Ma már túl vagyunk azon a felfogáson, hogy lekicsinyeljük a múltat. A magyar múltban meg igazán nincs lekicsinyelni való. Még a vereségek gyászünnepeire is van hely a magyar lélekben. Mi hisszük Széchenyi Istvánnal, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. Elutasítjuk azt a magyar léleknek idegen gondolkodást, amelyik idegen szelleműségében be akarta beszélni a magyarnak, hogy múltjával szemben csak egy kötelessége van: a feledés. Nem, és ezerszer nem. Mi nem akarunk feledni semmit. Sőt visszamegyünk a magyar állam európai alapjainak lerakása idejére, és azt kutatjuk, van-e kapcsolata, élő kapcsolata a jelennek az első államalapítás tényeivel és eszméivel.

*

A középkori államelmélet eszmei alapjait a római jogban, a római bölcseletben és az egyes népek korábbi primitív eszméinek gyenge vonásai mellett a keresztény tanításban, főként az Újszövetség krisztusi elveiben találjuk meg. A társadalmi berendezkedés is egyrészt a múlt hagyományain alapult, de új színezetét az evangéliumokból és az apostolok leveleiből merítette. Mondanunk sem kell, hogy minden korszaknak megvan a maga jellemző sajátsága. A középkori állam és társadalom sem mutat egységes képet. Minthogy a történet állandó erők hatásának megnyilvánulása, állandó a változás a középkorban is. De az egyes korszakokat jellemző részletvonások csak újabban kerültek a szakemberek megfigyelése alá. Annál meglepőbb az eredmény. Tanulmányuk eredménye az lett, hogy a mai, modernnek hitt állami berendezések csak abban térnek el a középkori eszmevilágtól, hogy a középkorban egyik fő jellemző vonásuk az Egyház működésének következménye volt, míg ma az ugyanazon alapon univerzalizmusra törekvő államok minden ereje arra irányul, hogy a középkorból napjainkra is átszállott egyházi befolyást megsemmisítsék. Más szóval ezt úgy fejezhetnénk ki, hogy a középkori állam és társadalom eszméit laicizált formában akarják életre kelteni. Merész a kísérlet, sok áldozatot követel, és ki merjük mondani, hogy teljesen sohasem sikerülhet, mert nem tudja az emberből kilopni a lelket. Az embernek pedig nemcsak állami, társadalmi és kenyérigényei vannak, hanem idealizmusa is megköveteli a lélekkel való törődést. Az államot teljesen elvilágiasítani sohasem sikerülhet, büntetlenül semmi szín alatt sem. Romboljuk le a legnagyobb tekintélyt, az Istent, ne adjuk meg a lélek igényeinek megfelelő lehetőségeket, akkor nem kívánhat az állam sem más engedelmességet, csak azt, amit erőszakkal tud kikényszeríteni. Nem tud más állampolgárokat nevelni, mint csak állati igényeket hajszoló, fáradt rabszolgákat. Az ilyenek pedig minden pillanatban hajlamosak minden új eszme felkarolására, mert érzik azt a hiányt, amelyik lelki igényük kielégítetlenségének következménye.

A középkorban is voltak problémák. A múltra építő új berendezkedésnek harccal sikerült csak felülkerekednie. Pedig az új berendezkedés a középkor haladtával nem állt olyan ellentétben a közvetlen előzővel, mint a kezdet a római pogány világgal.

