Update : A jogi gondolkodás útjai Carl Schmitt felfogásában |
A jogi gondolkodás útjai Carl Schmitt felfogásában
2024.02.09. 17:54
Az 1930-as évekre az uralkodó eszmék frontján, valamint az államszervezési struktúrák terrénumában Európa több országában is nagymértékű átalakulások és reformok bontakoztak ki. Amint az ismeretes, az 1789-es fordulattal győzelemre jutott, a középkori rendeszmét „tekintélyelvűnek”, sötétnek és ódivatúnak bélyegző, a polgári társadalom szükségleteire modellezett, a parlamentarizmus és a demokrácia értékei, valamint a jogállami paradigma iránt elkötelezett, ugyanakkor a liberalizmus individualista felfogását trónusra emelő állam- és társadalomeszme sokáig virulens tudott maradni, azonban idővel számos-számtalan társadalmi, gazdasági és politikai természetű problémát eredményezett. Ugyancsak problematikusnak bizonyult, hogy e modell fenntartásához annak működtetői és haszonélvezői még akkor is foggal-körömmel ragaszkodtak, amikor az már „nem volt egyéb, mint villanydróton fennakadt, összeszakadt papírsárkány”, [1] s a levegő a cselekvő állam irányába ható reformok szükségességével telítetté vált. [2]
E problémák kellő időben történő fel-nem-ismerése számos európai államban „új nacionalista” államrendszerek [3] konstituálását eredményezte, amelynek égisze alatt nemcsak újszerű állam- és gazdaságszervezési struktúrákat vezettek be, de egyben a jogéletet, és vele a jogtudományt is új váltókra állították, nem ritkán világnézeti tételeket is inkorporálva a „jogi dogmatikának az emócióktól távol eső síkjába”. [4]
E változások összegzésével szolgált Carl Schmitt, az ekkortájt sokak szemében nemzetiszocialista Kronjurist-ként fungáló állam- és jogtudós 1934-ben megjelent, Über die drei Arten des rechtswissenschaftlichen Denkens című, tudományos igénnyel megmunkált írása. Előadásom célja e mű néhány fontosabb, államelméleti szempontból is releváns összefüggésének bemutatása, valamint a jogi gondolkodás Schmitt által kijelölt »új útjának« jogtudományi-jogelméleti szempontból történő aktualizálhatósága melletti érvelés.
Schmitt kiinduló tézise, hogy a jogászi professzióhoz tartozók alapvetően három variáns formájában: normaként (a szabály vagy a törvény értelmében), döntésként, avagy konkrét rendként értelmezik a jogot, s a jogtudományi gondolkodás típusai is eminensen az említett irányok mentén mozogva különíthetők el egymástól. A középkor arisztoteliánus-tomista elveken nyugvó természetjoga például rendgondolkodást, míg a XVII-XVIII. századi észjog részben absztrakt-normativista, részben decizionista (döntésen nyugvó) felfogást képviselt. Schmitt nemzetkarakterológiát súroló megállapítása szerint ráadásul döntő fontosságú, hogy „egy bizonyos korban és egy bizonyos nép körében milyen jogtudományi gondolkodásmód jut érvényre. A különböző népek és fajok különböző gondolkodástípusokhoz tartoznak, és egy adott gondolkodástípus hatalmi súlya összefüggésbe hozható egy nép feletti szellemi, ezáltal politikai uralommal”. [5]
Schmitt tág horizonton mozgó szellemtörténeti áttekintés keretében vette számba az egyes jogászi/jogtudományi gondolkodástípusok mikénti jellemzőit. Meglátása szerint vannak olyan népek, amelyek föld, állam vagy éppen egyház nélkül, pusztán a „törvényben” vagy a törvény által képesek létezni, ekként a normativista gondolkodással azonosulnak, minden „konkurens” gondolatot érthetetlennek, misztikusnak, fantasztikusnak vagy nevetségesnek titulálva. [6] A normativista a „normát” minden konkrétumtól izoláltan kezeli, egyben abszolutizálja, s annak érvényét teljes mértékben függetleníti mind a konkrét esettől, mind az azt létrehozó konkrét helyzettől. A normativista típus képviselője – önnön definíciója szerint – „önmagának tartja fenn a személytelen, objektív igazságot”, ezáltal juttatva érvényre fennköltségét és fölényét, „szemben a decizionista személyes önkényével és a rendek feudális, korporatív vagy egyéb pluralizmusával”. Egy normativista számára Pindarosz „ódai kifejezése” [7] (csupán a „törvény” uralkodhat vagy parancsolhat, sosem az emberek önkénye) is csak normatív keretek között interpretálható, s a nomos basileus, a Lex, a törvény örökkön királyként uralkodik a Rex, a konkrét királyi vagy vezéri rend reprezentánsa felett, szétrombolva egyúttal a „konkrét királyi-vezéri