| Update : David Herbert Lawrence: Apokalipszis (1931) - Részlet |
David Herbert Lawrence: Apokalipszis (1931) - Részlet
2023.03.03. 19:55
Amikor egyéni önmegvalósítást hirdetsz, azt az embert, aki végül is csak fragmentum és a valódi individualitásra képtelen, irigy, rosszindulatú, gyűlölködő teremtéssé teszed. Ha valaki segítő szándékkal fordul az emberek felé, felismerve, hogy legtöbbjük fragmentum, egy hatalomelvű társadalomért kell küzdenie, melyben természetes módon hullhat a kollektív teljességbe mindegyikük, mivel az individuális teljességre nem képesek. A kollektív teljességgel elégedettek lesznek. De egyéni megvalósulással próbálkozva fragmentumszerű természetük miatt kudarcot kell vallaniuk. Ezek a lehetetlenek ekkor, teljességükre nem találva sehol, irigységbe és gyűlölködésbe menekülnek. Jézus mindent tudott erről, mondván: akinek van, annak adatik, stb. De elfelejtette számításba venni a hitványak tömegét, akiknek ez a jelmondatuk: Semmink sincs, és ezért senkinek nem lesz semmije.
Jézus, bár a keresztény individualitásra eszményt nyújtott, szándékosan elkerülte ugyanezt az állam vagy a nemzet esetében. Amikor azt mondta, hogy “Adjátok meg a császárnak, ami a császáré”, az emberek teste feletti uralmat, akarva, nem akarva, a császárra hagyta: és ez szörnyű veszéllyel fenyegette az emberi értelmet és lelket. A keresztények már Kr. u. 60-ban balvégzetű szekta voltak; őket is, mint mindenkit áldozat bemutatására kényszerítették, vagyis imádniuk kellett az élő császárt. Az emberek teste feletti hatalmat a császárnak adva Jézus arra adott hatalmat, hogy kényszeríthesse őket az áldozat bemutatására. Márpedig kétlem, hogy Jézus maga megtette volna az áldozat bemutatásának aktusát Néró vagy Domitianus előtt. Semmi kétség, hogy a halált választotta volna, ahogy oly sok keresztény vértanú tett. Bárhogy legyen is, gyalázatos kényszerhelyzet volt ez, már a kezdet kezdetén. Kereszténynek lenni, ez a halált jelentette a Római Birodalomban; megtagadni az engedelmeskedést a császár kultuszának és visszautasítani az isteni ember, a császár imádását, ez egy keresztény számára lehetetlen volt. Nem csoda hát, hogy a patmoszi János nem látta távolinak a napot, amikor vértanúhalállal megölnek minden keresztényt. Eljöhet még az a nap, amikor a császár kultusza a népre teljesen rákényszeríttetett. És akkor, amikor minden keresztényt megölnek vértanúhalállal, mi mást várhat egy keresztény, mint a második eljövetelt, a feltámadást és a tökéletes bosszút. A Megváltó halála után hatvan évvel ez volt a keresztény közösség helyzete.
Jézus végzeteset tett azzal, hogy azt mondta, a pénz a császáré. Hiba volt. A pénz kenyeret jelent, és az emberek kenyere nem lehet senki tulajdona. A pénz hatalmat is jelent, és gyalázatos dolog hatalmat adni az igazi ellenségnek. A császár előbb vagy utóbb meg kellett becstelenítse a keresztények lelkét. De Jézus csak az egyént látta, és kizárólag az egyénre volt tekintettel. A keresztény állam keresztény látomásának szavakba öntése a Római Állammal szemben álló patmoszi Jánosra maradt. Ezt tette János az “Apokalipszisben”. A keresztény állam az egész világ elpusztításával jár és a szentek uralmával, végleges, testetlen dicsőségben. Vagy minden földi hatalom elpusztításával és a vértanúk oligarchiájának (Millennium) uralkodásával.
Már haladunk minden földi hatalom eme elpusztítása felé. A vértanúk oligarchiája Leninnel kezdődött, és másokkal, akik nyilvánvalóan szintén vértanúk. A vértanúk, hátborzongató, hideg erényükkel: különös, különös népség. Milyen világ lesz az, ahol minden országnak vértanú-uralkodója lesz – akár mint Lenin, akár mint a többi –, még rágondolni is rossz! De már közelít: az „Apokalipszis” még mindig varázserejű könyv.
Azt a néhány mérhetetlenül fontos pontot, amit a keresztény elmélet és gondolkodás kihagyott, egyedül a keresztény fantázia ragadhatja meg.
(1) Nem lehet az ember pusztán egyén. Az emberek tömege csak az egyéniség legparányibb szikrájával rendelkezik, ha azzal is egyáltalán. Kollektíven él és mozog, gondolkozik és érez, és gyakorlatilag egyáltalán nincsenek egyéni érzelmei, érzései vagy gondolatai. Az emberek tömege a kollektív vagy szociális tudat fragmentuma. Mindig így volt ez. És így lesz mindig.
