De ezen elgondolás mellett még két ok késztetett erre a tárgyválasztásra. Az egyik az, hogy Műszaki és Gazdasági Egyetemünk élő egységgé való kiforrásának éveit éljük. Ezeket éljük, nemcsak az egységesítés ténye következtében, amely szükségszerűen összeegyeztetést és új kialakulást is von maga után. De kiforrás éveit éljük általános értelemben is. Azt élik a tudományok, amelyeket ezen az egyetemen művelünk és szolgálunk. Sok ezen tudományok közül új, az alakulóban lévő új világforma követelményeiből, az ismeretek óriási differenciálódása, az új problémák nagy halmozódása folytán keletkezett, illetve vált ki a tudományos kutatás egységes törzséből. Az ősi alaptudományok és a műszaki diszciplínák is differenciálódnak, új ágakkal gazdagodnak az emberiség tudásának és igényei, érdeklődései változásának hatása alatt. Az alaptudományok és a műszaki diszciplínák mellett egyetemünk otthona az agrártudományoknak, amelyek a földnek az emberre és az embernek a földre és a maga földi munkáséletére való hatásait egyaránt művelik, a geológiától a társadalomtudományokig. Egyeteme vagyunk a gazdasági élet és az ezzel oly szorosan kapcsolatos közigazgatás tudományainak, amelyekre oly nagy feladatok várnak századunk emberének segítő irányításában, a közigazgatás leendő funkcionáriusainak egy részét nemcsak gazdasági ismeretekre tanítva, hanem őket gazdasági légkörben nevelve is.

De mindezekkel és egyáltalán az egyes tudományok művelésével, azoknak előbbre vitelével egyetemünknek – miként különben akármely más egyetemnek – feladata nincs kimerítve. A valódi műveltség az egyes tudományok művelésén, az általuk feltárt ismeretek elsajátításán túl fekszik. A tudásnak útján egy vagy több tudománynak csupán olyatén művelése, oly filozófiai elmélyedés segíthet a valódi műveltséghez, mely kiinduló pontjából felemelkedve, a tudományok széles körének megértésére képesít. Ez különben az egyetemnek, a tudományok univerzitásának, mint intézménynek magasabb értelme, célja és feladata – azok részére, akiket Isten erre való ésszel és képességekkel áldott meg.

Egyetlen tudomány vagy tudománykör sem vezet el egymaga a mélyebb megismeréshez és a valódi műveltséghez – sem a fizikai, sem a geológiai, sem a történettudományok, sem más tudományok egymagukban, még a matematika sem. S ha a tudományokba kicsinyes és mindennapi célok, önzés és tudományos partikularizmus nélkül mélyedünk el, szükségét érezzük valaminek, ami áthidalja, valahogyan önmagunkban megnyugtatóan kiegyenlíti az ellentmondásokat, amelyek a különböző tudományok között támadnak, amint azokat jelen tapasztalatainkra építjük fel. Oly tudományok, amelyek kénytelenül az ismeretek nagyobb körének átfogására vezetnek, segítségünkre lehetnek ebben a törekvésünkben, vágyunkban.

Ebbe a gondolatmenetbe kapcsolódik a harmadik ok is, amiért a tájfogalom témáját választottam. Helyesnek találtam megmagyarázni, hogy azoknak a tudományoknak széles keretében, amelyeket egyetemünkön művelünk, és ifjúságunkkal szemben, akiknek érdeklődése oly sokágú, mi a földrajznak szerepe és feladata, mert hiszen a földrajz egyetemünkön nemcsak egy, hanem több fakultásnak is tantárgya. A földrajz ezen a helyen, és egyáltalán az egyetemeken nem topográfia, nem helyismeret. Nem is a politikai, gazdasági, közigazgatási vagy társadalmi élettel összefüggő (annak öntudatos éléséhez alapvetően szükséges) területi ismereteknek szolgáltatója. Ezeket készen kell hozni a középiskolából, épp úgy, mint a megértésükhöz, értékelésükhöz szükséges történelmi és természetrajzi ismereteket. Aki nem hozza ezeket magával, az nem művelt ember, és nem egyetemre való. A földrajz nem is egyszerűen geomorfológiai, klimatológiai vagy más természeti, avagy társadalmi földrajzi adatok, ismeretek szolgáltatója. A geomorfológiai ismeretek ugyan nagyfontosságúak lehetnek a mérnök látókörének és tudásának kibővítésére is, különösen, ha őt Magyarország határán túl való vállalkozásra, munkára is akarjuk képesíteni. A bécsi műszaki főiskolán, valamint Amerikának sok műszaki főiskoláján vannak is geomorfológiai tanszékek. Az egyetemi mezőgazdasági, technikai és más diszciplínákkal kapcsolatban a földrajz mindenképp gazdagítja az ismereteket az összefüggések terén. A közigazgatási és társadalomtudományokban való elmélyedéssel párhuzamosan gazdagíthatjuk a politikai és gazdaságföldrajzi ismereteket. Egyetemünkön a hallgatóság egy részének didaktikai készséget is nyújtunk a földrajzi ismereteknek a középiskolákban való tárgyalására. Mindez érték és mindezek ismereti tégladarabok lesznek az átfogóan gondolkodó számára is, mégis a földrajz egyetemi feladatát, különösen éppen a XX. században, másban is és főleg másban látom.

