jelentette ebben az eszmei egységben, szorosan összekapcsolódva a keresztény univerzalizmussal is. [27]

Az elmondottak alapján könnyű kikövetkeztetni a nagytérfogalom jelentését: ugyanaz mint az élettér szélesebb határokkal. A Keleti-tenger vidéke Kelet- és Délkelet-Európa német, a Földközi-tenger vidéke olasz élettér, a kettő együtt az európai nagytér. Ilyen nagytér is feltételez egy vezetőállamot, amely a rendet benne fentartja. Az őrködő birodalmakat a nemzetközi jog terminológiájával vezető hatalmaknak nevezhetjük, amelyeknek politikai eszméi egy bizonyos területre - a nagytér területére - kisugároznak, és amelyek erről a területről, éppen mint az élettér területéről, a téridegen hatalmak intervencióját kizárják. A tér a birodalommal nem azonos, és a határain belül lévő államok sem a főhatalom részei. Hiszen például senki sem gondol arra, hogy a Monroe-elv alapján Argentínát vagy Brazíliát az Egyesült Államok egy részének tartsa. A vezető államé csak a politikai és gazdasági hatalom, az vigyáz a békére és távol tartja az esetleges külső behatolási kísérleteket. [28] Ha a világtörténelemben ismert nagyterek - az Imperium Romanum, az első Német birodalom, Napóleon birodalma, az Angol világbirodalom, illetve Nagy Sándor és Dzsingisz kán birodalma - keletkezését alaposan megfigyeljük, akkor a következő lényeges tulajdonságokat vesszük észre:

1. a nagytér fejlődése egyének, vagy az egész nép harciasságának vagy dicsvágyának a következménye; egy vágyé, amely arra irányul, hogy mindig új területeket és népeket kebelezzen be anélkül, hogy ennek katonai, népességpolitikai vagy gazdasági szempontból szükségét érezné;

2. a nagytér-fejlesztésnek ez a módja semmi egyéb, mint más népek és államok minden észszerűséget nélkülöző leigázása;

3. ennek a nagytérpolitikának az indítóereje kizárólag az önző természet, a hódító állam mindig nagyobb, hatalmasabb és gazdagabb akar lenni, és mindig új dicsőség fényében akar élni;

4. ilyen képződmény rendszerint rövid életű; az alapítóról többnyire viszályok között marad utódjaira, és az elnyomott népek - felhasználva a hódító állam belső gyengeségét - rövidesen lerázzák magukról az idegen igát. Természetes, hogy korunk nagy téreszméje a vázolt sémától alapjában különbözik, mert senki sem gondol Közép-Európában arra, hogy ilyen eszközökkel törekedjék nagytérrendszert megvalósítani.

A XIX-XX. század gyarmatbirodalmai hosszú ideig tartó szakadatlan hajsza és szünet nélküli törekvés eredményeképpen valósultak meg, de megoldáshoz nem vezettek, mert a különböző érdekek egymást állandóan keresztezték. A háború után két gondolat merült fel. Az egyik Közép- Európában, a másik Kelet-Ázsiában. Ezek és a régebbi rendező kísérletek között az a lényegbevágó különbség, hogy a területeket, melyek érdekkörükbe tartoznak, az előbbiek élesen elhatárolják. Az egyes nemzetállamok csoportosan egy közösségbe fognak össze, közös gazdasági blokkot képeznek kontinentális méretekben a hozzájuk közel álló trópusokkal. Feladják tehát a világbirodalom gondolatát, és lemondanak a gyarmati imperializmus korának szétszórt birtoklási rendszeréről. Ehelyett felosztják a világot nagy egységekre, amelyek mindegyike összefüggő tömböt képez, és mindenféle éghajlat megtalálható benne. Európára vonatkozóan az a legkézenfekvőbb gondolat, hogy az összes kontinentális államok összefogjanak a tengelyhatalmak vezetése alatt, és mint kiegészítő tér Afrika csatoltassék hozzájuk. Kelet-Ázsiában Japán vezetése alatt hasonló nagytér képződmény van kialakulóban, amelynek súlypontja Japán, Kína és Mandzsukuó. A déli határ kb. a 20. szélességi foknál van. Hogy aztán a fejlődés folyamán még Kelet-Ázsia melyik szárazföldi részei vagy szigetei csatlakoznak hozzá, az a jövő titka egyelőre és a téridegen gyarmati hatalmak - USA, Anglia, Franciaország, Hollandia - akaratának érvényesülési lehetőségeitől is függ. Ennek a két nagy térrendszernek kialakulása nem elég, mert az új rendnek az egész föld hasznára kell válnia. Így meg kell vonni az Orosz birodalom Elő- és Dél-Ázsia, valamint Ausztrália térhatárait, és el kell dönteni, hogy Amerika egyetlen tömb lesz-e, vagy felosztják egy germán Amerikára (Észak-Amerika) az USA és egy latin Amerikára (Dél-Amerika) az A.B.C. (Argentína-Brazília-Chile) államok vezetése alatt. [29] Van másik elképzelés is. Európa eszerint is »biológiai egység«, amely más nagy életterektől különbözik. A többiek: Kelet-ázsiai, Indiai, Maláji, Észak- és Dél-Amerikai nagyterek, és a feketék tere Közép-Afrikában. Az utóbbi valószínűleg azért szerepel külön, mert a Szahara elég nehezen áthidalható akadályt jelent észak felőli megközelítéssel szemben. Tényleg probléma ugyan, de a közlekedéstechnika mai fejlettsége mellett megoldható. Mivel új földek felfedezése már nem lehetséges, ezt az utóbbi hat életteret kell úgy felosztani, hogy egy új békét, produktív és szabad világrendet nyerjünk. [30]

Az utóbbi elképzelés nem teljes, mert a szerző Oroszországról és Elő- Ázsiáról megfeledkezett.