*

A középkor vezető eszméje és jellemző vonása a kereszténység. Különösen Szent Pál foglalkozott Krisztus megváltói működésének hatásaival, az egyének és az összesség szempontjából egyaránt. A Krisztusban való hit, a Krisztustól való megváltottság, az egyeseket nagy tömegegységgé olvasztotta. „Ezt az egységet Szent Pál - Menenius Agrippához hasonlóan - a test és a testrészek egymáshoz való viszonyával veti össze. Önálló azonban Szent Pál abban a meglátásban, hogy Isten fiaivá tett bennünket a megváltás, és ez által Krisztus testvéreivé és a mennyország örököseivé. Ebben az egymáshoz való viszonyunkban, tehát az összességben, nincs már nemzeti különbség, de nincs társadalmi különbség sem. A hatalmas Isten mindenkinek egyformán Atyja.”  [1]

A megváltás azonban nemcsak az Istentől felénk áradó szeretetet juttatta kifejezésre, hanem kötelességet is rótt ránk. Az emberek egymással való viszonyában a testvériség gondolata volt új tanítása a kereszténységnek. A testvériség alapján pedig hatalmas, minden embert nagy egységbe foglaló szeretet jutott szóhoz az emberiség történetében.

Az egyenlőség azonban Szent Pál tanítása szerint nem feltétlen, nem minden viszonylatban érvényes állapot, hanem csak Isten előtt jut érvényre a megváltás kegyelmeiben való részesedésnél. Az egyenlőségnek erkölcsi szempontból vett gondolata nem volt ismeretlen már Seneca sztoikus bölcseletében sem. Hol a sztoikus elméletre, hol Szent Pál tanítására támaszkodnak tehát az első századok keresztény írói, mikor az egyenlőség eszméjéről szólnak. Így tesz például Nagy Szent Vazul, Tertullianus, Nazianzi Szent Gergely, Aranyszájú Szent János, stb. De bármilyen alapon írnak is róla, azt bizonyítja írásuk, hogy az egyenlőség eszméje nem maradt a tudományos bölcselkedés irataiba zárt elmélet, hanem élő valóság lett.  [2]

A polgári és vagyoni, másként társadalmi egyenlőségről azonban nem beszélnek az első századok írói. Elismerik a császár hatalmát, hiszen Krisztus is megadatta a császárnak, ami a császáré. Elismerik a vagyoni különbséget, mert Krisztus mondása, hogy szegények mindig lesznek az emberek közt, nem engedett félreértést. Amennyiben történt kísérlet a vagyonközösség alapján való vagyoni egyenlőségre, azt senki sem hirdette kötelezőnek. A gazdagról azonban úgy gondolkoztak, hogy az a szegények javát is szolgáló vagyonnak csupán sáfárja, és a szeretet alapján köteles a gazdag gondoskodni a szegény testvérről. Az első századok írói annyira nem gondoltak a társadalmi egyenlőség gyakorlati kivitelére, hogy még a rabszolgai állapotnak is magyarázatát adták bűnös állapotunkban.

*

Az eszmék megvalósításának akadályai voltak az élő római társadalom és jog tényei, még ha valaki gondolt volna is az eszmék maradék nélkül való megvalósítására. Hosszú idő volt szükséges ahhoz, hogy a testvériség és az egyenlőség eszméiből meg lehessen valósítani a társadalom adott keretei közt annyit, amennyi a gyakorlati életben megvalósítható volt. Mert teljes mértékben sohasem lehetett ezt a kérdést megvalósítani. De akadályul szolgált az első keresztény századok elméleti igazságként felismert követelményeinek megvalósítása terén az a helyzet is, amelyben az akkori római hatalommal szemben volt az Egyház.

A római állam és társadalom hivatalnoki nemessége, vagyonos vagy szellemi téren vezető rétege - leszámítva néhány bölcselő elméleti elgondolását - nem jutott el emberi mivoltunk egységes szemléletére; ennek következtében lenézte a kézműves vagy proletárius társadalmat, emberként sem kezelte a rabszolgát. Elgondolható, hogy ebben a társadalomban milyen forrongást idézett elő a kereszténység az emberi testvériség és az Isten előtt való egyenlőség hirdetésével. Forrongást keltett az a tanítás, hogy Krisztus örökösödő társaiként a másvilági boldogságban egyformán - társadalmi állapottól függetlenül -  részesedik mindenki. Most azon fordult meg minden, hogy a kis életközösségek és az egyének érdekei mennyiben voltak legyőzhetők egy mindenkit összefogó magasabb erkölcsi egység által. Eleinte, az üldözések korában, az Egyház csak elveket hirdethetett, és ezek miatt üldözést is szenvedett.

