Ezeket az igazságokat tárják elénk e könyv vizsgálódásainak eredményei. Kimutatja, hogy a népesség növekvő száma a nemzeti társadalomnak nem elszegényedését, hanem gazdagodását vonja maga után. Mindig ott történik valami, ahol viszonylag kis helyen sok ember magas színvonalú állami és társadalmi szervezetben él, és ott nem történik semmi sem, ahol kevés, szegény és szervezetlen ember tengeti életét. A változó viszonyok, átmeneti körülmények, vagy személyek által előidézett visszaesések sohasem jelentettek jóvátehetetlen katasztrófát a nép életében, ha szaporodása egészséges színvonalon maradt. A magyar hatalom összeroppanása nem más, mint a magyarság számbeli összeroppanása.

Azokkal szemben, akik arra hivatkoznak, hogy a nemzet nemcsak mennyiségi, hanem minőségi közösség is, e tanulmány szembeállítja azokat a belső, biológiai összefüggéseket, amelyek szerint a mennyiségi és minőségi tényezők egymást nem helyettesítik, hanem kiegészítik, minthogy a minőséget is többnyire csak megfelelő mennyiség képes magából kitermelni és érvényre juttatni. Ez a tétel áll a mai állapotokra, amikor éppen a biológiailag alkalmasabb rétegek nem szaporodnak, minden minőségi javulás tehát elsősorban az ő soraikból fog kiindulni.

A könyv szerzője az Egészségpolitikai Társaság és a Magyar Nemzetbiológiai Intézet népesedési programját: a húszmilliós magyarság gondolatát hirdeti, s megvalósulását lehetségesnek is látja. Ez a vízió, ez a magyar program azonban semmilyen lelki rokonságot nem vállal a liberális nacionalizmus imperializmusával, mely az állam lakosságát a beolvadók, jöttmentek és egyéni alkalmasságból próbát ki nem állt elemekből akarta megnövelni! Ugyanakkor azonban a házasság, a család és a belső emberi tökéletesség gondolatának ápolásáról, mely a történelmi magyarságnak mindig leghatalmasabb történelemformáló ereje volt, megfeledkezett.

Sorra kerülnek e tanulmány során azok a javaslatok is, amelyeknek megvalósítása esetén sok javulást lehetne várni abban az irányban, hogy a házasságok és születések száma emelkedjék, és a megszületetteknek [a] mainál nagyobb száma meneküljön meg az idő előtt való elpusztulástól. De kiemeli az e téren alkalmazható pénzügyi, szociálpolitikai és más hasonló eszközökkel kapcsolatban azt is, hogy mindezek nem öncélok, és hatásuk csak viszonylag kevés lehet, míg a magyarság régi, nemes erkölcsi élet- és családszemléletét is vissza nem hozzuk velük. 

Az Egészségpolitikai Társaság és a Magyar Nemzetbiológiai Intézet immár egy évtized óta ébresztgeti ennek az erkölcsileg megtisztult és a társadalom részéről is szolgált magyar családi és nemzeti életnek eszméjét, és elértük azt, hogy az ország minden táján, falvakban és városokban egyaránt hisznek az eszme igazságában és megvalósításának szükségességében. 

Budapest, 1941. május hava

Népi erők a történelemben

„Kis nép vagyunk, de nagy nemzet.”

Ebben az utóbbi időben oly népszerűvé vált mondásban jut kifejezésre legtalálóbban a magyarság hite abban, hogy az a nép, mely hozzánk hasonló történelmi teljesítményekre tekinthet vissza, számban bármennyire megfogyatkozott is, nem lehet kis nemzet, mert „nem a lakosság, vagy a négyzetkilométerek száma tesz naggyá egy népet, hanem fiainak életereje, egy jobb jövőbe vetett hite és nemzeti öntudata” (Paul Claudel).

A magyarság lelkének legmélyén tényleg minden időben elevenen és töretlenül élt a hit abban, hogy amint történelmünk jobb időiben sem voltunk soha szótlan kis statisztái a nagy európai drámának, úgy a jövőben sem vár reánk hitványabb szerep egy olyan nagyszabású küldetés teljesítésében, amit számbeli megfogyatkozásunk ellenére sem tölthet be senki különben és hozzánk méltóbban a mi helyünkön és a mi helyzetünkben.

Éppen legjobbjaink lelkében, még a nagy magyar zuhanások infernójának legmélyén sem rendült meg soha a hit abban, hogy a múlt szörnyűséges megpróbáltatásai és ragyogó teljesítményei nem emésztették fel még minden erőnket, nem apasztották el a magyar életakarat minden titkos forrását, és van még erőnk az emberi közösség nagy építései számára.

Kétségtelen, hogy a magyarság létjogának e biztos érzete történelmünk legsivárabb korszakaiban is nagy hajtóereje volt politikai magatartásunknak és gondolkodásunknak. Sokszor öntött erőt belénk az a magasabb rendű emberi és történelmi öntudat, amely e szállóige szavaiban testet öltve azt mondotta nekünk, hogy ez a nép lehet önerejét könnyelműen tékozló és nagyon bűnös is, de mégis különb, büszkébb és nemesebb, következésképpen nagyra hivatottabb minden más szomszédjánál, kivel sorsa a Kárpát-medence bércei közé összezárta.

