Európai kultúránkat, mondhatjuk: a nyugati civilizációt, általában megalkotott, s akkor még egységesnek mondható Nyugati-Keresztény-Egyházunknak e nagytehetségű, élesmeglátású és koruk haladásának első vonalaiban küzdő, s mindamellett szerény fiai ez odaadó nagy munkájukban - mely csak folytatása volt az Egyház sok évszázados kultúrmunkájának - ítélőképességüket a keresztény erkölcstan, a filozófia és a kánonjog mélységeiken nevelték, emlőin táplálták, s szubtilitásaikon csiszolták volt ki, és emellett sokan közülük szolid római jogi tudással is párosították, s megerősítették.

Ugyanezen négyes forrásból: a keresztény erkölcstanból, az általános filozófiából, a kánonjogból és a római jogból, merítették is azokat az igazságokat, amelyeket egyszersmind egy új célnak a szolgálatában, az először az újkor hajnalán itt Európában megjelent államok társadalma jogrendjének szolgálatában, jogtételekként felismertek. S így tették meg e négyes forrásból, de általuk még főleg a keresztény erkölcstanból, ilyképpen merített anyagukat az újkor egészen új jogának, a civilizált államok társadalma egészen új jogrendjének, a nemzetközi jognak, első tartalmává.

Végezték e munkájukat a tudós elmerülő odaadásával az Egyház szerzetes rendházaiban s Egyetemein, még a középkor élet- és gondolkodási formái között, a még egyszer, s talán utoljára, talán éppen e célra, e nagy feladat elvégzésére - az újkori nemzetközi jognak az újkor számára örökségként való megalkotására -  éppen az ő kezeik között az újkor haj­nalán ismét megújhodott skolaszticizmus élet- és gondolkodási formái között. S szolgálták e nagy munkájukban az életet a skolasztika szigorú gondolkodási diszciplínája mellett, de egyszersmind csodálatraméltó realizmussal, életismerettel, s életszeretettel. Mondhatni, optimizmussal egy fejlődésképes, szebb földi jövő iránt. Ez is náluk éppen már az újkor előszele volt.

Történt ugyanis mindez - mert a dolgok természetes fejlődésénél fogva így kellett annak történnie -  az Európa népei életviszonyainak oly mélyreható átalakulásával megnyílt újkornak hajnalán. És történt -  s ez is megmagyarázható - az újkor hajnalán különösen a tengerentúli új perspektívái révén leghatalmasabbá vált, s a múlt vezérlő hatalmasságát, az egyszer még s utoljára szintén felvillanó Német-Római Császárság hatalmát is magához vonzott, de csakhamar a koordináló és nivelláló új állam-társadalom jogrendjében elmerült, de akkor még egy időre vezérlő, gazdagságban és tudományban egy időre első és hangadó világhatalomban, a Spanyol Birodalomban - V. Károly, egyidejűleg Német-Római Császár és Spanyol Király, Spanyol Birodalmában.

Ne tagadjuk meg e ma már elmúlt idők e nagy skolasztikus tudósaitól, Európánk kultúrájának alapköveit - mindenesetre a még régibb római alapokon - lerakott Nyugati-Keresztény Egyházunknak, e téren is, és még e késői időkben is, íme, úttörő, nagytehetségű, szerény, dolgos munkásaitól, érdemeiknek elismerését. Őtőlük vettük át, s nekik köszönhetjük alapköveit nyugati kultúránk e nagyfontosságú darabjának, a nemzetközi jognak. Őtőlük tanultak először nemzetközi jogot az európai államkancelláriák is, amelyeket - ne feledjük - ama időkben, és még elég sokáig, egyházi férfiak (kardinálisok) vezettek, s munkájuknak éppen érdemi részében igen gyakran szürke, de nagytehetségű egyháziak (Père Joseph-ek) támogattak. És őtőlük tanultak, éppen a soraikból kikerült spanyol nemzetközi jogi iskola révén, nemzetközi jogot, mint tudományt is, a nemzetközi jog összes későbbi művelői. Így mindenekelőtt az utánuk közvetlenül következő, a szintén oly mélyenjáró és dolgos, már protestáns, de alapjellegét illetőleg amazoktól igazán nem sokban különböző, bár világiasabb, [1] olasz-angol, Albericus Gentilis. És még későbben, majdnem egy század múltával, a tudományának alapjaiban tőlük szintén nem különböző nagy Hugo Grotius is, akit más okból, mintsemhogy az első alapkő-lerakó, vagy éppen az első nemzetközi jogi író ő lett volna -  hanem mert sokat olvasott művével, a De Iure Belli ac Pacis-szal, abban felépített gyönyörű és teljes rendszerével, s annak ama időkben megkapó stílusával az új jog tudatát ő vitte be az emberiség széles rétegeibe -  neveznek csak «a nemzetközi jog atyjának ».