Minthogy az Egyház az önző egyéni érdek fölé helyezte az összesség érdekét, fellépését a császári Róma társadalomellenesnek, forradalminak találta. Mikor pedig a IV. század elején, a nagy tömegek hatása alatt, és a császári tekintélynek az Egyház mellé állása következtében, lehetségessé vált az eszmék megvalósítása, az Egyház a császároktól pártfogolt szereppel volt kénytelen megelégedni, és ebben a helyzetben ismét nem léphetett fel kellő erővel. De még e nélkül a megkötöttség nélkül sem lehetett volna egyszerre megszüntetni a társadalom addigi berendezését. Ehhez idő kellett. Azért eleinte ismét csak elméleti kísérlettel találkozunk az új rendszer érdekében, főként a körül a kérdés körül, hogyan kell elképzelni az elméleti igazságot a tényleges állapot kereteiben. Szent Ágoston végezte el a rendszerezést a »De civitate Dei« című munkájában. Műve a későbbi társadalmi fejlődés folyamán épen olyan nagyjelentőségű lett, mint maga a Szentírásban megtalálható alapelv.

*

A Szent ágostoni gondolat lényege sok más megnyilatkozás mellett a XII. könyv 1. fejezetében a következő fogalmazással található: a jó angyalok »a mindenki számára szolgáló közjóban - ami az ő számukra maga az Isten - és az Isten örökvoltában, igazságosságában és szeretetében élnek«. A rossz angyalok »inkább saját hatalmukban gyönyörködnek, mintha önmaguk volnának önmaguk legfőbb java; a mindenki számára legfőbb boldogító jóságtól saját javuk keresésére hajoltak: és a legtökéletesebb örökkévalóság helyett a legmagasabb fokú dölyfösség, a biztos igazság helyett a hiú ravaszság, az egyéni szeretet helyett a pártoskodó törekvések birtokában büszkék, csalárdak és irigyek lettek«.

Az emberi társadalomra vonatkozóan hasonlóképen ír a XIV. könyv 1. fejezetében: »A két szeretet két államot alkotott: az Isten szeretete, mely az önmegvetésig jut, az égi államot (mennyországot); az önszeretet pedig, mely eljut az Isten megvetéséig, a földi államot. (...) Ez az utóbbi a fejedelmekben az általuk leigázott népek fölött való uralom szenvedélyében fejt ki hatalmat; az előbbiben szeretettel szolgálnak egymásnak az emberek: az uralkodók a tanács erejével, az alattvalók az engedelmességgel«.

Szent Ágoston könyve többi részében is az egyéni és a közjóra való törekvés szerint különbözteti meg az Istentől elfordult, vagy az Isten kedve szerint kormányzott országot. Olyan szempont ez, amely a modern államelméletek és nemzetiszocialista államberendezések egyik alapvető gondolatává lett.

De, mint mondtuk, a Civitas Dei eszméjének Szent Ágostontól elképzelt formája egyrészt nagyon elméleti téren mozgott - bár éppen ez által vált a későbbi korokban is irányt mutató célkitűzéssé -, másrészt a népvándorlás viharaiban nem is épülhetett ki teljesen. A pogány és ariánus germánok ellen folyó harc az Egyház erejét teljesen lekötötte. Csak a térítések sikerei után nyílt az Egyház építő, társadalomrendező munkásságára alkalom.

