De a 19. század Európájában megkezdődik a legrettenetesebb forradalmak egyike, amelyet az emberiség valaha is átélt. Megjelenik a hódító, a „gép”, s megzavarja megállapodott ritmusát életének, amely eddig szerves kapcsolatban volt a természet életével. Az élet mechanizálása szétrombolja a Renaissance örömét, s visszafojtja teremtő gazdagságát. Egy új korszaknak, a civilizációnak útját készíti elő. A kultúra, mely telve volt szent szimbólumokkal, elpusztul. A Renaissance emberei nem értették meg, hogy a gép diadalútját, az organikusnak a mechanikussal való helyettesítését készítik elő. Egy kozmikus szervezetben a tagok a teljes egész testnek vannak alávetve, összeköttetésben vannak mind központjukkal. Egy szervezetben a központ jelöli ki a különböző részek célját. Minden szervezet hierarchikus. Ha a részek elválnak az egésztől, és megszűnnek az organikus központ által kijelölt célért dolgozni, önkéntelenül is az alacsonyabb természetnek vetik magukat alá. A Renaissance azzal büszkélkedik, hogy felfedezte nemcsak az embert, hanem a természetet is. A Renaissance emberei a természet felé fordultak, a természetet dicsőítették, tőle tanultak, s a természet külső formáit utánozták; véget vetettek a harcnak, amely a középkori emberben a bűnös természet ellen folyt, s a Renaissance visszatérését a természethez első stádiumaiban a természet kultusza s a természet parancsai szerint vezetett élet öröme kísérte. De a Föld szelleme nem revelálta igazi mélységeit a Renaissance emberének; mert a Renaissance nem a szellemi ember ébredése volt, aki egyedül képes a természet igazi lényegét megérteni, hanem a nem szellemi emberé, akinek gondolatai az élet külső felületéhez tapadtak. Csak a Renaissance kor néhány nagy misztikusa és teozófusa pillantott mélyebben a természet rejtelmeibe. A Renaissance korban született meg nemcsak a művészi, hanem a tudományos magatartás is a természettel szemben. Ebben van a kornak óriási nagy jelentősége. Mert ebből származik a természettudományok diadala, amely a 19. század nagy technikai felfedezéseinek egyengette útját, s elvezetett a gép uralmához az élet felett. Itt ismét látjuk, hogy a Renaissance vége nem felel meg kezdetének. Primitív örömmelteli magatartása a természettel szemben az élet mechanizálása folytán megváltozik, s elkerülhetetlen, kemény harcba kényszerül a természettel. Korunk nem vágyik többé a természetes formák utánzására, s nem fordul többé a természethez, amikor a tökéletes formát keresi, mint ahogyan a Renaissance tette; harcban áll a természettel; mélységes árkok választják el tőle; halott mechanizmusnak látja; mert a „gép” állott az ember és a természet közé. A mai civilizált embernek a magatartásában a természettel szemben látható a Renaissance vége. A Renaissance természettel szemben elfoglalt magatartásának belső logikája szükségképpen elvezetett éppen e magatartás meghazudtolásához. A Renaissance vége megöli a természetet, mint ahogyan megölte az embert. Ez az Újkor történelmének kikerülhetetlen tragikuma, amelyen át kell mennünk. A Renaissance készítette elő a gépet. A gép öli meg a Renaissance-ot, szétrombolja az élet szépségeit, amelyek az emberi energiák gazdag televényéből születtek.