A «Spanyol nemzetközi jogi iskola» (La Escuela Española del Derecho de Gentes) a neve e spanyol skolasztikus szerzetes, első nemzetközi jogi tudósoknak a maguk együttesében. Megnyitója és feje ez iskolának az 1526-ban a Salamancai Egyetem első teológiai tanszékére lépett Fray Francisco de Vitoria - egyszerű dominikánus szerzetes, és «Prima Professor Theologiae». A többiek az ő szilárd fájának hajtásai. Bezárója ez iskolának az 1617-ben elhalt, s nagyértékű munkáját 1612-ben közzétett, oly nagy tudós, Jézus Társaság-béli atya, Francisco Suárez. Ez iskola összes tagjainak művei gazdagok, és - mint minden téren «a primitívek» művei - a maguk egyszerűségében is bámulatosak.

Ma általánosan elismert tény a nemzetközi jog tudományában, hogy úgy a nemzetközi jognak magának, mint tudományának, legalapvetőbb kezdetei őhozzájuk nyúlnak vissza.

Sőt nem volt ez egészen elveszett tudat közben sem, a múltban, még a spanyol népek országain kívül sem.

Francisco de Vitoria nemzetközi jogi tartalmú művei újabb és újabb kiadásukat, mint láttuk, külföldön, Lyon, Ingolstadt, Amszterdam, Velence, Köln, érik el, mélyen a XVII. század végéig, tehát több mint másfél évszázadon keresztül. De így van ez a spanyol nemzetközi jogi iskola nem egy más tagjának műveivel is. Bizonyíték ez, hogy sűrűn olvasták őket, a külföldön is.

És idézik is őket. Láttuk, sűrűn idézi őket a nagy Hugo Grotius is. Sőt első műveit, a Mare Liberum-ot és a De lure Praedae Commentarius-t, eléggé bevallottan az ő tanaikon építi fel. Sőt valójában nagy művét is: a De lure Belli ac Pacis Libri Tres-t is. S emellett írtak is róluk. És megállapíthatjuk, hogy a legnagyobb méltánylás, sőt egyenesen az elragadtatás hangján írtak róluk.

Francisco de Vitoria-ról a legnagyobb csodálattal írtak már hazájában és korában, mint láttuk: elsősorban legtehetségesebb tanítványai, mint Melchor Cano, továbbá Gregorio López de Tovar, Alonso Muñoz és Domingo Bañez. Némelyek egyenesen Isten küldöttjének mondják őt Spanyolország számára.

De írtak róla és visszatértek rá még egy század, sőt századok múltán is, spanyolok és a külföldiek is.

Így egy hollandi, illetve belga humanista, a Kolumbusz Kristóf fiának, Fernando Colón-nak, Biblioteca Colombina-nak nevezett, Sevilla-ban ma is létező, híres, korában egyik leggazdagabb könyvtárában könyvtáros, Johannes Vasaeus, aki személyesen ismerte Francisco de Vitoria-t, sőt 1531-ben hallgatta volt őt, egy később megjelent Chronicon-nak nevezett munkájában ezeket írja róla : «műveltsége hihetetlen, olvasottsága határtalan, emlékezete mindig kész, valósággal egy természeti csoda volt». Majd Rotterdami Erasmus Adagia-it méltató könyvében ezt mondja róla: «nem volt egész Spanyolországban senki oly tudós, s oly egyszerű».

