Ma azonban tenger nélkül nincs világhatalmi, sőt még nagyhatalmi állás sem. A tengeri uralomért való törekvés hiányát az ókorban és a középkorban nem a tenger hiánya okozta, hiszen a legtöbb régi nagyhatalomnak hosszú tengerpart volt birtokában, hanem az, hogy ezek az államok többnyire autarkiás államok voltak, azaz az akkori kisebb igények mellett [a] lakosság szükségletét maguk fedezték. Az ilyen népek számára a tenger mindig az maradt, aminek Homérosz mondotta: terméketlen és nem szántható terület. Nyomatékos ok volt a hajózás fejletlensége is. Az ókorban és a középkorban csak nagyon kevés nép értett alaposan a hajózáshoz.

A tengerek csak akkor lettek geopolitikai törekvések színterévé, amikor már nem elválasztó, elszigetelő elemként ékelődtek népek és államok közé, hanem ellenkezően, összekötő kapcsokká lettek, és amikor a népeket vagy államokat súlyos gazdasági, védelmi vagy éppen létérdekek fűzték a tengerekhez. A műveltség terjedésével és az ismert föld határainak tágulásával egyre gyakrabban merülnek fel a tengerekkel kapcsolatos politikai, hadászati és gazdasági kérdések. Már az ókori görög államok, majd a Római Birodalom történetében is találkozunk nemzetközi jellegű hajózási egyezményekkel, amelyek főleg bizonyos utak használatára vonatkoznak. Sőt már ezeket megelőzőleg Karthágó, ez a tipikus tengerész állam halálbüntetéssel akarta visszariasztani a görög és föníciai hajósokat a Herkules oszlopai között (ma Gibraltári-szoros) való áthajózástól, mert magának akarta biztosítani a brit szigetek fontos ónkereskedelmét. Karthágó a Gibraltári-szorost sajátjának tartotta, és mivel erősebb volt, mint ellenfelei, akaratának érvényt is tudott szerezni. A középkorban eleinte hanyatlás észlelhető ebben a tekintetben is, de az új államok kialakulása után egyre többször szerepel a tenger a nemzetközi politikai kérdések között. Bár egyik-másik kérdés véres viszályt, sőt háborút okozott, mégiscsak helyi jelentőségűek voltak. Igazi nagy nemzetközi politikai kérdések a középkorban, sőt még az újkor nagyobb részében is csak a szárazfölddel kapcsolatban merültek fel. Amikor azonban az újkorban kialakultak a különböző világrészeken szétszórt gyarmatbirodalmak, és ennek nyomán a Föld egyetlen gazdasági egységgé lett, a tengerek egyre fokozódó súllyal szerepelnek a nemzetközi politikai életben, és ma tagadhatatlanul ezek a legfontosabbak.

A világtörténelemben a tengerek, főleg az óceánok geopolitikai jelentőségének kialakulásával új korszak kezdődött. A szárazföldi viszályok jelentősége eltörpült a tengerek feletti uralomért folyó harc fontossága mellett. A történelem súlypontja a szárazföldről a tengerre, vagy legalábbis a tengerpartokra helyeződött. Ezt a kort bátran nevezhetjük a világtörténelem óceáni korának. Az igazi, oksági alapon összefüggő világtörténelem is tulajdonképpen csak ezzel kezdődik. Az eddigi világtörténelem csak mozaikszerű képe volt a Föld egyes részein történt eseményeknek, amelyek lazán, vagy egyáltalán nem voltak szerves kapcsolatban egymással. Az óceáni világtörténelmi helyzet nem hirtelen alakult ki, hanem évszázadokon át tartó fejlődés során. A nagy felfedezésekkel kezdődött. Első zászlóvivői Kolumbusz, Vasco da Gama és Magellán voltak.

A három nagy tengerész hajóit nyomon követte a spanyol és portugál erővonalak kialakulása, mert útjuk célja nem tisztán felfedezés volt, hanem a hódítás, vagy legalábbis, mint Vasco da Gama expedíciójának, a kereskedelmi kapcsolat kiépítése Indiával. Ez volt az első eset, hogy európai erővonalak, geopolitikai törekvések az óceánokon át irányultak idegen világrészek felé. A világtörténelemben tehát ezek a vállalkozások voltak a tengerek első világpolitikai jelentőségű eseményei, és ezekkel kezdődött el a szárazföld kicsinyes viszonyaitól, szűk horizontjától megszabadulva az óceáni világpolitikai szemlélet.