Kiszámíthatatlanok a következmények, amelyekkel a gépnek az emberi életbe lépése járt. A tudomány épp úgy, mint a művészet mechanizálódtak: mindkettő ugyanazokat a repedéseket mutatja, amelyeket a gép okoz az élet minden terén. Művészetünk végső fejlődési fokán szakít a Renaissance-szal, mint ahogy nyíltan szakít az ókor szellemével. Korunk művészete, amely a jövőt idealizálja, s benne keresi inspirációját, darabokra töri az emberi testet és örök formáit. Az ember ideálja teljesen elvész. A futurizmus, amely komolyabb szimptóma, mint első látásra gondolná az ember, lerombolja éppen úgy az igazi természeti formák, mint az igazi emberi formák koncepcióját. Meghúzza a lélekharangot a Renaissance műve felett, amely azt akarta megformálni, ami örökkévaló az emberben és a természetben. A futurizmus a Renaissance befejezése. A futurizmus, amely szakít a klasszikus Ókorral, az örökkévaló ideális külső forma elvével. Az örökkévaló tökéletes külső formának, amit a Renaissance keresett, két forrása van: a természet és a régi klasszikus kor. A futurizmus megtagadja mind a kettőt. Forma-ideálját nem az emberben és a természetben, hanem a gépben keresi. A mechanizálódási folyamat hatása alatt áll, amely minden természetes és emberi egységet szétbont. A futuristák e folyamat hatása alatt vannak, bár nem fogják fel teljesen e folyamat jelentőségét, mivel ez túl mélyen fekszik számukra. Egy dolog bizonyos: bármiképpen vélekedjünk is a futurizmusról, az emberi hasonlóság, az ember lelke és teste elvész a futurista művészetben; apró darabokra szakadoznak az emberfeletti örvénylésben. Még egy olyan nagy művész kulbizmusa is, mint a Picassoé, feldarabolja az emberi testet, s szétrombolja az ember művészi ideálképét. A futurista művészet pedig még tovább megy az emberi ideál feldarabolásában. A természetes formák állandó elhatárolásait nem tartja tiszteletben, mindent valami másba változtat át; az embert lelketlen tárgyakba; újságpapírkivágásokat, üveg- és bőrszeletkéket tol a legkülönbözőbb formák közé, hogy széttörje őket. Az emberi test ideális típusát a klasszikus ókor dolgozta ki, s ennek szétrombolása végleges szakítást jelent az antik világgal. Ugyanakkor a futurista költészet demoralizálja az emberi lelket. Újságpapírdarabkákat, üveg- és bőr szeletkéket dug az emberi lélekbe is, s elkábítja a motorok és aeroplánok zajával. Ez a demoralizáció megkezdődött az impresszionizmussal. Az ember lelkét különböző részekre osztották, s végül elvesztette teljesen középpontját. Az ember önigenlése az emberi ideál szétrombolásához vezet. Az ember elfordult örökkévaló szellemi forrásától, s alávetette magát bizonytalan, ideig-óráig működő hatalmak uralmának. A futurizmus az ember önigenlésében gyökerezik; de a humanizmus végét jelenti - saját magának tagadása. A futurizmusban az ember elveszti önmagát, elveszti sajátos kvalitásának tudatát, s elvész a nem-ember tömegben. A futurizmusban az embert emberfeletti kollektivizmus nyűgözi le; nem véletlen, hogy rokonszenvezik a társadalmi kollektivizmus szélsőséges formáival. A Renaissance eltűnése, az emberi ideál kettészakadása és lerombolása nyomon követhető Bely-nek, a legtehetségesebb modern orosz művészek egyikének műveiben. Bely közel áll a futuristákhoz, de magasan fölöttük. Alkotásai erőszakot tesznek a természetes határvonalakon, az alkotó formákon, az ember és az egész kozmosz, mintegy forgószélben kavarodva van meg műveiben. Az emberi forma elveszett; az ember csak annyi, mint egy lámpaernyő vagy egy nagyvárosi távlat, eltűnik egy kozmikus végtelenségben. Bely alkotásai, amelyek oly jellemzők korunkra, az antik világ és a Renaissance összes formatörvényeinek szétrombolását jelentik. Elkülönülést jelentenek a természettől, embertől és Istentől. Végét jelentik a Renaissancenak, a humanisztikus korszaknak: korunk művészete széttöri az emberi természetes formákat. Barbár elvek, barbár mozgások dominálnak. E művészet dinamikája elvesztette kozmikus ritmusát.

A 19. század pozitivizmusa kétségtelenül a Renaissance végének kezdete. A pozitivizmus a Renaissance szelleméből táplálkozik ugyan, de ugyanakkor kimeríti ezt a szellemet. A pozitivizmusban nincs meg a tudás alkotó gazdagsága, a természet misztériuma revelálásának öröme: a pozitivizmus az emberi képességek határairól alkot öntudatot, elfáradt a megismerésben; a természet misztériumai zárt könyvek maradnak előtte. A pozitivizmus elvágja az ember szárnyait. A Renaissance tipikus fia Pico della Mirandola, aki minden, csak nem pozitivista. Leonardo de Vinci művészete is ellentétes a pozitivizmussal; de már tartalmaz néhány csírát, amelyekből a pozitivizmus fog kinőni. Mert a Renaissance minden részében benne hordozta saját destrukciójának csíráit, a tudomány területén éppen úgy, mint máshol. Auguste Comte pozitivizmusának két ellentétes forrása van, amelyek mindegyike segített, a maga módján szétrombolni a Renaissance szellemét: ezek a Felvilágosodás korszakának racionalizmusa, s a francia forradalmat követő spiritualista reakció. Comte egy degenerált katolikus, egy visszájára fordított katolikus. Sok középkori elemet találunk benne, visszatérést a középkori hierarchiához, szervezéshez és tekintélyhez. Nem véletlen, hogy Comte oly nagy véleménnyel volt De Maistre-ról, és oly sokat tanult tőle. Comte középkori és degenerált elemei nem érvényesültek a pozitivizmus további fejlődésében; ezek inkább megfélemlítették a pozitivistákat. De éppen a pozitivizmus „legpozitívabb” elemei viszont reakciót képviselnek a Renaissance szellemével szemben.