Bármennyire felismerjük és értékeljük is azonban azokat a hatalmas erkölcsi értékeket, melyet egy nép számára az önnön felsőbbrendű létjogába vetett hit jelent, mégis meg kell állapítani azt, hogy a „kis nép, de nagy nemzet” alapján álló életszemlélet a magyar közgondolkodás kialakítása terén - legalábbis újabban - inkább káros és romboló, mint építő hatású volt. Belső igazságainak nagy serkentő értelme lassan elhalványodott, és új értelmezésében, meghamisítva egyikévé vált azoknak a magyar élet és gondolkodás irányításában sajnos oly nagy szerepet játszó irreális jelszavaknak, melyekkel hazug és hanyatló korok igyekszenek kendőzni a maguk belső korhadását és bűnös léhaságát. A „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország”, az „Idő nekünk dolgozik”, „A folyók felénk folynak”, „A magyar igazság győzni fog” és más hasonló jelszavak sorában (melyek éppen azért nagyon veszedelmesek, mert az idő látszólag igazolta őket), egyike lett a legveszélyesebbeknek. Ezek a jelszavak elhitették velünk, hogy nincs szükség nagy kollektív erőfeszítésekre, áldozatokra és lemondásra ahhoz, hogy a magunk és utódjaink számára egy új jövőt felépíthessünk. Nem kell egy szalmaszálat sem keresztbe tennünk, és a dolgok - szent magunkról lévén szó - majd amúgy is rendbe jönnek. A „kis nép vagyunk, de nagy nemzet” igézete alatt hitettük el magunkkal, hogy nem szükséges nagy néppé is válnunk ahhoz, hogy nagy nemzetté legyünk, annál az egyszerű oknál fogva, mert magyarok vagyunk. Ez a jelszó ebben az értelmezésben kellemes ízű, finom méreggé változott, mely az utóbbi időben leginkább segített kimákonyozni a magyarságból azt a minden egészséges népben elevenen élő ösztönös tudatot, hogy nem lehetséges felemelkedés és jobb jövő biztosítása számbeli megerősödés, egészséges szaporodás nélkül.

Az, hogy a magyar társadalom a nemzet e legfontosabb biológiai életműködésének jelentőségét teljesen félreismerte (helyesebben fel sem ismerte), történelemszemléletünknek bizonyos egyoldalúságában is jelentkezett, és okozta többek között azt is, hogy a trianoni csapás után kivirágzott irredentánk a közvélemény jórésze előtt a magyar feltámadást lényegileg tisztán földrajzi kérdéssé avatta. Eltekintve attól, hogy ez a később revizionizmussá szelídült irredenta a maga puhaságában nem mindig képviselte valami tiszteletreméltó módon a nevével eljegyzett nagy gondolatot, kétségtelen, hogy egyúttal súlyos tárgyi tévedésben is volt akkor, mikor a maga kicsinyes szentimentalizmussal kialakított és bizonyos napilapok szép színesnyomatú képein világgá propagált gondolatvilágban a magyar „rinascimento” minden problémájának megoldását csak földrajzi határainknak újbóli kiterjesztésétől várta. Így vált egész egyoldalúan a területi kérdés, az „ezeréves határok” visszaszerzésének kérdése, háború utáni közgondolkodásunk egyedül üdvözítő punctum saliensévé. Csak igen kevesen érezték és értették meg azt, hogy a magyarság végső nagy céljainak eléréséhez, s tán még inkább az elért eredmények megtartásához belső energiáink micsoda felfokozására, vegetatív népi erőink mily hatalmas megsokszorozására volna szükség. A magyar társadalomnak csak igen kis része akarja még mindig elhinni azt, hogy egy nép nem alapozhatja a maga történelmi létét és boldogulását időleges politikai konjunktúrák kedvezéseire, vagy még oly jó barátainak szeretetadományaira, hanem sokszor áldozatok és erőfeszítések árán önmagából kell kitermelnie azoknak a hatalmas, időtálló történelemformáló erőknek összegét, melyek sorsának tartós jobbra fordulását egyedül biztosíthatják!

Csak kevesen értik meg, hogy azok a számunkra valóban létfontosságú területi kérdések is, melyek közöttünk és a szomszéd népek között felvetődtek, évszázados viszonylatban nem intézhetők el egy európai areopág ítéletével, az igazságnak (sajnos nagyon szubjektív értékű) erejével, de még egy kedvező konstellációk között megvívott és megnyert háborúval sem.

De az e téren már elért eredmények sem tarthatók meg történelmi viszonylatban egy még oly erős és tartós szövetségi rendszer fedezetével, vagy a szuronyok hegyére támaszkodó katonai erőhatalom segítségével, sem pedig a népi együttélést ilyen, vagy olyan közjogi formula alapján elrendező közjogi eszközökkel és kormányzati műfogásokkal. Az emberi ügyeskedés e pillanatnyilag talán hatásos, de lényegében nagyon is felületi eszközeinél sokkal mélyebb és ősibb erőket kell minden népnek kitermelnie magából ahhoz, hogy létjogát a nagy emberi közösségek harcában megőrizhesse, rangemelkedésének lehetőségét újból és újból kivívhassa.

