Szívesen hivatkozunk ilyenkor a magyar jogfejlődésnek még - állítólag - első királyunkig visszanyúló hagyományaira, az utóbb a Corpus Juris első törvényeként beiktatott „Intelmeknek” nyolcadik fejezetében foglalt szavakra, amelyek szerint a szent király súlyos intésül adta volna Imre hercegnek, hogy ha a kormányzásban nem lesz tekintettel a magyar nép természetére, szokásaira, nehéz lesz e terület királyságát megtartania.

Még többször emlegetjük Werbőczyt és Tripartitumát, különösen, amikor a török hódoltsággal szétszabdalt Magyarországnak lélekben, szellemben egynek maradása okait kutatjuk, megállapítván, hogy a Hármaskönyvbe foglalt jogszabályoknak, pedig még csak nem is a törvénynek, egységes és általános alkalmazása mily roppant jelentőségű volt e vonatkozásban.

A világháborús összeomlásig tartó alkotmányos küzdelmeinknek bajnokai jórészt legkiválóbb jogászainkból kerültek ki, s bizonyos, hogy ha ezek munkájukat, erejüket, lendületüket nem a közjogi harcokban őrlik fel, más lett volna a magyar jognak, a közösségi életet formáló magán-, büntető-, közigazgatási jognak és a szakjogoknak éppen ezekben az időkben történt, hatalmas arányú változása. Nehéz volna azt mondani, hogy: fejlődése.

Ama bizonyos magyar jogalkotó géniusznak lángja ugyanis ez időben kialvónak látszik. Igaz, előbb erőszakkal akarta azt kioltani az abszolutizmus, máról holnapra eltörölvén a nemzetnek kilenc évszázad történelmi fejlődéseképpen kialakult jogrendszerét, utóbb azonban magunk, önként tértünk le arról az útról, amelyet korábban követtünk: a lehetőségig távol tartván magunkat a római jog, illetve a római jogi emlőkön nevelkedett német jogrendszernek befolyásától. Amíg ugyanis az európai jogok alakulására, fejlődésére évszázadokon át rendkívül nagy hatású volt a római jog, a két nagy kontinentális jogvidéken, a román és germán jogterületen egyaránt, ennek a mi jogrendszerünk, egyedül a kontinensen számottevők közül, s rajta kívül még az angol jog, nem engedett jelentősebb térfoglalást.

Ez nálunk annyit jelentett, hogy sikerült függetlenítenünk magunkat a középkor végére a római, kánonjogi és tisztán germán elemekből pandektajog néven kialakult német jogrendszernek, alapjában nagy mértékben elvont, puszta elmeműként megszületett tételeitől, továbbá az 1811. évben meghozott osztrák jognak a tisztább római jogelveken felépült rendszerétől, végeredményben: számunkra mindenképpen erősen idegen két világtól. 

Ami sikerült évszázadokon át, a legnehezebb időkben is, az erős folyamú idegen hatásoktól való mentesülés, nem sikerült a nyugodt, békés, már legalábbis csatazajtól mentes időben, amely állítólag történelmünknek egyik legszerencsésebb időszaka volt.

Nem egy szűkre szabott előadás keretében, de könyveken át lehetne fejtegetni, hogy a magyar jogszabályalkotás milyen szomorúan kényelmes útra tért. Éppen abban az időben - a kiegyezést megelőző éveket is ide számítva -, amikor az 1848-ban bekövetkezett közjogi változások, s ennek nyomán várható társadalmi és gazdasági átalakulás forradalomszerűen érkező újításokat tettek ugyan szükségessé jogrendszerünknek egész világában, de nyilvánvalóan nem olyan módon, hogy amit az osztrák erőszak idehozott, azt mi bátortalanul még jobban beágyazzuk a hazai talajba, s ebbe az idegen növénybe oltogassuk a következetesen jórészt később is idegenből hozott vastag ágait egyre terebélyesedő jogrendszerünknek. 

Márpedig mindez így történt. Évtizedek hosszú során alig született meg nálunk új törvény anélkül, hogy előbb ne a külföldre szaladgáltunk volna, hogy mit lehet innen is, onnan is, természetesen mindenekelőtt német földről, összehordani, aztán, ha jóhiszeműen és sokszor valóban remek jogászi technikával, ragyogó absztrakt elgondolással egybeforrasztani. Sokszor azonban majd csupán a fordítók munkájára bíztuk a dolgot, és alázattal fogadtuk a magyar nyelvbe becsomagolt idegen holmit. 

Aki nem jogász, és a részletekre kíváncsi, üssön fel csak úgy találomra akárhány jogi kézikönyvet, s aki magyar, nem sok örömmel olvassa annak lapjait.

Hová fajult ez a beteg állapot, arra vonatkozólag, bár már másutt is megtettem, szívesen hozom fel, mint kiválóan jellemző példát, az utóbb ugyan meg nem valósult agrárörökösödési törvény előkészítésének történetét. Arról volt szó a század legelső éveiben, hogy parasztságunk, földmívelő népünk számára külön örökösödési rendet állítanak fel, tekintettel a magyar parasztnak és a földnek sajátos és örök viszonyára, és általában azokra a nemzetpolitikai érdekekre, amelyek a népi társadalom öröklési rendjéhez fűződnek. A magyar parasztról lévén szó, nem lepődhetünk meg, ha az akkori kormányzat a német parasztság körében már kialakult szokásokat, s az ilynemű viszonyokra már több német államban felállított törvényeket tartotta sürgősen tanulmányozandónak. - Így küldik ki dr. Mattyasovszky Miklóst, a fiatal miniszteri titkárt, aki derekasan nekilát feladatának, összegyűjt egy testes könyvre való anyagot, miközben azonban felismeri munkájának haszontalanságát, s oly értelmű kijelentést tesz miniszterének, hogy a magyar agrártársadalom öröklési jogát talán mégsem lehet szabályozni anélkül, hogy éppen az érdekelt osztálynál már bizonyára meglévő öröklési szokásokat meg ne ismerjék. S ami az akkori viszonyaink közepette csaknem hihetetlenül hangzik: Mattyasovszky előterjesztésének foganatja lett. Hamarosan lezajlódik egy egészen szűkkörű, mindössze öt kérdőpontra kiterjedő öröklési jogszokáskutatás, sajnos meglehetősen bürokratikus módon, akként, hogy az igazságügyi kormányzat felhívására a kir. járásbíróságok és közjegyzők tettek jelentést a területükön hivatalos szemmel érzékelhető szokásokról. A befutott 642 jelentés anyagát azután Mattyasovszky szintetikus feldolgozásban, nyomtatásban a nagyközönség elé is tárta. [1]