A pozitivizmus gyorsan meggyengült, s azt mutatta, hogy a tudás alkotó alapelvei ki vannak merülve. Ma már a filozófia nem tulajdonít nagy jelentőséget a pozitivizmusnak. Már régen nem a pozitivizmus, hanem Kant kritikai filozófiája Európa uralkodó bölcselete. A kritikai filozófia pedig a Reformáció végső fázisának tekinthető. A mai német gnoziológia a Reformáció legkésőbbi intellektuálisan iegkifinomultabb terméke. Ha a modern történelem kezdetén a reformáció történészei az ember forradalmát - az önmaga igenlésének jogát proklamáló embert - dicsőítik, a kornak vége felé a forradalom intellektuális eredményei között a magát tudása által saját korlátjainak romja közül magszabadítani, önmagát meghódítani, s antropomorfizmusa felé emelkedni igyekvő embert látjuk. A mai német filozófiai Husserllel és másokkal az élén, mindenekelőtt az antropomorphizmusnak üzen hadat; gyanakvással nézi az embert, úgy tekint rá, mint a tudás relativitásának és változandóságának forrására; mert olyan tudásfokot kívánna elérni, amely az ember felett állna. Van valami a kritikai filozófiában, ami emlékeztet a kubizmusra, épp úgy felparcellázza az emberi megismerés szervezetét kategóriákra, mint Picasso az embertestet kockákra. Az ember-ideál elvész a kritikai filozófiában. Ez is egyik jele a Renaissance végének. Benne is megmutatkozik a Renaissance gazdag alkotó szellemének kimerülése és halódása. Így jut az ember a tudás területén is automatikus önigenlésében önmaga tagadásához és szétrombolásához. Elveszítvén szellemi központját s létének forrását, elveszti önmagát, saját örökkévaló ideálját; feladja magát egy nem emberi hatalom javára.

Könnyebb volna megtalálni az ember-ideált a középkori skolasztikusokban, mint a modern neo-skolasztikusokban. Korunk ismeretkritikája egy degenerációs kor produktuma. Ugyanarra a humanista önigenlésre alapított ugyanazon önromboló folyamat megy végbe minden részében. A teozófiában az emberideál, mint egész, fel van darabolva, szét van vagdalva, tagjaira van bontva; s át van adva asztrális forgószelek hatalmának. Korunk teozófiája ellensége az embernek és alkotó gazdagságának; semmi sincs benne a Renaissance szelleméből. Épp úgy ledönti az egyéniség elvét, mint a pozitivizmus vagy a kritikai filozófia. A teozófia épp oly kevéssé hisz az emberi személyiség realitásában, mint a legközönségesebb materialista naturalizmus. Tulajdonképpen ugyanaz a destruktív materialista naturalizmus, áttéve spiritualista létsíkra. A Renaissance teozófusai, mint egy Paracelsus, az embert magasra emelték és alkotó célokat tűztek elé. Korunk teozófusai, mint például Steiner, bár antropozófusoknak nevezik magukat, mégis egy jelentésében homályos kozmikus fejlődési folyamatnak vetik alá az embert; az öntökéletesedés módja, amelyet neki kínálnak, nem alkotó: a teozófia tagadja Istent, az antropozófia tagadja az embert. Az ember csak a kozmikus fejlődés múló eleme. Korunk teozofikus tendenciái az ember alkotó erejének kimerülését jelzik. Itt elfakul az emberi egyéniség s az emberi erők szabad teremtő játékának vége. Az ember elvesztette belső szellemi központját, s a kozmikus energiában próbálja azt megtalálni, állandóan építve és lerombolva önmagát. Korunk mindegyik uralkodó szellemi áramlata a Renaissance végét jelzi. Napjaink naturalista-tudományos nevelése minden köteléket elold a Renaissance-szal. Newton fizikai-matematikai világszemléletét megrázkódtatja a modern fizika; az entrópia elve, a radioaktivitás és az atomok szétbontása, a relativitás elve valósággal a fizika apokalipszisét jelentik.