Azoknak a nagy történelmi erőknek sorában, melyek a népek sorsát megfellebbezhetetlen érvénnyel, valóban döntő módon befolyásolják, ott áll a szaporodás kérdése. A történelem tanítása szerint ugyanis a nemzetek felemelkedése és számbeli megerősödése között szoros és elválaszthatatlan kapcsolat áll fenn. A magyar közgondolkodás tudatában azonban ez a tény meglehetősen elhalványult. Különös fontosságot tulajdonítottunk sokáig bizonyos jogi (sőt közjogi), kulturális, gazdasági és földrajzi tényezőknek és a napi politika kisded mesterkedéseinek. E tényezők súlyát nem is akarjuk alábecsülni. Tudjuk, hogy azok közül némelyik valóban hatalmas erőt jelent a történelmi fejlődés szolgálatlában, és készséggel elismerjük a többi jelentőségét is. Mi sem áll tehát távolabb tőlünk, mint egy egyoldalúvá túlzott, papírosízű elmélet szószólóivá válni. Szükségesnek látjuk azonban, hogy éppen most, midőn a magyarság új jövőjének alapjait készül lerakni, e szűkre szabott tanulmány keretében azokat a lehetőségeket is felvázoljuk, melyek történelmi viszonylatban e tekintetben elénk nyílnak, és azoknak a kötelességeknek és feladatoknak egyszer tiszta fejjel a szemébe nézzünk, melyek e téren reánk várnak. 

*

[...] Számtalan példát lehetne még annak a nagy törvényszerűségnek illusztrálására idézni, mely egyes népek vagy államalakulatok feltörése, virágzása, majd elhanyatlása és az alapjukat képező népi erők változásai között fennáll. Azonban talán már az eddigiek is teljes mértékben éreztetik e törvényszerűségek lényegét, és így újabb példák idézése már fölösleges. Az elmondottakból is teljes világossággal levonhatók azok a tanulságok, melyeket a következőkben összegezhetünk: 

1. A népek versenyében nemcsak a legjobb, de az egyedül lehetséges védelem a támadás, vagyis az ellenfélnél erősebb szaporodás. A már meglévőt az a nép menti át legbiztosabban utódjaira, amely erősödik és gyarapszik. Aki megáll, vagy visszafejlődik, az előbb-utóbb mindent elveszít.

2. Egy nép hatalmi köre (ha úgy tetszik: élettere) együtt tágul lélekszámokban kifejezhető tömegének megduzzadásával, és menthetetlenül összeszűkül és összeroppan népi erejének visszafejlődésével és elapadásával. 

3. Minden nép annyi földet mondhat biztosan (történelmi viszonylatban) a magáénak, amennyit saját fiaival benépesíteni képes.

Ezek az egyszerű törvényszerűségek talán igen egyoldalú biológiai történelemszemlélet kifejezőjének látszanak. Sokan lesznek, akik egyes dolgoknak, úgymint bizonyos minőségi értékeknek (kultúra!), továbbá kormány- vagy államformáknak, erősebb vagy gyengébb hadseregszervezetnek, bizonyos közjogi berendezkedéseknek, hatalmas egyéniségek tevékenységének, vagy az emberi gyarlóságból fakadó vétkeknek, megnyert vagy elvesztett háborúknak, stb., stb., szintén igen nagy, sőt döntő jelentőséget fognak tulajdonítani.

És ez tényleg így is van. 

A népek faji tulajdonságaiban gyökerező minőségi értékeknek (államalkotó készség, kultúra, stb.) sorsformáló ereje valóban felbecsülhetetlen. El kell ismerni azt, hogy a nemzet nemcsak mennyiségi, de minőségi fogalom, de ugyanakkor meg kell állapítani azt is, hogy a két tényező egymást - a dolog természeténél fogva - nem helyettesítheti, csak kiegészítheti, minthogy a minőséget is többnyire csak megfelelő mennyiség képes magából kitermelni, és még inkább érvényre juttatni. És nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a létért való küzdelem brutalitása különben sem teszi mindig lehetővé a minőségi értékek feltétlen érvényre juttatását. 

Mindebből nekünk, magyaroknak természetesen nem szabad azt tanulságként levonnunk, hogy kisebb számunknál fogva most már más, nagyobb nyerstömegű népekkel szemben visszavonhatatlanul hátrányosabb helyzetbe kerültünk, s így jövőnket végleg magunk mögött hagytuk. Sőt ellenkezőleg! Arra kell törekednünk, hogy mielőbb megszerezzük a magunk számára azt a számbeli fölényt is, amely a történelem tanúsága szerint valóban páratlan kormányzó és államalkotó tulajdonságaink kibontakoztatásához, hivatásunk betöltéséhez feltétlenül szükséges. 

Mindazonáltal nem lenne helyes az elmondottaknak olyan értelmezése sem, hogy a népi és állami hatalom másik két fő tényezőjének, azaz a kultúrának és a gazdasági viszonyoknak fejlesztése tulajdonképpen nem is fontos, és a népek felemelkedésének egyetlen előfeltétele egy többé-kevésbé mechanikus népszaporodási folyamat megindulása. Hogy a kulturális és gazdasági viszonyok elmaradottsága vagy lezüllése mily kedvezőtlenül befolyásolhatja a lélekszám által meghatározott népi erők érvényesülését, azt szomorúan szemlélteti éppen napjainkban Kína esete, amely kiélt, elöregedett kultúrája és közgazdaságának szervezetlensége folytán nem tudja politikai hatóerővé rendezni hatalmas néptömegeinek természetes belső energiáit. E két tényező fontossága tehát igen nagy, fejlesztésükre ezért feltétlenül törekedni kell. 

Ami a többi említett tényezőt (kormányzati rendszerek, megnyert háborúk, stb.) illeti, ezek jelentőségét szintén készséggel elismerjük.

