E fejezet kérdésköre meghaladja tanulmányunk kitűzött kereteit, ezért csupán körvonalazására vállalkozhatunk. Röviden: szembesítenünk kell a „történelmi embert” (a modern embert), aki tudatos és szándékos alkotója a történelemnek, a hagyományos civilizációk emberével, aki (...) negatív módon viszonyul ahhoz. A hagyományos civilizációk embere nem tulajdonít a történelmi eseményeknek magánvaló értéket, hanem vagy időszakosan megszünteti, vagy leértékeli azokat oly módon, hogy folyamatosan történelmen túli [transhistorical] modelleket és archetípusokat talál rájuk, vagy úgy, hogy történelem feletti [metahistorical] jelentést ad nekik (ciklikus elmélet, eszkatologikus jelentőség). Másképpen nem tekinti a történelmet önnön létmódja sajátos kategóriájának. A humanitás e két típusának összevetése szükségessé tenné az összes modern „historicizmus” elemzését, ahhoz viszont, hogy ez hasznos legyen, el kellene térnünk tanulmányunk középponti témájától. Mindazonáltal mégiscsak kénytelenek vagyunk a történelmet tudatosan és önszántából vállaló modern ember problémáját érinteni, mivel a modern világ a jelen pillanatban még nem tért meg teljesen a historizmushoz, sőt, e kétféle szemléletmód összeütközésének vagyunk tanúi. Az egyik az archaikus felfogás, amit archetipikusnak és ahistorikusnak kell tekintetnünk, a másik a modern, poszthegeliánus koncepció, amelyik történelmivé kíván válni. A kérdéskörnek most csupán egyetlen, de nagyon fontos vonatkozását vizsgáljuk: azt, hogy milyen megoldásokat kínál a historicista szemléletmód a modern ember számára ahhoz, hogy kora történelmének egyre erősebb nyomását elviselje. (...)

A hagyományos civilizációk embere úgy védekezett a történelem ellen, hogy a kozmogónia ismételgetésével és az idő periodikus megújításával időnként eltörölte azt, vagy történelem feletti jelentést tulajdonított a történelmi eseményeknek. Olyan jelentést, amely nem csupán vigaszt jelentett, hanem mindenekelőtt egységes volt, ennélfogva beilleszthető abba a szilárd rendszerbe, amelyben a kozmosznak és az emberi létnek egyaránt megvolt a maga létértelme (raison d’être). A történelem elleni védekezésnek ez a hagyományos felfogása, a történelmi események elviselésének ez a módja szinte egészen korunkig uralkodó volt a világban, és Európa mezőgazdasági (hagyományos) társadalmaiban még ma is menedéket jelent. Ezek a társadalmak makacsul ragaszkodnak történelemellenes álláspontjukhoz, éppen ezért a forradalmi ideológiák erőszakos támadásainak vannak kitéve. A kereszténységnek az európai népi rétegek szemléletéből soha sem sikerült kitörölnie az archetípus elméletét (amely a történelmi személyiségből példaadó hőst, a történelmi eseményből pedig mitikus kategóriát csinált), sem a ciklikus elképzeléseket és a csillaghitet (amely igazolta a történelmet és az általa okozott szenvedéseknek eszkatologikus jelenést tulajdonított). Csupán néhány példa: a középkori barbár megszállókat ezért hasonlították Góg és Magóg bibliai archetípusához, akik így etológiai jelentést és eszkatologikus funkciót nyertek. Néhány évszázaddal később a keresztények szemében Dzsingisz Kán új Dávidként tűnik fel, aki Ezékiel jóslatait hivatott beteljesíteni. Ez magyarázza, hogy mindazt a szenvedést és katasztrófát, amit a barbárok megjelenése a középkorban jelentett, ugyanúgy „elviselték”, mint néhány évezreddel korábban a történelem terrorját az ókori Keleten. A történelmi katasztrófák ilyenfajta igazolásai még ma is emberek tízmillióinak életét teszik lehetővé, olyanokét, akik, az események kérlelhetetlen súlyában ma is az isteni akarat vagy a csillagok állásából kiolvasható végzet jeleit vélik felismerni.

