Franciaországnak, Angliának, Németországnak, de kisebb államoknak is volt hosszú, békés periódusa, amelyekben volt alkalma gondolkozni azon, hogy milyen összetételből ered az a gazdag és sokrétegű bonyolult valami, ami a nemzet. Mi a történeti, faji, kulturális, anyagi tényező, amely több oldalról összehangozva végül is olyan egyszerűen fejeződik ki, hogy: nép?

A francia nép őseurópaira lerakodott kelta és gall fajta. Ezt elborította a római. Aztán jött a népvándorlás, és különböző germán törzsek árasztották el. Északon egy félszigetet elfoglaltak a normannok. Délen megtelepedtek a nyugati gótok. Közben áramlottak délről a különböző fajú népek. És, amikor ma teljes egységben e sok faj és nép és kultúra együtt él, mégis felismerhetően külön benne mindegyik. Amikor a francia társaséletben, vagy irodalomban, vagy művészetben valakire azt mondják, hogy: bretagne-i, vagy picard, vagy provence-i, ez nemcsak tájbeli megkülönböztetést, esetleg szójárást jelent. Valami új és gyökeres szín és tartalom ez, ami a franciától nincs külön, de abban árnyalat. Bretagne, Gascogne, Champagne embertípust, tájszólást, sajátos alkatot, szűkebb kultúrszférát jelent. És a francia szellemben ez már századok óta tudatos.

A magyar nemzet nagy emberei azzal voltak elfoglalva, hogy a nép megmentésén tűnődjenek, és hogy bátorságot öntsenek kortársaikba. Hosszú századokig idegen uralkodott ezen a földön, s akkor az ellenállást kellett fenntartani. A legutóbbi tizenöt év volt talán a török veszély óta az első viszonylagosan nyugodt időszak, amikor a gondolkozóknak idejük volt az öneszméletre. És ez a rövid korszak máris megérintette ezt a fontos kérdést.

II. A nemzet fogalmának megértéséhez az első lépés nem lehet más, mint az országnak olyan területi és embertani felbontása, amely földrajzilag önmagától adódik. Angliában Cornwall, Wales, Skócia ilyen önmagától adódó tájegység. És ez egyúttal antropológiai egységet is jelent. Így Németországban a rajnai tartományok, a bajor, a szász vagy a porosz táj és emberfaji kör. Olaszországban ilyen a Pó-völgyi, az északi hegyvidéki, a campania-i vagy szicíliai.

Magyarországot három részre osztották: Dunántúlra, Alföldre és Erdélyre. Itt a különbség a táj és emberfaj között tényleg szembeszökő. A távolabbi kulturális szférákba való beillesztés azonban eddig még nem került sorra. Egyedül Erdélyre vonatkozóan állapítható meg, hogy sajátosan a keletivel rokon emberről és szellemiségről van szó, amely minden más magyartól azonnal megkülönböztethető. Ugyanez a helyzet az Alföldre vonatkozóan is. A táj és ember egysége kézenfekvő. De a távolabbi és alaposabb megfejtés hiányzik. A Dunántúl meghatározása pedig egészen hibás. Ez a táj rendkívül tagozott és sokrétű. Ezt a részt egyetlen szférával meghatározni lehetetlen.

Magyarországot öt kultúrtájra kell felosztani: [1]

1. A mediterrán kultúrszféra, amely [a] Dunántúl délnyugati sarkán egészen a Balaton magasságáig húzódik fel.

2. A nyugati szféra, amely a Dunától délre a Balatonig jön előre, a Dunától északra a Kis-Kárpátokon átlép, és a Csallóközt foglalja magában.

3. Az északi szféra, amely [az] egész Felvidéket felöleli, de lenyúlik a Balaton északi partjáig, és csaknem érinti Budapestet, azután Tokaj fölött húzódik a Kárpátok vonalán át.

4. A keleti szféra, amely az ázsiai és orosz síkság kiterjedése a Kárpátok innenső oldalán, s ez átmegy a Dunántúlra is, és magába öleli a Duna-Tisza-közét és a Tiszántúlt.