rendet”. Schmitt kiemeli, hogy ezen elvek mellett tették le a garast az 1787. évi amerikai alkotmány „alapító atyái” is, deklarálván a government of law, not of men princípiumát; s a jogállam lényegét azóta is sokan ekként fogják fel, a jog személytelen örvényében oldva fel, s szimpla „normafunkcióvá” degradálva királyt, kormányzót, bírákat, egyáltalában véve az államot. (Hans Kelsen ismert formulája szerint az állam semmi más, mint központosított normatív kényszerrend, esetleg jogi beszámítási probléma, a jogállam-elmélet pedig az állam egyetlen lehetséges igazolása. [8]) Schmitt jogosan rója fel e tisztán normativista felfogás képviselőinek, hogy az absztrakt normák és általános szabályok uralmával szemben a jogkereső kénytelen hierarchikus fórumrendszerekhez fordulni – a „jogrend”ugyanis magában foglal konkrét intézményeket, hivatalokat és hatóságokat is, a törvény pedig nem képes önmagát alkalmazni, gyakorolni, végrehajtani, definiálni vagy szankcionálni –, ezáltal pedig „nem egy tiszta normának, hanem egy konkrét rendnek veti alá magát.” [9] Hiába büszkélkedett hát Karl Binding azzal, hogy kitekerte az olyan „kísértetek” nyakát, mint a bonus [et diligens] pater familias; annak révén, hogy a „jó családapáról” beszélnek, a bírák és a jogalkotók alávetik magukat a „család”, mint konkrét képződmény, létező rendjének. [10]
A norma- és rendgondolkodás megkülönböztetésénél régebbi keletű a norma, illetve a döntés közötti differenciálás. A decizionista típusú jogász a jog lényegét a döntésben, a jogvita, a bellum omnium conra omnes eldöntésében véli felfedezni; ekként a decizionista gondolkodás klasszikus esetének számít Thomas Hobbes felfogása. Mint ismert, számára „minden jog, minden norma és törvény, minden törvényértelmezés, minden parancs lényegében a szuverén döntése”; a szuveréné, aki a természeti állapot anarchikus [rendnélküli] mivoltán felülkerekedve létrehozza a „törvény- és rendteremtő állami diktatúrát”, szavatolva egyúttal a békét, biztonságot és rendet. [11] Az „1789-es eszmék”diadalával az individualista-normatív jogszemlélet túlkapásai a jog területén is megjelentek, például Kant házasságról alkotott fogalmának akceptálásával (a szexualitást igénylő individuumok között szerződés útján létrehozott, észjogi normák által szabályozott, kölcsönös jogi kapcsolat), amivel szemben azonban a németekre jellemző konkrét rend- és közösséggondolkodás sokáig sikeresnek mondható ellenállást fejtett ki.
A XIX. század második felére azonban egyre nagyobb teret hódított magának az a felfogás, amely problematikusnak tekintette az állam fölényét a társadalommal szemben, a végrehajtó hatalom fontosságának hangsúlyozását a törvényhozással, a kormányzatét a népképviseleti elveken nyugvó parlamentarizmussal szemben. A XIX. század uralkodó jogtudományi irányzata, a jogi pozitivizmus tulajdonképpen nem a jogi gondolkodás tiszta típusa, hanem normativizmus és decizionizmus sajátos kombinációja. E felfogásra jellemző, hogy ellenáll a természetjog állítólagos „romlottságának” (à la Bergbohm), s minden „metajurisztikus”, jogon kívüli tényezőt kizárni igyekszik a gondolkodásából; mindent, ami világnézeti, morális, gazdasági, politikai vagy bármilyen más szempont beengedését eredményezné. A pozitivista kénytelen alávetni magát a mindenkori államhatalmat birtokló törvényhozó döntésének – hiszen csak ezáltal biztosítható a tényleges kikényszeríthetőség –; törvény és jog azonosítása azonban a jogállam-koncepcióban belső antinómiákat, kiküszöbölhetetlen ellentmondásokat eredményezett, amelyekbe „a múlt [ti. a XIX.] század jogtudománya a szisztematikus és teleologikus jogmagyarázat vitájában” folyton belebotlott. [12] „Az a biztonság, szilárdság és törhetetlenség, amelyre a pozitivista hivatkozik, a pozitivizmus döntési komponense szempontjából valójában csak annak az akaratnak a biztonsága, szilárdsága és törhetetlensége, melynek szuverén döntése a normát érvényes normává teszi” – figyelmeztet Schmitt. A jogtudós verdiktje kíméletlen: azáltal, hogy a pozitivista az állami törvényhozó ténylegesen létező „államhatalomban” megnyilvánuló és érvényesülő döntésére hivatkozik, jogtörténeti szempontból a XVII. században kialakult decizionista államelmélethez horgonyozza magát, „és azzal együtt kell elfelejtődnie” is. [13]