A két ibériai nép egész természetszerűnek tartotta, hogy nem csak a felfedezett és gyarmatosított földek tartoznak birtokába, hanem a hozzájuk vezető tengerek is. Európa minden népe és uralkodója teljes mértékben jogosnak találta ezt az eljárást, mert geopolitikai felfogásuk kontinentális, szárazföldi jellegű volt. Pár évtized múlva azonban más népek is szerettek volna részt venni a nagy felfedezéseknek és gyarmatosításoknak hasznában, elsősorban a hollandok és az angolok, de mindenütt beleütköztek a spanyol és portugál tilalmakba. Ezzel teljes egészében felvetődött atengerek szabadságának, a mare liberumnak kérdése, amely azóta is legnehezebb politikai kérdés a tengerrel kapcsolatban, és kielégítően megoldva még ma sincs, bár felvetődése óta több, mint háromszáz év telt el.

Az óceáni világpolitika első nagy kérdését nyomon követték a többiek. Alig alakultak meg az első gyarmatok, máris felmerült a kereskedelem szabadságának kérdése. A spanyolok és portugálok a gyarmatokat saját országuknak tartották, és ennek következtében a velük való kereskedelmet is tisztán saját joguknak tekintették. Az egyre óceánikusabb felfogású angolok, hollandok új eszmét dobtak a világpolitikába: a szabad kereskedelem eszméjét a szabad tengeren. Ezt az eszmét azonban csak addig hangoztatták, amíg nem lettek ők maguk is gyarmatos államok. Utána éppen olyan ellenségei lettek mindkét gondolatnak, mint korábban a spanyolok és a portugálok. Az óceáni felfogás azonban idővel mégis diadalmaskodott. Lassanként megszűnt a gyarmatos államok kereskedelmi monopóliuma gyarmataikkal. Ennek óriási a gazdasági és politikai jelentősége [van], mert így olyan országok is belekapcsolódhatnak a világgazdaságba és a világkereskedelembe, amelyeknek nincs gyarmatuk. Az óceáni felfogás első legnagyobb eredménye a Föld gazdasági egységének kialakulása lett. Ennek ellenkezője, a kisebb-nagyobb területek elzárkózó, autarkiás gazdasági törekvése mindig a szárazföldi felfogás következménye. Jellemző példa erre Kína. Bár hatalmas, több ezer kilométer hosszú tengerpartja van rengeteg jó kikötővel, mégis szárazföldi jellegű állam volt mindig. és ma is az. Autarkiás gazdasági élete miatt igen kicsi a gazdasági jelentősége ennek a hatalmas államnak. A lakosság kontinentális gondolkozásának következménye, hogy kultúrája megmerevedett, és hogy alig tud védekezni a sokkal mozgékonyabb óceáni szellemű népek kizsákmányoló politikája ellen. Japán is hasonló helyzetben volna, ha Meidzsi japán császár 1868-ban népét, amely addig az ország szigeti fekvése ellenére is jellegzetesen kontinentális gondolkodású volt, el nem indítja az óceáni politikai szemlélet útján.

Az óceáni politikai szemlélet a szabad tenger és a szabad kereskedelem mellett még más geopolitikai kérdéseket is felvetett. Ezek között legfontosabb és legnagyobb következményekkel járt a gyarmatszerzés jogának elismerése. Hallgatagon elismert jogi tény volt, hogy minden újonnan felfedezett terület a felfedező nemzeté, és hogy a színes fajtájú népek területének meghódítása, gyarmatosítása a hódító nép magánügye. Ennek a felfogásnak és belőle fakadó versengésnek volt a következménye, hogy a kis terjedelmű Európa néhány népe szinte teljesen uralma alá hajtott három világrészt (Amerikát, Afrikát és Ausztráliát), sőt hatalmát kiterjesztette a legnagyobb világrész, Ázsia jelentékeny részére is. Ennek rendkívül nagy következményei lettek Európa életére. A tengereken és tengereken túli területeken folyó lázas munka szokatlan élénkséget keltett Európa szárazföldi területén is. A középkor merev gazdasági és társadalmi kötelékei meglazultak, majd lehulltak. Egyáltalán nem csoda, hogy a középkori viszonyokból először Anglia, Hollandia és Franciaország bontakozott ki. Spanyolországnak és Portugáliának is ezek között volna a helye, de ezek az első, túlságosan is nagy eredmények után visszaestek a korábbi kontinentális gondolkozásba, sőt azt még a gyarmatokra is rá akarták kényszeríteni. Minél kontinenstálisabb volt valamelyik nép politikai szemlélete, annál nehezebben tudott megszabadulni a középkor idejétmúlt gazdasági és társadalmi rendszerétől. Legkésőbben Oroszországot érintette az óceán hatása, azért maradt legjobban vissza.