Mi a földrajz? A magyar szó, ha gondolkodva ejtjük ki, oly világosan megmondja. A földrajz a földfelszín leírása, rajza, amely képpé színesedik, ha a valóság felé törekedve, szabadulni igyekszik a méretek és adatok rideg halmazából. Hosszú évekkel ezelőtt már a földfelszín élettanának, fiziológiájának neveztem a földrajzot egyetemünk katedrájáról. Ez persze hasonlat. Márpedig minden hasonlat egyoldalú szemszögből való, reflektorszerűen éles, a természetnek kiegyensúlyozott, szerteszóródó világosságával szemben. Fiziológiának, élettannak azért neveztem, mert a fizikai tudományok tárgyainak egész nagy körére hiányzik az «élet» szónak és fogalomnak egyenértékese.

A földfelszín kérge sokféle anyag sokféle összetételéből áll – anyagokból, elemekből, amelyekkel a föld belsejében, más bolygókon és égitesteken és az űrnek égitestrendszerünket körülvevő, tartalmazó, előttünk ismert részében találkozunk. A földkéreg a föld anyagaiból, a föld belsejéből és más égitestekről vagy az űrből jövő hatások alatt keletkezett, alakul és változik. Kis, de talán nem lényegtelen részben földönkívüli anyagok is járulnak hozzá, és befolyásolják az életet. A földfelszínen biológiai és emberi élet folyik. Ez az élet földi, és mégis mindenrendű földöntúli hatások nélkül létre nem jövő, továbbfolyni nem tudó élet. A földrajz tárgya, adatai földiek, de kérdései az egész mindenséget felölelők. A földrajznak az analízis csak segédeszköze, a tárgykörökre bontás csak egyik módszere, mankója, amely nem a földrajzi gondolkodás mivoltából fakad, hanem az emberi elme végességéből, és a XIX. századbéli tudományok általános rendszerező módszeréből.

A földrajz a föld felszínének gazdag, bonyolult, térben és időben változatos valóságát elemeire bontva vizsgálhatja ugyan, de nem elemeiben szemléli azt, hanem az egész földfelszíni élet helyileg változó, jellegzetes egyéni megjelenési formáiban, képeiben, a tájakban.

Ez annyit jelent, hogy a földrajztudomány nem törvényszerűségeket kereső, ilyeneket megállapító részeiben, az úgynevezett általános földrajzban a legvalódibb, hanem a regionális földrajz tájleírásaiban, tájmagyarázataiban. Elméleti önjellemzésében a földrajztudomány régóta, de a legutolsó évtizedekben különös nyomatékkal hangoztatta is, hogy ő nem analitikus, hanem szintetikus tudomány. Ez a megállapítás helyesen differenciál sok, és különösen a földrajzzal kapcsolódó sokféle tudománnyal szemben, de mégsem fejezi ki a teljes valóságot. A szintézis emberi elmemunka. Tartalmát emberi ismeretünk határozza meg, az korlátozza. A földrajz tárgya, a táj, emberi végesség által nem korlátolt teremtés.

