Követelőleg léptek fel minden irányból a kívánságok, hogy az elmúlt borzalmak meg ne ismétlődjenek, a viszályok elintézésének békés eszközei, útjai nyíljanak meg, és az ellentéteket éppen a kapcsolatok elmélyítése folytán, amennyire lehet, csírájukban fojtsák el. Ennek a lelkek mélyén szunnyadó, de mindinkább kitörő gondolat- és érzéskomplexumnak mintegy természetes következménye lett a nemzetközi jog olyan gyors ütemű fejlődése, melyre a múltban nem volt példa; mintegy a jogvilágban igazolni akarva Newton híres tételét az egyenlő visszahatásról.

Ebben az új légkörben, amely az általános kultúra fejlődésével még inkább tökéletesedni fog, különös figyelemre tarthat számot az a kérdés, hogy a tulajdonképpeni nemzetközi jog a maga pozitív formájában hol és mikor jelentkezik először; másrészt, hogy a mai tényleges helyzet milyen viszonyban van azzal a korral, amelyben a nemzetközi jogelvek tételes formájukban és önállóságukban először jelentkeztek a tudományok rendszerében. [1]

Az első kérdés az, hol találunk a nemzetközi jog tudományában pozitív kezdeményezésre? A feleletet erre rövid történelmi visszapillantás adja meg. Az ókor népeit általában a hatalmi gőg jellemzi; a görög városállamok önálló, büszke életet élnek, a pogány Róma felfogásában pedig idegen és ellenség egy fogalom. Ezen az elgondoláson épül fel jogrendszerük is, és az úgynevezett ius gentium (nemzetek joga) sem nevezhető semmiképpen mai értelemben vett nemzetközi jognak. A római polgár önfeledt büszkesége, szellemiségét át meg átjáró hatalmi vágya, önimádata egyáltalán nem szolgálhatott alapul a jogközösség gondolatának. A mindent leigázni akaró exkluzivitás eszmevilágában voltak ugyan egyes filozófiai iskolák (főleg a sztoikusoké), amelyek nem vallották a pogány eszméket a maguk ridegségében, azonban „itt is az emberiség problémája csak az egyéni erkölcs problémája”. [2] Cicerónál és Senecánál is találkozunk magasabb gondolkodási móddal; az utóbbinál már megjelenik a genus humanum (az emberi nem) gondolata, azonban az emberiség egyetemességének gondolata nagyon elrejtett, mindenképp öntudatlan, és semmiképp sem a tökéletesült emberi lélek természetes kivirágzása.

Ezt a tökéletesedést, ezt a megnemesedést a kereszténység hozta a világnak. Krisztus evangéliuma szembeszállt az ókor önfeledt nagyjainak gondolkodásmódjával, s az exkluzivitás elvét gyökerében támadta meg. A kereszténység adta a világnak a szeretet parancsát, s az istengyermekség mindent átfogó gondolatát, hogy mindnyájan egy atyának gyermekei, és így testvérek vagyunk. Itt az alapja az egységnek, az emberi nem helyes megértésének, ami egyetlen bázisa lehet egy egyetemes jogrendszer kiképződésének.

A nagy gondolat tehát megjelent, de legkevésbé sem szabad azt hinni, hogy ezzel a feltett kérdés elintézést nyert. Az istenfiúság és a helyes, keresztény értelemben vett testvériség eszméje fenn ragyog a horizonton, de nem vésődik még bele az emberlelkekbe. Új volt, szokatlan volt; talán csodálták, talán méltányolták, de még nem járta át a lelkeket, s csak lassan tudott bevonulni a politikai felfogásba. A szeretet parancsának üdítő harmata csak lépésről lépésre tudta felfrissíteni a jogi elvek és felfogások mezőit. Csak mikor a vezetésre hivatottakat is eléggé átjárták az új eszmék, akkor alakult ki a középkori világkép egysége, a keresztény embertestvériség krisztusi eszményének Európa térképein megjelent lecsapódása. De emellett még mindig kisért az antik eszmevilág „egy egyetemes birodalmának eszméje”.[3] Ott lappang még Dante híres „Monarchiájában” is, bár ezzel párhuzamosan megtaláljuk már a keresztény egység koncepcióját is.

