Ha vele kapcsolatban mégis mint új elvről vagy legalábbis mint egy elv új fogalmazásáról beszélünk, ez azért van, mert egyrészt a nemzeti elvnek valóban új fogalmazása - vérségi tényezőnek a történelmi rovására való előtérbe helyezése -, másrészt pedig azért, mert a mi évtizedünkben ennek az elvnek abszolút értéket tulajdonítanak, azt jóformán tűzön-vízen át akarják, illetve akarták érvényesíteni. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogv mindenütt ott, ahol azonos népiségű emberek együttélnek, azok számára a lehető legmagasabb fokú politikai szervezetet kell létesíteni: egészen fel az államig. Vagyis a népcsoportok - ennek az elvnek megfelelően - mindenütt önálló politikai egységekké, más népiséggel, népi szervezettel szemben teljesen különálló tényezővé alakulnak. [A] Múlt év őszén érte el a népi elv tetőfokát. Európának akkor bekövetkezett újjárendezése a népi elv diadalát jelentette.

Nem tartott sokáig, márciusban bekövetkezett a második törés: magasfokú politikai egységek, államok, birodalmak, nem kizárólag a népi elv alapján alakulnak újjá, hanem figyelembe vétetnek úgy a történelmi, mint pedig a gazdasági, geopolitikai, földrajzi tényezők is. Ez történt Németországgal, ez történt Magyarország és Olaszország esetében is. Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogv a népi elv elvesztette értékét, hogy az az európai népek szemléletéből teljesen kiesett. A felsorolt esetek egyikében sem tagadták meg ezt az elvet. A Német Birodalom a cseh népiségnek éppen úgy biztosítja különvalóságát és kiélési lehetőségét, mint azt Magyarország Kárpátalja nénével teszi, Olaszország pedig az albán néppel. Közép-Európa más területén is látjuk a népiség úiabb érvényesülését. Itt van a horvát nép esete, amely útban van a népi életnek egy magasabb politikai foka felé, ezzel is bizonyítván, hogy az elv mint olvan nem vesztette el jelentőségét. Napjaink politikai fejlődését tehát ilyen módon lehetne jellemezni: a legmagasabb fokú politikai szervezet különböző elemekből tevődik össze, melyek közé a történelmi, gazdasági, geopolitikai, földrajzi, de a népi tényező is tartozik. Vagy más szóval: a modern állameszme mindezeknek az elemeknek a szintézise. Ebben a szintézisben a népi elvnek lehet, sőt van is nagy jelentősége, talán döntő kihatása, de nincs abszolút érvénye. Amit 1918 és 1939 között gondolhattunk, hogy a népi elv minden más elgondoláson alapuló politikai szervezetet le fog rombolni, és végül is egyedül fogja a legmagasabb fokú politikai egységeknek alapját képezni, nem következett be. Valahogyan visszatérünk abba a korszakba, amelyben az államérdek, az államraison volt minden politikai elgondolás, minden politikai ténvkedés legfőbb vezérlő elve. Államérdek, államraison pedig végső fokon nem jelent mást, mint egy terület egymásra utalt lakossága életigényeinek optimális kietégítését biztosítani.

A népi elvtől -. ha nem is vele ellentétben - tehát visszatértünk az állameszméhez, mint politikai vezető eszméhez. Amint a népi elv másképp és másképpen konkretizálódik, aszerint, [hogy] milyen népről van szó, épp úgy a konkrét állameszmét sem lehet minden államra vonatkozóan közös nevezőre hozni. Mindannak dacára még így elméletileg is meg lehet állapítani, hogy ott, ahol különböző népek élnek közös politikai szervezetben, az állameszme nem jelentheti egyik népiségnek sem a tagadását. Más szóval az állameszme nem eshet teljesen egybe csak az egyik, legyen az akár vezető nép, vagy népcsoportnak népi eszméjével. Az ilyen államban a népi totalitásra való törekvés az állameszme megsértését jelentené.

Mindezt régi, jobban ismert fogalmakkal is ki lehet fejezni. Azt jelenti ez, hogy a totális nemzeti államra való törekvés ott, ahol különböző népek élnek közös állami szervezetben, ellentétben áll az ilyen államnak eszméjével.