5. Az erdélyi vagy bizánci szféra, amely a Balkán-félsziget északkeleti kinyúlása.

E megkülönböztetés fontosságát egész sereg tény támasztja alá, amelyek kifejtése egy könyv feladata lenne. Most csak néhány fontosabb vonásról legyen szó:

1. A tájegység embertani és tájkarakteri egységnek felel meg. Ezért lehet beszélni erdélyi, vagy alföldi, vagy északi emberről.

2. A karakter és táj minden esetben kulturális szférát is jelent. A kulturális szférának saját határain belül önálló és organikus szociális rétegzettsége, termelési rendje, szellemisége van.

3. Egy kulturális egység termelési, vagy szociális rendje a másikra nem vihető át, és ott nem alkalmazható. Ha mégis átviszik, elméletileg teljesen használhatatlan, gyakorlatilag pedig életképtelen. Ez például abban nyilatkozik meg, hogy egy ember, aki a nyugati szférában nőtt fel, egy keleti vagy északi szférában csaknem annyira reorganizálódni kénytelen, mintha idegen országba vándorolt volna ki. Teljesen új szociális struktúrába és termelési rendbe lépett. A Dunántúl termelése az Alföldre éppoly kevéssé vihető át, mint az erdélyi északra. Minden szférának sajátos kulturális egysége van, amely organikusan csakis belőle fakad, és át nem ültethető.

4. A táj, ember, civilizáció és szociális formavilág egy szférában egyetlen kultúrszellemből fakad. A kultúrmorfológia és szociológia által megállapított úgynevezett paralel koordináció tétele az összes szociális jelenségekre vonatkozik. Más szóval az egyes életjelenségek között stílusazonosság van, és ez azonnal felismerhető. Ez a stílusazonosság a városépítésben, a faluviszonyokban, a rétegzettségben, az irodalomban, a népművészetben, a gazdaságban teljesen egyformán jelentkezik.

5. A kultúrtáj tulajdonképpeni egysége részletes néprajzi, szociográfiai, történeti, gazdaságföldrajzi, szociológiai, antropológiai és néplélektani szempontokból a legkisebb részletekig kidolgozható.

III. Mielőtt a magyar kultúrtájak rajzára kerülne a sor, előzetes bevezetésül meg kell állapítani azokat az általános európai kulturális területeket és az ezeknek megfelelő kulturális formákat, amelyek nemcsak Magyarországra érvényesek, hanem minden európai államra. Egy ország kulturális szempontból csak a legritkább esetben homogén egység. Európai állam ma egy sincs, amely ilyen homogén kultúrával rendelkezne. Minden államban van egy ősréteg. Ezt az emberfajt módosította a táj és végül a történet, amely a nép sorsa. Így keletkezett a nemzet.

Magyarországon a helyzet az, hogy egy részen egészen provencei, és így kapcsolódik a Földközi-tenger szférájához. A második öv Franciaország keleti, Németország nyugati és déli tájaihoz csatlakozik, és teljesen olyan, mint egy rajnai, thüringiai, frank vagy délnémet tartomány. A harmadik rész legközelebbi rokona Észak-Lengyelország, Finnország és a skandináv államok. A negyedik merőben kontinentális, száraz, szélsőséges éghajlatú, puszta- és sivatagszerű vidék, amely a dél-orosz és ezen keresztül az ázsiai sztyeppékhez kapcsolja. Az ötödik szféra végül a Fekete-tenger öve, amely a Balkán keleti része, főképpen pedig a bizánci kultúra által határozódik meg.

IV. A mediterrán szféra Magyarország délnyugati sarkában terül el. Mint a Földközi-tenger tájainak klímáját, ezt az éghajlatot is az jellemzi, hogy: enyhe. Mindig van a levegőben valami lágyság. A pára sohasem tűnik el, s éppen ezért sohasem száraz. Itt van Magyarországon a legtöbb derült nap - azonban sohasem forró, és nem szárít. Ez a nyugodt, szélsőségektől mentes, átlátszó és csendes jelleg, ami a táj sajátja, jellemző az itt lakó ember temperamentumára is. Érdekes módon nyilatkozik meg ez a klasszikus embertáj-karakter a szféra szociális struktúráján. A társadalmi közösségtípus itt nem a város, vagy a falu, vagy a tanya, hanem a család és a család szociális tere, amit a magyarok kúriának neveznek. A kúria kis birtok, kicsiny kastéllyal, amelyet egy nemesi család lakik. A kastély köré épülnek a cselédség házai, de ezek is tagjai a középponti háznak. A szociális szervezet ilyen családsejtekből áll.