*

[1] Schröder, Gerhard: Geschichtsschreibung als politische Erziehungsmacht. Hamburg, 1939, 9. 

[2] Ganzer, Karl Richard: Das Reich als europäische Ordnungsmacht. Hamburg, 1941, 134.

[3] Dietzel-Schmieder-Schmitthenner (szerk.): Lebensraumfragen europäischer Völker. Leipzig, 1941, 2-3.

[4] Hitler Adolf: Harcom. Ford. Kolbay Pál-Lindtner Antal dr. és Szakáts István dr. Budapest, 1935, 313. 

[5] Schröder, Gerhard: i. m., 8.

[6] Rosenberg, Alfred: Krisis und Neubau Europas. Berlin, 1936, 7. 

[7] Erbt, Wilhelm: Weltgeschichte auf rassischer Grundlage. Leipzig, 1934, 134., 228. Hasonlóan új szempontokról beszél Rosenberg Alfred: Neugeburt Europas als werdende Geschichte. Halle, 1939, valamint Ludvig, Walter: Politik als gestaltende Kraft in der Geschichtswissenschaft und im Geschichtsunterricht. Berlin, 1940. Ld. még Geist: Wissenschaft und Politik. Die Aktion. Kampfblatt für das neue Europa, 1941. november, 54. szám. 

[8] Srbik, Heinrich Ritter von: Das Reich im Herzen Europas. Illustrierte Zeitung, Leipzig, Weinachten 1942, 30.

[9] Hitler Adolf 1941. december 11-én a birodalmi gyűlésen tartott beszédéből. Illustrierte Zeitung, Leipzig, Weinachten 1942, 26.

[10] Srbik: i. m., 144.

[11] A velencei újságírókongresszus sajtóvisszhangja. Ez az egész kongresszusról készülő és nyomtatásban is megjelenő jelentés egyik fejezete, amit én gépírásban láttam.

[12] Bittner, Otto: Wissenschaft um Krieg und Reich. Nationalsocialistische Monatshefte. Zentrale Politische und Kultuerelle Zeitschrift der NSDAP. Herausg: Rosenberg Alfred (München) 1942. június, 40. szám. 

[13] Haushofer, Karl (szerk.): Raumüberwindende Mächte. Macht und Ende, III. kötet. Leipzig-Berlin, 1934, 7.

[14] Aa, Karl: Volk, Raum, Wirtschaft. 15. kiad. Leipzig-Berlin, 1939, 1.

[15] Haushofer: i. m., 14. 

[16] [15] Haushofer: i. m., 7. 

[17] Az európai népek életterének nagyságát és ennek változását részletesen ismertetik: Haushofer K.: Raumüberwindende Mächte és Haushofer A.: Zur Problematik des Raumbegriffs. Passim.

[18] A föld teherbíró képességét tárgyalja a Lebenstraumfragen europäische Völker. Ld. A. Penck: Die Tragfähigkeit der Erde c. fejezetet, 10-33.

[19] Haushofer, K.: i. m., 7. és Aa Karl: i. m., 7. 

[20] Aa Karl: i. m., 3. 

[21] Funk, Walter: Wirtschaftliche Neuordnung Europas. Különlenyomat a Südostecho 1940 július 26-i számából, 10.

[22] Hoffmann, Walter: Rumänien von heute. Ein Querschnitt durch Politik Kultur und Wirtschaft. Bucuresti-Leipzig, 1941, 5.

[23] Ritterbusch P. (szerk.): Politische Wissenschaft. Berlin-Leipzig-Wien, 1940. Ebben: Schmitt, Carl: Völkerrechtliche Grossraumordnung, 31.

[24] Zoch, Wilhelm: Neuordnung im Osten. Bauernpolitik als deutsche Aufgabe. Berlin, 1939, 66.

[25] Mirgeler, Albert: Der Raum als geschichtliche Macht. Europäishe Revue Berlin, 1933. július, 393-394.

[26] Hitler Adok 1941 dec. 11-én tartott beszédéből. Illustrierte Zeitung, Leipzig, Weinachten, 1942, 26.

[27] Srbik, Heinrich Ritter von: Das Reich im Herzen des Kontinents. Illustrierte Zeitung, Leipzig, Weinachten, 1942, 29.   

[28] Ritterbusch-Schmidt: i. m., 57.

[29] Ezekről részletesen beszél: Obst, Erich: Die Großraumidee in der Vergangenheit und als tragender politischer Gedanke unserer Zeit. Breslau, 1941., 9., 18., 20., 21., stb.

[30] Daitz, Werner: Die Achse und die Großlebensraume der Welt. Die Aktion. Kampfblatt für das neue Europa (Berlin) 1941. december - 1942. január.

*

In Kárpátmedence [Kárpát-medence], 3.évf., 5. szám (1943), 290-300.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.