Korunkat legjobban szocialisztikus tendenciái jellemzik. Nemcsak a gazdasági és politikai életet, egész kulturánkat és egész etikánkat átitatják. A szocializmus azonban csak az individualizmus másik oldala, az egyén szétbomlásának és degenerációjának eredménye. Abban a folyamatban, amelyben a társadalom atomizálódik, a szocializmus elkerülhetetlen és logikus fázis; bizonyos alapelvek szükségképpen odavezetnek. Szocializmus és individualizmus egyformán tagadása a világnak, mint organikus egésznek. A szocializmus csak egy élesebben kihangsúlyozott szimptómája a Renaissance végének. Itt vége az ember szabad, teremtő gazdagságának. Minden emberi energiát szorosan egymáshoz fűz, s kényszerrel egymáshoz rendel egy nem vallási, hanem egy társadalmi központi hatalom. Az alkotó egyéniség lelkesültségét a kényszerrel szervezett kollektív munka lelkesedése helyettesíti. Az ember-egyedek alávetik magukat a kollektivizmusnak, a tömegnek. Az ember-ideált beárnyékolja a személytelen kollektív szervezet ideálja. Az élet központja a gazdasági életbe tolódik át. Ezzel szemben a tudomány, a művészet, minden magasabb kultúra, minden szellemi érték felépítmény. Az ember besorozódik egy gazdasági kategóriába. A szocializmus forrása kétségtelenül a humanizmus; nem lett volna lehetséges az ember önigenlése nélkül, nem lett volna lehetséges, hogy ha az élet minden érdeklődése nem központosult volna az emberi jólétre. De a szocializmusban a humanizmus eléri önnön tagadását. Az ember egyéni lelkével, egyéni sorsával megszűnik, s aláveti magát egy nem emberi kollektivizmusnak. A proletariátus osztályöntudata nem humanizmus többé, hanem anti-humanizmus. Az embert az osztály helyettesíti. Az ember értéke, lelke, egyéni sorsa semmivé lesz. Átalakul a társas kollektív szervezet egy eszközévé. A humanizmus a humanitárius elvekhez vezetett, egy bizonyos etikai magatartáshoz; ez a humanitárius etika megfelelt az ember létsíkján maradó, középlétformának; de degenerálódnia kellett az osztályszocializmusba. A szocializmus a humanitarizmus vége, illúzióinak felismerése. Meztelenre vetkőzteti a humanizmus alapjait: a humanista tudományt, művészetet, etikát, kultúrát. Az egész humanista „felépítmény” összeomlik, s alapjai csupaszon feküsznek előttünk. Ezek az alapok a termelés és az osztályérdek. Mily igaz, hogy ha az ember elszakad szellemi forrásától, életének alapjai materiálisakká lesznek, és céljai tévútra visznek. Az ember, mint egész, megszűnik, különböző érdekekre szakad széjjel: az emberi egység, az emberiség eltűnik, s különböző osztály-rétegekbe hull szét. Marxnak igaza van a 19. század polgári társadalmát illetőleg. Ebben az „emberiség”, amelyet Herder a történelem tárgyának látott, degenerálódott; a gazdasági alap túl nagy szerepet játszik, s a magasabb kultúra alig több, mint felépítmény. A történelmi materializmus híven visszatükrözi e társadalom állapotát, lelki szegénységét, s anyagiakhoz való nagy lekötöttségét. A humanizmus szétbomlása ez, a Renaissance vége, az illuziók összeomlása, bizonyítéka annak, hogy az ember nem tud pozitívat alkotni, ha elszakad Istentől. Ami a kulturát illeti, a szocializmus eredménye kétségtelenül a Renaissance halála. Mert a szocializmusban az emberi élet többé nem a teremtő emberi energia aktusa, nem az emberi energia gazdagságának játéka. A Renaissance arisztokratikus; olyanok teremtették meg, akik nem voltak a szükség és nélkülözés nyomása alatt. A szocializmus számára ellenben, amely kizárja az arisztokrácia minden formáját, az emberi élet a szükség és a kollektív munka. Egy szocialisztikus társadalomban nem marad hely a szabad alkotó tevékenység számára, hanem minden szabályozást nyer, s alá van vetve a materiális központnak. A Renaissance az emberi egyén jogait proklamálta, előbb a tudományban és a művészetben, a szellemi életben; később a politikai életben is. A szocializmus az egyén jogait a kollektivitás jogainak fényében itéli meg, amely kollektivitásnak semmi köze sincs a humanizmushoz, amely egész más irányvonalban fejlődik. A kollektivizmus, amelyhez a történelem logikája vezetett, eltörli az emberi jogokat, eltörli a gondolatszabadságot, amelyet a Renaissance proklamált. A gondolatot is kényszerrel kell irányítani, egy központi tekintélynek alávetni. Ez visszatérést jelent a Középkorhoz; csakhogy nem vallási, hanem egy vallástalan, gazdasági, anyagi alapon. A Renaissance vége az egyéni elem kimerülését és kivonását jelenti az európai társadalomból, az egyéni felelősség, az egyéni alkotó kezdeményezés elvének összeomlását, s jelenti a kollektivizmus elvének diadalát.