Hermann Conring (1606-1681), a Helmstedti Egyetem nagy hírű tanára, egy nagy művében, melyet Európa nagyhatalmairól Examen Rerum Publicarum potiorum totius orbis címen írt, érdemesnek tartotta, jellemzően még az ő korára is, első helyen a Spanyol Birodalomról, De Republica Hispanica, írva e művében, Francisco de Vitoria szerepének jelentőségét e nagyhatalom szellemi életében különösen kiemelni. Oly magasan állónak találja őt és spanyol «moralista» írótársait, hogy azon csodálkozik, hogy Hugo Grotius még tudott ezeknek tökélyénél is magasabbra emelkedni. Francisco de Vitoria imponáló tudományos őszinteségét és jóhiszeműségét, valamint magas felfogását a jog hivatásáról méltóan akarva jellemezni, azt mondja róla, hogy Francisco de Vitoria az első volt azok között, akiknek számára «egy jogi probléma egy volt egy erkölcsi problémával». Ezért is nevezi a spanyol nemzetközi jogi iskolát a «moralisták» iskolájának, és nem azért, mert csak erkölcstani íróknak tekintette volna őket. Nagyon is érezzük, mit akar Hermann Conring  - a jog minden ágára gondolva - ezzel mondani, bárha kifejezése, hogy Francisco de Vitoria az első lett volna e téren, éppen a nemzetközi jogot illetőleg talán nem egészen szabatos, mert hisz, ami éppen a nemzetközi jogot illeti, a helyzet az, hogy egyenesen a keresztény erkölcsnek korábbi puszta erkölcsi tételei az ő kezei között válnak először a megszülető nemzetközi jog elveivé s szabályaivá, vagyis éppen jogi tételekké. Igaz, később megkísérelték a nemzetközi jog tételeit az erkölcstől egészen elválasztani; így sokban a pozitivizmus. De, bárha a nemzetközi jog nem erkölcstan, szilárd erkölcsi alapok s erkölcsi érzés mint folyton tápláló forrás nélkül az alig-alig létezhetik. Korában Francisco de Vitoria élő tanúság volt arra, mit alkothat a nemzetközi jog, ha alapja egy szilárd és magas erkölcs. Ily értelemben valóban egy volt számára a jogi probléma az erkölcsi problémával, és iskolája méltán nevezhető a «moralisták» iskolájának.

Hermann Conring szögezi le először helyesen a spanyol nemzetközi jogi iskolának és Hugo Grotius-nak egymáshoz való viszonyát is. Azt mondja ugyanis: «Hugo Grotius-nak nagy volt az ő filozófiai tudása, és meg tudta írni az ő összehasonlíthatatlanul nagy művét, a De Iure Belli ac Pacis-t, de ezt a spanyol jogászok, különösen Fernando Vázquez de Menchaca és Diego Covarruvias, olvasásának köszöni, akik viszont közös nagy mesterüktől, Francisco de Vitoria-tól, merítettek. Mindannyiójukat idézi is.»

A nagy angol történetíró, Henry Hallam (1777-1859), az ő An Introduction to the literature of Europe in the fifteenth, sixteenth and seventeenth centuries (1837-1839) című nagyértékű munkájában szép lapokat szentel Francisco de Vitoria-nak.

A híres észak-amerikai köztársaság-béli bíró, majd diplomata, koppenhágai ügyvivő, majd berlini, poroszországi, követ, s nemzetközi jogi író, Henry Wheaton (1785-1848), aki az Académie des Sciences Morales et Politiques de France 1839 évi pályatétele által indíttatva, megírta franciául azóta közismert művét: Histoire des Progrès du Droit des Gens en Europe Et en Amérique Depuis la Paix de Westphalie Jusqu'a Nos Jours, mely 1841-ben meg is jelent, sőt két évvel halála előtt, 1846-ban, lényegesen kibővítve újból megjelent Lipcsében francia nyelven, s csakhamar a nemzetközi jog tudományának egy standard munkájává lett, szintén nagy figyelmet szentel Francisco de Vitoria nagy művének, a Relectiones Theologicae-nak.

Az egész modern Thomas Alfred Walker az ő A History of the Law of Nations (1899) című nemzetközi jogászok előtt oly jól ismert, oly rendszeres és világos, aránylag kis, de oly sokat tartalmazó művében szintén oldalakon át, telve méltánylással, sőt bámulattal, ismerteti és fejtegeti Francisco de Vitoria Relectiones Theologicae-jét.