E tényezők jelentősége egyes népek életében és történelmi szereplésében igen nagy. Hatásuk azonban mégis korlátozottabb, következményeik és utórezgéseik rendszerint egy-két évtizedig, sokszor csak néhány évig érezhetők. Egy-egy elvesztett csata vagy háború következményeit egy nép, ha belül egészséges, könnyen kiheverheti. Kiheverte Róma is a szörnyű cannaei vereséget és Hannibál többi hosszú, véres hadjáratát. Kiheverte Franciaország is XV. és XVI. Lajos rendszerének rablógazdálkodását és sorozatos katonai vereségeit. Kiheverte Poroszország is Napóleon által való leveretését, hazánk az abszolutizmus igáját. Viszont egy-egy olyan nagy hadvezér vagy államférfiú fellépése, akik - mint Nagy Frigyes vagy Gusztáv Adolf - abnormis teljesítményekre tudták sarkalni viszonylag kisszámú népeiket, csak ideig-óráig biztosíthattak azok számára nagyobb hatalmi állást, mint ami őket népi erőik volumenénél fogva megilleti. Ez következett be Poroszország és Anglia esetében Nagy Frigyes, illetőleg Cromwell, a nagy lordkancellár halálakor. És a történelemnek e biológiai törvényszerűsége teljesül be most is a világháború végső győzelme ellenére a harmadik francia köztársaságon. Ezek a változó viszonyok, körülmények vagy személyek által előidézett visszaesések sohasem jelentettek jóvátehetetlen katasztrófát a népek számára, ha népi állaguk térfogata és egészséges szaporodó kedve épségben maradt. Éppen így egyes személyek különlegesen nagy teljesítményei, vagy időleges konjunktúrák kedvezései sem hoztak még soha egy nép számára tartós eredményeket. E pozitív vagy negatív értékű kilengések után a népek értékmérő indexe mindig azok felé az állandóbb (és ezért jellemző) középértékek felé mozdul vissza, melyet a nemzettest belső biológiai erőinek összessége jelent. Sőt a hatalmi állás megalapozása szempontjából szintén elsőrendű kulturális és gazdasági, valamint szűkebb értelemben vett katonai tényezők egymagukban szintén nem biztosíthatják egy nép boldogulását. Velence hatalma elveszett gazdagságával, Svédország nagyhatalmi állása elbukott a nagy harcos királyok - Gusztáv Adolf és XII. Károly - által szervezett hadseregek felbomlásával. Meg kellett végleg semmisülniük (vagy össze kellett zsugorodniuk), mert hiányzott hatalmuk alól a népi erők kellő terjedelmű, biztos alapja, mely e viszonylag rövid életű és magukban gyenge hatalmi tényezők kiesése után azok helyébe léphetett volna. 

A néptest folytonos, egészséges növekedése tehát végeredményben is kettős hatású: 

Először is: lépést tartva más népek fejlődésével, biztosítja a már elért eredményeket. Lényegileg tehát megtartó, konzerváló hatású. Hordozója mélyebb értelemben annak a „securité”-nek, melyet meddő népek oly ideges félelemmel a vasnak és betonnak gigászi halmazából akarnak maguk köré fölépíteni.

Másodszor pedig: az örök versenyben más népeket lelépve, az anyák méhéből előözönlő új generációkkal azok számára új birtokot, új hatalmat, új életet hódít. Önnön életének erejét megsokszorozza, uralmát más földek, más népek fölé is kiterjeszti, és így magát minden balszerencse ellenében még jobban bebiztosítja. 

Az erős, egészséges szaporodás tehát a létért való küzdelem legjobban kipróbált és legjobban defenzív és egyúttal offenzív fegyvere. Hódító, expanzív megnyilatkozásában különös erővel ott jelentkezik, hol a felszaporodott nagy tömegek viszonylag kis területekre zsúfolódtak össze. Ezért volt a világtörténelem folyamán mindig oly nagy jelentősége a viszonylag túlnépesedett területeknek, ezért voltak ezek a földrészek mindig a nagy történések helyszínei. A történelem titkos biológiai törvényszerűségei szerint ugyanis mindig ott történik valami, ahol kis helyen sok ember, magas színvonalú állami és társadalmi szervezetben él. És ott nem történik semmi sem, ahol kevés, szegény és szervezetlen ember tengeti életét. [1] Így értjük meg a középkor történetében a flamand városok és bizonyos kis olasz fejedelemségek nagy jelentőségét. Súlyukat nagy gazdaságuk, fejlett kultúrájuk mellett elsősorban az a tény adta meg, hogy kis területen hatalmas embertömegeket egyesítettek, és így az akkori Európa életének természetes fókuszaivá váltak.

Eszközök és tennivalók

Népesedéspolitikai deficitünk két nagy fő forrásának megfelelően a rendelkezésre álló eszközöket is két fő irányba kell alkalmazni. Azaz:

a) Emelni kell a házasságok és a születések számát (születéskorlátozások megszüntetése), 

b) a megszületetettek minél nagyobb számát meg kell menteni az idő előtti elpusztulástól, és lehetővé kell tenni, hogy a propagatív kort elérjék, és e kor teljes kihasználásával kivegyék részüket a nemzetfenntartás feladatából.

Kétségtelen, hogy az előbb említett biopolitikai célkitűzés megvalósítása szempontjából a legfontosabb tényező: az egész magyarság erkölcsi és életfelfogásának gyökeres megváltoztatása.