A keresztény egyetemesség gondolatának átütő ereje végre a XVI. század első felében konkrét formát ölt, s megjelennek a nemzetközi jog klasszikusai, akiket e tudomány tulajdonképpeni megteremtőinek tekinthetünk. Elsősorban a spanyol dominikánus Vitoria, salamancai egyetemi tanár (1526-1546), aki Relectiones de Indis című művével tudományunk terén nagy lépéseket tett.

Az új világ felfedezésével ugyanis egész sereg aktuális kérdés vetődött fel. A spanyolok nagy területeket meghódítottak, és alávetették uralmuknak a bennszülött lakosságot. Vita keletkezett, vajon ez erkölcsileg megengedhető és jogosnak tekinthető-e? Voltak, akik azt hirdették, hogy a bennszülöttek szolgaságra született emberek. Ezekkel szállt szembe Barthélémy de Las Casas (1519). Szerinte a kereszténység az egyenlőség vallása, mely senkitől sem veszi el szabadságát. A vitában győzött Las Casas, a visszaélések azonban mégis tovább folytak, jóllehet III. Pál is közbelépett 1557-ben, és így nyilatkozott a meghódítottakról: „Ezek is vannak olyan emberek, mint mi vagyunk, senkinek sincs joga őket zavarni abban, amit Isten bőkezűségéből kaptak, aki minden embernek ura és édesatyja.” [4]

Az uralkodó V. Károly körüli filozófusok úgy argumentáltak, hogy a spanyol király császár is, a császár pedig a világ ura, így hát a bennszülött lakosság leigázása megengedett dolog. Ezzel a felfogással száll szembe Vitoria. Szerinte a hitetlenektől sem lehet megtagadni a szuverenitás jogát, mert az nem a hitből fakad, hanem ahhoz mindenkinek joga van a természettől fogva. Sőt, Vitoria még tovább megy.

A középkor felfogása csak a kereszténység egységét teremtette meg, Vitoria pedig még egyetemesebb közösség gondolatát, az emberi nem egységének gondolatát veti fel. Ő már láija az emberi nemet, amelynek az egyes államok csak mintegy részei. [5] Ezek után nem csoda, ha Vitoria már a szolidaritás elvének is szintén határozott kifejezést ad. Úgy tekinti az államokat, mint amelyek kölcsönösen mintegy rendőri felügyelettel vannak megbízva az emberi közösségben. S így kialakul nála az államok egymástól való kölcsönös függésének (interdépadence) az elve, amely mintegy a szolidaritás túlfejlődése - helyes irányban. Ez az újszerűség erejével is bír! Hogy Vitoria ezt a kölcsönösséget, a jogok és kötelességek viszonosságát jól látta, arra Nys is rámutat ismert munkájában. [6]

Ezek után Vitoriának, mint a nemzetközi jog első klasszikusának érdemeit a következőkben láthatjuk: (1) Nála találjuk meg először a nemzetközi jog helyes fogalmi meghatározását, Justinianus tételének átalakításával. Justinianus Institutiójában ugyanis ezt olvassuk: lus gentium est quod naturalis ratio inter omnes homines constituit, „nemzetközi jog az, amit a természet minden ember számára megalkotott”. Vitoria a homines (emberek) helyébe a nationes (népek) szót teszi. És ez a helyettesítés lett egyik legnagyobb érdeme, mert most már megjelenik a nemzetközi jog fogalma, mint amelyet a természet megadott minden nemzet számára. (2) Vitoria hangsúlyozza az emberek egyetemes rokonságának gondolatát, kifejezetten támogatva a felebaráti szeretet krisztusi parancsával. Itt már határozottan jelentkezik a középkor eszme- és gondolatvilága, amely nála a legideálisabb formában az emberi nem gondolatában tágul ki. Ez a felfogás végigvonul művén. (3) A nemzetközi jogközösség gondolata szintén nála jegecesedik ki, amikor azt vitatja, hogy a világegyetemnek az egyes államok csak részei. Ebből folyik a szolidaritás gondolata, amely a jogok és kötelességek viszonosságát foglalja magában, amely már egészen modern nemzetközi jogi elgondolás.