Az absztrakt-normativista szemlélettel szembeni küzdelem, a Schmitt által exponált konkrét rendgondolkodás „roppant kísérlete” meglátása szerint a népek jogtudományi gondolkodásának új fordulópontját hordozza. Amint eliminálódik az állam és az állammentes társadalom addig jellemző dualista struktúrája, Schmitt szerint az ahhoz kapcsolódó jogtudományi gondolkodástípus is elvérzik. Nem pusztán arról van szó, hogy az addigi elvont formalizmus helyébe a konkrét jelenségek megfigyelése és a valóságos összefüggések felismerése – ezáltal a közösségi életrend szükségleteinek felkarolása, a jog élethez történő közelebb-hozatala, az életviszonyok eleven valóságának közvetlen megaragadása – lép, [14] hanem markáns államelméleti következményekkel (is) járó, ha úgy tetszik, „forradalmi” lépésről. 1934 államát eszerint már nem államra és társadalomra osztják, hanem három rendsor: állam, mozgalom és nép szerint építik fel. „Az állam, mint a politikai egységen belüli különös rendsor, már nem rendelkezik a politikai monopóliumával – véli Schmitt –, hanem csupán a mozgalom vezérének egy szerve.” Egyedül „a konkrét rend- és alakgondolkodás (…) képes megbirkózni az állami, népi, gazdasági és világnézeti helyzet számos új feladatával, valamint az új közösségformákkal.” [15] Hogy Schmitt tételét a történelem nem igazolta, az közismert. A jogpozitivizmussal szemben – éppen a Führer-prinzipből derivált jogfelfogás okán – a természetjog a második világháborút követően egy időre a reneszánszát kezdte élni. Azonban már az ezredfordulóhoz közeledve arra figyelmeztetett Paul F. Campos, hogy az „agyonjogiasítás” (juridical saturation) Amerikai Egyesült Államokban kifejlesztett „kultúrája” – a globalizált világunkban tapasztalható, nagyfokú deregulációs hullám dacára – paradox módon kiterjeszteni igyekszik a jog társadalomra gyakorolt hatókörét. A jogászok egyre inkább a bölcsek kövének birtokosaként tűnnek fel, hiszen a szerzett tudásuk „amulettje” szinte lenyűgöző erővel rendelkező gigászokká emeli őket. A tudományosnak álcázott, valójában tautológiát eredményező gondolkodásmód felmagasztalása átcsap egy axiomatikus, ál-vallásos álcát öltő hitbe, ahol lényegében az irracionalitás mezsgyéjére téved át a racionalizmus. [16] Az Amerikából importált eme tendenciáknak köszönhetően a neológ liberális szómágia egyre több, eleinte ártalmatlannak tűnő produktuma (gender, woke, LMBTQ+, Black Lives Matter, és így tovább) „jogiasul”, válik normatételezés tárgyává a különböző szupranacionális szervezetek tevékenysége révén. Ami ma egyszerű szójátéknak tűnik, az holnapra e lopakodó normativizmus révén regulatív és kikényszeríthető normahalmazzá válhat. A kérdés eldöntését, miszerint jó-e ez számunkra, és ha igen, akkor miért nem, ezúttal nyitva hagyom.
*
[1] Aradi Zsolt: Az európai forradalom. Pázmány Péter Irodalmi Társulat kiadása, Budapest, 1934, 27.
[2] Magyary Zoltán: Két korszak mezsgyéjén. Jogállam – a cselekvő állam. In Bányászati és Kohászati Lapok, 72. évf., 6. szám (1939), 109.
[3] Ld. Vizy András: Új nacionalista államrendszerek. Országos Szociálpolitikai Intézet, Budapest, 1942.
[4] Ruber József: A jogi gondolkodás új útjai. In Társadalomtudomány, 16. évf., 4. szám (1936), 145.
[5] Schmitt, Carl (1934): Über die drei Arten des rechtswissenschaftlichen Denkens. Dritte Auflage. Duncker & Humblot, Berlin, 2006, 9. A Schmitt-korpusz feldolgozása során nagyban támaszkodtam Cs. Kiss Lajos fordítására is, aminek rendelkezésére bocsátását ezúton is köszönöm.
[6] Uo.
[7] Ruber: i. m. (1936), 147.
[8] Kelsen. Hans (1934): Tiszta jogtan. Ford.: Bibó István. ELTE Bibó István Szakkollégium, Budapest, 1988, 65–67.
[9] Schmitt: i. m. (2006), 14.
[10] Schmitt: i. m. (2006), 17–18.
[11] Schmitt: i. m. (2006), 23–24.
[12] Ruber: i. m. (1936), 149.
[13] Schmitt: i. m. (2006), 32.
[14] E megoldással szolgál például Moór Gyula: A jogrendszer tagozódásának problémája. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1937; Rácz György: Fordulat a német büntetőjog-tudományban? In Magyar Jogi Szemle, 18. évf., 5. sz. (1937), 201., illetve Arató István: Közvélemény és államközi jog. In Magyar Jogi Szemle, 25. évf., 16. szám (1944), 445.
[15] Schmitt: i. m. (2006), 55.
[16] Campos, Paul F.: Jurismania. The Madness of American Law. Oxford University Press, New York – Oxford, 1998.
|