*

A nyugati császárság elbukása a birodalom nyugati felében a népek fölé emelkedő politikai hatalom és egység megszűnését vonta maga után. A kereszténnyé lett népvándorlási tömegek fölött azonban hamarosan új egység, új tekintély érvényesült. Az egység megteremtője vallási alapon Krisztus földi helytartója, a római pápa lett. Az Egyház már felszabadult a korábbi császári gyámság alól, a népeket saját lelki szuverenitása alapján kormányozta. Mikor pedig újra szükségét érezte annak, hogy a világ földi uraival, a népek uralkodóival kapcsolatot keressen a világot átfogó vallási szervezet anyagi létének biztosítására - sőt saját világi hatalmára is gondolnia kellett a népek bizonytalanságában -, tekintélye már olyan nagy volt, hogy ő állított a népek jelére királyokat, ő teremtette meg a népeket ismét nagy politikai egységbe fogó keresztény császárságot.

A kereszténnyé lett népek királyai, fejedelmei már a pogány felfogás szerint is szakrális méltóságok voltak: Isten különös választottjai, papjai, néha az istenség leszármazottai; most a kereszténységben a minden hatalom forrásától, az Istentől származik minden hatalom. A király Isten kegyelméből uralkodik népe fölött. Erről a gondolatról Hóman is megemlékezik Magyar Történetében. Gondolatát folytathatjuk azzal, hogy a császári méltóság létesítése a római birodalmi eszme újjászületését is jelentette. A császár is Isten kegyelméből, és ennek kifejezésére az Egyház jóváhagyásával, császárjelölő és koronázó hatalma alapján kapja uralma alapjait. A király és a császár iránt való engedelmesség a kereszténységben is kötelező, annak a krisztusi mondásnak az értelmében, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré, de külön az Egyház iránt tartozó engedelmességből kifolyóan is.

Mikorra évszázadok múltán ennyire megszervezhető volt újra Európa, az egyházi hierarchia a földi társadalomban az égi hierarchia mintájára, tehát fokozatos függésben levő szervezetként tudta elképzelni a Civitas Dei földi rendjét. A másvilági monoteizmusnak a földön a világ fölött álló monarchia, a császári hatalom felel meg. A társadalmi szervezet patriarchális rendje, az Atyaúristen uralmának megfelelően, a szereteten, az atyai tekintélyen nyugszik. A hatalom fokozatos megosztása a neoplatonikusok kozmoszában és a mennyország angyali hierarchiájában találja meg alapját. Ugyanezen az alapon érthető, hogy egyesek uralkodásra, mások engedelmességre, szolgálatra születtek.  [3]

Eszmei szempontból azonban sok elveszett az evangéliumok és az apostolok levelei által hirdetett egyenlőség ideáiból, sőt az apostolok örökébe lépő püspökök lelki hatalmának is rövidségével járt az új társadalmi fejlődés. A pogány lélek nem volt teljesen megkeresztelhető, míg a pogány múlt eszméi nyertek a keresztény elgondolásban igazolást. A királyok, mint Isten választottjai, nem szívesen mondtak le hatalmuk korlátlanságáról, melyet éppen vallási vonatkozásban igényeltek. Nem kedvezett az Egyház terveinek a születési nemesség társadalmi különállása sem. Az Egyház tehát nehéz helyzetbe került. A valóságos állapotot nem tudta egyszerre megváltoztatni, mire meg módja lett volna rá, akkorra már maga az Egyház is annyira belebonyolódott a társadalmi kötelékekbe, hogy [az] abból való szabadulása érdekében harcot kellett kezdenie. A királyok is, a császárok is befolyást gyakoroltak ugyanis az egyházkormányzatra. A születési nemesség pedig hamarosan hatalmába kerítette a magasabb papi állásokat, és nem volt hajlandó ott más társadalmi réteg tagjait megtűrni. Ez nem volt csodálható, minthogy a főpapok részt vettek az ország kormányzását intéző tanácskozásokon, és nagy birtokokat és kiváltságokat kaptak. A társadalom egyetemessége a jogok szempontjából nem érvényesült. A nép nagy része kívül maradt a közhatalom keretein.