A munka eredménye végsősorban az volt, hogy a magyar parasztságnak körében feltétlen bizonyossággal felismerhető öröklési szokás egészen elütő a német gazdatársadalom hasonnemű szokásaitól, illetve attól a rendtől, amelyet a német törvények, az ottani állapotokhoz simulóan meghatároztak. A két népnek gyökerében eltérő faji tulajdonságaiból is folyik ez: a magyar individualizmus nem bírja el a német törzsöröklési rendnek azt a még a hűbéri időkből átmentődött s alapvető szabályát, amely szerint - az esetek túlnyomó többségében - a legidősebb fiú veszi át a földet és a gazdaságot, a többi pedig csak amolyan fél-cselédsorsot vállal mellette, ha továbbra is a gazdaságban kíván maradni, vagy ha kiválik, a birtokban maradt testvér készpénzben téríti meg örökhányadát, avagy pedig már eleve úgy nőtt fel a család többi, vagy egyik-másik férfitagja, hogy mesterséget tanult, iskolát végzett, s így vált ki a család közösségéből. 

Ez a törzsöröklési rend - már ti. mint határozott rendszer - úgyszólván alig ismert a magyar parasztságnál. A törekvés az egyéni, a családi különállás lévén, magától értetődő az a jelenség, hogy a hagyatékot egyenlően, és amennyire lehet, természetben osszák fel, amire általában az örökhagyó akarata is irányul, csupán a lányok kapnak országszerte kevesebbet a fiúknál, földet pedig ritkán, vagy egyáltalában nem, aminek történeti okai is vannak, de amire itt most nem terjeszkedhetünk ki.

A földbirtok felaprózódásának veszedelmét kétségtelenül nálunk is meg kell szüntetni, a minimális nagyság meghatározásával. (Hogy az egyke leküzdésére volna-e hatással a földbirtokreform-törvénnyel nálunk is, eddig a legteljesebb eredménytelenséggel meghonosítani kívánt családi birtok-féle intézménynek kötelező volta, arról sokat beszélhetnénk.) De most másról lévén szó, gondoljuk el, miféle állapotokat szült volna, ha az egykori kormányzatnak eredeti elgondolása megvalósul, s népünk életének öröklési rendjére egyszerűen máról holnapra rátették volna a német törvényt, ráerőszakolni próbálták volna a német lelkiségnek megfelelő, és hosszas történeti folyamatban kialakult német szokást? Az ügyvédeknek lett volna ebből örömük, mert hogy a szerencsére meg nem született törvényhez parasztságunk nem alkalmazkodott volna, az holtbizonyos, de éppen úgy az is, hogy felmérhetetlen lett volna az a nemzeti kár, amelyet az át nem gondolt jogszabályalkotás okozott volna. 

Így állván a dolog, nem csoda, ha az évtizedek hosszú sora óta vajúdó magánjogi törvénykönyvünknek harmadik, 1928. évben elkészült tervezetét, amelyről a hazai kritika megállapítja, hogy a jogászi elmének az elképzelhetően legnagyobb terméke, abszolút értékű, tudós munka - amiben nincs is okunk kételkedni -, ezt a tervezetet a német jogirodalom a német Bürgerliches Gesetzbuch, és bizonyos vonatkozásban a svájci polgári törvénykönyv szelleméből fakadó kitűnő törvénytechnikai alkotásnak mondja. [2] Ezzel szemben a magyar ellenkritika úgy igyekszik mentegetőzni, hogy nincs semmi titkolni való abban, hogy a sok évszázados kultúrközösség a mi jogunkat is a germán jogi felfogás táborába állította, amiből azonban nem következik az, hogy a mi javaslatunk ne jelentene önálló alkotást, s ezt példákkal is igyekszik bizonyítani.

Sokkal többet mond azonban ennél a legkiválóbb német jogtudósok egyike, Otto Gierke, aki szerint - s ez, jól tudjuk, egyáltalában nem csupán az ő véleménye - a kimúlt Ausztriának történelmi küldetése volt: a német műveltséget vinni keletre, a különféle néptörzseknek - köztük a magyarságnak is, avagy ennek éppen elsősorban -, amelynek autonómiát és némi önállóságot is engedélyezett ugyan, de szem előtt tartván, hogy e néptörzseknek nemzeti műveltsége csupán alkultúra, kultúrelágazás a német egyetemes művelődéshez képest. És „a német törzsből fakadó habsburgi monarchia - mint Gierke mondja - mind győzedelmesebben, jól betöltötte feladatát” a jogi művelődés terén is. [3]

Kezdődött a baj azzal, hogy a '48-as változások során eltörölt ősiséggel megszűnt a földtulajdonjog közjogi alapja, anélkül, hogy a magyar föld védelmére, mind a legutóbbi időkig, új jogszabályt alkottak volna. A föld megszűnt föld lenni, földanyának, aminek népünk még egy-két nemzedékkel előbb is mondotta. A magyar föld áru lett, közönséges áru, akár az ócskavas, vagy a nyúlbőr, amelyhez boldog-boldogtalan hozzáférhetett, s úgy üzérkedhetett vele, ahogyan akart. A régi magyar magánjog a nemesi ingatlanjog köré volt felépítve, a közjogi és magánjogi szabályok itt szervesen összeforrtak, és úgy őrizték a magyar földet évszázadokon át, hogy majdan az egyetemes magyarság igaz örökségképpen tegyen osztályt benne. Az ősiség és úrbériség felszámolásával azonban csak a hitbizományi birtokok, azaz éppen, amelyek legelőbb értek volna meg a felszámolásra, mentődtek át biztosan a jövőbe, valósággal forgalmon kívüli dologként, de sem a nemesség kezén maradt, sem a talpa alól kikerülő földnek további sorsára nem gondolt az osztrák és liberális éra. Avagy talán nagyon is jól látta ezt már eleve elintézettnek. 

De lett a magyar földből még telekkönyvi képlet is.