Ez áll a föld felszínének bármely pontjára, részére, és áll az egész föld felszínére, mint legnagyobb egységes életet élő tájegységre. A tájban vannak, benne érvényesülnek olyan elemek, jelenségek, erők, amelyeket ismerünk, melyeket részben meg is értünk, de vannak olyanok, amelyeket csak sejtünk, sőt olyanok is, és nyilvánvalólag nem is olyan kevés, amelyekről még sejtelmünk sincs. Pedig a táj hozzánk nagyon közelálló valami, otthonunk, életszínterünk. Idegen tájak pedig más emberek otthonai.

Minden tudomány emberi – időben és térben határolt, a végtelennel megbirkózni nem tudó –, sőt ennél is szűkebb, mert az ember mindenkori felfogóképességének kereteiben mozgó. Ha az általunk felismert világ tér- és időbeli méreteihez mérjük, egész tudományunk elenyészően fiatal és tapasztalatlan. Ha egyes tudományok vagy egész tudománykörök a maguk eredményeit időnként lezárt logikai körbe is tudják foglalni, mégsem tudnak magunktól elvonatkoztatott, valódi valóságot megállapítani és nyújtani, hanem csak viszonylagos, véges valóságot, olyan valóságot, amely nekünk embereknek érthető okból az.

A mi tudományos valóságaink munkahipotézisek – olyan megállapítások, amelyek a korrekció szükségét, az ellenvetést, sőt esetleg már cáfolatukat is problémaként magukban hordják. Egyes elméletek, miként Newtoné, hosszú ideig szolgálhatnak a tudományos meggyőződés és munka támaszpontjaiként – mégis végesek, mulandók, munkahipotézisek ezek is. Az ismereteknek mai gyors halmozódása és áttekinthetetlenül sokfelé való elágazása nem teszi biztosabbá tudásunkat. Ellenkezőleg, az ismeretek halmozódása a hipotéziseket gyorsabban pergeti. Tudásunk hipotetikusabbá, bizonytalanabbá válik.

Mindez nem jelenti régi megállapítások, elméletek, tudatok mindenestől összeomlását. Ezekből őrzünk értékeket, de amely értékeknek helye, egymáshoz való viszonylagos értéke az ismereteknek mind növekvő tömegében válik. Tudásunk részleteiben válik bizonytalanabbá, tömegében nemcsak növekszik, hanem mélyül is. Maga a bizonytalanság, a hipotetikusság egy nagy, új érték, új tudás. Ez az új tudás szemléletünknek új formákat ad. Ezek a formák ellentétesek a XVIII. század logikájával, és még inkább a XIX. század materializmusával. Egymás mellett futó, és a jelenségek más-más csoportjait magyarázó elméletek, mint a fény magyarázatai, a fizikai, biológiai és pszichikai világok és magyarázataik ellentétei – pedig világos, hogy nem lehetnek valóban azok – a szervesség jelentőségének növekvő felismerése minden téren, a biológia világán túl és kívül is –, a periodicitás és vibráció megismerése, a legnagyobb és a legkisebb, az élettelen és az élő, a testi és a lelki világában ... a «természet» és a «természetes» fogalmainak változására, bővülésére vezetnek. Ezek a fogalmak magukba ölelik, magukba kell, hogy öleljék ma az ismeretlent, az érthetetlent, a transzcendentálisat is. A biológus Haldane az 1927. évi Gifford lecturekben nem egyéni véleményt nyilvánít, hanem a tudomány magasabb szféráiban mindinkább uralkodó felfogást, amidőn azt mondja: «Csak a természetnek és természetesnek szűk, hiányos meghatározása akadályozhat meg abban, hogy Isten jelenlétét mindenütt, mindenben, magunk közt és magunkban felismerjük.»

De nemcsak a hit és a tudomány ellentéteinek elsimulására vezet ismereteink meggazdagodása és vele végességünk belátása. A tudományos kutatás részleteiben is, az egyes tudományok terén is alapvetően változnak a felfogások. Az ismeretlen kiküszöbölhetetlenül belekapcsolódik nemcsak világképünkbe, hanem környezetünkről és önmagunkról való fogalomalkotásunkba is. Nemcsak észrevesszük, hogy a logikai gondolkodás mellett vannak egész más képességeink, részben öntudat alattiak is, hanem kezdjük azokat újra értékelni is. A természettudományok terén való ezen felismeréseket előmozdítják és színesítik az emberrel foglalkozó tudományok, például az etimológia, a társadalomtudomány, az összehasonlító vallástudomány, az ősrégészet ismeretanyagának nagy bővülése és különösen elmélyülése, valamint ezen tudományoknak és a természettudományoknak kapcsolata, például az ősrégészeté a paleontológiával.