*

A X. században már a szerzetesség is nagybirtokos földesúrrá vált, és az Egyház és az állam egymással való kapcsolatának káros hatása éppen itt mutatkozott legjobban. De viszont [sic!] a szerzeteskolostorokból indult el az a mozgalom, amelyik felismerte ennek a káros kapcsolatnak a következményeit, az evangéliumi eszméktől való eltávolodást. Mozgalma céljává tűzte ki az egyházi életnek a világi hatalomtól való függetlenítését. A Clunyból kiinduló reform először a szerzetességen belül teremtett új szellemet. A további munka eszmei alapját ismét a Szentírásból és Szent Ágostonból merítik. Eszközeik: az erkölcsök megjavítása, a hitélet elmélyítése, a pogány népek térítése, a világi hatalom visszaszorítása, viszont az egyházi befolyásnak a világi hatalomban való kiterjesztése. A mozgalom célja: az égi boldogságra vezetői Szent ágostoni Civitasnak és a szent birodalom örökös békéjének megvalósítása, s az Egyház mindenre kiterjedő egyetemessége. [4]

Már korábban is történtek kísérletek arra, hogy az Egyháznak a népek és a fejedelmek fölött álló egyetemes uralmát megvalósítsák. A pápai hatalomnak ilyen irányú kísérletei a Ps[z]eudo-Izidor-féle gyűjteményre támaszkodtak. Siker azonban csak akkor kezdett mutatkozni, mikor a clunyiak vették kezükbe a mozgalom irányítását; illetve a lelkeket, főként az alsópapságot és a népet a khiliazmus tévedésen alapuló hite Krisztus második eljövetelének méltó fogadására hangolta. A tömegek azt várták, hogy az ezredik évben újra földre szálló Krisztus megalapítja valódi földi uralmát, és megteremti az örök béke korát. Így tehát a bencés kolostorok reformáló törekvése és a néptömegek vallásos és erkölcsi mozgalma találkozott. A mozgalom két évszázadra adott irányítást Európa kereszténységének, a keresztény társadalmi egyetemesség alapgondolatával. Ez ugyan megint csak eltért a szentírási és ágostoni elvektől, de az akkori körülmények közt lehetséges egyetemességet megteremtette.

Az egyetemesség a fejedelmek feladatává tette a rájuk bízott nyáj égi boldogságának munkálását a földi célok és egyéni boldogság keresése helyett. Erre a célra kapták isteni kegyelmen nyugvó hatalmukat a Civitas Dei egy-egy tartománya fölött. A fejedelem még erőszakot is alkalmazhat, hogy népét belekényszerítse a keresztény közösségbe, és azon belül az égi boldogság útjára vezethesse. Munkájában segítik az érsekek, a püspökök és az apátok. Ők a helyes út megmutatói, de nem alattvalók, hanem az Egyháznak a fejedelemmel egyenrangú képviselői; az élet és a műveltség irányítói: törvényhozók, tanítók és nevelők. Így állhat csak minden egyéniség, minden egyéni akarat és tett a nagy egyházi univerzumnak a szolgálatába. [5]