Amennyiben a másik hagyományos felfogást, az idő ciklikus és a történelem időszakos megújulását - amely vagy magába foglalja az örök ismétlődés mítoszát, vagy nem - vesszük szemügyre, akkor azt látjuk, hogy, noha a korai keresztény írók erőteljesen küzdöttek ellene, ez végül minden kétséget kizáróan beépült a keresztény filozófiába. Jusson eszünkbe, hogy a kereszténység számára az idő valóság, mivel értelme van - a Megváltás. „Az emberiség egyenes úton halad az Eredendő Bűntől a Végső Megváltásig. A történelem jelentősége egyedi, mivel a Megtestesülés egyedi tény. Valóban, ahogy azt a Zsidókhoz írt levél 9. része és Péter I. levele (3:18) hangsúlyozza, bűneinkért Krisztus csak egyszer halt meg, egyszer mindenkorra (hapax, ephapax, semel); ez nem olyan esemény, ami ismétlődés tárgya lehet, amit többször meg lehet ismételni (pollakis). A történelem fejlődését ezért egy egyedi tény irányítja és kormányozza, egy olyan tény, ami teljesen önmagában áll. Ebből következően az emberiség végzete, mindannyiunk egyéni végzetével együtt hasonlóképpen egyszer, egyszer s mindenkorra játszódik le egy konkrét és felcserélhetetlen időben, ami a történelem és az élet ideje.” [1] A történelemnek és az időnek ezt a lineáris felfogását már a második században körvonalazta Lyony Szent Irenaeus, később Szent Vazul és Szent Gergely is foglalkozott vele, véglegesen pedig Szen. Ágoston dolgozta ki.

A ciklikus elméleteket és a csillagok történelmi eseményeket, emberi sorsokat irányító hatásának elképzeléseit az ortodox egyházatyák működése ellenére más egyházatyák - legalábbis részben - elfogadták, olyanok, mint Alexandriai Kelemen, Minucius Félix, Arnobius és Theodoret. Az idő és a történelem e két alapvetően ellentétes felfogásának szembenállása egészen a XVII. századig tartott. Arra itt most nem is gondolhatunk, hogy Pierre Duhem és Lynn Thorndike erre vonatkozó kiváló elemzéseit - melyeket Pityirim Szorokin folytatott és fejezett be - felidézzük. [2] Csupán arra kell emlékeztetnünk az olvasót, hogy a középkor csúcsán a ciklikus és csillaghittel kapcsolatos elméletek kezdtek uralkodóvá válni a történelemelméleti és eszkatológiai gondolkodásban. Ezek már a XII. században népszerűek voltak [3], a következő évszázadban pedig rendszerbe foglalták őket, főként az arab szerzők műveinek lefordítása nyomán. [4] Egyre pontosabb összefüggéseket próbálnak meghatározni a kozmikus és földrajzi tényezők és az adott korszak viszonyában (oly módon, ahogy azt Ptolemaiosz az i. sz. II. században a Tetrabiblos-ban elkezdte). Egy Albertus Magnus, egy Szent Tamás, egy Roger Bacon, egy Dante (Convivio, II. 14.) és még sokan mások hittek abban, hogy a világtörténelem ciklusait és időszakait a csillagok állása határozza meg, függetlenül attól, hogy ez a befolyás Isten akaratának megfelelő-e, illetve annak eszköze e a történelemben vagy - és ez a felfogás az idők során egyre inkább tért hódított - a kozmosz saját, belső erejének tekinthető. [5] Röviden, Szorokin megfogalmazásával élve, a középkorban (két lényeges pillanat, a teremtés és a világvége vonatkozásában) az eszkatologikus felfogás uralkodik, kiegészülve a körkörös hullámzás elméletével, amely megmagyarázza az események időszakos visszatérését. Ez a kettős dogma határozza meg a filozófiai gondolkodást a XVII. századig, noha a történelem egyenesvonalú haladásának elmélete ugyanebben az időszakban már szintén felmerül. Ennek az elméletnek a csírái a középkorban felfedezhetők Albertus Magnus és Szent Tamás írásaiban, de csak Fiorei Jakab Örök Evangéliumában jelenik meg a maga teljes összefüggésében, a történelem csodálatos eszkatológiájának szerves részeként, és ebben a vonatkozásban Szent Ágoston óta ez a legfontosabb fejlemény. Fiorei Jakab a világtörténelmet három nagy korszakra osztja, melyeket a Szentháromságnak mindig másik alakja ural egymást követve: az Atya, a Fiú, a Szentlélek. A calabriai apát szerint e korszakok mindegyike az istenség új dimenzióját tárja fel a történelemben, ezzel lehetővé teszi az ember számára a folyamatos tökéletesedést, aki végül az utolsó, a Szentlélek által ihletett korszakban eléri a teljes szellemi szabadságot. [6]