Az utolsó tíz emberi nemzedék hirtelen épült logikus tudományával szemben kezdjük sejteni a nemzedékek százai empirizmusának, tapasztalatának jelentőségét és értékét. Kezdünk értékelni és tisztelni képességeket, amelyekkel a természet lassú rendjén élő emberiség rendelkezett. Amint Reményik Sándor, a költő mondja Cyclops című versében, 1927-ben:

E gőgös, keserű ajk tudja már:
Meghalnak mind az istenek, mesék,
Jönnek, kik két szürke szemmel látnak,
kiszúrják kegyetlenül a csodáknak
Titokzatos, tenger-mély egy-szemét.

A kevés, még ma is a természetben élő ember valamicskét megőrzött ezekből a képességekből, de ezek csak emlékek. Nem szakítottak velük teljesen a keleti bölcseleti kultúrák, de a mi okos, logikus kultúránk, és főleg annak felületi civilizációjú embere teljesen elvesztette ezeket a képességeket.

*

A táj fogalmát sem a tudomány teremtette. A modern földrajztudomány definiálja a tájat, és le is írja szintézis formájában, de ez még mindig mesterséges valami. Hiszen a szintézis nem más, mint az analitikus tudás összegezése. A dolgoknak egyben való felfogásához képest a szintézis is csak részletmeglátás, kivágat.

A tájat régtől fogva a benne élő ember érezte meg, különböztette meg, és nevezte nevekkel. Nem határozza meg, nem definiálja, nem is tudná definiálni, bár sokszor egy-két jellegzetes vonásával nagyszerűen tudja jellemezni. A tájban élő ember nem bontja a tájat elemeire, nem rakja újra össze ebből a fogalmat. Ismerete nemzedékek tapasztalatán, a miénknél összehasonlíthatatlanul finomabb, élesebb látó, halló, szagló, tapintó szerveken, élesebb, finomabb méretes távolságérzéken, finomabb öntudatlan megérzésben, nagyobb nyugodtságon és a környezettel, a tájjal való benső együttélésen alapszik. Ő maga része, eleme a tájnak.

Mi is azok vagyunk, de már nem érezzük meg igazán – még öntudatosan is ritkán vesszük észre, még kevésbé öntudatlanul.

A tájban a természet öntudatlanságával élő ember valahogyan közelebb van az egyetemes, osztatlan valósághoz. Logikai boncoló és rendszerező gondolkodásunkkal ezt el nem érhetjük. És fejlődésünknek mai fokán, amelyre a XVIII. században felépített logikai alapokon és a XIX. század feltárta eszközökkel eljutottunk, úgy érzem, újra az ember mindenféle képességét igénybe kellene vennünk, az elsorvadtakat is felélesztenünk, hogy továbbjussunk. Nem könnyű ez a civilizációban eltorlaszolt ember számára, mégis ez látszik a fejlődés útjának, és ha jól körülnézünk, látjuk, hogy már rá is léptünk. Nemcsak filozófusok, hanem geológusok, paleontológusok és asztrofizikusok, társadalomkutatók és még egyes kiváló pénzügyi és gazdasági szakemberek is ilyenszerű irányban gondolkodnak, beszélnek és írnak, és ezáltal nevelnek.

Régen tanítom azt, hogy a XIX. század egyoldalú fejlődés százada volt, és ezáltal minden haladás mellett ismereteinket, ítéletünket, gondolkodásunkat, és sajnos, ezeknek nyomában erkölcseinket is kiegyensúlyozatlanná tette. A XX. század feladata a kiegyensúlyozás, az ember belső, valamint társas életének alapos tanulmányozásával. Tehát a társadalomtudományoknak komolyabb művelésével, de mélyebb megértéssel és erkölcsi megújhodással is.

Ha a földrajz – amely a természettudományok és a humaniórák között áll, és ezen tudománykörök kapcsolója is – meg tudja értetni civilizációnk emberével is a tájfogalom értelmét, ha meg tudja leírásának színességével és sokoldalúságával éreztetni a táj élő egyéniségét, és ha főleg meg tudja értetni a tájnak, mint a földfelszíni élet megjelenési formájának jelentőségét –, akkor a földrajz egy részecskével hozzájárul ahhoz, hogy egyetemesebb világképet formálhassunk magunknak.