A Renaissance vége megmutatkozik egy másik alakban is, az anarchizmus alakjában, amely szintén jellemző korunkra. Az újkori történelmet, amely a Renaissance-szal kezdődik, erősen jellemzi az államiság elvének gazdag kifejlődése: ebben különbözik a Középkortól, amely alatt a nemzeti öntudat alig volt meg. A Középkor nemzetközi, univerzális volt. Az újkori történelem az egyéni nemzeti államok kora. A modern állam alapját az ember humanisztikus önigenlése képezi, amely előbb a monarchiákban, majd a demokráciákban nyilvánul meg. Azonban a humanista nemzeti állam magában hordja bomlásának csíráit. A humanista kormányzás aláássa az állam vallási alapját, s előkészíti a talajt az anarchista szétbomlásra. Az anarchizmus nem egyéb, mint a Renaissance állam vége. Az anarchizmus azonban nem csak a humanista állam vége, hanem az egyéniség elvének legmagasabb fokú tagadása, az individualizmus végső összeomlása éppen akkor, amikor végső diadalát látszik ülni. Az egyéniség elve szoros összefüggésben van az államiság elvével. Az anarchizmusban pedig egy kollektív erő győzedelmeskedik, amely ellentétes úgy az egyénnel, mint az állammal. Az anarchizmus szelleme nem alkotó; ellenséges érzéssel viseltetik minden alkotó energia bőséggel szemben. Az anarchizmus szét akar törni mindent, amit a Renaissance alkotott. Egy meghamisított humanizmus eredménye. Ha egy emberi társadalmat elfog az egyenlőség szomjúsága, a Renaissance minden nyomának vége. Az egyenlőség kívánsága az irigységből születik: a mások létének, a miénktől különböző létezésmódoknak irigységéből; nem egyéb, mint gyengeség saját létünk igenlésére. Az egyenlőség szenvedélye a nem-lét szenvedélye. A mai társadalmat olyan vágyakozás uralja, amely áttolja az élet súlypontját: saját létünk alkotó öntudata helyett mások irigy lét-tagadása tölt el bennünket. Csak egy halódó társadalom lehet ilyen.

A Renaissance az emberi egyéniség alkotó igenlésével kezdődött. S az alkotó emberi egyéniség tagadásában végződik. Az ember Isten nélkül megszűnik ember lenni - itt van a modern történelem mindig visszatérő belső logikája, a humanista illúzió termékeny nyílásának és összeomlásának tanulsága. Magára hagyatva, belsőleg elszegényítve, az ember nem emberfeletti, hanem alacsony emberi elemek zsákmánya lesz. Az ember szelleme kimerül, s az állat nyer uralmat felette. A vallásos humanizmus megalapítása, az ember és az emberiség istenitése összeesik a humanizmus bukásának kezdetével, önmaga tagadásával, alkotó nedvének kiszárításával. A humanisztikus kor gyümölcsözése csak addig tarthatott, amíg az ember öntudata mélyén nálánál magasabb elvek mélységeit érezte megnyílni, amíg nem szakadt el teljesen spirituális alapjától. A Renaissance korban ez az érzés, ez a tudat még sokakban megvolt; a szakadás még nem volt teljes. Az újkori történelem folyamán az európai ember még nem szakította el magát teljesen létének vallási alapjaitól. Ezért volt maga a humanizmus is lehetséges, ezért volt lehetséges az emberi egyéniség és emberi alkotó erő ily nagyszabású kivirágzása. Goethe humanizmusa vallásos alapokon nyugszik: vallásos hittel kapcsolódik egybe. Az ember, aki elveszti istenét, személytelen emberi erők közé sülyed: egy nem-emberi szükségszerűség rabszolgája lesz. Korunkban már nem lehet látni az emberi alkotó erő szabad Renaissancei játékát, amely megteremtette az olasz művészetet, Shakespeare-t és Goethét. Korunkban hatalmak, amelyek nem emberiek, erők, amelyek a természet elemi erőihez tartoznak, lenyomják az ember-ideált. Nem az ember szabadult fel, hanem a nem-emberi elemi erők, amelyek kitörve börtönükből, megsemmisülésére törnek. Az ember a vallás útján szerezte meg egyéniségét, igazi ideál-képét. A káoszt, amely között az ember-ideál elveszett, az ember saját erejéből nem volt képes lebírni. Az ember kozmoszának megteremtése Istennek is munkája. Az ember elszakadt Istentől, s megtagadta segítségét; s visszatért a káoszba, aláásta ideálképét. Energiája, koncentrálás helyett, széthullott. Hogy egy alkotó energiakészlet képződhessen, annak előfeltétele olyan kötelékek létezése, amelyek az embert alacsonyabb lételemei fölé emelik. Ha ezek a kötelékek elszakadnak, az ember elveszti tartását, semmi sem óvja többé a káosz hatalmától.