Utaltunk már arra, hogy a ciklikus elmélet volt az a gondolkodásmód, amely egyre több hívet szerzett magának. Az asztrológiai értekezések óriási tömege mellett megjelentek a tudományos igényű asztrológiai megközelítések. Ezért fordulhatott elő, hogy Tycho Brahe, Kepler, Cardano, Giordano Bruno vagy Campanella elméleteiben a ciklikus szemléletmód tovább él az egyenesvonalú haladás új felfogása mellett, amelyet például Francis Bacon vagy Pascal hirdetett. A XVII. századtól a történelem egyenesvonalú haladásáról szóló elképzelés egyre határozottabb formát ölt, megfogalmazza a végtelen fejlődésbe vetett hitet, azt, amit Leibniz már kidolgozott, és amely a „felvilágosodás” századának uralkodó eszméjévé vált, majd az evolucionisták gondolatrendszerének győzelmével a XIX. század legnépszerűbb felfogása lett. Egészen a XX. századig kellett várni arra, hogy a történelmi egyenesvonalúsággal szemben bizonyos új megközelítések lépjenek fel, melyek ismét felélesztették a ciklikus elméletek iránti érdeklődést. [7] Ezek kapcsán beszélhetünk a politikai gazdaságtanban olyan fogalmak rehabilitálásáról, mint a ciklus, a hullámmozgás, időszakos kilengés; így kelt új életre az örök visszatérés mítosza a filozófiában Nitzschénél, ezért foglalkozik a történetfilozófia területén Toynbee vagy Spengler az időszakok problémájával. [8]

A ciklikus felfogások rehabilitációjával kapcsolatban Szorokin helyesen figyel fel arra [9], hogy a világegyetem halálával foglalkozó mai elméletek nem zárják ki egy új univerzum megteremtésének hipotézisét, némileg hasonlóan ahhoz, ahogy azt a görögkeleti Nagy Év elgondolás, vagy az indiai gondolkodás Juga-ciklusa felveti. Azt mondhatjuk, hogy az örök ismétlődés mítoszának jelentősége csupán a modern kor ciklus-elméleteiben fogalmazódik meg a maga teljes valójában. Az elmélet középkori képviselői csupán az események periodikus voltát kívánták igazolni azzal, hogy teljes jogú helyet biztosítottak számukra a kozmosz mozgásában és a csillagok együttállásában. Ezáltal megerősítették a történelmi események ciklikus ismétlődésének tételét még akkor is, ha nem tekintették az ismétlődést olyannak, ami a végtelenségig (ad infinitum) folytatódik. Ebből viszont az is következik, hogy amennyiben a történelmi események a ciklusoktól és a csillagok állásától függenek, akkor érthetővé, sőt, előreláthatóvá válnak, mivel egy transzcendens modell-t alkotnak. Ily módon a háborúk, éhínségek és a történelem által okozott szerencsétlenségek legfeljebb egy archetípus ismétlődései csupán, melyet az isteni akarattól sokszor egyáltalán nem független csillagállások és égi jelek határoznak meg. Az ókor végén az örök visszatérés mítoszának ezeket az új megnyilvánulásait főként az értelmiségi elitek fogadták el, vigaszt pedig elsősorban azoknak nyújtott, akik a leginkább ki voltak téve a történelem csapásainak. A paraszti tömegek az ókorban ugyanúgy kevés figyelmet fordítottak a ciklikus és a csillaghittel kapcsolatos elméletekre, mint a modern korban; megnyugvást és támogatást valójában inkább az archetípusok és az ismétlődés elgondolásából nyertek. Ezt nem annyira a kozmosz és a csillagok szintjén „élték meg”, mint inkább a mitikus történelem szintjén (ahol a történelmi személyiségekből példaadó hősök lesznek, a történelmi események pedig mitikus kategóriákká válnak).