Botorság volna kifogásolni magát a telekkönyv intézményét. Ennek szükségét népünk, az itt legjobban érdekelt magyar parasztság is érzi. (Bár volt nekünk az osztrák példa előtt is eléggé jól bevált intézményünk, a felvallás, fassió, amelyet a modern követelményeknek megfelelően igen szépen lehetett volna továbbfejleszteni.) De megvalósulásának formájában, s még inkább a hozzá fűződő jelzálog-intézmény, anyagilag is, szellemileg is túlságosan nehéz és cifra a magyar földnek és egyszerű gazdájának. Alakiságai lehetnek pompás elmeműveletnek, ragyogó jogászi szellemnek a termékei, de nagy részükben nem férnek össze a magyar szellemmel. A túlhajtott formalizmus ezen a területen is, mint sok más vonatkozásban, gyakran nemhogy konzerváló erőt jelentett volna, de megölője lett számtalan magyar egzisztenciának. A telekkönyv hovatovább nem is annyira a föld tulajdonosának, mint inkább a hitelező céljaira kíván szolgálni. Nyelvezete pedig a magyar fül és agy számára máig is idegen maradt. A „kitörlés bekebelezése” és hasonló nyelvi képtelenségek bizonyára nemcsak a paraszti, hanem még a tanult jogászi értelem segítségével is legfeljebb betanulhatók, de meg nem emészthetők. (Néhai jó Győrffy István professzor maga is kisnemes[i]-paraszti származás, beszélte, hogy amikor itt Pest közelében egy kis telket vásárolt, hogy pihenőnapjait ott töltse, valóságos inkvizíciós kínt érzett, amikor a szerződést és a telekkönyvi tennivalókat intézték, és egyetemi tanár létére meg kellett, hogy magyaráztassa, valósággal le kellett, hogy fordíttassa magának a kézhez kapott végzéseket. - Mit ért akkor belőlük a tanulatlan tanyai parasztember?) 

A telekkönyvi jogszerzés, jogvesztés, stb. módozatai félelmetes kérdéseinek szövevényében könnyen elbukik a gyakorlott jogász is, holott a magánjog egyetlen területén sem kellene nagyobb egyszerűségnek uralkodnia, mint itt. Mennyire támadják elméleti jogászaink a m. kir. Kúria nehezen indult gyakorlatát, amikor kis rést mert itt ütni a jogcímvédelemmel, azaz védelmébe vette az ingatlan tényleges, birtokban lévő tulajdonosát azzal a vevővel szemben, aki mástól, látatlanban, tisztán a telekkönyvi papírforma szerint, vásárolt ingatlant. 

Itt tartván, bátran elmondhatjuk: a papírimádattal, a papírforma feltétlen tiszteletével megdőlt a tisztességes ügyleti forgalom lelke: a szó, a szónak becsülete. Sok más törvényhely mellett különösen kifejlesztette ezt polgári perrendtartásunk 317. §-a, amely úgyszólván megdönthetetlennek mondja az olyan ításban, okiratban foglalt kikötéseket, amelyek a törvényben kívánt alakiságoknak megfelelnek, azaz két tanú előttemezésével is ellátottak, vagy legalábbis ide fejlesztette ennek a §-nak értelmét a formalizmust egyébként is nagyon kedvelő bírói gyakorlatunk. Ami az ilyen okiratban benne van, ahhoz hozzányúlni alig lehet. Hiába próbálja igazolni a sérelmet panaszló ügyleti fél, hogy mi volt a megállapodás valódi tárgya, mit beszéltek meg élőszóval, miben maradtak kézfogással: ha mást mond az írás, legtöbbször csak az erre hivatkozónak lesz igaza. S nem véletlen, hogy ez a másik fél majdnem kizárólag az anyagilag is erősebb, rendszerint jogászi segítséggel már eleve felruházott, amíg a másik a tudatos megtévesztésnek, kizsákmányolásnak tárgya.

Lássunk néhány közelebbi példát is. Olyanokat, ahol éppen a magyar föld és munkásának sorsáról van szó. Jellegzetesebbeket alig hozhatnánk fel más területről, mint a nagyszabású parcellázások során észlelhető tengernyi esetből. A parcellázás a világháború előtt s után is kiválóan jó üzletnek bizonyult. Magánosok és bankok - ha személy szerint nézzük meg őket: főként, akiket közelről érint az 1939. évi IV. tc. - seregesen vetették rá magukat erre a hatalmas nyereséget biztosító „üzletágra”, amely sok százezer hold földnek sorsát diktálta.