E sejtekben a tradíció eleven és mély. A rend autokratikus és patriarchális. A familiáris organizációnak felel meg természetesen a termelés is. E vidéken van ma is a legkevesebb többtermelési láz, kiviteli éhség, zsákmányoló mohóság. Eddig még az iparosodást is elkerülte. Ez a fajta gazdasági rendszer az ott lakó emberfajtának nem felel meg, mert túlságosan kollektív. A termelési rend temperált és családi: autokratikus. A kisbirtokok lehetőleg annyit és azt termelik, amire a gazdasági évben szükségük van. Ha a szükséglet birtokán túlnyúlik, akkor a szomszéddal csereviszonyba lép.

Ezek a familiáris sejtek, amilyen autokratikusak és centrálisak, a másik oldalon olyan organikusan egybeszövöttek is. Egy úri nemesi család köré épül és nő a béresek és szolgák családrendszere, amely a nemesi famíliával egy kuriális famíliát alkot. Éppen, mint az ősi római, vagy etruszk, vagy görög családrendszerben a szolgák a kuriális család tagjai. De a nemesek a szomszéd kúriákkal szintén organikus családi egységben élnek. Ennek az egységnek természete szociális, gazdasági, kulturális és szellemi. Fő jellemvonása: a familiáris büszkeség. Ezért olyan nagy és mély itt az ősök tisztelete, mint a homéroszi görögöknél. A szociális tagozottság nem osztálybeli. Az osztály fogalma a nyugati világban alakult ki és érvényes oda, ahol indusztrializált kultúra van. A mediterrán vidék nem viseli el az iparnak nyugati formáját. Az is kuriális és családi. Sohasem lép ki egy olyan körből, amelynek középpontja a patriarchális tűzhely. Éppen ezért az embert itt nem osztályhelyzete határozza meg, hanem az, hogy milyen családhoz tartozik. Ez a nemesi gőg alapja, amely kiterjed a béresekre és szolgákra is. Egy magasabb rendű családhoz tartozni, magasabb pozíciót jelent. Magyarországon ez a családi büszkeség sehol sem olyan erős, mint itt.

A mediterrán kultúrszféra életstílusát, ha nem is lehet klasszikusnak nevezni, de meg lehet látni rajta, hogy példája a klasszikus római vagy görög család. Ezt az itt élő költőkön is tanulmányozni lehet. A legkitűnőbb példa rá Berzsenyi Dániel, az ódaköltő Horatius tanítványa. Ennek a tájnak fővárosa kulturálisan nem Budapest, hanem Róma. Az állami, nyelvi kapcsolatoknál sokkalta erősebb és elszakíthatatlanabb a kulturális kapcsolat. Budapest félig nyugati, félig ázsiai település, ahol összekeveredik az alföldi nomádság, nyugati kultiváltság, és megérezni rajta az északi kultúrszféra jellemvonását, a provincialitást is. A mediterrán vidék ettől a várostól a legmesszebbre esik. Teljesen homogén, egységes életstílusa van, s költészete ebből fakad. Berzsenyi verseiben a kuriális patrícius atmoszférája érezhető, a klasszikus, nemes és derűs, tiszta és átlátszó formák, amik mindig kapcsolódnak ahhoz a nemesi büszkeséghez, ami ennek a délnyugati társadalomnak legmélyebb sajátja is.

V. Az ember csak néhány kilométert utazik nyugat felé, s új világba lép. Mintha más országba érkezett volna. A táj nem olyan enyhe, és nem olyan világos. Az emberek temperamentuma nehézkesebb. A települések városiasabbak. Egész Magyarországon nyugat-európai értelemben csak itt van város. Egy ilyen nyugati szférába tartozó négy-ötezer lakosú település sokkalta urbánusabb, mint az Alföldön negyven-ötvenezer lakosú város. Mert ez itt aktív és civilizált urbanitás, míg az tulajdonképpen csak burkolt formája a nomád sátorvárosnak. Itt van pontos és természetes organizáció, demokratikus társadalmi rend és szervezettség. Ha a nyugati szférát jellemezni kellene, röviden annyit lehetne mondani, hogy ez a kultiváltság földje.