Az óceáni gazdasági és politikai világszemlélet hatására fejlődött ki a világkereskedelem páratlan nagyszerűségével, a gyáripar korábban elképzelhetetlen termelésével, mert addig nem ismert nyersanyagforrások kerültek az európai népek birtokába, és hatalmas fogyasztó piacok nyíltak meg Európa ipari termelése előtt. A nyugtalan, mindig újat kereső, kutató óceáni szellem hatására egymás után születtek meg az új találmányok és az új tudományok. Sok országban a föld elvesztette eddigi uralkodó jelentőségét a lakosság eltartásában, sőt a vagyonosság fogalmában is erősen háttérbe szorult a pénz, a tőke mellett. A népesség életszínvonala kisebb-nagyobb mértékben mindenütt emelkedett. Az emelkedés mindig egyenes arányban volt az óceáni gazdasági és politikai szemlélet érvényesülésének fokával. Az Unió, Nagy-Britannia, Belgium, Hollandia, Franciaország, Norvégia, stb. lakosságának általános nagy jóléte csakis ebből magyarázható. Az az ellenvetés, hogy ma sokkal több a szegény, csak egyik napról a másikra élő, sőt sokszor egyenesen nyomorgó ember, mint ez előtt egy vagy két évszázaddal, nem cáfolja állításunkat. Egyrészt ugyanis tagadhatatlan, hogy ma sokkal, de sokkal több a jómódú ember, mint korábban, másrészt az óceán hatása nélkül, tisztán a régi szárazföldi viszonyok között ma Európában általános szegénység és óriási nyomor uralkodnék, mert 1800 körül Európában még csak 175 millió ember élt, ma meg 550 millió! De nemcsak Európában, hanem más világrészeken ugyanilyen emelő hatással volt a lakosság életszínvonalának emelkedésére, mint Európában. Érthető tehát, hogy egyre fokozódó erővel igyekszik minden nép lehető legjobban részesedni az óceán hatásaiban, vagy hogy geopolitikai kifejezést használjunk, egyre több nép igyekszik geopolitikai erővonalait a tengerre ráterjeszteni. A jó helyzetben lévő államok pedig iparkodnak helyzetüket javítani, ami itt is, mint a szárazföldön csak egy másik állam rovására történhetik. A harminc éves háború befejezése óta egy-két kivétellel minden geopolitikai összeütközésben szerepel a tenger. Az 1914-[19]18. évi világháborúban, de még inkább a maiban pedig éppen a tengerek feletti uralom kérdése a legfontosabb, bár erről csak ritkán esik szó.

A tengerek szabadságának kérdésében rendkívül sok érdek, gazdasági, politikai és hadászati ok és cél keveredik össze. Ezért is olyan nehéz végleges és általánosan kiegészítő megoldást találni. A karthágóiak, mint már láttuk, azért tiltották meg a görög és föníciai hajóknak a Gibraltári-szoros használatát, mert féltették az ónkereskedelemből származó tekintélyes hasznukat. Hasonlóképpen főleg gazdasági érdekből tiltották a spanyolok és portugálok is más hajóknak az Atlanti-, Indiai- és Csendes-óceánon való közlekedést, bár itt már hatalmi, politikai érdekek is vegyültek a tilalomba: féltek, hogy más népek is foglalnak le gyarmatokat a felfedezett területeken. A későbbi gyarmatháborúk és gyarmatrablások bizonyítják, hogy aggodalmuk nem volt alaptalan. Tisztán kontinentális, szárazföldi felfogás nyilvánult meg I.Sándor cár 1821. évi rendelkezésében, amikor megtiltotta, hogy idegen hajók száz mérföldnél jobban megközelítsék Kelet-Szibéria és az akkor még orosz birtokban levő Alaszka partjait. Általában megállapítható, hogy a legtöbb tengerészállam inkább a zárt tengernek volt a híve, mint a mare liberumnak, a szabad tengernek. Az is megállapítható, hogy állásfoglalásuk igen ingadozó volt, majd az egyik, majd a másik elvet hirdették, és követték aszerint, amint érdekeik követelték. A két gyarmatbirtokos állam, Spanyolország és Portugália kivételével minden európai tengerész állam híve volt a tenger szabadságának, legalábbis bizonyos vonatkozásban, de ugyanakkor mindegyik kívánt valami korlátozást, mert általános önvédelmi érdek volt, hogy idegen hajók engedély nélkül ne közelíthessék meg tetszés szerint való távolságra partjaikat.