Mindezeknek a betetőzése és természetes következménye az interdépendence, a kölcsönös függés tétele, és az ebből folyó, a keresztény felebaráti szeretet és gondoskodás elvére támaszkodó kölcsönös felügyelet és ellenőrzés, amely mintegy lelkiismereti kötelessége az államoknak egymással szemben, a szolidáris közösségben.

Mindezekből nyilvánvalók Vitoria nagy érdemei. Ezért mondja róla Coulet is összefoglaló munkájában: „Vitoria nem jut arra a gondolatra, hogy megszervezze a nemzetközi jog tudományát, mint külön tudományt, de lényegesen hozzájárul ahhoz, ami keresztény magnak és a jövendő nemzetközi jog talán legszilárdabb részének tekinthető”. [7]

Vitoria után megjelenik Suarez, a nagyhírű jezsuita teológus, tovább építi az épületet, s beleírja nevét kitörölhetetlenül a nemzetközi jog történetébe. A fogalmi meghatározás után az alapvetés munkája az övé.

Suarez kifejezetten tanítja, hogy a nemzetek teremthetnek közös jogokat [8] szerződés vagy szokás útján (nemzetközi szokásjog). Ugyancsak a „De legibus et Deo legislatore” című művében említi, hogy a köztekintéllyel létrehozott jog egyhangú beleegyezéssel szüntethető meg. Ezeknek a szabályoknak az összessége teszi a ius gentiumot, a nemzetközi közösség jogát.

Ugyancsak Suarez beszél nemzetközi szabályokról, melyek közösek a társadalomra vonatkozó erkölcsök folytán. A nemzetközi jog suarezi koncepciója ellentétben áll az abszolút szuverenitás modern gondolatával. A pacta sunt servanda, azaz az egyezmények megtartásának nemzetközi kölcsönös kötelessége Suareznél a pozitív nemzetközi jog [9] alapja. Az előhaladás útján ezzel óriási lépést tett, megjelölve a jövő helyes fejlődés útját és irányát. Ugyancsak Suarez tekinthető a választott, illetőleg döntőbíráskodás elvének egyik legfőbb előfutárjaként, amikor ezeket írja: „Az emberek a büntetésnek, illetőleg a jóvátételnek hatalmát (a háború helyett) átadhatták volna egy harmadiknak, arbiter, döntőbíró volna állítandó kényszerítő hatalommal.” [10]

Ezek után rá kell még mutatnunk arra a Suarez jogi felfogásáról tanúskodó, rendkívül fontos és szinte a jövőbe látó sorokra: „A nemzetközi jog létének oka abban van, hogy az emberi nemnek (...) van egy bizonyos politikai és morális egysége is, amely a kölcsönös szeretet parancsából következik, amelynek mindenkire ki kell terjednie, tekintet nélkül arra, hogy milyen nemzethez tartozik valaki. A közösségek (államok) mindegyike szintén tagja ennek az együttesnek, az emberi nemnek valami módon. E közösségek sohasem elegendők saját maguk számára elkülönülve, úgy, hogy ne volna szükségük kölcsönös segítségükre, szövetségükre akár jobblétük céljából, akár valamiféle szükségesség miatt. (...) Épp ezért szükségük van bizonyos jogra, amely őket vezeti és rendszabályozza stb.” (De caritate című műből). [11]

Suarez érdemei elvitathatatlanok. Ő mutatott rá először arra, hogy a nemzetek teremthetnek közös nemzetközi jogot, úgy kifejezett szerződések, mint jogszokás folytán, sőt kimondja, hogy erre kifejezetten szükségük is van. A szükségesség gondolata itt először jelentkezik. Nála a szerződések megtartásának elve már alap. Emellett a második igen nagy jelentőségű tény az, hogy a döntőbíráskodási elv frappáns és magyarázó megfogalmazására először nála akadunk.