De nemcsak a művészet új irányaiban - a futurizmusban, nemcsak a filozófia új irányaiban - a kritikai filozófiában, a teozófiában és okkult kutatásokban és végül nemcsak a korunkban oly nagy szerepet játszó szocializmusban és anarchizmusban éljük át a Renaissance végét, hanem átéljük korunk vallási és misztikus áramlataiban is. Ezen áramlatok némelyikében a humanizmus bensőleg degenerálódott, s magával rántotta a degenerálódás folyamatába az ember igazi koncepcióját is. Másokban a humanizmust magasabb ideálok pótolják, s az ember üdvét az élet spirituális elvében keresi. De mindkét esetben a Renaissance történelmi szerepe véget ér, s visszatérés történik a középkorhoz, a sötéthez vagy a világoshoz. A humanizmus hűtlen volt ahhoz, ami a legszentebb, s ezért az önzésért fizet az ember az egész Újkorban, s egyik bukás a másikat éri. S most éljük át annak a folyamatnak kezdetét, amely barbárságba süllyeszti az európai kultúrát. Az elpuhult dekadencia után, az európai kultúra tetőfokán elkerülhetetlenné vált a barbár erők inváziója. Ebből a szempontból a világháború végzetes jelentőséggel bír Európa sorsára. A háború a kulturált humanitárius Európát meztelenre vetkőztette, s ott fekszik minden segítség nélkül kiszolgáltatva a kívülről és belülről feltámadó barbár erőszaknak. Már régen lehetett hallani a feltámadó barbarizmus földalatti morajlását. De Európa degenerált polgári társadalma nem tett meg semmit, hogy megmentse Európa régi megszentelt ereklyéit: folytatta tovább gondolatnélküli életét, vakon bizakodva prosperitása vég nélküli folytatásában. A köd pedig ezalatt sűrűsödik Európa felett. Államai aggkori gyöngeségbe estek. A népek új káosza közeledik. Nem lehet, hogy Európa visszatérjen a feudalizmus korának végéhez. Az emberiség történelmében a haladás soha sem mutatott egy egyenes emelkedő vonalat, mint azt a 19. század emberei, hitükből vallást csinálva, képzelték. A társadalmak és kultúrák történelme organikus folyamat, amely átmegy a fiatalság, az érett kor és az öreg kor szakaszain. Virágzást és hervadást mulat. S ma nem annyira egy új kor kezdetén, mint inkább egy régi kor végén élünk. Korunk az ókor végéhez hasonlít, a Római Birodalom bukásának korához, a görög-római kultura kimerülésének és kiszáradásának korához. A művészet mai irányai a tökéletes klasszikus formák elvesztését és a barbarizmus letörését mutatják. Korunk társadalmi és politikai áramlatai Diocletianus császár korában lejátszódó eseményekre, napjaink vallási, filozófiai és misztikus keresése pedig a görög filozófia hanyatlására, s az akkor divatozó misztériumokra: az istennek látható alakban való megkeresésének, az istenember megjelenésének vágyára emlékeztetnek. Szellemileg korunk a hellenisztikus kor univerzalizmusának és szinkretizmusának mása. Egy nagy agonizáló vágyakozás vett erőt az európai emberiség legnagyobb részén. Ez egy új vallásos korszak közeledésének biztos jele.

A humanizmus kifutotta minden erejét: útja végére érkezett, és most meg kell buknia. Logikájának belső önromboló ereje rettenetes tapasztalattal gazdagította az emberiséget. Visszatérés előbbi, egyszerűbb korszakhoz nem lehetséges. A modern történelem mindent kettérepesztett, feje tetejére állított mindent, és meggyőzte az embert tévedéseiről. Ebben van fő jelentősége, nem pedig pozitív eredményeiben és vívmányaiban. A modern történelem tapasztalatai sok mindenre megtanítottak bennünket. A humanizmus egy nagy kérdés elé állított. Az ember élete, elválasztva vallásos centrumától, most befejezése felé tart: feltétlenül szükséges, hogy új vallásos koncentráció és új spirituális elmélyedés következzék. Nem maradhat az ember minden tevékenységében a lét felszínén. Vagy keresi az elmélyedést, vagy lassanként kiüresedik, s minden érték kivész belőle. Korunk nagy megpróbáltatásai és felfordulásai arra jók, hogy nagyobb mélységhez vezessenek. Fel kell, hogy szabadítsa végre az ember magát a humanizmus illúziói alól. Nem maradhat meg tovább a középsorban. Csak két irányban mehet tovább: vagy emelkedik, vagy bukik.