A historicizmus nehézségei

A ciklikus elméletek újbóli megjelenése a mai gondolkodásban igen sokatmondó. Mivel érvényességük megítélésére nem vagyok hivatott, csupán annak megállapítására szorítkozom, hogy egy archaikus mítosz modern fogalmakkal történő újrafogalmazása legalábbis a történelmi események történelmen túli igazolásának, jelentésük megtalálásának szándékáról árulkodik. Így azután ismét a Hegel előtti helyzetbe kerülünk, ami kimondatlanul is megkérdőjelezi a Hegel és Marx közötti „historicista” kísérletek érvényességét. Hegel óta minden erőfeszítés arra irányult, hogy a történelmi eseményt mint olyat megvédje, és értéket adjon neki, önmagában és önmagáért való értéket. A német alkotmányt tanulmányozva Hegel azt írja, hogy amennyiben felismerjük, hogy a dolgok szükségszerűen olyanok, amilyenek, azaz nem a megítélés és a véletlen művei, akkor azt is fel kell ismernünk, hogy olyanoknak is kell lenniük, amilyenek. Egy évszázaddal később a történelmi szükségszerűség fogalmának gyakorlati alkalmazása diadalmasan elterjed majd, és minden kegyetlenség, torzulás és történelmi tragédia igazolhatóvá válik - és még ma is az - a „történelmi pillanat” szükségszerűségeként. Hegel talán nem akart ilyen messzire menni. Mivel azonban eltökélt szándéka volt a megbékélés saját történelmi pillanatával, arra kényszerült, hogy minden eseményben az Egyetemes Szellem megnyilvánulását lássa. Ezért tekintette „a reggeli újságok olvasását egyfajta valódi reggeli áldásnak”. Szerinte csupán az eseményekkel fenntartott mindennapi kapcsolat vezérelheti az embert a világhoz és Istenhez való viszonyában.

Honnan tudhatta Hegel, hogy mi volt szükségszerű a történelemben, vagyis hogy pontosan úgy kellett megtörténnie, ahogy megtörtént? Hegel hitt abban, hogy ismeri az Egyetemes Szellem akaratát. Nem kívánom bizonyítani e tételmerészséget, amely végsősorban pontosan azt tünteti el a történelemből, amit Hegel meg akart menteni - az emberi szabadságot. Van azonban Hegel történetfilozófiájának egy olyan vonatkozása, amely számot tarthat érdeklődésünkre, mivel megőriz valamit a judeo-keresztény fogalomkörből. Hegel számára a történelmi esemény az Egyetemes Szellem megnyilvánulása volt. Ilyen vonatkozásban Hegel történetfilozófiája és a zsidó próféták történelmi teológiája között párhuzamot lehet vonni: az utóbbiak számára, ahogy Hegel számára is, egy esemény önmagában annyira visszafordíthatatlan és érvényes, amennyire Isten akaratának újabb megnyilvánulása - ami valóban forradalmi gondolat, ha felidézzük a hagyományos társadalmak nézőpontját, amelyet az archetípusok örök ismétlődésének gondolata határozott meg. Hegel véleménye szerint egy nép története mindig hordoz történelmen túli jelentőséget, mivel az egész történelem az Egyetemes Szellem újabb és tökéletesebb megnyilvánulását tárja fel. Marx színrelépésével a történelem megfosztatott minden transzcendetális jelentőségétől, és egyszerűen az osztályharc megjelenési formájává vált. Mennyire képes egy ilyen elmélet igazolni a történelmi szenvedéseket? A válaszhoz elég például Bjelinszkij vagy Dosztojevszkij patetikus ellenvetéseit felidézni, akik azt a kérdést tették fel maguknak, hogy a hegeli és marxi dialektika szempontjából lehetséges-e jóvátenni mindazt az elnyomást, közösségi szenvedést, kitelepítést, megalázást, és mészárlást, amelyekkel tele van az egyetemes történelem.