A földben szegény magyar paraszt, amikor egy-egy ilyen alkalommal tágulni érezte volna a határt, érthető éhséggel vetette rá magát az eladósodott grófi és egyéb birtokokra. Nem volt olyan ár, amit a világháború előtt meg nem szabhatott volna a parcellázó; s utóbb a földbirtokreform-törvény, valamint az Országos Földbirtokrendező Bíróság működése sem enyhíthette túlságosan ezt a kérdést. Arra az aggodalomra, hogyan fizeti ki majd a vevő a föld vételárát, mindig készen volt a megnyugtató felelet a parcellázó részéről: minden gond és fennakadás nélkül, 10-30-35 év alatt törlesztheti, hosszú lejáratú kölcsön útján, vagy hasonló részletfizetési kedvezménnyel. A kölcsönt egy-két hét múlva megkapják, írják alá nyugodtan a szerződést, mert hiszen addig nem adhatnak kölcsönt, ami, ugye, magától értetődő dolog. Alá is írják a szerződést, lefizetik a többnyire igen jelentő összegű foglalót, a hátralékról pedig váltót kell adniuk; nem kell félniük, csak átmenetileg, ideiglenesen, amíg a „hosszúkölcsön” meg nem érkezik. A szerződés természetesen már előre kinyomtatott blanketta, amibe csak a nevet és a számokat kell beleírni; elolvasni nem igen illik, mert megsértődik az „igazgató úr”, ha bizalmatlanságot mutatunk, vagy ha elolvassuk, és találunk benne, például, egy olyan pontot, hogy minden, az írásba nem foglalt, tehát szóval történt kikötés és megállapodás érvénytelen. S ha ezen fennakadunk: kész erre is a megnyugtató felelet: az csak olyan holt betű, magyar emberek vagyunk, már ti. a Klein igazgató úr is, a szavunknak van értéke, nem a papírnak, úgy lesz minden, ahogyan megbeszéltük. -  Múlik az idő, a kölcsön nem jön, helyette felszólítás a banktól, hogy itt a váltókamat fizetési ideje, a tőkéből is ennyi esedékes. Természetesen nagy a meglepetés, mennek panaszra a bankhoz, hogy nem így szólt az alku. Ott újabb biztatást kapnak, hogy várjanak még egy kicsit türelemmel, mert remény van arra, hogy sokkal kedvezőbb lesz a kölcsön, mint ahogyan „kilátásba helyezték”, de ezt csak egy kis késedelemmel tudják folyósítani. Így megy ez még jó egynéhányszor, végül pedig ridegen elutasítják a panaszkodókat: nem ígértünk mi soha semmit, de jó lesz, ha becsületesen fizetnek, mert a bank perel. Nyögik is a magas váltókamatot, a tőkerészleteket és a rengeteg sallangot, amiről a szerződés természetesen csak úgy burkoltan beszélt, mindaddig, amíg jön egy aszályos, vagy nedves fagyos esztendő, vagy lemegy a búzának az ára, s amint először elakadnak a fizetések: már kezében is van a földet vásárló parasztnak a váltófizetési meghagyás, a három napos fizetési határidővel. Van, aki megnyugszik sorsában, hagyja, hogy tegyenek vele akármit, van, aki védekezik, s előhozza, hogy milyen feltételekkel vásárolta meg a földet; neki „hosszúkölcsönt” ígértek, aminek meg is tudott volna felelni, mert félannyi sem lett volna a kamat, és kicsiny a tőketörlesztés hányada. Ezt azonban bizonyítani kell, ha ugyan a bíróság nem úgy véli, hogy a Pp. 317. §-ának mindenben megfelelő, két tanú aláírásával ellátott okirattal, a szerződéssel szemben nincs is helye bizonyításnak. De ha erre mégis rákerülne a sor: kik voltak jelen a szerződés megkötésénél, kérdi a bíróság. Ott volt esetleg a jegyző, akihez a parcellázók első útja vezetett annak idején, mielőtt a parcellázás megkezdődött volna, de aki most már nem emlékszik semmire; ott voltak a földet vásárló gazdák, de hát ezek mind érdekeltek, esetleg már valamennyien nyakig úsznak a bajban; marad hát a bankkönyvelő, aki nyilván érdektelen tanú, s így vallomása többet jelent, mint akár száz érdekelt parasztnak vallomása. A könyvelő úr pedig megesküszik, hogy nem volt ott szó semmiféle ígéretről, hosszú lejáratú kölcsönről, vagy egyébről; a gazdák szó nélkül aláírták a szerződést, el is olvasták, vagy felolvasták nekik, ami benne volt, s a papír, valamint a könyvelő úr esküje el is döntik a perek sorsát; eldönti tízek, százak ügyét, esetleg mindörökre. Ezután már hamarosan jöhet a végrehajtás, árverés, amikor a földet rendszerint a bank veszi meg, esetleg fele áron, mint amennyiért korábbi gazdája vette, s ha az elárverezett gazda már korábban kifizette a föld árának felét, vagy ennél is többet, jön a bank végső kimutatása, hogy az árverés után is még annyival, vagy többet tartozik, mint maga a vételár.

Éppen a parcellázásokkal kapcsolatban némi, de eredetileg is csekély védelmet nyújtana ugyan a földreformtörvény a vevők számára. De még ez a csekély védelem is, éppen ismét a jogi formalizmus révén, igen könnyen elhárítható, kijátszható. Így például érvénytelen volna az a váltó, amelyet a vevőtől vesznek. De mindjárt ott a parasztvédelemnél fontosabb bankérdek: szabad váltót venni, egyebek közt, ha a parcellázó a Pénzintézeti Központ kúriáinak egyikébe tartozó, vagy valamelyik altruista pénzintézet és a parcellázást az OFB-től, illetve a földmívelésügyi minisztertől előzetesen jóváhagyott terv alapján végzik. Mi az a parcellázási terv: pontosan nem határozza meg sem a törvény, sem a végrehajtási utasítás. A bírói gyakorlat azután hol ezt, hol amazt veszi tervnek. Adott esetben, például, parcellázási tervnek minősítette a Kúria a birtokfelosztási vázrajzot és a mellé csatolt néhány iratot, amelyek arról szóltak, hogy kik a vevők, honnan valók, mennyi földet vásároltak, mennyiért. Ez is elég volt ahhoz, hogy a váltót érvényesnek mondja ki a bíróság, és ezzel sorsára bocsássa az önhibáján kívül bajba jutott földművelők seregét. Holott, ha a formalizmuson áttörjük magunkat, és annak lélektelenségén: nyilvánvaló, hogy igazán mindegy annak a vevőnek, hogy miféle térképet és névsort terjesztett be a parcellázó az illetékes hatóságnak, mindegy, hogy az őt perelő pénzintézet miféle kategóriába tartozik, ha egyszer ez, sajnos igen kevés kivétellel, éppen olyan kíméletlenül szemben, mint akármelyik zugbankocska. A váltót ugyan teljesen ki kellene zárni a parcellázási forgalomból, s csalásként büntetni a tilalom ellen vétő cselekményét, sőt teljesen kivenni a földmívelő nép kezéből; erre az évtizedes tapasztalatra, illetve a számtalan katasztrófára, amit az ilyen váltó okozott, rámutatott a földreformtörvénynek miniszteri indokolása is, de a következmények levonása nélkül. A további és hasonló szomorú tapasztalatok azonban nem azt eredményezték, hogy ez a kérdés legalább novelláris intézkedéssel, megnyugtatóan orvosoltassék, hanem ellenkezőleg: telepítési törvényünk még inkább enyhített a bankok helyzetén, ügyes munkájaként az itt érdekelt bank[i], s egyéb köröknek.

Külön tanulmányt igényelne az is, ha már a parcellázásról beszélünk, hogy minden más, védelemnek szánt intézkedése a földreformtörvénynek és novelláinak, legvégül a telepítési törvénynek, mennyire az alakiságokban fogant, s a gyakorlatban gyakran milyen csekély oltalmat jelent a gyengébb fél számára.