Thomas Erskine Holland (1835-1926), az Oxfordi Egyetem volt nagyhírű, a történelmi alapokra szintén nagy súlyt fektető nemzetközi jogi tanára, külön tanulmányt ír Francisco de Vitoria-ról, mely értékes Studies in International Law [2] című gyűjteményes munkájában 1898-ban jelent meg.

Joseph Barthélemy, a nagy francia jogtudós, író, szónok, publicista és politikus, [3] már 1904-ben a Les Fondateurs du Droit international című, itt is többször idézett, jelentős gyűjteményes munka keretében gyönyörű, és oly mélyen igaz tanulmányban méltatta François de Vitoria-t, mint időrendben az első nemzetközi jogászt, aminek megfelelően tanulmánya e gyűjteményes mű legelejére is került. Az oly nagy tekintélyű Joseph Barthélemy-nek e tanulmányában Francisco de Vitoria tudományos egyéniségéről, s a nemzetközi jog első kialakítása körüli érdemeiről adott rajza mesteri, s hűen elénk tárja Francisco de Vitoria-nak úgy kilétét, mint az újkori nemzetközi jog kialakítása körüli rendkívüli fontosságát.

Albert de La Pradelle, a nagy francia nemzetközi jogász, [4] itt oly gyakran idézett, hozzá méltó szónoki színességgel megírott, illetve szónoklatai nyomán felvett, szép művében: Maîtres et Doctrines du Droit des Gens, Aquinói Szent Tamás után az «előfutár» (précurseur) nemzetközi jogászok között szintén legelső helyen említi, s gyönyörűen méltatja Francisco de Vitoria-t. És az oly nagytekintélyű James Lorimer (1818-1890), az Edinburghi Egyetem volt híres nemzetközi jogi tanára, 1883-ban Edinburghban és Londonban megjelent, oly jól ismert művében, [5]  melyben különben a nemzetközi jog terén a természetjogot is rehabilitálja a legújabb kor oly steril és sokban annyit ártott nemzetközi jogi pozitivizmusával szemben, végtelen dicséretekkel emlékezik meg Francisco de Vitoria-ról. Többek között ezt is írja vele kapcsolatban (71. o.): «From these few observations you will have no difficulty in perceiving the extreme injustice of the manner in which, down to our own time, it has been customary to speak of the scholastic jurists. Learned as Barbeyrac was, the few perfunctory sentences which he devotes to them in his celebrated preface to Pufendorf - which he adopts in his preface to Grotius as serving for both works - are no exception. The fact is, that ever since the Reformation the prejudices of Protestants against Roman Catholics have been as vehement as to deprive them of the power of forming a dispassionate opinion of their works, even if they had been acquainted with them, which they rarely were.» [6] [E néhány megfigyelésből nem esik nehezünkre észrevenni annak a módnak a rendkívüli igazságtalanságát, ahogyan egészen napjainkig szokás volt a skolasztikus jogászokról beszélni. Bármennyire is tanult volt Barbeyrac, ez alól az a néhány felületes mondat sem képez kivételt, amelyet Pufendornak, s Grotiusnak szentel a híres munkáikhoz írott előszavaiban. Tény, hogy a reformáció óta a protestánsok előítéletei a római katolikusokkal szemben olyan hevesek, hogy megfosztják őket ama képességtől, hogy  tárgyilagos véleményt alkossanak műveikről, még akkor is, ha ismerték őket, ami egyébként ritka.]