A marxizmus mégis értelmet tulajdonít a történelemnek. A marxizmus számára az egymást követő események nem a véletlen önkényes fejleményei, hanem összefüggő struktúrát alkotnak, és mindenekelőtt meghatározott célhoz, a történelem terrorjának végső eltüntetéséhez, „megváltáshoz” vezetnek, így a marxista történetfilozófia végpontján az archaikus eszkatológiák aranykora található. Ilyen értelemben helyénvaló a megállapítás, hogy „Marx visszahozta Hegel filozófiáját a földre”, valamint az is, hogy - kizárólag az ember szintjén - újra megerősítette az aranykor primitív mítoszát azzal a különbséggel, hogy ezt az aranykort csak a történelem végére helyezi, az elejére nem. Ebben rejlik a harcos marxisták szerint a titkos gyógyír a történelem borzalmaira. Ahogy a „sötét korban” élők azzal a gondolattal vigasztalódtak növekvő szenvedéseik közepette, hogy a gonosz tombolása meggyorsítja a végső szabadulás eljövetelét, úgy korunk harcos marxistái is szükséges rosszat látnak a történelem nyomására kialakuló drámákban, ám ez csupán előjele annak a végső győzelemnek, amely mindörökre véget vet a történelmi „gonosznak”.

A történelem terrorja egyre elviselhetetlenebbé válik a különböző historicista filozófiák szempontjából. Számukra természetesen minden történelmi esemény kizárólag megvalósulásában nyeri el teljes és egyetlen értelmét. Nem kívánok most a historicizmus elméleti nehézségeivel foglalkozni, melyek már Rickert-et, Troeltsch-öt, Dilthey-t és Simmel-t is megzavarták, és amelyeken a maiak közül Croce, Karl Mannheim vagy Ortega y Gasset komoly erőfeszítések árán is csupán részben tudott túllépni. [10] Tanulmányunk témája nem teszi szükségessé, hogy foglalkozzunk a historicizmus mint olyan filozófiai értékeivel, vagy egy olyan „történetfilozófia” létrehozásának esélyeivel, amely véglegesen meghaladja a relativizmust. Hetvenéves korában maga Dilthey is felismerte, hogy „minden emberi fogalom viszonylagossága a történelmi világlátás alapja”. Hiába hirdette meg az „allgemeine Lebenserführung”-ot [általános életélményt, életfelfogást], mint e viszonylagosság meghaladásának végső eszközét. Meinecke is hiába hívott fel „lelkiismeretvizsgálatra” mint transzszubjektív élményre, amely képes meghaladni a történelmi élet relativitását. Heidegger pedig belebonyolódott annak kimutatásába, hogy az emberi lét történetisége reménytelenné teszi idő és történelem meghaladását.

A mi szempontunkból egyetlen kérdés fontos itt: hogyan lehet elviselni a „történelem terrorját” a historicizmus szerint? Egy történelmi esemény igazolása azzal az egyszerű ténnyel, hogy az egy történelmi esemény, más szavakkal, azzal az egyszerű ténnyel, hogy „így történt”, nem sokat segít abban, hogy az emberiség megszabaduljon attól a rémülettől, amit ez az esemény váltott ki. Értsük meg, hogy itt nem a gonosz problémájával foglalkozunk, ami - akárhogyan is nézzük - filozófiai és vallási probléma marad. A történelem mint történelem problémájával foglalkozunk, nem az emberi mivoltunkból adódó gonosz, hanem az, amelyik az ember másokkal szemben tanúsított viselkedésében nyilvánul meg. Tudni szeretnénk például, hogyan lehet eltűrni és igazolni nem kevés ember szenvedését és megsemmisítését, akikkel ez azon egyszerű oknál fogva történt, mert földrajzi helyzetük miatt a történelem útjába kerültek, mert állandóan terjeszkedő birodalmak szomszédjai voltak. Mivel igazolható például az a tény, hogy Délkelet-Európa évszázadokon át szenvedett - és volt kénytelen lemondani egy magasabb szintű történelmi létezésről, a világszínvonalú szellemi alkotásokról - csupán azért, mert úgy alakult, hogy az az ázsiai megszállók útjába került, később pedig az Ottomán Birodalom szomszédja lett? Napjainkban, amikor a történelem kényszere elől nincs menekvés, hogyan tűrheti el az ember a történelem katasztrófáit és borzalmait - a kollektív elhurcolástól és megsemmisítéstől az atombombáig -, ha nem lát ezek mögött semmiféle jelet, történelmen túli jelentést, ha ezek pusztán a gazdasági, társadalmi vagy politikai erők vak játékainak tűnnek, vagy ami még rosszabb, egy olyan kisebbség „szabadságainak” következményei, amely ezeket az egyetemes történelem színpadán magához ragadta és gyakorolja.