S hogy miképpen játszható ki a védelemre szánt némely rendelkezés, arra álljon még itt a következő, egyik Tisza-menti községünknek csaknem egész lakosságát a közelmúltban majd katasztrofálisan érintő példa. Egy, a parcellázási lehetőségekben már kiváló tapasztalatokkal bíró társaság, akik közül manapság azt hiszem, még tanúsítványos sem kerülne ki, semmiképpen sem minősíthetvén magát olyan kivételeket élvező alakulatról, amelyről az imént szólottam, hogyan, hogyan nem, megszerezte üzlettársának az egyik, időközben már megszűnt, altruista pénzintézetet. Később kiderült, hogy az intézetnek soha egyetlen szerve, vagy tisztviselője sem járt a parcellázás színhelyén, de kiderült az is, hogy ez az intézet a saját nevét 5% jutalékért adta oda az említett társaságnak, aminek fejében tűrnie kellett, hogy [a] nevében eljárjanak, a szerződéseket az ő eladói minőségében kössék, és így tovább. A parcellaüzéreknek nagyon is megérte ez az öt százalék az intézet ilynemű „közreműködését”, mert így nem kellett leadniuk a nyereség 20%-át az OFB-alapba, illetékmentes volt minden okirat, az a sok százezer pengős szerződés is, amelyet a birtok korábbi gazdájával, természetesen színlegesen kötött az előkelő intézet, és minden más okirat. Mindezeken felül pedig élvezte az „intézet” (?) mindazt a sok kedvezményt, amelyet a földreformtörvény, részben már az említett módon, számára is biztosított; így szabad volt a váltóvétel, és így tovább. - Természetesen a parcellázók minden okiratot szabályszerűen bemutattak az illetékes hatóságoknak, így az OFB-nek is, ahol, sejtelmük sem lévén, hogy a háttérben mi történik, a parcellázás egész tervezetét jóváhagyták. A mezőgazdasági válság bekövetkeztével majd minden vevő ellen megindult perek sokaságában a polgári bíróságok előtt a bajba jutott gazdák feltárták mindezeket a visszaéléseket, bíróságaink azonban, így a kir. Kúria, kötve voltak ismét a formaságokhoz; kimondották, hogy amit egyszer az OFB jóváhagyott, ahhoz még incidentaliter sem nyúlhatnak, az OFB-nél pedig szintén nem volt semmiféle törvényes lehetőség a segítségre. A pereket így rendre elvesztették, s ha a véletlenül életbe lépő gazdavédelmi intézkedések nem nyújtottak volna segítséget, az egész község koldusbotra jut. - Itt már azután fegyház után is kiált a tisztességes érzésű ember, a földreformtörvény azonban csak kihágásnak minősíti a netán bizonyított visszaéléseket is, ennek büntethetősége pedig hat hó alatt elévül; régen elévült akkor, amikor ezek a kérdések a bíróság elé kerültek.

Ma már minden újságolvasó előtt ismeretesek a Pest-környéki parcellázási botrányok. Ezeknél a házhelyparcellázásoknál nem a földművelő lakosságunknak, hanem a pesti, Pest-környéki gyárak, műhelyek, hivatalok dolgozóinak sok tízezres tömegei az érdekeltek. Aligha kell beszélnem arról, hogy ezek a parcellázások milyen roppant reklámmal, az üzleti fogásnak minden elképzelhető eszközével zajlottak le. A parcellázási vállalatok egymást túlszárnyalták az ígéretekben és állításokban, mindegyik földi paradicsomot ígért létesíteni a részéről parcellázott területen, a gombamód szaporodó „kertvárosokban”. Nagyobb részéből nem lett azután sem kert, sem város. A kitűnő, modern utak, a csatornázás, a vízvezeték, vagy legalábbis, mint az egyik prospektus mondja: „a káposztásmegyerivel vetekedő” ivóvizet adó kút, az árnyas fasorok, a sportpályák, strandfürdők, olcsó közlekedés, világítás és minden egyéb azonban, ez is köztudomású, a legtöbb esetben csak a prospektusokban maradtak, a befolyó vételárak pedig a parcellázók zsebében. Amíg a vevők fizetgettek, szorgalmasan behordták a parcellázási irodákba a sokszor 5-6, sőt 8-10 éven át megkoplalt pénzecskéjüket, addig sűrűn ismételgették előttük, hogy már most igazán hozzákezdenek minden ígéretüknek megvalósításához, de hát azt beláthatják a vevők, hogy amíg a telkek nagyobb részét el nem adták, s a vételár hasonló mérvben be nem folyt, addig nem végezhetnek el mindent, bár semmit sem végeztek közben sem. A dolog vége azonban az lett, hogy ezek a parcellázók is úgy jártak el, mint az előbb már említett társaság: amikor már a sok százezer, sőt millió pengős üzletek lebonyolítódtak: hallani sem akartak semmiféle ígéretről, a prospektusra pedig kijelentették, hogy az csak írás, reklám, amit nem kellett volna komolyan venni, azokat különben is az ügynökök készítették, és így tovább. Ellenben felmutatták a bíróságok előtt a szerződéseknek azokat a pontjait, amelyekben ismét az olvasható, hogy a vevő úgy veszi meg a telket, amilyen állapotban van, és a szóbeli kikötések nem érvényesek. - Most jön ismét a polgári perrendtartás említett szakasza, s a megindult pereknek légiójában a bíróság kénytelen azt kívánni, hogy a vevő bizonyítsa be, hogy külön-külön, minden esetben a szerződés megkötésekor fenntartották a szóbeli megállapodást is, helyesebben, a prospektusokban, mint írásban foglaltakat. Bizonyítsa be akkor, amikor a szerződés-aláírásnál nem volt más jelen, csak az ügynök, meg az igazgató úr és a fajsorsos gépírónője, amire mindig gondosan ügyeltek. De ez még a jobbik eset: ha a sorsa más felfogású bíró, vagy tanács elé viszi a panaszos vevőt, minden bizonyítási lehetőség nélkül alulmarad, pusztán a szerződésnek soha magáévá nem tett pontjai következtében. 

Hogy azután ezen a téren milyen pokoli technika fejlődött ki, hogy, például, miképpen, milyen hallatlan ravaszsággal cserélnek ki utóbb olyan szerződéseket, amelyek ilyen jogvesztő pontokat eredetileg nem tartalmaznak, más formájúakra, hogy a perekben milyen bámulatos összhangban vall az ügynök, az igazgató, a gépírólány, hogy a Pp. 317. §-át kénytelen legyen a bíróság alkalmazni: arról a perek nagy tömege beszélhet. 

Igaz ugyan, hogy az említett esetek sokaságában az is mindenkor ott állott a bíróság előtt, hogy ezek a parcellázások milyen roppant hasznokat vágtak zsebre. Megvették a földnek négyszögölét fillérekért, a többnyire nehéz helyzetben lévő, grófi és egyéb birtokosoktól, és eladták 6-10-15 pengőért is. A kiadás nagyobb része a hazug reklám és ügynökhad, az ingyen autóbusz és más efféléknek költségeiből állott. A milliós nyereségeket azonban a fajtiszta parcellázók többnyire akadály nélkül megtarthatják, a már tárgyalt módon, de meg azért is, mert a bíróság kezében nincsen olyan törvényes lehetőség, amely a kölcsönös szerződések körében a szolgáltatások gazdasági egyenlőségét ilyen esetekben vizsgálhatná, azaz azt, hogy függetlenül minden ígérettől, megért-e az a megvásárolt ingatlan annyit, amennyit a szerződésekben kikötöttek. Ez, az eredetében ugyan kánonjogi elv, hiányzik a német jogrendszerekből, így hiányzik a miénkből is. Uzsorát pedig éppen a földre nézve nem ismer büntetőjogunk sem, mert hiszen földet nem muszáj mindenkinek venni.