*

Szent István ennek az egyházi eszmének szolgálatába állította minden erejét. Fiához intézett »Intelmeiben« nyilvánul meg felfogása. Ez a clunyi gondolatnak a Respublica Christiana-ról való tanításával egyezik. Szent István tudja, hogy a Respublica Christiana bármely országában csak keresztény hívő ember lehet királlyá, alattvalóinak Isten akaratából való urává. Védenie kell az Egyházat, félve tisztelnie és megbecsülnie a főpapokat, mint az emberiség őreit, a lelkek és az egész Egyház méltóságának felügyelőit, a szentségek szétosztóit, a bűnök megbocsátóit. Isten »elkülönítette őket az emberektől«. Becsülje meg a király a főemberek, ispánok, vitézek és nemesek hűségét és bátorságát, és érdemelje ki bizalmukat. Ők ugyanis az ország harcosai, a gyengék védői, az ellenség elkergetői és a királyság gyarapítói. A király atyjaként és testvéreként tekintse őket; harag, büszkeség, vagy gyűlölködés sohase jusson velük szemben kifejezésre. Uralkodjék felettük békésen, alázatosan és szelíden, mert az összes emberek egy állapotúak. Senkit ne vessen közülük szolgaságra, ne is bánjék velük úgy, mintha szolgái volnának. A király legyen türelmes bírói működésében is. ítélkezéseiben a könyörület és a szánakozás vezesse. De figyelmére méltatta Szent István az idegen jövevényeket és a rabszolgákat is. Az előbbiek pártfogást, az utóbbiak védelmet találtak nála, sőt saját uradalmaiban felszabadította, és más, alantasabb származású emberekkel együtt gyakran hivatali teendőkkel bízta meg őket. Mindenkire kiterjedő gondja érezte a kormányzásban a tanácskérés szükségét. Elsősorban az elődök bölcs példájának követésével, aztán az öregebbek tanácsának meghallgatásával akarta kormányozni országát. Még a fiatalokat sem zárta ki a tanácsadás lehetőségéből, csak azért, mert fiatalok; de azok ítéletét előbb az öregek elé terjesztette. Vigyázott arra, hogy tetteiben zsarnoknak ne lássék. Ezért a királyoknak fokozottabban kell erényeseknek lenniük, mint a többi embernek.

Szent István királyi hatalma első látásra korlátlannak tűnik fel. Korlátlannak azonban csak a modern jogkorlátok szempontjából tekinthető. Mert a valóságban ismer korlátot uralkodói tetteiben. Korlátozza az egyháziak tekintélye, a keresztény erkölcstan, és végül az uralkodói bölcsesség, mert tanácsot kér, bár nem köteles azt követni. Sokkal jobban volna mondható az ő királyi hatalma az erkölcstől, az egyházi tekintélytől és a bölcsességtől irányított parancsuralomnak. Hatalmának alapja uralkodásának elején a minden alattvalójánál nagyobb birtok, a patrimonium. Ennek a segítségével nyomja el az egyéni hatalomra törekvők lázongásait. De keresztény neveltetése adta meg ebben a harcban a lélek nyugalmát, mert az összesség, az egész magyarság, és azon túl alattvalóinak örök boldogságát akarta munkálni teljes öntudattal. Nem is gondolkodhatott másként. Neveltetése a clunyiak szellemében erre a felfogásra készítette elő.

*

A keresztény univerzalizmus ennyire élő valóság még sohasem volt. Mindenki megtalálta az államban életfeltételeit. Mindenki érezte, hogy egy nagy szociális egység tagja, tagja a többszörös lépcsőzetben kifejezésre jutó függő viszonynak, és hogy csak a közösségben és a közösségért végzett munkában van létjogosultsága. Az egyéni önállóság és sajátosság mégsem szűnik meg ebben a szervezettségben. Csak az történik, hogy mindenki számára ki van jelölve a hely az állami és az egyházi szervezetben, és azon a helyen kell érvényesíteni egyéni képességeit. A helyet pedig kinek-kinek a születése szabja meg. [6]