Egy észak-amerikai angolszász, talán nem is katolikus, de mindenesetre neves nemzetközi jogász, James Brown Scott, a híres Carnegie Békealapítvány (Carnegie Peace Foundation) nagy apparátusát tétette már hosszabb idő óta működésbe, hogy tisztán tudományos célból, úgyszólván a mai modern nemzetközi jog saját kezdeteinek önmegismerése céljából, a spanyol nemzetközi jogi iskolának a spanyolul beszélő világban soha feledésbe nem ment emlékei a hispanizmustól elzárt világ számára is bámulatos gazdagságukban még jobban feltárassanak. A rendkívül nagy latin nyelvű anyagnak gondosan átvizsgált eredeti nyelven, s kiváló fordításokban való közzététele évek óta folyamatban van. A jelen nagy háború kitörésének időpontjában is (1939-ben), egy gazdag anyagnak, Francisco Suárez műveinek nemzetközi jogi vonatkozásban megvilágított közzététele volt tervezve. Fájdalmasan érinthet bennünket, hogy ez egyelőre elmaradt. [7] Rendkívül sokat tesz és szándékozik még tenni e feltárási munka tudományos részének elvégzése terén, ugyancsak az illető észak-amerikai angolszász nemzetközi jogász elnöklete alatt, az Institut de Droit International, a nemzetközi jognak e nagytekintélyű nemzetközi Tudományos Akadémiája mellett, sőt mondhatni annak kebelében működő Association Francisco de Vitoria (melyeknek a jelen szerény sorok írója is egyik szerény tagja).

A múltban e feltárás terén a hispanizmustól elzárt világ számára a nemzetközi jogot általában historikus - mint, mindenesetre, e legszolidabb - alapokon művelő jeles belga nemzetközi jogász, Ernest Nys (1851-1920) tette volt a legtöbbet, amint az jelen tanulmány során is észlelhető volt.

Az említett észak-amerikai angolszász neves nemzetközi jogász egy alkalommal a spanyol nemzetközi jogi iskola tagjainak munkásságát ismertetve és érdemeiket méltatva, s összehasonlítva azokat a nemzetközi jog későbbi, jobban ismert alapkőlerakóinak érdemeivel, fejtegetéseit Horatius-nak, őreájuk is nagyon illő, e szavaival [8]  végezte: Vixere fortes ante Agamemnona multi...

Valóban, az oly jól ismert és oly sokat emlegetett Hugo Grotius-hoz és utódaihoz viszonyítva, nagyon el lehet Horatius e verssorát mondani a spanyol nemzetközi jogi iskola igazi úttörő tagjairól is: Ők is «győztek», s nehezebb viszonyok között, s jóval előttük a közismert, s általánosan ünnepelt győzőknek.

S különben pedig e neves nemzetközi jogász a nemzetközi jog ez első kezdeteiről szóló saját műveinek, mind együtt, mind külön-külön, elég sokat mondó címei  The Era of Discoveries, The Spanish origin of International Law, conception of International Law, a jelen értekezés folyamán elmondottak után ezekhez a címekhez, sem külön-külön, sem együttesükben, nem kell kommentár.

Valóban, a spanyol nemzetközi jogi iskolának köszönjük az először az újkor hajnalán, s itt Európában, megjelent államok társadalma új jogának, a nemzetközi jognak, legelső alapkőlerakásait. És az újkor hajnalán megszületett e nemzetközi jognak első tartalmaként e spanyol iskola képviselőinek műveiben a keresztény erkölcstan egyes már igen régóta világosan kiképződött, különösen a bellum iustum-ra és iniustum-ra, de sok minden másra is, vonatkozó tételeit, melyek részben már az Ecclesia Catholica kánonjogában is mint a keresztény földi monarchia belső jogi szabályai lecsapódtak volt, találjuk fel. A spanyol nemzetközi jogi iskola csinált azokból íme most már a keresztény élet puszta erkölcstanai és legfeljebb az egységes Ecclesia Catholica kánonjoga és az Imperium Mundi belső hűbéri jogai helyett az államok megszületett társadalmának sokfejű, de összeműködő auktoritásaira támaszkodó, az újkor hajnalán megjelenő: újkori ius gentium-ot, későbbi elnevezésén: ius inter gentes-t, «nemzetközi jogot». Azaz hogy a spanyol nemzetközi jogi iskola nem tehetett mást, minthogy ez új fejlődésről, melyet a való életben korától kezdve, mint immár jelenlévőt, lépten-nyomon észlelt, a maga részéről tudományos tanúságot tett. Ez volt a nemzetközi jognak első lépése a nagy útján, melyre az újkor hajnalán elindult. És amit ezekből a forrásokból kapott, átvett és átdolgozott, az volt annak első tartalma.