A hollandiai Grotius Hugó, humanista tudósé az érdem, hogy a Mare liberum (1609), majd a De jure belli ac pacis című munkájában (1625) elvi alapon kísérelte meg a nehéz kérdés megoldását. Hollandus lévén, természetesen a tenger szabadsága mellett érvelt. Igaz, hogy hazája, Hollandia érdekeit hangoztatja műveiben, de ez nem teheti vitássá érdemét, hogy a nagy gondolatot felvetette. Művei nagy feltűnést keltettek az érdekelt államokban. A spanyol és portugál jogászok siettek kimutatni államaik felfogásának és gyakorlatának jogi alapjait: a spanyol Gentile: De advocatione hispanica című művében, a portugál Freitas pedig a: De iusto imperio Lusitanorum asiatica című munkában. A spanyolok és portugálok ellenkező véleménye egészen természetes volt, mert addig is a mare clausum hívei voltak, de viszont annál feltűnőbb volt az angolok állásfoglalása. I. Károly angol király ugyanis annyira felháborodott Grotius felfogásán, hogy szigorú megbüntetését követelte, majd Leiden angol tudóssal cáfoló könyvet íratott. (Mare clausum, 1635.) Az angol állásfoglalás azért meglepő, mert a XV. század második felében éppen Anglia volt a spanyol tengeri uralom legelszántabb ellensége. Igaz, hogy azóta a helyzet megváltozott. A nagy armada pusztulása óta nem Spanyolország, hanem Hollandia volt az angol tengeri törekvések legveszedelmesebb ellensége, természetes tehát, hogy ezt kellett visszaszorítani. Leiden munkája nagy felháborodást keltett Hollandiában, mert angol tengernek nyilvánította az egész Északi-tengert Dánia, Németország és Hollandia partjáig. Tévednénk azonban, ha Hollandia és Anglia összeütközését a szabad és zárt tenger elvének küzdelmeként fognánk fel. A viszály tulajdonképpen a tenger felett való uralomért folyt. A hollandok dél-ázsiai gyarmataik közül éppen olyan kegyetlenül büntették az elfogott idegen (spanyol, portugál, angol) hajósokat, mint a spanyolok, portugálok, és később az angolok. Legkorábban Anglia árulta el igazi szándékait, és egyúttal azt is, hogy minden nép közül ez értette meg legjobban a tengert. Sir Walter Raleigh a holland tengeri hatalom ellen írt emlékiratát ezzel fejezte be: Aki a tengeren uralkodik, uralkodik a világkereskedelmen, és ezzel együtt a világ minden gazdagságán, és következésképpen magán a világon is!

A főhatalmi helyről kiszorított hollandok, majd a később fejlődő tengerész népek továbbra is a tengerek szabadságának elvét hangoztatták, mégpedig a szó legtágabb értelmében. Ezzel szemben Nagy-Britannia, majd a XX. században hozzá csatlakozó Amerikai Unió, bár elvileg szintén a tenger szabadságát vallja, valójában a zárt tenger híve. A két angolszász hatalom ugyanis egyeduralomra törekszik a tengereken. A brit támaszpontok következtében az európai Földközi-tenger, továbbá az Indiai-óceán tulajdonképpen zárt tenger, mert brit engedély nélkül itt idegen hajó nem járhat. Békében természetesen ez a zártság nem tapasztalható, de annál jobban háborús időben, pedig éppen akkor kellene a tenger szabadságának igazán kitűnnie. Már a múlt, 1914-[19]18. évi világháborúban is nyilvánvaló volt, hogy a tenger szabadságának elve és nemzetközi biztosítása háború idején nem sokat ér, mert teljesen annak a hatalomnak az engedelmétől függ, amelyik a tengeren uralkodik. A mai háborúban például Spanyolország, Argentína hajói nem közvetíthetnek árukat Olaszországnak, Németországnak, bár semleges államok, és a tengerek szabadságának értelmében joguk volna erre. Németországnak ellenben el kellett néznie, hogy az Amerikai Unió hajói szabadon szállítsák az élelmet, nyersanyagot, hadiszert Nagy-Britanniának, mert a tengerek szabadságának értelmében joga van ehhez, és ami a legfőbb, jogát érvényesíteni is tudta. Nyilvánvaló, hogy a tengerek igazi szabadsága mindaddig kérdéses, amíg Nagy-Britannia és az Amerikai Unió olyan főhatalmat gyakorol a tengeren, mint például a múlt és mai világháborúban. Bár a háború közvetlenül más okok miatt tört ki, a legfontosabb mégis a tengerek szabadsága, vagy pontosabban az angolszász hatalmak tengeri főhatalmának megtörése. Ezek viszont éppen ezt akarják minden eszközzel megakadályozni; Németországnak, Olaszországnak és Japánnak gyarmatokra van szükségük. A gyarmatszerzés és a gyarmat gazdasági kihasználása azonban csak szabad tengeri közlekedés mellett sikerülhet. Ismeretes, hogy az első, 1914. évi világháború idején a német gyarmatok kapcsolata az anyaországgal szinte az első napon megszűnt, és az egész gyarmatbirodalom kész zsákmánya lett a fölényes erővel támadó Nagy-Britanniának és szövetségeseinek. Ugyanez történt a mostani háborúban is Olasz Kelet-Afrikával. Nem szorul bővebb fejtegetésre, hogy az olyan túlnyomó tengeri fölény, mint amilyet ma Nagy-Britannia és az Unió gyakorol, örökös veszedelem a kisebb tengeri hatalommal rendelkező országok tengerentúli birtokaira, sőt általános veszedelem minden államra, mert a világgazdaság szervezetének működése teljesen kényük-kedvüktől függ, és mert csekély politikai nézeteltérések esetén is rendkívül könnyen rákényszeríthetik akaratukat a kisebb erejű országokra (blokáddal, tengerzárral, a kereskedelmi hajók elfoglalásával, stb.). A tenger szabadságára vonatkozó nemzetközi határozatok és elvek csak akkor érvényesülhetnek teljesen és minden népre egyforma erővel, ha egyetlen állam sem gyakorolhat többé tengeri főhatalmat.