Mindezek mellett ismételten és határozott új formában jelentkeznek a már Vitoriánál is megtalált gondolatok, az emberi nem egységének, szolidaritásának gondolatai, felépítve a szeretet parancsára.

Vitoria és Suarez után a klasszikusok sorában utolsó Grotius, akié a rendszerezés és önállósítás érdeme. Mint előfutárjai, ő is a középkori egyetemesség gondolatának hatása alatt áll. [12] Beszél arról, hogy az államok között jöhettek és jöttek létre jogok, ez az, amit nemzetközi jognak mondunk, ami a nagy egyetemességnek érdekeit tartja szem előtt. Egy más helyen pedig beszél „közösségről, amely az emberi nemet vagy több népet egymás közt összeköt”. [13] A szerződések megtartásának kötelező elve nála is alap épp úgy, mint Suareznél.

A középkorban a nemzetközi egység szerve, központja a Pápa személye, később az akarat a nemzetközi közösségben jelentkezik, azt a közösség tagjainak beleegyezése teremti. Ez a beleegyezés azonban nem lehet a legfelsőbb alap; így jut Suarez és Grotius egy felsőbb elvhez, s ez a szerződések megtartásának (pacta sunt servanda) elve. Ez az elv, a természetjognak princípiuma, lelkünkbe van írva. Így vezetnek a pozitív nemzetközi jog alapjai az erkölcstanhoz szigorúan logikus és biztos következtetés útján, amely láncszemszerűen kapcsolódik, hála Verdoss [14] professzornak, a lánc megalkotójának.

Most már csak az a kérdés van hátra, vajon a nemzetközi jognak e három halhatatlannál lefektetett alapelvei mennyiben jelentkeznek, illetőleg érvényesülnek a mai tudományban és jogfejlődésben. Liszt, az ismert nemzetközi jogász a szerződés megtartásának elvét elfogadja. Louis Le Fur [15] beszél „egy felső erkölcsi törvény előzetes létezéséről, amely az államtól kikényszeríti az adott szó tiszteletben tartását”. Másképpen az adott szó megtartása sokat tárgyalt elvének Louis Le Fur is nagy munkájában felső erkölcsi törvényt keres alapul, tehát az erkölcstanhoz vezeti, s visszautasítja azt a tételt, hogy a nemzetközi jog védelmezésében az állam akaratán nyugodna. A jelenkor említett tudósain kivül, hogy csak pár legnevezetesebbet említsünk, Anzilotti és Kelsen is vallják a szerződés megtartásának elvét, azonban ez náluk csak tudományos feltevés, és nem objektíven érvényesülő és élő tantétel. Velük polemizál maga Verdross, [16] bizonyítva, hogy itt nem hipotézisről, hanem előre megvetett alapról van szó. Mindezekből látható, hogy a keresztény elvek újjáéledéséről, reneszánszáról teljes joggal lehet beszélni, az erkölcstan megjelenik háttérnek, mindig megtartva persze a különbséget a természetjog, illetőleg morális és a pozitív nemzetközi jog között. Maga Suarez is külön tartja őket, amikor tanításában a természetjogot, mint alapvetést mutatja be, azonosítás nélkül.

A klasszikus alapelv újjászületése mellett, mintegy abból folyólag, még számos gondolatra utalhatunk, amelyeket ők fejeztek ki, s amelyek a nemzetközi élet új fejlődésében konkretizálódtak, határozott alapot nyertek, illetőleg tökéletesedtek. Hogy csak párat említsek, a már Vitoriánál jelentkező, kölcsönös függés gondolata a Nemzetek Szövetsége mai alkotmányának mintegy alaptétele, amikor a tagállamokat ez a nagy szervezet a jog számos kapcsával fűzi össze; Vitoriának az ezzel kapcsolatos rendőri felügyelet elve is tulajdonképpen most jelent meg lényeges alakjában és határozott megfogalmazásban a népszövetségi szervek különböző ellenőrzési jogában.