A szociális tagozottság ebből a kultiváltságból fakad. A legmagasabb embertípust nem a társadalmi rend határozza meg, a rang és a család előkelősége, mint délen, hanem a polgári pozíció, amely vagyoni és szellemi kvalitás. És ez a pozíció mindig polgári, sohasem nemesi és nem feudális. A gazdag és művelt polgár, mint emberideál. Ettől a típustól lefelé az átmenet alig észrevehető a napszámosig. Fokozatosan halad, anélkül, hogy a kontinuitásban veszedelmes hézag támadna. Nyugaton tudják, hogy a polgári civilizáció a társadalom kulturális és vagyoni helyes tagozottságán épül fel. Ezért fektet olyan nagy súlyt a kultiváltságra. Ha a tagozottság a szociális életben sikerült, következménye, hogy érvényesül a termelési rendben is. A földet éppen olyan intenzíven művelik, mint a szellemi értékeket. Az analfabétizmus erről a földről csaknem teljesen eltűnt. Szokás, hogy szőlőgazdák ezen a földön fiaikat középiskolába, sőt az egyetemre is elküldik, és külföldön utaztatják. A fiatalember aztán visszatér, és néhány hold szőlőt művel, legtöbbször saját kezével is. Közben azonban nyugati folyóiratokat járat, és Goethét olvas.

A városok kicsinyek, de bennük a társas élet élénk és a szellem éber. E nyugati városok, mint Sopron, Pozsony, Kőszeg, műveltek, demokratikusak, magas ízléssel és életigénnyel. Kőszeg nagyobb város benyomását kelti, mint az alföldi Hódmezővásárhely, amelynek csaknem tízszer annyi lakosa van, és legalább húszszor olyan gazdag. E vidéken nincsenek nagy ipari vállalkozások és latifundiumok. A termelés olyan kicsiny arányokban folyik, mint ahogy az urbanitás is szűk. De könnyen átszerelhető egyik termelési ágról a másikra. És a szervezettség pompásan működik. Nem autokratikus, mint a déli vidék, és életideálja nem a familiáris vegetáció, hanem a polgári prosperitás. A földdel való kapcsolat természetszerűleg lazább, mert hiszen a település formája nem a kúria, amely közvetlenül a földön él, hanem a kisváros. Ennek ellenére a művelés hatásosabb. E hatásos művelés, mint kulturális gondolat olyan erős, hogy hosszú ideig ezen a vidéken voltak Magyarország legjobb iskolái, olyan líceumok, kollégiumok, ahová az egész magyarság összegyűlt. A városi és parasztréteg között különbség alig van. Az intenzív kultiváltság az embereket át- és átszövi kulturális, szellemi és gazdasági értékkel.

VI. A mediterrán tájból a nyugatiba való átlépés is észrevehető, de még sokkal feltűnőbb az átlépés a nyugatiból az északiba. Röviden jellemezve: ez a kulturális provincialitás szférája. A mediterrán vidéknek, mint ahogy az egész Földközi-tenger kultúrkörének, fővárosa Róma. E felé a központ felé néz a magyar délnyugati sarok éppen úgy, mint Provence, vagy Hispánia, vagy Dalmácia. És innen nyeri életstílusát is. A nyugati öv fővárosa, mint minden nyugati kultúrszférába tartozó vidék: Párizs. Ezen a vidéken ez a középpont, akárhol fekszik a vidék, Németországban, Türingiában, a Rajna mellett vagy a Dunánál. Az északi szférát a többitől az különbözteti meg, hogy nincsen középpontja, és nincsen fővárosa. Teljesen vidék. A kulturális provincialitás ezt fejezi ki. Decentralizált életforma ez, ahol a kulturális törekvéseknek sem középpontja, sem iránya nincsen. Ide minden véletlenül vagy egyéni kísérletképpen jut el, és nem szervesen. Kicsiny városok egymástól elszigetelten állanak, erőtlen, lokális civilizációval. A termelési rend szétszórt, és nem individuális, hanem olyan archaikus, mintha még nem lépett volna ki teljesen a naturális állapotból. Olyan, mint egy észak-norvégiai gazdaság. Az ember és a föld viszonyát is ez a provincialitás határozza meg. Nincs határozott termelési stílus. Az ipartelepek olyan egymagukban állanak, mintha valamilyen gyarmaton volnának. Körülöttük néhány lazán szocializált falu vagy község, aztán erdőség és rét, ahol rendezetlen és középponttalan állattenyésztés folyik, vagy primitív földművelés. A hegyek között vadászok, pásztorok, favágók és szénégetők élnek.