A tájfogalom megértésének ti. a kép, a színesség, a belső szintézis mellett egyéb haszna is van. A táj nemcsak kép, a képnek értelmében megjelenési forma. A táj típusos teremtő élet is, amely hegyet, növényzetet, embert, testet, lelket, gondolatot, érzést, munkát formál – újat teremt, világot gazdagít, életet egyéni vonalban visz tovább. A táj nem változatlan. Él saját maga tartalmának benső változásában, felszíne kopásában, növényei küzdelmében, és sok-sok egyéb jelenségében. Az utolsó évezredekben, és főleg századokban az ember tevékenysége is formálja. Úgy mondjuk ezt a földrajzban, hogy az ember, különösen a technikus ember, a földfelszínnek domináló tényezőjévé kezd válni.

De nemcsak kicsiben módosulnak, nagyban is változnak a tájak. Kozmikus és fizikai változásoknak és ezek nyomán járó éghajlatváltozásoknak során a föld tájai lényegesen átalakulnak, átcsoportosulnak, egyéniségükben megszűnnek, és mások újrakeletkeznek. Nyilvánvalónak kell ennek lennie mindenki előtt, aki csak arra is gondol, hogy hosszú idők ritmusában az éghajlat szöge, épp úgy, mint a föld tengelye, illetve a pólusok helyzete miképpen változik.

A táj az emberi életet is formálja. Tőle függ lakójának életereje, anyagi, gazdasági életének jellege, törvényei; de lelkisége is mindenütt a táj befolyása alatt is áll: a hangulatoktól a hitélet alapjául szolgáló adottságokig. Ennek talán legszembeszökőbb példája, hogy a mohamedán vallás elterjedése majdnem pontosan összeesik az óvilág sivatag-sztyeppe övével is. S meg fogjuk érteni, hogy a tájaknak, nevezetesen a föld nagy tájainak – minők, hogy csak pár példát említsek, a sivatag-sztyeppe öv, a Földközi-tenger tájai, Nyugat-Európa – szerepe a történelemben miként változik korról korra. Az emberi művelődés, szervezettség és civilizáció fejlődésének során, annak különböző fejlődési korszakaiban más-más tájak alkalmasak a fejlődés továbbvitelére.

A táj egyéniségének is van kezdete, fennállása, elmúlása. Egyéni jellegének ereje, kifejezettsége is különböző, néha szembeszökő, vagy élesen határolt, néha elmosódó, de azért nem mindig kevésbé állandó, kevésbé ellenálló, kevésbé egyéni. Néha egy-egy tényező dominálja a tájat, vagy valóban, vagy emberi szemünkben, mint a sivatagban a felszín takaratlan formái, az őserdőben a növényzet, a városban az ember alkotásai.

Mégis, a föld tájai mindig az egésznek, a földfelszínnek, és a rajta és a szférájában folyó történésnek, az életnek változó és változatos kifejezői. A föld felszínének, mint a föld, bolygórendszerünk és az egész világegyetem részének élete bennük, a tájak játékában folyik.

Ha csak kissé is bölcselkedve nézzük a világot, látjuk, hogy semmi sem magában álló. Akár biológiai, akár pszichikai, akár bármely más téren alkosson az ember egyedülálló, élesen határolt képzeteket, fogalmakat, tárgyakat, ezek mindig irreálisak lesznek és maradnak, és csak kutatásaink céljára, képzetünkben állanak meg egyedül. A világ egyéniségekben, időben és térben, avagy időtérben, ugyanúgy, ugyanott vissza nem térő «egyéni koncentrációkban» folyik, történik, él, van… Quanták, mindenféle jelenségeknek ritmikussága, a klímáknak, a föld kemény kérgén végbemenő revolúcióknak, a napoknak, évszakoknak, a hold fázisainak és sok világűrbéli jelenségnek, így a kozmikus sugárzásnak, éppen úgy, mint légzésünknek és egyéb biológiai jelenségeknek is periodicitása, a biológiai élet folytonosságának egyedeken át való lefolyása, a korok ritmusa az emberi gondolkodásban – minden a mindenségnek kicsiben és nagyban való ilyen lüktető, quantaszerű életformájára mutat. Mindezek a jelenségek nem önmagukban visszatérők, de folyton egyénit újraalkotók, vagy önmagukat egyénileg újraalkotók.