A nyugati, urbanizált polgár- és proletárnépek hozzánk beférkőzött materialisztikus-utilitarisztikus szellemiségét, sivár és önző, a gyermektől idegenkedő hedonizmusát kiirtva, helyükbe a természetesebb életformát élő keleti paraszt- és katonanépek bőséges szaporodásának alapját képező egészséges, romlatlan, kemény erkölcsöket kell plántálni. 

Durva tévedés volna azt hinni, hogy a kérdés tisztán gazdasági és szociális eszközök alkalmazásával, vagy ilyen irányú törvények kikényszerítő erejével megoldható volna. Bizonyos, hogy a helyzet gyökeres megváltoztatását csak egy új magyar életszemlélet kitermelésétől (helyesebben a törzsökös magyarság régi, tiszta, nemesen konzervatív és puritán erkölcsi- és életfelfogásának újraélesztésétől) és ennek a magyarság legszélesebb rétegeibe való átültetésétől lehet várni. Az erkölcsi és életfelfogás-béli kérdésekben látja a dolog lényegét Roderick v. Ungern-Stenberg, Németország egyik kiváló népesedéspolitikusa is, aki a közelmúltban így nyilatkozott: „A gazdasági ok ma mindinkább héttérbe szorul, jóllehet helyenként még megtartotta a prominens szerepét. De hogy ez így van, bizonyítja a németországi helyzet. A pozitív német népesedéspolitika az 1933. évi 13·9 ezrelékes születési indexet 1934 és 1935-ben 18 ezrelékre fokozta. Annak ellenére, hogy az állami támogatás változatlanul fennáll, a születési index ismét 15-16 ezrelékre csökkent. A születésszám-csökkenés legfőképp a társadalom eddig alig megközelíthető önző, racionalisztikus világszemléletére vezethető vissza. Éppen azért anyagi eszközök, ha azok mégannyira kívánatosak is, tartós eredményt nem hozhatnak.”

Ugyanezt mondja lényegileg Burgdörfer is, a nagy német statisztikus, a kérdés alapos ismerője, egyik művében. [2] Szerinte: „A feladat hatalmas. Messze túlterjed az általános gazdasági és szociálpolitika, és általában minden külső szervezési eszközökkel dolgozó beavatkozás terén. A probléma lényegileg az akarat kérdése, és ezért tulajdonképpen megoldását csak az egész népre kiterjedő nagy nevelőmunka hozhatja meg. Mert a legmélyebb okai a születéskorlátozásnak nem szociális vagy gazdasági vonatkozásúak, hanem szellemi és lelki síkon, az élet- és világfelfogás megváltozásában kell azokat keresnünk. Éppen ezért e téren az egész népnek teljes és alapos lelki áthangolására van szükség.”

Végül nem kisebb ember, mint Mussolini szavait is idézni kell, aki ugyanilyen értelemben nyilatkozott, azt mondván: „Ha egy ember nem érez abban örömet és büszkeséget, hogy élete más egyénekben, családban, népben folytatódik, akkor a törvényektől, bármilyen szigorúak legyenek is azok, semmit sem várhatunk. A törvények csupán a szokások serkentői lehetnek.”

Annak az új magyar életfelfogásnak a lényegére, melytől a magyar élet nagy átrendeződése keretében e téren is döntő hatást kell majd várni, fentebb néhány szóval már rámutattam. Az új magyar ideológia körvonalainak rendszeres és részletesebb felvázolására, a tárgy fontosságára, valamint a kérdés szerteágazó, a magyar élet majd minden pontját érintő vonatkozásaira tekintettel külön tanulmányt kívánunk szánni.

E tanulmány csupán az e téren alkalmazható pénzügyi, szociálpolitikai és más hasonló eszközökkel foglalkozik, bár ezek hatása meggyőződésünk szerint is viszonylag csak csekélyebb lehet. Helyesen felépítve, az új világnézeti felfogást propagáló szellemi eszközökkel, valamint az erősebben szaporodó népesség megélhetését biztosító gazdaságpolitikai rendszabályokkal párhuzamosan alkalmazva azonban nagyban hozzá fognak járulni azoknak a népszaporodási folyamatoknak kiváltásához, melyek egy új, jobb magyar élet gondolatától elválaszthatatlanok. 

E tárgyi természetű iniciatívák között a mi viszonyaink mellett tán a leghatásosabb eszköz egy biopolitikai szempontok szerint felépített földreform lehet. A fentiekben már említettük, hogy egy tisztán népjóléti normák szerint megalkotott földreform a mi helyzetünkben nem felelhet meg a magyarság magasabb értelemben vett igényeinek és szükségletének. Egyáltalában nem bizonyos ugyanis, hogy az egyének életszínvonalában beálló kedvező változás azok szaporodási kedvét is előnyösen befolyásolja. Az eddigi tapasztalatok szerint ennek mindig inkább a fordítottja következett be. Igen helyesen mondja Simonits, [3] a kérdés egyik legalaposabb ismerője, hogy: „Telepítést lehet úgy végrehajtani, hogy azzal kedvező népszaporodást idézzünk elő. De lehet úgy is, hogy egykét tenyésztünk vele. Ezen a ponton tehát igen nagy elővigyázatosságra és az egyszer helyesnek felismert szempontok kérlelhetetlenül következetes gyakorlati érvényesítésére van szükség.”