Nem akarunk továbbra az elmélet síkjában maradni, hanem a mondottakból a magyar jelen és jövő szempontjából megfelelő gyakorlati következtetéseket levonni. A trianoni Magyarország népi összetétele olyan volt, hogy itt a totális nemzeti államra való törekvésnek természetes jogosultságát nem lehetett kétségbe vonni. A sorsnak egy kedvező fordulata azonban hozzájuttatott bennünket a visszacsatolt Felvidékkel először nem jelentéktelen tót tömegekhez, majd később kb. félmillió kárpátaljai szláv lakossághoz. Ezzel azonban a Kárpát-medence politikai újjárendeződését, benne a magyar élet újjáalakulását, nem tartjuk lezártnak. Azt valljuk, hogy a Kárpát-medence életképessége a magyar államiság további kiterjesztésével áll összefüggésben. Tekintve, hogy a Kárpátok medencéjében magyarok mellett más népek is élnek, az így létrejövő új magyar államban is számtalan nem magyar nép fog élni. Ha tehát a trianoni határok idején a totális nemzeti államra való törekvést meg lehetett érteni, ma már e tekintetben megváltozott a helyzet. Mindez elég kézen fekvő igazság, amelyet ma már a legkomolyabb tényezők is hangoztatnak. Ennek az igazságnak azonban van egy másik, nem kevésbé fontos oldala is.

Az állameszme reneszánsza, amint azt napjainkban megértük, nemcsak az államvezető népnek írja elő a kategorikus imperatívuszt, hanem éppen úgy a kisebbségi népcsoportoknak is. Az előbbitől megkívánja a népi elv elismerését, az utóbbiaktól pedig megköveteli, hogy törekvéseinél ezt az elvet az állameszmét alkotó többi elvekkel hozza összhangba: hogy magát az állameszmét mint legfőbb vezérlő gondolatot elismerje. Bármennyire jogosult is a népcsoportoknak a törekvése, hogy megfelelő kulturális, gazdasági és politikai szervezeteket létesítsenek, ezeknek a szervezeteknek úgy alakilag, mint pedig a bennük érvényesülő szellemet illetően nem szabad az állameszme szabta korlátokat túllépniük.

Vajon nehéz lesz-e ezeket a szempontokat egyik oldalon is, a másik oldalon is betartani? Az állameszmét, amint azt itt megfogalmaztuk, a magyar történelemből jól ismerjük. Nem feledkeztünk meg róla a trianoni időben, tudatában vagyunk annak ma is, és azok maradunk bizonyára a jövő nagyobb Magyarországában is. Ez pedig a szentistváni állameszme, amit legalább elvben eddig még senki sem tagadott meg, amit a magyar politikai gondolkozás ma is változatlanul irányadónak fogad el. A trianoni időben a szentistváni államról álmodoztunk, reméltük annak eljövetelét, hirdettük annak igazságát, így mi sem természetesebb, minthogy most, amikor közelebb jutottunk hozzá, meg is próbáljuk azt valósítani. Amikor fennebb azt mondottuk, hogy a megváltozott helyzettel számolnunk kell, ez sokak előtt talán fájdalmasnak tetszik, túlságosan nagy áldozatnak, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a magyar közvélemény a háború előtt a totális nemzeti állameszmének állott teljesen a hatása alatt. Pedig az új helyzetből folyó követelmény nem jelent alapvető változást. A magyarság vezető szerepét a történelmi magyar területen a háború előtt senki sem ellenezte, a vezetéshez való jogát senki sem tagadta. Ez a vezető szerep nemcsak igény volt, nemcsak jog, de valóban minden tekintetben érvényesült is. A magyarságot múltja, történelmi teljesítményei, kultúrája tette erre hivatottá, és természetesen az a tény, hogy a Kárpátok övezte területet magyarok foglalták el és uralkodtak itt ezer éven keresztül. Ebben az elismerésben, ebben a megbecsülésben sem a trianoni, sem a mai, nagyobb Magyarországban változás nem állott be, és előreláthatólag a majd még nagyobb országban sem következhetik be. Ha a magyar közvélemény a maga reális valóságában látja az új helyzetet, nem lesz nehéz a szentistváni állameszmét érzésben, gondolkodásban és tettekben is érvényre juttatni.