Más területre csaptunk most át, de maradjunk még kissé a formalizmusnál. 

Az 1874. évi XXXV. tc. behozta hozzánk a közjegyzői intézményt - a megvalósulás formájában meglehetősen szükségtelenül -, ezt a törvény kiegészíti a végrendeletek alakszerűségéről alkotott 1876:XVI. tc.[-kel], s mindkettőt a közjegyzői novella. Az alap-„alkotás” nagyobb részben osztrák másolat, de nem állunk sokkal jobban a másik kettővel sem. Részben talán azért, mert a közjegyzők megélhetését biztosítsák, alakiságokba szorították az életnek egészen egyszerű jelenségeit is ezekkel a törvényekkel. Elég talán a házastársak között létesülő, gyakran igen egyszerű ügyletek szigorú alakiságára gondolnunk, amikor kizárt dolog minden másnemű igazolás, ha az ügyletet nem közjegyző foglalta írásba, avagy a végrendelkezés érvényességének túlhajtott alaki kívánalmaira. Nehéz volna igazán okát adni, hogy miért ne valósuljon meg a halálos ágyán élőszóval hagyakozónak az a végakarata, amely az erkölcsi és az anyagi jogi követelményeknek is megfelel egyébként, de amelynek megtétele közben csak három tanú volt jelen, vagy a négy közül az egyik egy időre kiment, mert elszédült az áporodott levegőtől. S miért ne valósulhatna meg azért, mert az örökhagyó nem használta pontosan ezeket a szavakat, hogy: ez az én végakaratom. - De még ha tudnának is a jogalanyok mindezekről az alaki követelményekről, ami ismét egy rendkívül súlyos, külön is ugyan jó egynéhány előadáson tárgyalható kérdés volna. 

De menjünk tovább. A tisztán német eredetű kereskedelmi törvényünknek számtalan szakaszát iktatja be a bírói gyakorlat, s maga a magánjogi törvényjavaslatunk, az általános magánjog területébe. Hogy gyakran mi lesz ebből, azt csak egy példán, a jogvesztő határidők szigorú alkalmazásának példáján kívánom bemutatni, ismét egy nagyszabású mezőgazdasági ingatlaneldarabolás tényein át, mert talán sehol nem találjuk együtt úgy a bajokat, hibákat, s egyben éppen a magyar föld problémáin keresztül, mint a parcellázásoknál. 

Az egyik Felső-Tisza-menti község határában, a húszas évek végén, több ezer holdat darabolt el egy igen előkelő, a P. K. első kúriájába tartozó, kifejezetten földeladással, közvetítéssel foglalkozó pesti bank. A birtok a Tisza mentén hosszasan húzódott, amint, természetesen jóval később, kiderült: valaha részben árterület volt, igen tekintélyes részben egyszerűen holmi mocsármaradvány. A parcellák egykettőre elkeltek, a vevők birtokba helyezkedtek, és elkezdték a földet művelni. Meg kell jegyeznem, hogy a föld szép fekete, dús televényűnek mutatkozó volt. Az első esztendőnek késő tavaszán, amikor a vetés már kalászba szökkent, a gabona váratlanul sárgulni kezdett, beéréshez nagyrészben nem is jutott, elpusztult. Más esztendőben, száraz idők voltak azok, ugyanez történt. A harmadikban viszont tavasszal a víz nem akart letakarodni az őszi vetésről, a tavaszi munkát pedig nem lehetett megkezdeni áprilisban sem, s ez így ismétlődött tovább. Így jöttek rá azután a szerencsétlen vevők, hogy a talaj különleges, tőzeges összetételű, amelynek az a sajátsága, hogy a nedvesség, ha erős, nehezen vész ki belőle, viszont ha eltűnt: alulról nem kap utánpótlást, a termés ilyenkor egyszerűen kiég. Kiderült az is, hogy a bank az eladás előtt mélyszántású gőzekékkel felszántatta a birtoknak azt a részét, amelyen a talaj ilyen tulajdonságúnak mutatkozott. Ily módon a csalódás tökéletes volt, a gazdák boldogok voltak, hogy milyen kitűnő földhöz jutottak. Amikorra végre felismerték helyzetüket, a bank megbukott, felszámolás alá került. A nagy zűrzavarban nem akadt gazdája, intézője a dolognak, amikor, éveken át, bátortalan deputációk jártak fel Pestre, orvoslást keresendő. Végre perre került a sor, a perekben pedig kimondotta a felsőbíróság, hogy az időközben eltelt 7-8 esztendő már oly nagy idő, amely az igény érvényesítését elenyészteti. - A föld bizony, ebben a szemléletben is áru, amelyre a kereskedelmi törvényből és szelleméből fakadt szabályokat lehet, sőt kell alkalmazni. 

Jogszabálynak hiányában nem oszthatja meg a bíróság a haszonbérlőt elemi csapás, vagy más módon ért kárt a bérlővel. Ha országos jellegű a kár, néha rendeleti intézkedések történnek, de ha elszigetelt, vagy éppen egyéni vonatkozású, nincsen mód arra, hogy átháruljon az esetleg sokkal erősebb másik félre. A bírói gyakorlat még a méltányosság alapján sem tudott eljutni idáig, idegen földről pedig, úgy látszik, nem volt mit behozni.

Általában így vagyunk a kártérítés kérdésének számos részletével is. A nem vagyoni kár megtérítésének elvét behozza a sajtótörvény, de nincsen mód az eszmei kár megtéríttetésére, például akkor, ha valakit, hibáján kívül, súlyos baleset ér, mondjuk lábát veszti valami autóbaleset következtében. Ilyenkor a munkaképesség-csökkenést veszi általában figyelembe a bíróság, így állapít meg egy összegben, vagy életjáradék formájában kártérítést, de azért, hogy a balesetet szenvedett egész életére nyomorék maradt, semmiféle vigasztalás, szolgáltatás nem jár. Egyedül a házas állapotban nem élő nők javára állapítanak meg ilyenkor kártérítést, a férjhez menési esély csökkenése címén.