A tenger szabadságával szoros kapcsolatban van a tengeri halászat kérdése. A szárazföldi népek előtt ez az ügy nem látszik lényegesnek, de annál inkább a tengerész népek előtt. A tenger ugyanis rendkívül gazdag élelmiszerforrás. A partmenti lakóknak a hal az egyik legfontosabb és szinte pótolhatatlan táplálékuk, a halászat pedig legfőbb foglalkozásuk és jövedelmi forrásuk. A halat ugyanis minden korban jól és könnyen lehetett értékesíteni. A középkorban az egyházi böjti törvények kedveztek erősen a halfogyasztásnak. Bár ma már a böjti fegyelem sokkal enyhébb, és a protestáns vallású országok lakói szinte egyáltalán nem böjtölnek, a halfogyasztás mégsem csökkent, sőt jelentékenyen emelkedett. Főleg a nagyvárosok lakossága fogyaszt rengeteget, mert a friss hal olcsóbb, mint a hasonló értékű más friss húsnemű. A fogyasztás növekedését tudományos vizsgálatok megállapításai is előmozdították. Kiderült ugyanis, hogy a hal fehérjében rendkívül gazdag, és több fontos anyagot is tartalmaz (jódot, foszfort, stb.), amelyekre főleg a zárt helyen dolgozó, és friss ételeket nem igen fogyasztó városi lakóknak nagy szükségük van. A konzerválás fejlett módjai lehetővé tették, hogy a halat sokáig elraktározhassák, és hogy a tengerektől távol eső vidékre is elszállítsák.

A középkorban Európa leghíresebb halászai a baszkok, írek, bretongok és normannok voltak. Bizonyos jelek azt bizonyítják, hogy ezek a bátor, sőt vakmerő halászok nemcsak a nyílt tengerre merészkedtek ki, hanem átjutottak Észak-Amerika partjaira, a halban rendkívül gazdag Új-Fundland zátonyaira is. Később Európa minden Atlanti-óceán menti népe belekapcsolódott a nyílt tengeri halászatba: portugálok, spanyolok, franciák, angolok, skótok, dánok, svédek, norvégek, majd a németek is. Más világrészeken Kanada, az Unió, és főleg Japán fejt ki nagy tevékenységet. Természetesen másutt is folyik halászat, de ez többnyire csak parti halászat, vagyis nincs nagy kereskedelmi jelentősége. A tengeri halászat évi eredménye ma körülbelül 100 millió. Ezt a roppant mennyiségű élelmiszert csak 25 millió szarvasmarha húsával lehetne pótolni! A tenger tehát valóban tekintélyes mértékben kiveszi részét az emberiség táplálásából. A kutatások és megfigyelések azt is valószínűvé teszik, hogy a tengeri halászat mai mértékét még jelentékenyen lehet emelni a halállomány veszedelme nélkül. A tenger élelmiszerkészlete nem kimeríthetetlen ugyan, de a mainál többszörös mennyiséget tud szolgáltatni az emberiségnek.