Sok jel arra mutat, hogy egy új történelmi korszak felé közeledünk, egy korszakhoz, amely hasonlítani fog a korai középkor sötét napjaihoz, a 7., 8. és 9. századokhoz, a középkori Renaissance koráig. Sokan közülünk úgy kell, hogy érezzék magukat, mint az utolsó rómaiak. Bizonyos tekintetben ez nemes érzés. Ilyesfajta érzés vett erőt Szent Ágoston új keresztény lelkében is, amikor a barbár hordák kezdték elárasztani a birodalmat, s Rómát fenyegették. Sokban hasonló a mai helyzet; tényleg sokan közülünk a régi keresztény európai kultúra utolsó igaz képviselőinek érezhetik magukat, annak az európai kultúrának, amelyet nagy veszélyek fenyegetnek kívülről és belülről. Valószínűleg egy új, talán civilizáltabb barbarizmus korszakán keresztül kell vinnünk a kultura fáklyáját, mint ahogyan a keresztény egyház vitte a Középkoron át. Az ember igazi ideálja csak a kereszténységben valósul meg, csak a kereszténységben őrizhető meg. A kereszténység szabadította meg az embert a természet gonosz démonjaitól, amelyek a pogány világban kínozzák; ő szabadította meg a démonimádástól. A keresztény megváltás volt az, amely képessé tette arra, hogy szilárd szellemi bázist találjon, az vezette ki a természet csapdájából, amelybe belesüllyedt, s mely fogva tartotta. Az antik világ formálta, ebben ébredtek fel alkotó energiái; de ez a kor még nem szabadította ki az emberi személyiséget a természeti elemek hatalmából; a szellemi ember még nem született meg. A második születés, nem természeti, hanem szellemi születés, a kereszténységben történt meg. S a humanizmus egyedül a kereszténységből származtatta igazi emberi szellemét. De amint tovább fejlődött, elszakította az embert isteni eredetétől. S amikor már elválasztotta az embert Istentől, ellene fordult, s elkezdette lerombolni az embert, mert az ember Isten képére és hasonlóságára van teremtve. Amikor az ember a természetben keresi képét és hasonlóságát, alárendeli magát az alsóbbrendű elemi erőknek: elveszíti saját képét. Zsákmányul esik a rossz szellemeinek, erőtlenné lesz arra, hogy ellenálljon nekik vagy visszaverje őket.

Az emberi személyiség spirituális centruma veszett el. A humanizmus e lázadásában az ember ellen rejlik a modern történelem tragikuma. Ebben van a Renaissance végzetes tévedése, amely pusztulását elkerülhetetlenné teszi. Sokan mondják napjainkban, hogy a kereszténység is megbukott, ő sem váltotta be ígéreteit. Erre az állításra alapítják sokan pesszimizmusukat, amikor azt mondják, hogy céltalan volna hozzá a visszatérés. De az a tény, hogy az európai emberiség nem tett eleget a kereszténység követelményeinek, hanem megcsonkította és megrontotta, nem használható fel érvül magának a kereszténységnek igazsága ellen. Krisztus sohasem ígérte az ő országát e földön. Azt mondotta, hogy az ő országa nem e világból való; arra az időre jósolta azt, amikor a hit és a szeretet lesz az emberek parancsolója. A keresztények bukása az emberek bukása, de nem a kereszténységé, sem nem az Istené! Ahol panasz jogosult a katolicizmus ellen, az a katolikusok ellen kell, hogy irányuljon, s nem az ellen, ami igazán szent a katolicizmusban. Nem. Az emberek voltak azok, akik előbb megcsonkították a kereszténységet, lealacsonyították tökéletlenségük által, s végül ellene támadtak s elárulták, a keresztény igazságot téve felelőssé saját bűneikért. A teremtő szellemi élet nem egyedül Isten munkája, hanem egyúttal az ember munkája is. Az ember szabadságot nyert, s ez a szabadság lelke erősségének tanúbizonysága. Mintha az Isten az ember munkájára várakozna, aktív kínálkozására. De ahelyett, hogy munkásságát Isten felé irányította volna, ahelyett, hogy erejének bőségét istenének ajánlotta volna, az ember önigenlésében pazarolta szét és rontotta meg saját erőit, szétszórva egy végetlen forgószélben, amely a dolgok felületéhez tapadva tartotta. Úgy látszik, mintha a szépség haldokolna: mintha az emberi energia szabad játéka nem volna többé lehetséges; mintha a vége eljött volna minden szabad emberi egyéni megnyilvánulásnak, De kishitűség és gyávaság volna kétségbeesni. Az emberi természet regenerációjának lehetőségei végetlenek. Mégis, ma az ember és az emberi alkotó