(2) Az államnak, vagy annak, amit társadalomnak nevezünk, nem lehet egyéni lélektana. Azt se lehet mondani, hogy az állam egyénekből épülne fel. Nem így van: fragmentumok gyűjteményéből áll. És nincs kollektív cselekedet – legyen bár annyira privát, mint a szavazás –, amit az individuális én tenne. A kollektív én teszi, és a lélektani háttere más: nem-egyéni.
(3) Az állam nem lehet keresztény. Hatalom minden állam. Ez nem lehet másként. Minden államnak őriznie kell saját határait és őriznie kell saját jólétét. Ha ezt elmulasztja, elárulja minden egyéni polgárát.
(4) Minden polgár a világi hatalom eleme. Az ember kívánhatja azt, hogy pusztán keresztény és pusztán egyén legyen. De amióta kénytelen valamely politikai állam vagy nemzet tagja lenni, kényszerűen a világi hatalom eleme.
(5) Az ember polgárként, kollektív lényként akkor teljesedik be, amikor hatalmi érzéke kielégül. Ha az úgynevezett „uralkodó nemzetek” egyikéhez tartozik, hazája hatalmát vagy erejét érezve lelke beteljesült. Ha hazája arisztokratikusan felemelkedik a hierarchiában a ragyogás és hatalom csúcspontjáig, annál inkább beteljesült lesz, meglévén saját helye a hierarchiában. De ha hazája hatalmas és demokratikus, akkor hatalmát hangsúlyozva egész életében megszállottja lesz a szándéknak, hogy beavatkozzon és megakadályozzon másokat abban, hogy azt tegyék, amit szeretnének; senki se tegyen többet, mint más. Ez a modern demokráciák helyzete, a folytonos erőszakoskodás.
A demokráciában az erőszakoskodás elkerülhetetlenül elfoglalja a hatalom helyét. Az erőszakoskodás a hatalom negatív formája. A modern keresztény állam lélekpusztító tekintély, mivel fragmentumokból áll, amiknek nincs organikus teljességük, csakis kollektív. Egy hierarchiában minden rész organikus és létfontosságú, ahogy az ujjam az én organikus és létfontosságú részem. De a demokrácia végül feltétlenül eltorzul, mivel számtalan különválasztott fragmentumból áll, melyek mindegyike hamis teljességet, hamis individualitást tulajdonít önmagának. A modern demokrácia súrlódó részek millióiból épül fel, melyek mindegyike saját teljességét hangsúlyozza.
(6) Az egyén olyan eszménye, amely annak csakis individuális énjét veszi figyelembe és nem vesz tudomást kollektív énjéről, hosszú távon végzetes. A meggyőződés az egyéniségben, ami tagadja a hierarchia valóságát, végül még nagyobb anarchiához vezet. A demokratikus ember kohézióból és ellenállásból él, a „szeretet” kohéziós erejéből és az egyéni „szabadság” ellenálló erejéből. Ha teljesen megadná magát a szeretetnek, ez elnyeléssel fenyegetné, ami az egyén halála: az egyénnek magához kell térnie, vagy többé már nem ‘szabad’ és egyén. Íme, ami miatt korunk elképesztőnek és kétségbeejtőnek bizonyul: az egyén nem tud szeretni. Az egyén nem tud szeretni: legyen ez axióma. És a modern férfi vagy nő nem tudja önmagát másképp felfogni, csak mint egyénit. És az egyéni a férfiban vagy nőben végül feltétlenül megölni önmagában a szeretőt. Nem igaz, hogy minden férfi megöli azt, amit szeret, de minden férfi megöli a szeretőt önmagában saját egyéniségéhez való ragaszkodása miatt, ahogy minden nő is megöli önmagában a szeretőt. A keresztény nem mer szeretni: mivel a szeretet megöli azt, ami keresztény, demokratikus és modern, megöli az egyént. Az egyén nem tud szeretni. Amikor az egyén szeret, megszűnik tisztán egyéni lenni. Magához kell térnie, és szeretnie nem szabad. Napjaink egyik legmegdöbbentőbb tanulsága ez: az egyén, a keresztény, a demokrata nem képes szeretni. Vagy ha szeret, vissza kell vennie.
Ennyit a privát vagy személyes szeretetről. És a másik szeretet, a „caritas”?
Ha szereted felebarátodat, mint önmagadat, az is ugyanúgy végződik. Szereted felebarátodat; azt kockáztatod, hogy teljesen elmerülj benne: vissza kell húzódnod, magadhoz kell térned. A szeretet ellenállássá válik. A végén már csak ellenállás van, és nincs szeretet – ami a demokrácia története.
Ha az egyéni önmegvalósítás ösvényét választod, jobban teszed, ha Buddha módjára eltávozol, és senkire se gondolva, egyedül élsz. Akkor elérheted Nirvánádat. A felebarát szeretetének keresztény útja szörnyű abnormitáshoz vezet, a végén már csakis a felebarátoddal szembeni merő ellenállásból élsz.