A társadalmi tagozódás is ennek a még naturális anarchiába hajló provincialitásnak felel meg. Az emberiség itt még nem nőtt organikus közösséggé, hanem szétszórva és elhagyatottan él. Az északi szférában éppen azért az emberek életét a természet határozza meg, amely ott sokkal nagyobb szóhoz jut, mint nyugaton vagy délen. Az északi természet zord és hideg. Hosszú és kemény tél van, rövid átmenet, aztán többnyire esős nyár, és az egyedüli ősz, amely derült, de már hűvös. Ez alatt az éghajlat alatt az ember lelki élete túlságosan eltolódik a magányos melankolikus érzelmesség felé. Ez a magány és melankólia, amely az északi magyar költőket is jellemzi, különösen Tompa Mihályt, aki ennek a világnak a legtökéletesebb kifejezője.

VII. A Hernád völgyében dél felé utazva, vagy a Tisza északi partjáról átkelve az ember nem olyasmit él át, mintha egyik országból a másikba érne, hanem mintha egészen más földrész nyílott volna meg előtte. Északon szürke és tompa kékeszöld szín uralkodik. Itt az ember szemébe vakít a világosbarna, sőt a sárga. Ha a vonat átlép észak és kelet határán, külön meg kell szokni ezt az eleinte fájó sárga homokszínt. A Felvidék csaknem finnországi csendje és nyomottsága egyszerre felszabadul és kitágul. Itt egyszerre minden szabad lesz és tág. Észak, mintha félálomban volna, ez az éberség földje. Az ember, az ázsiai és dél-orosz síkságra ért. Beláthatatlan távlatok nyílnak meg, az alig hullámzó föld elvész a messzeségben. Néhány fa, egy kicsiny liget, apró patakok inkább, mint folyók, és a nagy folyam lassan, lustán kanyarog, iszapos sárga színével.

Az ázsiai sztyeppe világa Magyarország legnagyobb része. Ha egyetlen szóval jellemezni kellene, azt kellene mondani, ez a nomádság földje. Termelési rendje is nomád, és az itt lakó emberek temperamentuma is az. Ami meghatározza: a függetlenségvágy. A nomád életnek legnagyobb értéke nem a kultiváltság, nem a családi kötöttség és vegetáció, nem az individualista naturális életrend, hanem: a szabadság. Ez a szabadság azonban fizikai, közvetlen és teljes, vagyis nomád értelmezésben szabadság. Ez felel meg a széles és nagy távlatoknak, a függetlenség és akadálytalan mozgás. Ennek a nomád, alföldi, keleti sztyeppe-életérzésnek volt költője Petőfi. De az Alföld függetlensége a településekben is megmarad. Ott azonban a függetlenségvágy, mint önálló és autokratikus: világszemléletet jelent. Ezt az autokratikus függetlenséget képviselik az Alföld lakosai, akár tanyákon élnek, akár falvakban, akár olyan nagy városokban, mint Szeged vagy Debrecen. A kultúra itt mindig csak felület: a fontos, hogy megmaradjon a szabad mozgás lehetősége. Az alföldi ember csak akkor érzi magát teljesen jól, ha oda mehet, és azt gondolhat és azt tehet, amit akar. Ezért itt olyan értelemben szociális közösségről, mint délen, vagy nyugaton, nem lehet beszélni. Ez a törzsek szocialitása, ahol azonban minden egyénnek akarata és függetlensége feltétlenül biztos. Ha ez nem biztos, az ember mindent el fog követni, hogy elvesztett függetlenségét újra visszaszerezze.