Az imént mondottak fokozottan állnak Suarez műveire, illetőleg szinte előrelátó gondolatvilágára. Amikor a nemzetek, közösségek szolidaritását fejtegeti, magát az unió, associatio szót használja, a népszövetség hivatalos neve pedig Société des Nations. A De legibus et Deo legislatore című munkájában döntőbíró kiküldéséről szól, akinek kényszerítő hatalom adandó. Művének ez a passzusa nagyszabású elgondolásra és korát megelőző átértésre vall, mintha az arbitrage [arbitrázs] mai fejlődési szakában élt volna. Suarez oly sokat tárgyalt művében beszél köztekintéllyel létrehozott jogról, amely csak egyhangú beleegyezéssel szüntethető meg. Amikor ezt a részt olvassuk, önkéntelenül eszünkbe jut a Nemzetek Szövetségének alapokmánya (Pacte de la Société des Nations), amely szintén nem módosítható többségi akarattal, vagy ha igen, akkor ez a módosítás nem kötelező azokra, akik ezt nem óhajtják elfogadni, s megmarad számukra a kiválás joga. - Suarez egész jogi felfogása, elvei, rendszere merev ellentétben állnak a korlátlan szuverenitás később kialakult, helytelen irányba tévedt túlzó felfogásával. A ma fejlődés itt is igazolja őt, mert hiszen vitathatatlanul érvényesül az az irányzat, amely a szuverenitás tartalmát átalakítja, csökkenti a nemzetközi jogközösség javára.

Ezek után világos, hogy a mai nemzetközi jogban a keresztény elmélet újjáéledéséről beszélhetünk; emellett az új fejlődésben találkozunk intézményekkel, amelyek mintegy visszatükrözői századok múltával a nagy alaptevők gondolatainak, bizonyítva az ő nagyságukat, a teológia alap örökérvényűségét, bizonyítva egyszersmind azt is, hogy a tökéletesebb, a jobb felé vágyódás ott rejlik az emberi lelkek mélyén. [17] Nagy megrázkódtatások, visszaverődve nagy gondokozók szellemvilágában a fejlődésnek útját jelölik meg. Jöhettek szellemi áramlatok, amelyek gyökeresen szembehelyezkedtek az erkölcstan örök elveivel, azonban erejük megtört az anima Christiana ellenállásán, amelyet a hit és a hitből fakadó világnézet századai alakítottak ki és tökéletesítettek. Befejezésül idézem az Académie Française nagynevű tagjának, Georges Goyaunak szavait, aki amikor a nemzetközi jog mai fejlődéséről, új intézményeiről beszél, ezeket mondja: „Láthatjuk, hogy az új fogalmak sokkal közelebb jutottak a keresztény középkor fogalmaihoz, mint a közbeeső idők jogi eszméihez”.

*

[1] Erre a két kérdésre óhajtok választ adni rövid, közérdekű formában; épp ezért nem terjeszkedem ki az ide vonatkozó irodalom és tudomány minden részére, hanem csak amennyire ez a kérdés általános megvilágításához szükséges. Így nem érintek számos idevágó tudományos fejtegetést, amelynek tárgyalása a közérdekűség határain túl a legelvontabb és legrészletesebb szaktudomány mezejére vezetne.

[2] Verdross: Le fondement du droit des gens. 1. § 1. (Académie de droit international, 1927, 1.)

[3] Uo.

[4] Nys: Études de droit international. II., 223.

[5] Verdross: i. m. 1, § 2.

[6] Nys: Les origines du droit international. II.

[7] Coulet: L'église et le problème international, 129. o. 

[8] Suarez: De legibus et Deo legislatore (III. fejezet). 

[9] Verdross: i. m. I. 2. §

[10] Suarez: De legibus stb. II. 19.

[11] V. ö. Vanderpol: La doctrine scolastique du droit de guerre. 506-507. o.

[12] Verdross: La morale universale comme base du droit des gens positif. II.

[13] Grotius: De iure belli ac pacis, prologus. 24. §

[14] Verdross: i. m. 2. §

[15] Louis Le Fur: Philosophie du droit international. 1921, 4. o. 

[16] Verdross: Die Verfassung die Völkerrechtsgemeinschaft. 1926, 29. o.

*

In Magyar Kultura [Kultúra], 17. évf., 22. szám (1930), 414-419.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.