Kérdés, vajon a népcsoportok is képesek-e a népi elvnek olyan értelmezést adni, amely a szentistváni gondolattal nem ellenkezik? Itt mindenekelőtt rá kell mutatni arra, hogy a népcsoportok a szentistváni állameszmének lényeges elemei. Ha különböző népek Magvarországon nem éltek volna, és ha az állam mindezeknek a népeknek nem lett volna közös állama, ha ők abban nem az ő sajátjukat is látták és ismerték volna el: nem is volna szentistváni állameszme. Ehhez jön még valami. A mai Magyarország népcsoportjai nemcsak hívei a szentistváni állameszmének, de eddig a magyarsággal olyan benső lelki közösségben éltek, hogy már ez a körülmény is nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a népi elvet, népi érdekeiket a magyar állameszmével összhangba hozzák.

Látjuk: a magyar állameszme szempontjából legalább a szociológiai tényezők mind igen kedvezőek. Maga az állameszme egy ezeréves tradíción alapul. Az új helyzet a magyarság számára már azért sem jelenthet túlságos[an] nagy áldozatot, mert vezető szerepét ez nem befolyásolná, hiszen ezt a vezető szerepet számtalan tényező biztosítja. Végül pedig a népcsoportok eddigi lelki beállítottsága sem jelent ebből a szempontból akadályt, amint azt az előbbiekben kimutattuk.

Mindaz, amit eddig mondtunk, csak megismerés, egy helyzet politikai analízise, de még nem jelent pozitív akaratot mindazok részéről, akiknek a szentistváni állameszmét a valóságba kell átültetniük. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, mindenekelőtt szükséges, hogy minden tényező, amelyre itt szükség van, a szentistváni állameszme jelentőségének nemcsak tudatára ébredjen, de éppen olyan tudatosan vállalja is azt a feladatot, ami ezzel együtt jár. A háború előtti, de különösen a trianoni régi szemléletet kell mindenekelőtt egy újjal felcserélni, amint azt nem egy kormányférfiúnk hirdeti, és vissza kell térni azokhoz a szellemi forrásokhoz, amelyek az ezeréves szentistváni birodalom belső egységét biztosították. És itt különösen gróf Teleki Pálra kell hivatkoznunk, aki rámutatott arra, milyen nagy feladat vár ebből a szempontból a sajtóra. Ha lehet a magyar közvéleményt a szentistváni állameszmével telíteni, úgy ez legkönnyebben és legbiztosabban a sajtó útján érhető el. Nem volnánk pártatlanok és nem volnánk igazságosak, ha egyben nem mutatnánk rá a népcsoportok feladatára is. Erről az oldalról a szentistváni állameszmét épp úgy lehet veszélyeztetni, mint a magyar közvélemény részéről. A népi elv diadalútja a népcsoportoknak igen könnyen annak túlértékeléséhez vezethet. Márpedig éppen a legújabb fejlődés, a liberalizmustól való eltávolodás és a népi erőknek a közösségi életbe való intenzívebb bekapcsolása fokozza azokat a súrlódási lehetőségeket, amelyek a népcsoportok között előállhatnak. Ha a népcsoportok mereven az ortodox népi elvre szegzik tekintetüket, ha minden életfeladatukat ennek a szemszögéből akarnák megoldani, nemcsak eltávolodnak az állameszmétől, de nagyon könnyen szembe is kerülhetnek vele.

Bizonyos, hogy az új és sok tekintetben szerencsés helyzet, amelybe Magyarország került, fokozott igényeket támaszt[va] a magyarság politikai géniuszával szemben. A most kialakulóban levő Közép-Európa lesz próbaköve annak, hogy ez a géniusz megtartotta-e virulenciáját, amelynek a múltban olyan sok politikai eredményt köszönhetett. Ámde nem kisebb igények támasztatnak az új helyzetben a népcsoportok vezetőivel szemben. Ha nem akarják megtagadni az állameszmét, ha népcsoportjukat nem akarják a magyarsággal való lelki és politikai közösségből kiszakítani, akkor a politikai bölcsességnek, a politikai előrelátásnak nem kisebb mérvére lesz szükség, mint a magyar közvéleménynek.

*

In Magyar Külpolitika, 20. évf., 4. szám (1939), 5-7.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.