Az Alföld termelési rendje is keleti. A tág és nagy uralkodik itt: az óriási nagybirtok, a latifundium. Kenyérmag-gazdálkodás, állattenyésztés nagy formában, és mindenütt a külterjesség. Hogy a föld intenzívebb gazdálkodását meghonosítsák, itt számtalanszor kísérelték meg, hogy a nyugati kultiváltságot behozzák. Nem sikerült. Miért? Mert ez a föld a nyugati kultúrszféra termelési rendjét nem viseli el. Más a táj, más az ember, más a kultúra. Itt is van intenzív gazdaság, ez azonban a nyugatihoz semmiféle tekintetben nem hasonlít. A század elején a kecskeméti Kada Elek volt az, aki zseniális intuícióval felismerte, hogy ezen a természeténél fogva kelethez tartozó tájon nem a francia és holland kertgazdaságot kell megteremteni, hanem a keletit, vagyis azt, ami kelet karakteréből fakad. És ma, ha az ember végigmegy Kecskemét gazdag szőlő- és gyümölcsöskertjein, csodálkozva állapítja meg, mennyivel jobban hasonlítanak ezek a kertek egy mezopotámiai vagy kínai intenzíven megművelt földhöz, mint egy nyugati gyümölcsöshöz. Ez a jelleg az alföldi magyarságban még nem tudatos, de egyre tudatosabbá válik.

VIII. Pszichológiai és karakterológiai szempontból ennek a felosztásnak csak egyetlen eredményéről legyen egyúttal szó. A differenciálatlan magyar ember, aki azon a vidéken él, amelyen született és nevelkedett, ezekkel a táj- és kultúrameghatározásokkal csaknem minden esetben megérthető. Aki délen él, annak világát a déli kultúrszféráról mondottak teljesen kimerítik. Az északi vagy alföldi ember, aki sohasem lép ki világából, kultúrkörében meghatározható. A magyar kultúrember meghatározható. A magyar kultúrember, vagyis a szellemi lény, aki ezek fölött a rétegek fölött áll, mindig kinő a környezet kultúrájából, és egyéb vonásokat is felvesz. De nincsen szellemi magyar ember, aki más elemeket fel tudjon venni, mint olyanokat, amelyek itt, ezen a földön, mint tényleges életformák élnek. A szellemi magyar emberben több rétegben, más és más uralkodó jellemvonásokkal ez az öt kultúrszféra helyezkedik el. Némelyikben a keleti van a felszínen, de a legmélyebb mégis az erdélyi-bizánci, amely igazi karaktere.

Mellékesen ott szerepel az északi és nyugati és déli, mint részlet, vagy lehetőség és szín. Van olyan szellemi magyar, akinél az uralkodó vonás az alföldi, de a legmélyebb benne mégis a déli, és ez harmóniában áll a többivel, vagy esetleg az emberekben belül lelki konfliktusokat támaszt, és kiegyenlítődésért küzd. Az ilyen kulturális tudatosodás, ami a tájak és embertípusok felismerésével jár, a szellemiség tudatosodását is elősegíti. És ez az, ami a nagy nyugati országokban, főképpen Franciaországban már régen, még a reneszánsz idejében megtörtént. A nép felismerte összetettségét, és ugyanakkor az ember is felismerte azokat a szellemi rétegeket, amelyeket önmagában hordott. Világosabb és tisztább képe volt önmagáról, és így elkerülte azokat az összeütközéseket, amelyek, ha az ember nincs tisztában azokkal az erőkkel, amelyeket él, feltétlenül diszharmonikus sorsot idéznek fel. A magyarság most elérkezett oda, hogy területén tudatosítja a kultúrákat, de ezzel együtt önmagában tudatosítja azt az összetett szellemet, ami ezen a földön él. Mert csak ezzel az éber és tisztult tudattal lehet egységes nép és egyszellemű nemzet.

*

[1] Hamvas Béla „kultúrtáj” fogalma megegyezik Ferdinándy „genius loci” fogalmával. (Gallus Sándor)

*

In Gallus Sándor (szerk.): Új magyarság és az új Európa. Bartha Miklós Társaság, Budapest, 1942, 149-156. 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.