erő szellemi regenerálódását csak a keresztény szellem elmélyítéséből, Krisztus képének újbóli revelálódásából az emberben, az emberi egyéniség krisztusi újraébredésétől remélhetjük. A kereszténység még nem revelálta teljes antropológiáját; az ember felfedezése még nincs befejezve. Ebben rejlik az „ember” témájának, ahogyan azt a humanizmus története előttünk felgördíti, nagy jelentősége. De korunk Európája igen messze ment árulásában az emberi személyiség keresztény revelációja ellen; engedte, hogy feltámadó viharok darabokra törjék, s beengedte kultúrája szívébe a káosz elveit, amelyek most a barbarizmusba süllyesztik vissza. De az elemi erők kaotikus erőinek nincs elég hatalma arra, hogy kioltsa fényét az Isten, az ember és az isten-ember keresztény revelációjának. A fény forrása tehát megmarad, bármily sötétség vegye is körül. S ezért nem elég a régi igazsághoz és szépséghez hű utolsó rómaiaknak éreznünk magunkat, hanem az a kötelességünk, hogy a láthatatlanul közeledő nappal felé forduljunk, amelynek hajnalán felkél majd az új keresztény Renaissance napja. Lehet, hogy az katakombákban fog megtörténni újra, s csak kevesen fogják megérezni: talán az idők végével fog csak bekövetkezni. Nem adatott meg nekünk, hogy tudjuk. De meg vagyunk győződve arról, hogy az örök fény és az örök igazság elpusztíthatatlan; sem a sötétség, sem a káosz nem vehet erőt rajta. A mennyiség diadala a minőségen, a határolt világ diadala a másik végtelen világ felett csak átmeneti lehet. Ezért félelem és kétségbeesés nélkül léphetünk át az Újkorból a Középkor éjjelébe. Csak hagyjuk a lidércfényeket elhomályosodni.

A téma, amelyet tárgyaltam, európai, s nem orosz jelentőségü. Oroszország kivül esett az újkori történelem nagy humanisztikus áramlatán. Neki nem volt Renaissance-sza; a Renaissance szelleme idegen maradt az orosz népnek. Oroszország legnagyobbrészt Kelet maradt, s Kelet a mai napig is. Az egyéniség értéke soha sem revelálódott benne elégségesen. Soha sem hozott az alkotó emberi egyéniség gazdag termést benne. Az orosz nép az európai humanizmus gyümölcseit akkor ismerte meg s vette át, amikor ez a szétbomlás és degeneráció stádiumába jutott, amikor végérvényesen fellázadt az emberi egyéniség ellen. S egy másik nép sem alkalmazott oly szélsőséges eszközöket az egyéniség, az emberi egyéni jogok és egyéni szabadság ellen. Egy másik nép sem mutatott oly nagy gyülöletet az emberi egyéniség szabad kifejtése iránt. Van valami rettenetes ebben ránk, oroszokra nézve. A legélesebben éljük át magát a Renaissance végét, anélkül, hogy átéltük volna magát a Renaissance-t, anélkül, hogy meg volna emlékünk nagy alkotó korszakáról. A nagy orosz irodalom szelleme nem Renaissance szellem: benne nem az erő bőségét, hanem aggodalmas feszültséget, a lélek fájását, a megváltás utáni agonizáló vágyakozást érezzük. Egyedül Puskinban van valami Renaissance: de az ő befolyása csekély az orosz irodalomra. Ma, anélkül, hogy átéltük volna a Renaissance alkotó korát, átéljük a futurizmus korát, amely ellensége a Renaissancenak; anélkül, hogy átéltük volna a nemzeti állam szabad kifejtését, általmegyünk a szocializmusba és anarchizmusba, amelyek szintén ellenségei a Renaissancenak; anélkül, hogy átéltük volna a tudás imádatát és szerelmét, megint olyan filozofikus és teozofikus áramlatokon megyünk keresztül, amelyek ellenségei a Renaissancenak. Nem adatott meg nekünk az öröm, hogy a szabad emberséget élvezzük. Ez sajátosan az orosz sors keserűsége. De a vágyakozás lelki mélységek után, az ember és az ember alkotó génusza isteni forrásának keresése magasra kellett növekedjék bennünk. Alkotó energiánk vallásos szankciója, olyan, amelyet az orosz vallásos érzés még sohasem produkált, lehetséges számunkra. Ettől függ Oroszország szellemi regenerációjának lehetősége. Talán egyedül mi oroszok vagyunk képesek egy keresztény Renaissancera. Hogy így lehessen, ehhez nagy bűnbánaton és megtisztuláson kell keresztül mennünk. Kell, hogy a keresztény gondolat tüze előbb kiégesse az emberből a téves és degenerált humanizmus minden babonáját.

*

In Korunk, 1. évf., 6. szám (1926),  252-263.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.