Majd semmi különbség sincsen a vétlenül és akár a legsúlyosabb szándékosságból, rosszindulatból, avagy könnyelműségből okozott kártérítés mérve között, holott a büntetőjogi felelősségre vonás amúgy is túl enyhe, már ti. ott, ahol a mai megfogalmazású „gondatlanság” fennforgását állapíthatja meg a bíróság, amiről egyébként alább még szót ejtünk. 

Jó ideig folytathatnánk a felsorolást a magánjog terén feltűnő hiányok, aránytalanságok tekintetében, vessünk azonban egy futólagos pillantást a büntetőjog mezejére is.

Itt elsősorban is a jellegzetesen nem magyar bűnök fogalmi meghatározása, illetve az egyes bűncselekményekre szabható, még inkább a gyakorlatban ténylegesen szabott büntetések mérve között való aránytalanság a feltűnő. Hogy milyen nehéz utolérni ennek következtében például a csalást, éppen azoknál, akik ezt üzletszerűen űzik, arra talán elegendő például szolgálnak a már felsorolt esetek. Hogy mi a fondorlat, mint a csalás tényálladékának kritériuma: ez egyébként is igen tág fogalom. Hogy aljasabb bűn a lopásnál, ehhez nem fér kétség, de hogy a büntetési tételek ehhez képest nem aránylagosak, ahhoz sem.

Ezzel szemben ha például egy uzsorásra, vagy sikkasztóra bűnvádi feljelentés kilátásba helyezésével kívánok hatni, hogy bűnét önként jóvá tegye: én követek el zsarolást. 

Egyébként pedig a letűnt, liberálisnak mondott életrendnek szemléletében gyökerezik, hogy csak az önmagának vagyoni hasznot szerezni kívánó bűntevő követ el zsarolást, holott gyakran állunk szemben jóval súlyosabb, de tételes jogunk szerint bűncselekményt meg nem valósító esetekkel, pusztán azért, mivel a haszon, előny másnemű, és nem vagyoni, vagy nem kifejezetten az.

Az úgynevezett „gondatlanságból elkövetett” emberölés vagy súlyos testi sértés büntetési tétele egyenesen megdöbbentően csekély. Sehogyan sem áll arányban a cselekmény súlyával, hogy az ész nélkül rohanó, esetleg hajtásra fel sem jogosított, vagy részeg gépkocsivezető kicsiny pénz-, vagy szabadságvesztés büntetéssel úszhassa meg tettének következményeit. Gondatlanságról ugyan itt nem is igen lehet beszélni, hiszen a baj, szerencsétlenség bekövetkeztével feltétlenül számolni kell ilyen esetben, s az ilynemű cselekményt bűntettnek, sőt súlyosabb esetben a gyilkosság határán járó bűntettnek kellene minősíteni.

De vegyük még ehhez az 1928. évi X. tc.-nek azt a rendelkezését, hogy - s éppen a tehetősebbekkel szemben - a törvény pénzbüntetés kiszabásának lehetőségét határozza meg, a szabadságvesztés büntetés mellőzésével, akkor is, ha a cselekmény éppen nem jelentéktelen, s amely rendelkezést a bíróság általában szívesen alkalmazza. Akár a régi világnak utolsó hajtásai közül való még ez a késői törvény, akár az állam pénzügyi helyzetének ily módon való javítására gondoltak a törvényhozók: aligha vezethet ez az anyagi, és főként a szociális igazság és a törvény előtt való egyenlőség gondolatának megvalósulására. A szegény ember csak leüli az esetleg másként kiszabott büntetést, a gazdag ember számára pedig egyáltalában nem büntetés, és főként nem megbélyegző büntetés, ha néhány száz, vagy ezer pengőt lefizet. Gondoljunk arra a bankigazgató-feleségre, aki néhány évvel ezelőtt kettős halálos balesetet okozott, szórakozása során, gépkocsijával, avagy arra a színésznőre, aki szintén hasonló alkalommal okozott emberhalált, s néhány ezer pengő pénzbüntetéssel hagyták el ugyan a tárgyalótermet, de vajon célját érte-e az igazságszolgáltatás, egyáltalán érte-e őket büntetés, amikor valószínű, hogy a büntetéspénzt nem is ők fizették meg? 

A magyar ember, ha becsületében megbántják, ezt súlyosabb dolognak tartja, mintha, még oly érzékenyen is, meglopnák. De a példaképül oly szívesen szem előtt tartott külföldön is néhol igen súlyosan büntetik a becsületsértést, rágalmazást, így a svájci jog szerint 5 évig terjedhető fegyház a tervszerű rágalmazás büntetése. Büntetőtörvényünk kodifikálása előtt nálunk is igen erőteljes volt az ily nemű bűncselekmények megtorlása, valaha meg éppen nyelvkimetszés, sőt halál járt értük.

A liberális időknek jelensége volt az anyagnak, a pénznek minden más emberi érték fölé emelése, így lett az emberi becsület büntetőtörvényünk szerint is igen kicsiny érték, bírói gyakorlatunkban pedig még kevésbé számba veendő. (Adott esetben, például, egy intellektuel bűntevő, saját bevallása szerint is aljas indokból, azt állította valakiről, hogy a csehek kéme, és a felvidéki harcok idején, mint katona, átszökött a csehekhez. 40 pengő volt a tettes büntetése.) - A tíz-húsz pengős pénzbüntetések aztán nemhogy távol tartanák a gonosz indulatú embert a más megbecstelenítésétől, hanem éppenséggel azt eredményezték, hogy ezek a cselekmények hihetetlen mértékben elszaporodtak.

A családjogi, így nevelési, eltartási kötelezettségek megvalósulásának úgyszólván semmiféle büntetőjogi szankciója sincsen törvénykönyvünkben. A férj, az apa ok és minden ily nemű következmény nélkül elhagyhatja családját, összeállhat más nővel, és megfordítva, legfeljebb magánjogi eszközökkel lehet utolérni, ha ugyan ez is sikerül. 

Hogy ismét magánjogunkról beszéljünk: jogrendszerünknek mai formájában a tisztesség és jóhiszeműség alapvető jogelve, s hogy a törvény nem nyújt oltalmat a joggal való visszaéléshez: mindenek fölött a formalizmus túltengése, a jogszabályok túlzott sokasága és szövevényes volta, s a büntető szankciók hiánya, vagy enyhesége folytán, fájdalmas gyakorisággal csak fikció, csak szép szólam marad. Már maga az a körülmény, hogy jogunk alig tekint - magánjogi törvényjavaslatunk expressis verbis kimondja, hogy egyáltalában nem tekint - a különböző társadalmi osztályoknak és foglalkozási köröknek különbözőségére, ezzel általában az erősebb és gyengébb között feltétlenül meglévő különbségre, egymagában is sok veszély csíráját, sok szociális igazságtalanságot rejteget magában, bármily paradoxonként is hangzik ez az állítás.  