Tudjuk, hogy a múltban az emberiség miképpen viselte el ezeket a szenvedéseket: Isten által elrendelt büntetésnek tekintette őket, a „kor” hanyatlásának jeleit látta bennük, és így tovább. Éppen azért lehetett elfogadni őket, mert történelem feletti jelentésük volt, mivel az emberiség nagyobb része számára, amely még mindig a hagyományos szemléletmódhoz ragaszkodik, a történelemnek nem volt, nem is lehetett magánvaló értéke. Minden hős az archetipikus cselekvést, minden háború a jó és a gonosz közötti küzdelmet ismételte, minden friss társadalmi igazságtalanságot a Megváltó szenvedéseivel azonosítottak (vagy például a kereszténység előtti világban egy isteni hírnök vagy isteni képződmény szenvedéseivel), minden újabb mészárlás a mártírok dicső halálát ismételte. Nem a mi feladatunk eldönteni, hogy ezek az indítékok gyermetegek voltak-e vagy sem; azt sem tudjuk eldönteni, hogy a történelem elleni ilyen védekezés hatékonynak bizonyult-e. Véleményünk szerint egyetlen tény számít csupán: e szemléletmód alapján emberek tízmilliói évszázadokon keresztül képesek voltak kétségbeesés nélkül eltűrni a történelem nyomását. Nem lettek öngyilkosok, nem estek bele abba a szellemi sivárságba, ami a történelem relativisztikus és nihilista szemléletmódjával mindig együtt jár. Sőt, ahogy azt megfigyelhettük, az európai népesség igen számottevő része - és akkor a többi kontinensről nem is szóltunk - még ma is a hagyományos anti-,,historicista” felfogásban él, így azután elsősorban az „elitek” szembesülnek azzal a feladattal, mivel egyedül ők kényszerülnek rá - méghozzá egyre inkább -, hogy tudatosítsák történelmi körülményeiket. Igaz viszont, hogy a kereszténység és az eszkatologikus történetfilozófia ezeknek az eliteknek a tekintélyes részére még ma is hatást gyakorol. Bizonyos mértékig meghatározott egyénekről az is elmondható, hogy a marxizmus - főleg annak népszerű változata - védelmet jelent a történelem terrorjával szemben. Csak a historicista álláspont különféle változatai és árnyalatai - Nietzsche „végzetétől” Heidegger „időbe vetettségéig” - marad védtelen. [11] Kétségkívül nem véletlen egybeesés, hogy ez a filozófia a kétségbeesést, az amor fati-t, a pesszimizmust a hősi erények és a megismerés eszközei közé sorolja.

Ez az álláspont, noha a legmodernebb, és bizonyos értelemben az egyetlen lehetséges álláspont azoknál a gondolkodóknál, akik az embert mint „történelmi lényt” határozzák meg, a mai gondolkodásban nem tudott jelentős áttörést végrehajtani. Néhány oldallal ezelőtt utaltunk arra, hogy különféle mai irányzatok hajlanak arra, hogy újra értékeket tulajdonítsanak a ciklikus időszakosság mítoszának, sőt, az örök visszatérés mítoszának is. Ezek a törekvések nem csupán a historicizmust hagyják figyelmen kívül, de magát a történelmet is. Véleményünk szerint jogos az a megállapítás, hogy ezek az irányzatok nem annyira a történelemmel szembeni védekezés, mint inkább a történelmi idő elleni lázadás kísérletei, amelyek megpróbálják ezt az emberi tapasztalatokkal terhelt történelmi időt egy kozmikus, ciklikus és végtelen időbe helyezni. Mindenesetre érdemes például megemlíteni, hogy korunk két legjelentősebb írója - T. S. Eliot és James Joyce - nosztalgiával fordul az örök ismétlődés mítosza, végsősoron pedig az idő eltörlése felé. Joggal feltételezhetjük: ahogy egyre elviselhetetlenebbé válik a történelem terrorja, ahogy a létezés a történelem miatt egyre veszélyeztetettebbé válik, úgy fog a historizmus egyre több pozíciót és tekintélyt veszíteni. Egy bizonyos pillanatban pedig, amikor a történelem megteheti azt, amit sem a kozmosz, sem az ember, sem a véletlen nem volt képes megtenni - ez pedig az emberi faj egészének elpusztítása -, talán tanúi lehetünk azoknak a kétségbeesett kísérleteknek, amelyek megpróbálják betiltani a „történelmi eseményeket” úgy, hogy az emberi társadalmakat megkísérlik újra beilleszteni az archetípusok és azok ismétlődésének (tudatos jellege miatt szükségszerűen művi) világába. Másképpen fogalmazva, nem elképzelhetetlen egy olyan korszak a nem túl távoli jövőben, amikor az emberiség saját túlélése érdekében lemond a történelem „alakításáról” abban az értelemben, ahogy azt az első birodalmak megteremtésével elkezdte. Így az emberiség az előírt archetipikus cselekvések ismétlésére szorítkozna, és megkísérelné elfelejteni - mint értelmetlen és veszélyes dolgot - bármilyen spontán cselekvés végrehajtását, amelynek „történelmi” következménye lehet. Érdekes lenne összevetni a jövő társadalmainak történelemtől mentes megoldásait a kezdeti és világvégi aranykor paradicsomi és eszkatologikus mítoszaival. Ezt a gondolatmenetet azonban máshol szeretném kifejteni, így most visszatérek eredeti témánkhoz, a történelmi és az archaikus ember viszonyához, hogy megpróbáljuk megérteni az előbbi historicista alapokon álló ellenvetéseit.