Mindez pedig azt jelenti, hogy ha bizonyos földbirtokpolitikai intézkedésekkel kedvező népszaporodási folyamatot akarok megindítani, akkor ennek a határozott akaratnak az arra vonatkozó törvények és egyéb rendelkezések szövegében félreérthetetlenül és pregnáns formában kifejezésre kell jutnia. [...]

[...] Szükség van oly határozott rendelkezéseknek a törvény szövegébe való beillesztésére, melyek az általa érintett néptömegekben a magyarság jövőjének biztosításához szükséges népszaporodási folyamatok kiváltását feltétlenül elősegítik. Ha meggondoljuk, hogy a földreform éppen a nagy színmagyar népi tömegek életsorsának alakulására fog talán egy új évszázad tartamára döntő hatást gyakorolni, akkor világos, hogy a magyar jövő alakulása szempontjából nem lehet közömbös az, hogy e legmagyarabb tömegekben e törvény a népi továbbfejlődés egészséges erőit kelti-e életre, vagy pedig bennük az egyke újabb csíráit hinti-e el. [...] Azokat az elveket, melyeket egy, a magyarság életszükségleteivel számoló földreformnak érvényesíteni kell, már itt is kifejezésre juttatjuk. Ezek: 

1. Világos kifejezésre juttatása annak, hogy a földreform fő célja a törzsmagyarság szociális felemelése mellett a nagy magyar néptömegek egészséges szaporodó kedvének felkeltése és mindenkori fenntartása.

2. A földreformot a földet gyerekért elv határozott kidomborítása jegyében kell megvalósítani. Vagyis földet és egyéb juttatást csak az kaphat, aki magára és örököseire legalább harmadíziglen kiterjedő hatállyal kötelezi magát - a juttatás különbeni visszavételének terhe alatt -, hogy (amennyiben a kellő számú gyermeke még nem volna meg) meghatározott életkorig hat gyerekkel fog hozzájárulni a magyarság szaporításához.

3. A földbirtokpolitikai juttatások körét a lehetőség határáig minél szélesebb néprétegekre ki kell terjeszteni. Juttatni tehát nemcsak azoknak kell, akiknek semmijük sincsen, hanem az előbbi, 2. pontban foglalt feltételek mellett lehetőleg azoknak a színmagyar rétegeknek is, melyek már bizonyos földbirtokkal rendelkeznek, de kellőképpen nem szaporodnak, vagy félős [sic!], hogy szaporodási viszonyaik nemzeti szempontból kedvezőtlen fordulatot vesznek. 

4. Földjuttatásban csak teljesen egészséges, nemzeti és erkölcsi szempontból teljesen megbízható, színmagyar eredetű, és a szaporodásra reményt nyújtó egyének részesülhetnek. Ez utóbbi szempontból minden igénylő köteles magát előzetesen megfelelő orvosi vizsgálatnak alávetni.

A földbirtokpolitikai eszközök mellett helyesen alkalmazva, megfelelő hatást lehet várni az adórendszernek biopolitikai szempontok szerint való kiépítésétől is. Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a születéskorlátozások terén uralkodó megdöbbentő állapotok jobbra fordulását, csakis a magyar közgondolkodás gyökeres megváltozásától lehet várni. Az egykor e téren uralkodott egészséges régi magyar életfelfogásnak a nevelés és propaganda minden eszközével való meggyökereztetése mellett, az erre irányuló tevékenységgel párhuzamosan alkalmazva azonban az adópolitikai eszközök is tetemesen hozzájárulhatnak az eredmény eléréséhez akkor, ha nem félmegoldások alapján, félrendszabályként alkalmazzuk azokat. [...]

Helyes adórendszer nézetünk szerint csak az lehet, amely mintegy az adózó családok (illetve egyéb adózók) pulzusán tartva kezét, állandóan figyelemmel kíséri azok szaporodásának ütemét, illetve helyes, vagy helytelen irányba való fordulását. Amely családnál az egészséges, az átlagosnál erősebb szaporodási kedv megvan, amelyiknél ti. ez az átlagon felüli számú utódnak az átlagosnál korábbi időpontban való megszületésében tényleg jelentkezik, ott az adórendszernek lehetőleg érezhető módon jutalmazni kell.

Ott viszont, ahol az egészséges szaporodási kedv hiányzik, ott az adóztató fiskusnak idejében és oly nyomatékkel kell közbelépnie, hogy az alkalmazott adóztatási rendszabály az adózót feltétlenül a normális szaporodási teljesítményekre kényszerítse. Erről a kikényszerítésről természetszerűleg csak akkor lehet szó, ha az alkalmazott adótétel olyan nagy, hogy az adózót igen érzékenyen érinti, sőt csaknem létében fenyegeti, mert a mi nemzeti katasztrófával fenyegető viszonyaink között csak az ilyen, már brutálisnak mondható beavatkozás segíthet. Ennek az adóösszegnek kicsi, a létminimum határán járó jövedelmeknél kb. 8-12%, közepes jövedelmeknél 15-35%, nagy és igen nagy jövedelmeknél az adóalap 30-60% körül kell járnia.