Járuljon már most mindehhez a száraz norma-elmélethez, a hideg jogászi elmélet, a rideg logika, minél szebb, gyakran annál veszedelmesebb megjelenésben, s legyen kevesebb az érzésnek, a léleknek, a szívnek szerepe, a jogalkalmazó személyében található, s a születéstől, neveléstől jött beállítottság, az életnek nem, különösen a magyar nép életének, életviszonyainak, lelkületének, jóhiszeműségének, hiszékenységének, a földdel egybeforrt életformák lassú tempójának nem ismerése, meg nem értése: hová vezet mindez együttesen?

Ha a törvényre támaszkodó bíró előtt áttörhetetlen ércfalként merednek sokszor az anyagi igazság lehetően tökéletes megvalósítását gátló, s az imént valóban csak kiragadott példákkal festett akadályok, hiába él benne a lelkiismeret és felelősségérzet, igen sok esetben nem tud arra a magaslatra jutni, ahonnan ítéletének következményei is beláthatóak volnának.

Példáim nagyobb részét szándékosan hoztam fel a magyarság fundamentumát, erejét jelentő magyar nép jogéletével kapcsolatosan, mert sehol sem okoz annyi bajt, sőt tragédiát a magyar lélektől sok tekintetben és gyakran éppen a kardinális kérdéseknél idegen jogrendszerünk, mint a föld népénél, a magyar parasztnál, és az egyetemes magyar élet szempontjából sehol sem olyan súlyosak mindennek kihatásai, mint nála. 

Ha rányomom a magyar népre az idegenből jött, vagy az egészen más életviszonyok számára született jogszabályokat, s azt kívánom, hogy lelkében, szellemében, egész életfelfogásában azokhoz illeszkedjék, mert ha nem, a hátrány, a megtorlás el nem marad, mit művelek? Valóban beillesztem, beleerőszakolom abba a kultúrközösségbe, amelynek mi, amint odaát mondják, kiágazása vagyunk, megfosztom faji, nemzeti sajátságaitól, hagyományaitól. S mi marad azután a magyarságból, és hogyan kívánom fenntartani és meghatározni faji, nemzeti jellegét, szellemiségét a népi megújhodás korában? Avagy mi lesz akkor, ha a másik „kultúrhatás” képére és hasonlatosságára formálódik népünk arca?

Tennivalónk a jog terén igen sok van, ha magyarabbá kívánjuk tenni. Nem holmi misztikus színeződést értünk, természetesen, a magyarabbá-tétel gondolata alatt, hanem azt, hogy jogunk valójában, a legapróbb részleteiben is, feltétlen bizonyossággal védjen és szolgáljon minden egyetemes értéket, mindazt, ami a magyar lélek szerint érték, és ami az egyetemes magyarság létében és küzdelmeiben a jog eszközeivel oltalmazandó. 

Az egyéni sorsok összességén a köz sorsa formálódik a törvényeken és bírói ítéleteken át; sohasem lehet határvonal az, hogy mi lesz éppen a konkrét perbeli peres felek sorsa, hanem az a távolabbi horizont, amelyen az egyéni sorsok a nemzet sorsává sűrűsödnek. Az orvoslás módjáról gondolkozva jutottunk annak felismeréséig, hogy jogunkat magyarabbá tenni éppen a nemzeti és faji tulajdonságainkat leginkább magán viselő magyar nép, parasztságunk lelkisége és szellemisége, a körében őrzött jogi hagyományok igen alapos ismerete nélkül nem lehet, hiába mondja azt a magánjogi törvényjavaslat miniszteri indokolása, hogy a néplélekkel, mint alig reális és változó tartalmú fogalommal, nem sokat kell számolnunk.

Az elgondolás már részben kormányprogram is, kész a munkaterv, a különböző intézmények és egyének munkakészsége, megindult magának a kutatásnak a munkája.

Ne féltse senki jogrendszerünket az elparasztosodástól. Nem kívánjuk azt, hogy a paraszti élet lassú ritmusához igazodjék bármely más kategóriának élete. De azt akarjuk, hogy kivettessék jogrendszerünkből minden olyan idegen jogelv és szabály, amely főként a széles népi rétegekre káros, és beültettessék mindaz, amire népünk, nemzetünk javának szüksége van. S ha eddig az egyetemes magyarságnak minden osztálya el kellett, hogy viselje az idegen hatásokat, az elvontságnak, bonyolultságnak, merev formaságnak számtalan jelenségét, aligha lesz abból kár, ha a jövőben jogszabályaink inkább az egyszerűség, a reális szükségszerűség jegyében, a tökéletesebb igazságszeretetnek megfelelően formálódnak.

Manapság gyakran halljuk emlegetni, hogy magánjogunkat minél nagyobb mértékben közjogiasítani kell. Az elmondottakból is ez tűnik ki. Ahhoz azonban, hogy felismerhessük és megtaláljuk a bajt, magunknak kell idehaza szétnéznünk, s magunknak kell meglelnünk az orvoslás módjait is. Ama bizonyos hangok azonban arra hivatkoznak, hogy így és így történik a szomszédban, tehát nálunk sem eshet másképpen. Aggályos ez az indok, félő, hogy a megoldás ismét olyasformájú lenne, miként az elmúlt században volt, aligha lehetne azután más az eredmény is.

Való lenne, hogy teljesen kialudt a híres magyar jogászi szellemiség? A magunk akaratával, agyával, lelkével nem tudnók leküzdeni a nehézségeket? Bajaink és problémáink nem voltak-e itt évtizedek, s még régebbi idők óta, s nem sajátosan magyar kérdések azok? A törvényekben fogant jogi és szociális igazságtétel formája nem lehetne más, csak a határunkról túl jövő?

Bizonyosra veszem az ellenkezőjét.

*

[1] Mattyasovszky Miklós: Törzsöröklési jog és törzsöröklési szokás. Budapest, 1904.

[2] Nizsalovszky Endre: A magánjogi törvénykönyv külföldi visszhangja. Gazdasági Jog, 1940.

[3] Grosschmid Béni: Werbőczy és az angol jog. Budapest, 1928.

*

In Gallus Sándor (szerk.): Új magyarság és az új Európa. Bartha Miklós Társaság, Budapest, 1942, 27-42.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.