Némelyeket ezek közül a jelenségek közül rég ismerünk, míg a legtöbbet csak tegnap fedeztük fel, sokat csak éppen sejtünk. Tudásunk újdonsága, bizonytalansága és nemkülönben a folytonos új felfedezések, valamint végességünk tudata meg kell, hogy győzzenek bennünket arról, hogy a legtöbbet még nem is ismerjük.

A táj egy kivágat, egy nagy példa a földfelszíni térből, a világ sokritmusú életéből, ahol egyszerre és együtt sok-sok ilyen ritmus van jelen – a természetnek nevezett harmóniában. A tájmegfigyelés, az ismertnek és ismeretlennek együttes kapcsolatban való érzékelése, a mindenség egy közvetlenebb, esetleg legközvetlenebb bennünket körülvevő részletén, tudásunknak értékes kiegészítője, problémák teremtője, és gondolkodásunk elmélyítésének útján vezetőnk lehet. De még ha el is tekintünk az ismeretlentől, egyedül az ismert jelenségeknek együttes megjelenésükben, földfelszíni életükben való szemlélete, megismerése érték marad, és ellensúly a fogalomalkotás egyoldalúsága ellen. Erre pedig a mai világban különösen nagy szükség van. Mindenki specialista, és többnyire igen szűk téren specialista, az egyes ember felfogó és szellemi megemésztő képességét rég meghaladott tudás- és problématömeggel szemben.

De tovább megyek. Nemcsak immáron négy évtizedes tudományos foglalatoskodás, hanem politikai tapasztalatok és a szociális munkában való részvétel, valamint nem utolsó sorban az ifjú nemzedékek megismerése nálunk és egyebütt, arról győzött meg, hogy részben az elmúlt két-három század gondolkodásának folytatása, kiépítéseként, hanem még inkább kiegyensúlyozásaként szükség van egész gondolkodási rendszerünk, az európai, a fehér ember egész gondolkodásának revíziójára. Es az élet erdejében elveszett emberek tömegeinek izgalmas keresése új értékek után arról győzött meg, hogy erre a szellemi és lelki revízióra vágyik is az emberiség. Elsősorban a fehér emberiség az, mely gondolkozásának és egész lelki mivoltának oly forrás-korszakát éli, melynek előzmény és múltként kevés, csekély az utolsó két-három század.

Az anyagnak hosszú nemzedékek tapasztalatától, hittől, érzéstől, képzelettől mentes, független kutatása, és Descartesnak ezt formába öntő rendszere arkhimédészi pontot adott az európai szellemnek, hogy önmagában logikus, mérhető, átlátható, okozati kapcsolataiban emberileg érthető, vitában és kritikában fejleszthető gondolkodást – elsősorban ilyen tudományos gondolkodást – kutató módszert építsen ki. Nagyszerű dolgot produkált ezzel az emberi elme, de ne felejtsük el, hogy egyes igazságok, tények és jelenségek megállapítása céljából és a módszer okából izoláltuk a tárgyakat. Azt mondhatnám, hogy az elmúlt két-három század, de különösen a XIX. század második fele egyetlen nagy kísérlet, nagy kísérletezés volt egy emberileg határolt világban. A véges emberi elme számára nagyszerű ez az öntudatos módszer, és nélkülözhetetlen. De egyedül csak így dolgozva és gondolkodva el kellett sorvasztanunk a természettel való öntudatlan, irracionális kapcsolatot. El kellett sorvadnia bennünk sok arravaló készségnek, sőt szervnek és szervi képességnek is, és mert «két szürke szemmel láttunk», ha mikroszkóppal és teleszkóppal felfegyverkezve is, el kellett bennünk sorvadnia «a csodák titokzatos, tengermély egy-szemének.»

Így is történt. De az emberi elme határolta módszernek végül magának kellett másképpen való kiegészülésre vezetnie. A valóságnak, amelynek keresését szolgálja a tudomány, a XIX. század tudományos módszereivel meg nem közelíthető oldalai, rejtélyei is vannak.