Szabadság és történelem

Az időszakosság koncepcióinak elutasításával a modern ember végsősoron az archetípusok és az ismétlődés archaikus elképzeléseit is elveti, és ebben, úgy gondolom, jogosan fedezhetjük fel a „történelmi ember” természettel szembeni ellenállását és önállóságra törő akaratát. Ahogy Hegel csodálatos önbizalommal megjegyezte, a természetben soha semmi új nem történik. Az archaikus és a modern civilizációk embere közötti döntő különbség az, hogy míg az utóbbi egyre inkább értéket tulajdonít a történelmi eseményeknek, addig ugyanezek az „újdonságok” az archaikus ember számára értelmetlenek, eltérések a normáktól (tehát „hibák”, bűnök”, stb.), és mint ilyeneket, időnként kívánatos száműzni (eltörölni). A történeti nézőpontot valló ember jogosan tartja az archetípusok és az ismétlődés mítoszát a történelem (vagyis a „szabadság” és az „újdonság”) és a (midenben önmagát ismétlő) természet zavaros újraazonosításának. A modern ember megfigyelhette, hogy maguk az archetípusok is „történelmet” alkotnak, amennyiben tettekből, cselekvésekből, rendelkezésekből állnak, így bár kinyilatkoztatásuk feltehetően in illo tempore történt, kétségkívül megtörténtek, azaz megszülettek az időben, „megtörténtek”, mint annyi más történelmi esemény. A primitív mítoszok gyakran szólnak olyan istenek vagy hősök születéséről, tevékenységéről és eltűnéséről, akiknek „kultúrateremtő” tettei ad infinitum ismétlik. Ezért mondhatjuk, hogy az archaikus ember is ismer egyfajta történelmet, noha ez egy ősidő előtti történelem, amely mitikus időben zajlik A koravén fáradtság, a mozgástól és az önállóságtól való rettegés jeleit láthatjuk abban, ahogy az archaikus ember elutasítja a történelmet, és nem hajlandó önmagát valódi, történelmi időben elhelyezni. Röviden: amikor olyan döntési helyzetbe kerül, amelyben az egyik lehetőség a történelmi feltételek és minden ezekkel járó kockázat vállalása, a másik pedig a természettel való újraazonosulás lehetősége, akkor az utóbbit választja.