Így különösen a keresztény erkölcs volt annak első inspirálója. S egyik, és nem is a legjelentéktelenebb inspirálója a nemzetközi jognak, a nyugati keresztény civilizáció eme egyik oly specifikus darabjának, azt hiszem, ma is csak, mind napjainkig, a keresztény erkölcs. Nem is tudom, mi lehetne más, az általános-emberin (humanizmus és humanitas) és e földi létnek tökéletesebb berendezése utáni vágyon kívül. Legnagyobb ellensége viszont a nemzetközi jognak a machiavellizmus, mely azonban, igen ördögi módon, mint látszólag új és új, tetszetős, de kárhozatos, és meggyökeresedni nem is tudó, csalékony, inkább fegyverként szolgáló, ál-jogok folytonos produkálója is jelentkezhetik, és nem is oly ritkán jelentkezik is. [9] Az ilyen jog, természetesen, bármily gyakori, nagyon messze marad az igazi «népek jogától». Ez a hipokrita, és rendszerint egyoldalúlag készített jog csak arra jó, hogy gúzsba kötni megkísérelje a gúzsba kötni szándékoltakat, és ál-szent felháborodásokra, s ezek örve alatt visszaélésekre adjon ürügyet olyanoknak, akiknek pedig pusztán ügyesen eltitkolt, de jog- és érdeksértőbb eljárásai fölött elsősorban volna ok az igen is mély felháborodásra. Ilyen fogás egy hipokrita világ részéről elég gyakori specialitása a nemzetközi életnek. De nem hiányzik az, sajnos, más terekről sem. Mindenesetre, az emberi társas élet egyik legundorítóbb jelensége, és igazi haladását hátráltató betegsége ez. Csak a jobbak összefogása, egymás becsülése, s közös erővel az oly összetartó rosszabbak és értéktelenebbek fölé való emelése segíthetne ez igen nagy bajon. Egy semmi másra, mint az önös érdekek szabad érvényesülésére alapított társadalmi rendszer hamar elérkezik fejlődésének megakadásához, s többé nem életerőket vált ki, hanem hasznos életerőket bénít meg és pusztít el.

Azonban az újkor elején csakhamar a római jog is, egyrészt mint emberi nagy dolgokban az emberi gondolkodás ratio scripta-ja, másrészt mint, másfelé bár, de már sokfelé járt és kipróbált emberi nagy utak tapasztalatainak nagy kincsesháza, szintén beszegődik készséges szolgájává és segítőjévé az akkor még «szilárd» és «gazdag» természetjogi alapokon állott nemzetközi jog megszületésének, rohamos kifejlődésének, s szokásai megerősödésének. És annál inkább, miután hasonló szerepben ott volt már a nemzetközi jog egyéb elődeinek, s akkori más forrásainak, úgymint a kánonjog és a hűbéri jogok, kialakulásánál is. A hűbérjogok is az ő a közügyekben is magánjogias jogfelfogásuk mellett könnyen meríthettek a római magánjogból. A kánonjogról pedig szállóige: Ecclesia vivit lege Romana. Ennek a forrásnak újabb, bőségesebb megnyílta most már közvetlenül az új-szülött nemzetközi jog számára - de egyszersmind kellő szemmértékkel használata - azonban már a spanyol nemzetközi jogi iskolánál valamivel későbbi időkre esik. A még prae-grotianus, de közel három-negyedszázaddal későbbi, olasz-angol Albericus Gentilis, és még különösebben a már post-grotianus tiszta angol Richard Zouch ennek a forrásnak bővebb áradatra fakasztói. De azok az elemek, amelyeket a római magánjog, különösképpen - és később mint modern magánjog vagy mint « általános jogelvek» - szolgáltatott, illetve szolgáltattak, és ma is szünet nélkül szolgáltatnak a nemzetközi jog fejlődéséhez, nem mások, mint az ő egész más természetű talajaikról vett, azokban nőtt, és ott tekintélyt elért analógiák, tehát nem annyira és mindig egyszersmind a tartalma, hanem a leggyakrabban inkább csak a felépítési módja a nemzetközi jog egyes intézményeinek. Ez utóbbiak gyakran idegen, de áthasonult, s ezzel lényegükben is igen gyakran igen átváltozott elemrészek a nemzetközi jogban. Azért nagyon téves volna, és nem is szabad, hogy a beljogiakkal identikusoknak vegyük a nemzetközi jogban ily észrevett elemrészeket, vagy hogy, ezeken felbuzdulva, könnyedséggel a legtermészetesebbeknek látszó, mert a beljogokban vagy azok bizonyos fontos ágaiban valóban általános jogelveknek a nemzetközi jogban is mindenkor föltétlen jelenlétét vagy oda könnyen való bevihetőségét feltételezzük. Ily irreális feltételezések könnyen keserű kiábrándulásokhoz vezethetnének.