A racionális, elvontan emberi gondolkodás a tudományos térről és a tudományra támaszkodva, az emberi élet egyéb terein is érvényesült: a társadalomfilozófia, a társadalmi a gazdasági, a politikai élet terein. S itt is izolálta tárgyát, az embert, és mind kifejezettebb és korlátlanabb individualizmusra vezetett. A XIX. század végére ezen gondolatirány és az ipari forradalom következtében az európai ember mindjobban kiszakad a család természetes egységéből. A városi ember mindinkább elveszíti kapcsolatát a szülőfaluval, sőt a szülővárossal is. Az ember elveszti kapcsolatát a földdel. Hogy a földtől és a természettől való elszakadás a gazdasági élet terén mit jelent, azt a túlzottan mesterséges gazdálkodás és műtrágyázás legújabb németországi tapasztalatai mutatják. Az ember esetében sokrendű lelki értékek vesznek el; a nemesebb, természetesebb társas érzés, amelynek helyébe talán legfeljebb érdekcsoportok lépnek. Elsorvad az élet esztétikája, a nemesebb és lassúbb életstílus és még a művészetekben is a XIX. század végére másolás, különös eltévelyedések, racionalizmus és feltűnési vágy foglalják el a földi és földöntúli értékekbe való valódi elmélyülés helyét. Az erkölcs terén a természettől fogva sokoldalú kötelezettségek helyébe az egyéneknek egyedül önkényes ítéletén, egyéni szabadságon alapuló, szabadon változtatható erkölcse lép. Az egyénekre atomizált emberiség tömegekké válik – az individualizmus természetszerűen vezet kommunizmusra.

Ha annak az óriási megrázkódtatásnak és forrongásnak, amelyben élünk, és amelynek a világháború egyik epizódja és szimptómája volt, okait keressük, nem lesz nehéz egyebek között az említett fejlődésben is meglátni azokat. Ha pedig ennek a világváltozásnak természetét vizsgálom, arra a megállapításra jutok, hogy az az európai civilizáció egyensúlyvesztése – de látom benne az egyensúlykereső vágyat és az erre való törekvést is, ha ez a törekvés egyes példáiban kétségbeesett és végletes kísérletekben nyilvánul is. S látom ugyanennek az egyensúlykeresésnek jelenségét a szellem és a tudomány birodalmában is, a szellemi eliteknél is, ahol persze tudatosabb, még akkor is, ha nem az értelem szülötte.

Az emberi társadalomnak ez a forrongása még soká fog tartani. Más formákban, mert más előfeltételekből kiindulva jelentkezik más társadalmakban is, mint a kínaiban, és ez ismét technikai haladásunk eredménye egy földrajzi igazságon belül. Világunk, a földfelszín, korlátolt, egyszeri, egyéni és a kapcsolatok sűrűsödésével emberileg is egyetlen nagy tájjá lesz. A XIX. század végétől kezdve, s főleg ma nem éljük már egyes nagy tájak világtörténelmét, hanem az egész földét.

Ebben a nagy forrongásban mindent meg kell tennünk, hogy magunkat, és különösen az ifjú nemzedékeket segítsük a kiút felé. Abban a szerény keretben, amely ezen mindent átfogó munkájában egy-egy tudományos diszciplínának juthat. Így fogtam és fogom fel a földrajznak feladatát, így fogtam fel különösen ezen egyetemen, ahol a közélet oly sok ágának elméleti és gyakorlati munkásait, és – úgy remélem – minél nagyobb számban valódi elitjét is neveljük. Abban az értelemben fogom fel, hogy a szakképzés a magasabb képzésre érdemesek nevelésének, oktatásának csak egyik oldala – a másik oldalának súlypontja intuitív, mint Whitehead, a Harvard Egyetem filozófusa mondja: «Without analytical divorce from the total environment . . .», azaz analízis által ki nem szakítva környezetének teljességéből.

Ezért helyeztem az előadásban mindig több súlyt a nevelésre, megértésre, mint a tárgyi tanításra, a vizsgákon több súlyt az általános képzettségre, az általános műveltségre és az elmélyülésre, mint a tárgyi tudásnak holt elemeire, élettelenül megtanulható adatokra. A földrajz nekem nem önmagáért való, és nem is «hasznos tárgy», hanem eszköz magasabb szellemi és erkölcsi célok elérésére.

*

In Budapesti Szemle, 247. kötet, 720. szám (1937), 129-141.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.