Az „Apokalipszis”, ez a különös könyv, mindezt nyilvánvalóvá teszi. A keresztényt az állammal való kapcsolatában mutatja meg, amit az evangéliumok és a levelek megkerülnek. Elénk tárja a keresztényt az állammal, a világgal és a kozmosszal való kapcsolatában. Őrjöngő gyűlöletét mutatja meg mindannyival szemben, megparancsolva valamennyi elpusztítását a végén.
Ez a kereszténység, az individualizmus és a demokrácia sötét oldala, az, amit a világ most egészében mutat. És ez egyszerűen öngyilkosság. Öngyilkosság egyénileg és „en masse”. Ha az ember úgy óhajtja, kozmikus öngyilkosság. De a kozmosz nincs az ember kényére-kedvére kiszolgáltatva, és a nap nem pusztul el azért, hogy a kedvünkben járjon.
Elpusztulni egyébként sem akarunk. Fel kell adnunk fonák helyzetünket. Adjuk fel fonák helyzetünket mint keresztények, mint individualisták, mint demokraták. Találjuk meg önmagunk olyan felfogását, amely megengedi, hogy békések és boldogok legyünk, ahelyett, hogy zaklatottak és boldogtalanok lennénk.
Az „Apokalipszisben” lelepleződik, mi az, amit természetellenes módon elutasítunk. Elutasítjuk természetellenes módon kapcsolatunkat a kozmosszal, a világgal, az emberiséggel, a nemzettel, a családdal. Mindezek a kapcsolatok irtózat tárgyai az „Apokalipszisben”, és kárhozatosak számunkra is. Nem tudunk kapcsolatot elviselni. Ez a bajunk. El kell szakadnunk és különülnünk. Ezt nevezzük így: szabad és egyéni lenni. Bizonyos ponton túl, amit elértünk, ez öngyilkosság. Talán az öngyilkosságot választottuk. Rendben van. Az „Apokalipszis” is az öngyilkosságot választja, a rákövetkező ön-megdicsőüléssel.
De az „Apokalipszis” tökéletes ellenállása által lelepleződnek a dolgok, amik után titokban vágyódik az emberi szív. A valóságos őrjöngés, amivel az ‘Apokalipszis’ elpusztítja a napot és a csillagokat, a világot, minden királyt és uralkodót, minden skarlátot és bíbort és fahéjt, minden szajhát, végül minden embert együttvéve, akik nem „megpecsételtek”, megmutatja, milyen mélyen vágyódnak az apokaliptikusok a nap és a csillagok és a föld és a föld vizei után, a nemesség és az uralom és az erő, a skarlát és a bíbor ragyogás után, milyen mélyen vágyódnak a szenvedélyes szerelemre és a helyes összhangra az emberekkel, eltekintve ettől a pecsételés ügytől. Az ember eleven teljességét és eleven összhangját akarja legszenvedélyesebben, nem „lelke” elszigetelt üdvözülését. Az ember mindenekelőtt fizikai beteljesedését akarja, most, amikor egyszer és egyetlen egyszer testben él és potens. Az ember számára határtalan csoda élni. Az ember, mint a virág és állat és madár számára páratlan örömmámor a legélénkebben, legtökéletesebben élni. Bármit is ismerjenek a meg nem születettek és a halottak, nem ismerik a szépséget, a csodát: testben élni. Törődjenek a holtak az azutánnal! Miénk a testben élni nagyszerű itt és mostja, egyedül a miénk és csak egyszer a miénk. Táncolnunk kellene az elragadtatottságtól, hogy testben és az eleven, megtestesült kozmosz részeként élhetünk. A nap része vagyok, ahogy részem a szemem. Lábam tökéletesen tudja, hogy a föld része vagyok és vérem a tengeré. Lelkem tudja, hogy az emberi faj része vagyok, lelkem a nagy ember lélek organikus része, ahogy szellemem népemé. Saját igazi valómban családom része vagyok. Semmi sem egyedülálló és abszolút bennem az értelmemen kívül, és felfedezzük majd, hogy az értelem nem létezik önmagában, csak a nap sziporkázása az a víz felszínén.
Így hát individualizmusom merő képzelgés. A nagy egész része vagyok, és soha nem menekülhetek. De képes vagyok megtagadni kapcsolataimat, összetörni azokat és fragmentummá válni. Akkor szánalmas vagyok.
Elpusztítani hamis, külsődleges kapcsolatainkat, különösen azokat, amik a pénzzel függenek össze, és helyreállítani az eleven, szerves kapcsolatokat a kozmosszal, a nappal és a földdel, az emberiséggel és néppel és családdal, ez az, amire vágyunk. Kezdjük a nappal, és lassan, lassan megtörténik a többi is.
Várhegyi Miklós fordítása
|
Súgó