[...] Az egész rendszernek természetesen szervezetszerű kiegészítését kell képezniük (egyéb részletkérdésekre vonatkozó intézkedésekkel együtt) azoknak a mentességeknek, illetve könnyítéseknek, melyeket például főiskolai tanulmányokat végzők, betegek, egyházi személyek, stb. részére biztosítani kell. E könnyítések határát azonban elvileg a legszigorúbb mértékkel kell megszabni. Természetes az is, hogy a jövedelemadó rendszerünk reformjával párhuzamosan, teljesen azonos elvekből kiindulva, összes többi egyenesadóink, valamint az örökösödési adó kivetési rendszerének, továbbá egész örökösödési jogunknak reformját is végre kellene hajtani. Természetes, hogy mindezen pénzügypolitikai rendszabályok csak akkor lehetnek majd igazán hatásosak, ha velük együtt a szükséges családvédelmi és társadalmi reformok is megvalósulnak. Igen kedvező hatású lehet, német és olasz mintára, házassági kölcsönöknek folyósítása, valamint az állami tisztviselők, stb. körében az előléptetési és családi pótlék rendszernek az életkorral és a gyermekek számával való összhangba hozatala is.

*

A születéskorlátozások megszüntetésén kívül népesedéspolitikánk második legfontosabb feladata: a már megszületetteknek az idő előtti elpusztulástól való megmentése.

A csecsemő- és gyermekhalandóság jelenlegi magas arányszámainak leszorításával el lehetne érni azt, hogy azoknak a megszülető fiatal magyaroknak egy jó része, akik jelenlegi viszonyainak mellett meghalnak, mielőtt a produktív kor határát elérnék, illetve azt elhagynák, [4] ne vesszen el a magyar élet számára. Ezek megmentése a magyar élet számára kettős jelentőségű: 

a) biztosítani azt, hogy a most idő előtt elhalálozók jó része maga személyileg belépjen a nagy magyar műhely munkásainak sorába, és 

b) amellett utódot is állítson a sorból való kidőlése előtt a nemzet és a maga számára.

[...] E viszonyokon népegészségünk nagyvonalú újjászervezése útján kell segíteni. [...] Az ország lakosságának legnagyobb, legmagyarabb része, a magyar parasztság, eddig alig részesült hatásosan megszervezett egészségügyi védelemben. E téren tehát a legsürgősebb teendő volna a tisztviselőtársadalom és [az] ipari munkásság egészségügyi, rokkantsági és baleset, stb, biztosításához hasonlóan a magyar mezőgazdasági munkásság, illetve tágabb értelemben a magyar falu kb. 6 milliónyi lakója részére a kellő egészségügyi szervezet kiépítése.

Természetes, hogy egy ilyen szervezet kiépítése (bármily megoldási mód mellett) az államháztartás jelentős megterhelése nélkül nem valósítható meg. Ha azonban meggondoljuk, hogy mily mérhetetlenül nagy nemzetpolitikai jelentősége volna egy ily szervezet kiépítésének a színmagyarság legértékesebb, mintegy 6 millió főnyi tömege részére, akkor nem lehet vitás, hogy e szervezetet bármily anyagi áldozat árán, de mindenképpen meg kell teremteni.

A tanulmány végére érve, össze kell foglalni még egyszer annak lényegét. Ez pedig: 

A magyar újjászületés gondolata történelmi viszonylatban lehetetlen a magyarság biológiai erőinek az eddigieknél hatalmasabb méretekben való kibontakoztatása nélkül. Az új magyar jövő megalapozásához - külső és belső okok folytán egyaránt - a történelem színpadján új nagy magyar tömegek megjelenésére van szükség. A magyarság szaporodásának, a magyar néptest megnövekedésének ezért olyan erővel és olyan ütemben kell megindulnia, hogy egy generáció múlva az ellenséges államok népének számbeli fölényét kiegyenlíthessük, két generáció múlva pedig egyenként legalább 20%-kal felülmúljuk ezek lélekszámát. Távolabbi cél: olyan hatalmas magyar tömegek tudatos kitermelése, hogy számbelileg az összes szomszédos Duna-medencei népeket túlhaladjuk, és azokat népi erőink biztos túlsúlyára támaszkodva hegemóniánk alatt megszervezzük.

E célok megvalósítása érdekében szükség van az alábbi lényegi rendelkezéseknek a magyar országgyűlés által való törvénybe iktatására:

1. Minden magyar ember általában véve 24 éves korig (éspedig férfi 26 éves, nő 22 éves koráig) megházasodni köteles.

2. Minden magyar családtól a haza meghatározott időre 6 gyereket vár. 

3. Szerveztessék meg az iskola, egyház és a modern propaganda minden eszközének bevonásával országos méretű és állandó felvilágosító és nevelő célzatú mozgalom az egészséges és termékeny családi élet és az új magyar világnézet ideológiájának ismertetésére és az életbe való átültetésére.

4. A jelenlegi érvényben lévő földbirtokpolitikai törvények és egyéb rendelkezések helyeztessenek hatályon kívül, és az összes földbirtokpolitikai kérdések rendeztessenek újból törvényileg annak az alapvető elvnek szigorú szem előtt tartása mellett, hogy földet, bérletet, házhelyet, vagy egyéb hasonló juttatást csak az kaphat, kinek a kellő számú gyermeke már megvan, vagy pedig örököseire legalább harmadíziglen kiterjedő hatállyal kötelezi magát - a juttatás különbeni visszavételének terhe alatt -, hogy mind ő, mind örökösei a magyar állammal szemben fennálló, és a fenti 1. és 2. pontban rögzített kötelezettségüknek mindenkor eleget fognak tenni.