De épp ily keserű kiábrándulásokhoz vezet és vezetett a nemzetközi életben a korunkban annyira túlhajtott és inkább sterilitást hozott nemzetközi jogi voluntarisztikus irányzat, az ún. nemzetközi jogi pozitivizmus, is. Hajdan a természetjog segített termékennyé tenni s összeolvasztani egy egésszé e két különböző helyről: a keresztény erkölcsből és a római jogból, vett, vagy ha úgy tetszik, a ius divinum-ból és a ratio scripta-ból leolvasott, e két különbözőnek látszó, de lényegükben egymáshoz a nagy természet révén oly közel álló forrásból fakadó anyagrészeket. És a természetjog, vagy valami ehhez hasonló jogalkotási koncepció -  egy változó tartalmú természetjog, «un droit naturel à contenu variable» [10], vagy «un droit institutionnel», vagy egy «axiologisches Recht», nevezzük ahogy akarjuk - annyira a lényeges szükséglete a még ma is folytonos fejlődésben lévő nemzetközi jognak, hogy az enélkül, valljuk be, egyre inkább tökéletesített pozitivizmusunk dacára is, csak igen nehezen boldogul.

Úttörő, inspirált alapkő-lerakói, nagy-mesterei voltak tehát az összemberiség, a nemzetközi jogot létrehozó, összeműködő nagy munkájának, már elmúlt -  de nem is oly nagyon rég elmúlt időkben - időbeli és fejlődési sorrendben: Francisco de Vitoria, Francisco Suárez, Alberico Gentili, Hugo Grotius -  e nagyok között is a legnagyobb - és Richard Zouch.

Íme, ez a nemzetközi jog igazi eredete ...

És azt hiszem, itt kell kezdeni azt megismerni is...

*

[1] S bár e tekintetben igen öntudatos, hisz így írt: «Silete theologi in munere alieno.» Viszont szinte nyomban: «Et theologi itidem seribunt.» (De lure Belli libri tres, Lib. I, Cap. XII, XX.)

[2] Nem tévesztendő össze hasonló című posztumusz munkájával: Lectures on International Law.

[3] A párizsi Faculté de Droit tudós professzora, publiciszta, sokáig a francia képviselőház külügyi bizottságának alelnöke, ma igazságügyminiszter. 

[4] Különben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemnek jogkari díszdoktora.

[5] James Lorimer: The Institutes of the Law of Nations, a treatise on the jural relations of separate political communities. London and Edinburgh, 1883-1884.

[6] Idézve: The Classics of International Law, edited by the Carnegie Institution of Washington, De Indis et de lure Belli Relectiones, being parts of Relectiones Theologicae XII, by Franciscus de Vitoria, edited by Ernest Nys, Washington, 1917, Introduction by Ernest Nys, 52-53. és 99. oldal is. 

[7] Jelen munka megírásánál is nagyon érezhető volt ez okmányi kutatások alapján megírt, oly szükséges kiadmány eddigi megjelenésének hiánya. Megbízott szerkesztők: Alfred von Verdross és Yves de la Beiére.

[8] Carmina, Lib. IV, Carmen IX, 25.

[9] Vesd össze szerzőnek A háború és béke joga, Budapest, 1941, 42.112. o. - A közigazgatási továbbképző tanfolyam 1940/41 évi, VI., külügyi, előadássorozataiban 172-242. o.

[10] «Naturrecht mit wechselndem Inhalte», Rudolf Stammler, Wirtschaft und Recht nach der materialistischen Geschichtsauffassung, V. Auflage, Berlin u. Leipzig, 1924, 174. o.

*

In Gajzágó László: A nemzetközi jog eredete, annak római és keresztény összefüggései, különösebben a spanyol nemzetközi jogi iskola. Stephaneum Nyomda, Budapest, 1942, 345-356.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.