A tengeri halászat a tenger mérhetetlen gazdagsága ellenére is geopolitikai üggyé lett nemcsak korunkban, hanem már jóval régebben, századokkal ezelőtt. Ennek oka az, hogy az emberi táplálkozásra különösen alkalmas halak csak egyes tengerekben jelennek meg olyan tömegben, hogy a halászat gazdasági szempontból biztosan jövedelmező foglalkozás lehessen. Ma három nagy halászó vidék van földünkön. (1) Az európai halászó terület az Atlanti-óceán partja mentén, Portugáliától a Jeges-tengerig. (2) Az amerikai halászvidék az Unió és Kanada Atlanti- és Csendes-óceáni partján és a sarki tengerben. Legfontosabb itt a híres újfundlandi zátony halászterülete. (3) Az orosz-japán halászvidék Koreától a Bering-tengerig, Szibéria keleti partjai mentén. Természetes, hogy a tengerész népek halászai nem hajlandók a hazai vizek közepes vagy gyér halállományával megelégedni, hanem felkeresik a nagy halászó vidékeket, ahol vonulás idején a szó valóságos értelmében nyüzsög a hal. Ezeket már a középkorban is a halászhajók százai keresték fel. Izland körül a XVI. században ott halásztak a norvégek, dánok, franciák, skótok, hollandok, angolok, flamandok, németek. Érthető, hogy a halászat nem folyt mindig békésen, sőt nem egyszer valóságos csaták dúltak a különféle nemzetek hajói között. Néha maguk a kormányok is beavatkoztak a viszályokba, és még csak növelték az ellentéteket. IV. Keresztély dán király (1596-1648) egyszerűen dán birtoknak nyilvánította az Izlandi-tengert. Azonban se a hollandok, se az angolok nem ismerték el jogosnak a dán rendelkezést, sőt Anglia egyenesen magáénak jelentette ki a területet azon a címen, hogy [a] Spitzbergákat angol hajósok fedezték fel. A többi népek azonban az angol jogot éppen úgy nem ismerték el, mint a dánt. Megtiltotta Anglia holland hajósoknak a skót partok vizein való halászatot is. Itt valóban érvényesíteni tudta felfogását. A hollandok kénytelenek voltak adót fizetni a halászatért. Ugyanilyen versengések és viszályok dúltak az újfundlandi zátonyokon, majd később a bálnafogás miatt a két Jeges-tengeren. Lassanként, sok tárgyalás után a tengeri halászat mégis szabaddá lett minden nemzet részére. Legutóbb az orosz-japán háborút befejező békében szerepelt lényeges pontként a tengeri halászat. Japán kivívta a jogot, hogy hajói szabadon halászhatnak Szibéria keleti partjai mentén. Ez óriási előnyt jelent Japánnak, mert kitűnő halászati területhez jutott. Japánnak a tengeri halászat fontosabb, mint bármely más népnek. A sűrűn lakott szigetországnak ugyanis nincs említésre méltó állattenyésztése, mert a lakosság nagyobb része vallási okokból nem eszi meg a négylábú állatok húsát. Japán hetven milliónál nagyobb népességét a tengeri halászat útján látja el hússal. Fel is lendült a japán halászat annyira, hogy messze felülmúlja minden más népét. A háború előtti években a japán tengeri halászat évi értéke több mint egy milliárd pengő volt. Ez minden leírásnál jobban magyarázza, hogy milyen óriási jelentősége van Japánban a tengeri halászatnak, és miért ragaszkodik végletekig a békében biztosított joghoz. Az orosz-japán tárgyalásokon ma is egyik leggyakoribb tárgy ez a halászati jog. Az oroszok szeretnék valahogyan korlátozni Japánt a halászatban, mert nekik is szükségük volna a halra, de halászai nem boldogulnak a modernül felszerelt japán hajókkal. Az Unió halászatának értéke megközelíti Japánét (800 millió pengő körül), de már messze kötte marad Angliáé (650 millió pengő), Norvégiáé (640), Kanadáé (600) Németországé (300 millió pengő).

Bár a tenger halgazdaságának jelentősége igen nagy, és egyre jobban növekszik, a népek nagyobb részét mégsem ez vonzza a tengerhez, hanem elsősorban közlekedési értéke. A tengeri útvonalak a szárazföldinél összehasonlíthatatlanul szabadabbak, horizontjuk pedig sokkal nagyobb. A tengeri közlekedést nem korlátozzák közbeeső országhatárok, vámvizsgálatok, árutilalmak, stb. Bármelyik kikötőjéből átrakodás, átszállás nélkül lehet rakományt és személyeket szállítani a Föld tetszés szerinti kikötőjébe. Ez más szóval annyit jelent, hogy minden egyes tengeri kikötő forgalmi horizontja a Föld minden kikötőjére kiterjed. Ennél nagyobb szabadsága és terjedelmesebb forgalmi horizontja csak a légi közlekedésnek van. A tengeri közlekedés egyéb előnyei közül csak a tömeges szállítás lehetőségét és az olcsóságot kell még kiemelnünk, hogy teljesen átláthassuk rendkívül nagy fontosságát és értékét.