5. Akik a fenti 1. és 2. pontban foglalt követelményeknek nem tesznek eleget, azokat a magyar állam a fentebb körvonalazott jövedelemadó-rendszeren keresztül, illetve akik nem alanyai a jövedelemadónak, a terhükre hasonló szellemben előírt földadó, házadó és általános kereseti adó (valamint az ezek után járó állami, törvényhatósági és községi adók) által kényszerítő erejű, súlyos anyagi megterheléssel sújtja.

6. Ez intézkedések alól kivételnek elvileg csak egészen kivételes esetekben, és elvileg csak korlátolt időre lehet helye.

7. Azokat a családokat, melyek életerős szaporodásuk által különösen kitűnnek, az állam részben jelentős adókedvezményben, igen kis jövedelmű családoknál azon felül pénzbeli jutalomban is részesítse. (1200 pengőig terjedő évi jövedelem mellett az 5. gyermektől kezdve minden gyerek után 400, 1800 P-ig 300, 2400 P-ig a 6. gyerektől kezdve 200 pengő jutalomban.) 

8. Nyújtassék házassági segély kamatmentes kölcsön formájában minden arra rászoruló fiatal házas részére, melynek visszafizetése elvileg a házasság harmadik évében kezdődjék, és amelyből minden megszületett gyermek után egy-egy hatodrész önműködően töröltessék. 

9. A szaporodási készség felkeltésére örökösödési rendszerünk oly értelemben alakíttassék át, hogy ingó vagy ingatlan vagyonával teljes egészében csak az rendelkezhessék, aki legalább hat utódot állított maga helyett a magyarság soraiba. Egyébként mindenki elvileg (bizonyos korrektívumokkal) vagyonának csak annyi hatod részével végrendelkezhetik szabadon, ahány gyermeket hagy maga után. Vagyonának fennmaradó része az államra száll, mely azt célvagyonként kezeli, és a nemzet legértékesebb elemei szaporodásának elősegítésére alkalmazza.

10. Ez intézkedésekkel kapcsolatban haladéktalanul meg kell kezdődnie a szükséges gazdaságpolitikai és egészségpolitikai, valamint társadalmi reformok kiépítésének, úgy a nagy magyar tömegek életszínvonalának emelése, mint egészségügyi ellátásban való részesítése, valamint a házassági tanácsadás megszervezése, a gyermekhalandóság, a nemi és egyéb fontosabb népbetegségek leküzdése céljából. 

11. Azt, hogy a fenti rendelkezések az országnak mily területein hajtassék végre, a kormány a magyarság szükségleteihez mérten, időnként rendelettel szabályozza. Felhatalmaztatik a kormány arra is, hogy a törvénynek bizonyos adózó rétegeken való végrehajtásától időlegesen eltekintsen. 

12. A szükséghez mérten felhatalmaztatik a kormány arra, hogy magyar nemzeti szempontból értékes családok egészséges szaporodását más eszközökkel is előmozdítsa.

13. A magyarság számbeli megerősítése végett meg kell szervezni a külföldön élő magyarság visszatelepítését, valamint a rokonfajú népek betelepítését. is. 

*

Mindezeknek az intézkedéseknek az életbe való átültetéséről mielőbb gondoskodni kell. 

Azok, akik e sorokat átfutották, talán megérezték és megértették, hogy a magyar jövőnek nem a hazai műbenzingyártás, vagy sok más, valóban ma már halaszthatatlan és tagadhatatlanul nagy fontosságú szak- és részletkérdés sikeres megoldása a legégetőbb és legnagyobb problémái. 

A magyar sors legnagyobb kérdése: tudnak-e a magyar anyák elég életet szülni a magyar jövő számára? 

Ha a magyarság egészséges életösztöne megtörik, az erős és termékeny élet után való vágya elapad, akkor hiábavaló lesz az egyéni jólét bármilyen fokú emelkedése, sőt a legmodernebb hadsereg megszervezése is: az idő felettünk akkor eljárt és beteljesedett.

Ha tehát kormányozni tényleg annyi, mint előre látni, akkor azoknak, akiket a sors majd a legfőbb őrhelyekre állít, fel kell ismerniük a magyar élet nagy parancsait. Világosan meg kell látniuk azt: mi az új magyar élet alfája és ómegája, lényege és legfőbb biztosítéka. 

Mert „Isten nem jószívű ötletekkel, hanem vastörvényekkel kormányozza a világot”, és akik az életnek ezeket a nagy törvényeit nem ismerik, könyörtelenül összetiportatnak.

Ezért az új Magyarország felépítőinek is meg kell szívlelniük és meg kell valósítaniuk azt a legfőbb parancsot, mit az Úr a megteremtett első emberpárnak adott: 

Crescite et Multiplicamini!

*

[1] Persze a magas nyomású régiók és a légüres tér között néha erős forgószelek között történik meg a kiegyenlítődés. Ilyenkor azután itt is „történik” valami. Például Abesszínia, 1935. 

[2] Volks- und Wehrkraft. Krieg und Rasse. Alfred Metzner Verlag, Berlin, 1936.

[3] Az egyke demológiája. Budapest, 1936, szerző kiadása.

[4] Jelenlegi halandósági viszonyaink mellett a megszületettek kb. 25%-a meghal, mielőtt a produktív kort elérné, és kb. 10%, mielőtt azt ehagyná!

*

In Korponay András: Húsz millió magyart. Az EPOL kiadása, Budapest, 1941, 5-10., 22-26., 67-73., 78., 82-87.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.