Amint látjuk tehát, a középkori univerzális emberi társadalomban az egyes államok, az egyes társadalmi csoportok és az egyedek, elsősorban mégsem különleges képességeikkel, hanem az örök értékű egyetemességben való részvételükkel, kötelességtudattal és kötelességteljesítéssel érvényesülnek. Hogy munkájuk aktív legyen, és határozott eredménnyel járjon, mindenkinek: Egyháznak, államnak, társadalmi rétegnek és egyénnek egyaránt kötelessége a materiális elem ellen való küzdés, és a lelki, örök célok elérésére való erőfeszítés. De éppen ez a mindenkire kiterjedő kötelezettség teszi az összes embereket egyenrangúvá az Istenhez való viszonylatban is, az összesség céljáért való munkában is. A valóságban tapasztalt különbségek csak a munkamegosztás és a múlt hagyományainak elkerülhetetlen következményei. A papság az isteni kegyelem közvetítőjeként, továbbá az emberiség tanítójaként és nevelőjeként a lelki és szellemi vezetés terén küzd Isten földi országában az egyetemes szent célért. A nemesség fegyveres erővel szolgálja, mikor védi a hitet és az összesség létét és biztonságát; ezért életét áldozza - ezért kap a királytól földbirtokot is -, más terhet azonban nem visel. A városi iparos elem, amennyiben számba jött, az összesség ellátását, az élethez szükséges ipari termékek előállítását végzi, és az állami közösség fenntartásához adójával is hozzájárul. A földmíves és szolgaelemek az élelmiszert termelik a többiek számára.

Ilyenformán mindenki beletartozik valamilyen társadalmi tagozatba. Az egyesek és a társadalmi rétegek - magasabb fejlődés fokán a rendek -, továbbá az államok helyét a közösségben az isteni gondviselés jelölte ki. De köteles is mindenki ebben a körben a rá váró kötelezettségeket az összesség - az államokba és Egyházba csoportosult emberiség - javára, jókedvűen és szívesen teljesíteni. A lélek tisztasága, a megelégedettség és a kötelességteljesítés tudata tesz már itt a földön mindenkit boldoggá, és polgárává a Respublica Christiana-nak, illetve a Civitas Dei-nek. [7]

Mindezek fejében az államhatalom, illetve az egyetemes közösség kötelessége, hogy Isten földi országának minden polgárát megvédje a kívülről jövő támadások ellen, biztosítsa a megélhetési és egyéb kenyérgondok veszélyeiben: secundum conditionem suam, állapotához mérten, tehát a társadalmi réteg és az egyén igényeinek figyelembe vételével, mint azt később Aquinói Szent Tamás kifejezte. Az egyetemesség kötelessége végül, hogy tagjait az Egyház és az Isten kegyelméből uralkodó karizmatikus király fennhatósága alatt elvezesse az örök üdvösségre.

Ennek az óriási, még a mi korunkat is forradalmi erőkkel megrázkódtató tervnek a megvalósítása Szent István korában Győrött is munkára hívta a királyt. Erős jobbja biztos fogással nyúlt a legnehezebb problémákhoz. Győr vára és környéke vármegyei szervezetével az anyagi erőket volt hivatva a szent cél érdekében munkába állítani. A győri püspökség és a pannonhalmi apátság a lelki javak gondozására kapott a Szent királytól megbízatást. Útmutatóként azonban mindenkor figyelnie kellett minden szervezetnek a Szent Jobb irányítását. És ezt nyugodtan tehették, mert az Isten kegyelme irányította azt a Jobbot. És most ebben a kegyelmi évben újra eljött közénk a Szent Jobb, hogy megmutassa ismét a kibontakozás útját, a tévedéstől mentes helyes utat.

*

[1] Gal. 3. 26-8. - Uo. 4. 4-7. - Kor. I. 12. 13. - Rom. 8. 14 -7. Kol. 3. 11.

[2] P. Janet – Lőrincz B.: A politikai tudomány története. Budapest, 1891. I. kötet, 375-376. l.

[3] A. von Martin: Handwörterbuch der Soziologie. A. Vierkandt, Stuttgart, 1931 (F. Enke Verlag), 377. l.;  Hóman- Szekfű: Magyar történet. 3. kiadás, I. kötet, 181-182.

[4] Hóman - Szekfű: i. m. I., 182-183.

[5] Hóman - Szekfű: i. m. I., 187.; Martin: i. m., 374.

[6] Spann: Der wahre Staat. Verlag von Quelle u. Mayer in Leipzig, 1921, 31-33. l.

[7] Martin: i. m., 374.

*

In Győri Szemle, 9. évf., 1. szám (1938), 1-9.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.