A tenger mellett lakó népek először csak a tenger élelmiszereit értékelték (halak, kagylók és egyéb állatok), csak hosszú idő múltán kezdték közlekedésre is használni. A föníciaiak, majd a görögök és rómaiak nem folytattak ugyan igazi nyílt tengeri hajózást, gazdasági életükben mégis igen nagy, sőt döntő jelentősége volt a tengeri közlekedésnek. A milliós lakosságú Rómát például tengeri hajózás nélkül lehetetlen lett volna elegendő élelemmel ellátni, mert az akkori tökéletlen szárazföldi közlekedés képtelen volt tömeges élelmiszer szállítására. A középkorban már egyre több nép ismeri fel a tenger nagy közlekedési és kereskedelmi jelentőségét. A dél-európai olasz, spanyol, stb. városok mellett az északi német törzsek is virágzó tengerészetet fejlesztettek ki (Hanza városok). Szent László és Kálmán királyunk nagy geopolitikai érzékét bizonyítja, hogy ők is értékelték a tenger jelentőségét, és azért terjesztették ki hazánk határát a tengerig. Kálmán már politikai elgondolásában is felhasználta ezt a körülményt, mert Velence ellen szövetségre lépett a Dél-Itálában uralkodó normann fejedelmekkel. Bár a magyar nép sohasem lett igazi tengerész néppé, mert a nagy távolság miatt nem is lehetett, de a tengerért folytatott kitartó harcaink és a tengeren minden vonatkozásban elért sikereink azt bizonyítják, hogy jobban megértettük a tengert, mint sok, óceán mellett lakó nép.

A történeti sors nem kedvezett egyformán minden népnek ezen a téren sem. Egyes népeknek pompás kikötőhelyekben bővelkedő hosszú partot adott, másoknak rövid, rossz partot, sőt nem egyet még ki sem engedett a tengerhez. Ez a helyzet két évszázad óta nem egy súlyos válságot idézett elő a világpolitikában. A románokat, cseheket, lengyeleket és az osztrákokat a XVIII. században még nem érdekelte a tenger, sőt a Hanza lehanyatlása óta szinte az egész németség hátat fordított a tengernek. A múlt század második felében azonban Németország figyelme egyre fokozódó mértékben fordul a tenger felé. Hamarosan már gyarmatokat is szerzett, majd hatalmas hajóhadat szervezett. Németországnak nem volt ezzel különösebb célja, legfeljebb az, hogy szárazföldi nagyhatalmának a tengeren is nyomatékot adjon, és hogy gyarmatait szükség esetén megvédhesse. Egyáltalán nem törekedett tengeri főhatalomra, mert a kulcshelyzetű tengeri támaszpontok mind Nagy-Britannia birtokában voltak. Ezek nélkül pedig tengeri főhatalomra nem lehet szert tenni. Nagy baj volt, hogy bár Németországnak két tengere is van: az Északi-tenger és a Keleti-, vagy Balti-tenger, de mind a kettő beltenger. Az óceán nyílt vizére a német hajók csak Nagy-Britannia megkerülésével, vagy a La Manche csatornában az angol parti ágyúk lőtávolságában juthatnak ki.

Ez a helyzet végzetes következményekkel járt a két népnek, és velük együtt az egész Európa sorsára. Hogy Nagy-Britannia ellensége minden német tengeri erősödésnek, az éppen olyan természetes dolog, mint ahogyan a szárazföldi állam ellensége szomszédságában minden szárazföldi nagyhatalmi törekvésnek, mert ellene irányulónak tartja. Németország viszont a brit tengeri főhatalom miatt mindig bezárva érezte és érzi magát egy beltengerben főleg abban az esetben, ha Nagy-Britannia szövetségben van Franciaországgal és Belgiummal. A német geopolitikai törekvéseknek ezért egyik legfőbb célja, hogy megakadályozzák az ilyen hatalmi csoportosulást. A német-francia közeledés, megértés nemcsak német és francia, hanem igen nagy mértékben általános európai érdek is, mert ettől függ Közép- és Nyugat-Európa békéje. Nagy-Britannia Franciaország nélkül Németországra közel sem jelent olyan veszedelmes ellenfelet, mint egyébként. A brit-német ellentétnek, ha más téren nyilvánul is meg, az angol-francia csoportosulásban van a gyökere. Ha ez megszűnik, elsimul a két germán hatalom viszálya is. A Németországot elborító óceáni szellem az érvényesülésért küzd, és nem hatalmi vágyból, legalábbis elsősorban nem. A most folyó háború vége sok minden változással járhat, sőt jár is, de azzal nem, hogy Németország olyan tengeri főhatalomra tegyen szert, mint amilyen eddig Nagy-Britanniának volt. Az angolszász hatalmak győzelme esetén példátlan brit-amerikai uralom borulna a tengerekre, mint történt a trafalgari győzelem után, amikor egyedül Nagy-Britanniának volt számottevő hajóhada. Igazi világuralom alakulna ki, mert az egy Oroszország kivételével nem lenne állam, amely nyomásuknak ellen tudna állani. Blokáddal, a világ gazdasági életéből való kizárással minden államra rá tudnák kényszeríteni akaratukat nemcsak külső, hanem belpolitikában is. A tengelyhatalmaknak győzelme után ilyen veszedelem nem fenyeget, mert Nagy-Britannia és az Unió tengeri uralmát nem egy, hanem több állam venné át (Németország, Olaszország, Japán, Nagy-Britannia, Amerikai Unió, stb.), mert a tengeri támaszpontok is több állam birtokába kerülnek. A világuralomról és világuralmi törekvésről ebben az esetben tehát szó sem lehet, mert annak nélkülözhetetlen feltétele a tengeri főuralom.

Nemcsak Németország esetében fejlődött a tenger kérdése uralkodó geopolitikai kérdéssé, hanem más államoknál is. Ismert dolog, hogy a múlt században legtöbb politikai nyugtalanságot Oroszország keltett. Az orosz geopolitikai törekvéseknek igen sok céljuk volt: a balkáni népek felszabadítása, az örmények megvédése, a szláv népek támogatása, stb. Ezek alatt azonban mindig meghúzódott egy másik, fontos cél: a tenger, a melegvizű, mindig hajózható szabad tenger! Ez mindig is fő célja lesz az orosz birodalomnak, és még sok nyugtalanságot okoz a jövőben is Európa déli és északnyugati részein, Norvégiában és Svédországban, valamint Dél-Ázsia területén. Ugyancsak a tenger tartotta izgalomban sokáig a szerbeket. Az első világháború okai között igen fontos volt a szerbek vágyódása a tenger után. Olaszországot és Japánt is már ismételten háborúba sodorták a tengerrel kapcsolatos érdekek. Geopolitikai követeléseik között ma is a legfontosabbak közé tartozik a tenger szabadsága, vagy pontosabban Nagy-Britannia tengeri uralmának megszüntetése. Olaszországot Nagy-Britannia bezárta a Földközi-tengerbe. Az abesszíniai háború alkalmával megakadályozta, hogy semleges és olasz hajók hadi nyersanyagot szállíthassanak. Az is módjában lett volna, hogy a háború kellős közepén elvágja az olasz utánpótlás útját, mert kezében volt a Szuezi-csatorna. Az olasz partokhoz közel fekvő Málta pedig, mint a mai háborúban látjuk, igen nehezen kiküszöbölhető akadálya a líbiai utánpótlásnak. Olaszországnak valóban létérdeke a két Földközi-tengeri kapu (Gibraltár és Szuez) semlegesítése, és Málta megszerzése. A Csendes-óceánon Nagy-Britannia és az Unió Japánt akarta bekeríteni hatalmas támaszpontjaival, és így elvágni az útját Indiától, a Szunda-szigetektől, Ausztráliától és Amerikától. Japán azonban alig félévi hadviseléssel szétrobbantotta az erődgyűrűt (Hongkong, Manilla, Szingapúr, Guam, stb.). Japánnak szintén életkérdése, hogy Kelet-Ázsia területén megszűnjék az angol-amerikai tengeri uralom. Szinte már feledésbe ment, hogy az első világháború után milyen kényes kérdések vetődtek fel a tengerrel kapcsolatban. Magyarországon kívül zárt ország volt Csehszlovákia, Svájc és Lengyelország; Magyarországgal természetesen nem törődtek. A lengyel kívánságot úgy oldották meg, hogy Poroszország testén át korridort adtak neki a Keleti-tengerhez, és szabadkikötőt Danzigban. Csehszlovákia Hamburgban és Stettingben kapott szabadkikötőt, és kedvéért semlegesítették az Elbát és a Dunát. Csehszlovákiának még ez sem volt elég, hanem korridort követelt Nyugat-Magyarországon át az Adriához. Litvánia pedig úgy tett szert jó kikötőre, hogy egyszerűen megszállta Memelt. A mai világháború kitörésében ezeknek a kérdéseknek döntő szerepük volt. A háborút befejező békében is a tengeri kérdések lesznek a legnehezebbek és legfontosabbak.

*

In Pannonhalmi Szemle, 17. évf., 4. szám (1942), 347-357.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.