Az archaikus embernek az archetipikus ismétlődéshez való ilyen feltétlen ragaszkodásában a modern ember joggal mutathatna rá arra, miként csodálja és tiszteli első, teremtő és önálló cselekedetét a primitív ember, melyet a továbbiakban ad infinitum ismételt. Rámutathatna továbbá arra a bűntudatra is, amelyet az ösztönlét (vagyis a természet) paradicsomából alig kiemelkedett archaikus embert arra készteti, hogy a természet örök ismétlődésével azonosítsa azt a néhány ősi, alkotó és spontán cselekedetet, amelyek a szabadság megjelenését jelzik. Kritikáját folytatva a modern ember abból a félelemből, amelyet az archaikus ember az olyan cselekedetekkel szemben érez, amelyek nem archetipikusak, következtethetne a természet egyensúlyra és nyugalomra való törekvésére. Ezt a törekvést pedig azzal magyarázhatná, hogy az élet minden cselekvésekben gazdag időszakát mélypont követi, illetve az emberi értelemnek az egyesek által feltételezett azon szükségletével, amely a valóságot a tudás segítségével kívánja egységesíteni. A modern ember, aki végeredményben elfogadja a történelmet - vagy legalábbis azt állítja -, azt is az archaikus ember szemére vethetné, hogy az az archetípusok és az ismétlődés mitikus világának rabja, nem képes az alkotó tevékenységre, vagy ami ugyanezt jelenti, képtelen a vele járó kockázatot vállalni. A modern ember annyira lehet alkotó, amennyire történeti ember, másképpen, minden alkotás tilos számára, amelynek forrása nem saját szabadsága; minden megtagadtatott tőle, kivéve azt a szabadságot, hogy önmagát teremtve történelmet csináljon.

A modern ember bírálatára a hagyományos civilizációk embere ellenbírálattal válaszolhatna, amely egyben az archaikus létezésmód védelme is lenne. Egyre kétségesebbé válik - mondhatná -, hogy a modern ember képes a történelemalkotásra. Éppen ellenkezőleg: a modern embernek - akivé vált - van a legkisebb esélye arra, hogy a történelem alakítója legyen. A történelem vagy önmagát alakítja a régmúlt idők, évszázadokkal vagy talán évezredekkel korábbi cselekedetek következményeként; (gondoljunk itt például a földművelés vagy a vaskohászat felfedezésére, a XVIII. század ipari forradalmának következményeire stb.), vagy úgy találjuk, hogy az emberek egyre kisebb csoportja alakítja, akik nem csupán azt tiltják meg kortársaiknak, hogy közvetlenül vagy közvetve részt vegyenek a történelemben, amelyet ők alakítanak (vagy alakíttatnak), hanem megvannak az eszközeik ahhoz is, hogy minden egyént rákényszerítsenek e történelem elviselésére a maga részéről, azaz állandóan és közvetlenül a történelem rémületét kényszerítik rájuk. A modern ember annyit hangoztatott szabadsága a történelem alakításában az emberi faj szinte teljes egésze számára nem több, mint illúzió. Ez a többség legfeljebb két magatartásforma között választhat szabadon: (1) szembeszáll a törpe kisebbség által alakított történelemmel (és ebben az esetben szabadon választhat az öngyilkosság és az elhurcolás között); (2) megbújik embertelen körülményei között, vagy elmenekül. A történelmi lét által nyújtott „szabadság” lehetséges volt - már ekkor is bizonyos megszorításokkal - a modern kor kezdetén, de az idők mind történelmibbé válásával egyre inkább elérhetetlenné válik, amin azt értjük, hogy egyre távolabbivá bármilyen történelmen túli modelltől. Teljesen természetes például, hogy a marxizmus és a fasizmus a történelmi létezésmód két típusának kialakításához vezet: az egyik vezetőé (az egyetlen „szabad” emberé), a másik a követőké, akik a vezér történelmi létében nem saját létük archetípusát látják, hanem azoknak a cselekedeteknek az engedélyezőjét, amelyeket időlegesen lehetővé tettek számukra.

A hagyományos ember a modern embert így nem tekinti sem szabadnak, sem a történelem alakítójának. Ezzel szemben az archaikus civilizációk embere még büszke is lehet létformájára, amely biztosítja számára a szabadságot és az alkotás lehetőségét. Szabad, mert más lehet, mint aki volt, mert az idő periodikus megszüntetésével és a közösség megújításával eltörölheti saját történelmét. Ezt a szabadságot saját történelme vonatkozásában - amelyet visszafordíthatatlannak és az emberi lét alkotójának tart - nem mondhatja magáénak az a modern ember, aki történelmivé kíván válni. Tudjuk, hogy az archaikus és hagyományos társadalmak minden év kezdetén megadták egy új, „tiszta” létezés, az érintetlen lehetőségek szabadságát. Kétségtelen tény, hogy ez annak a természetnek az utánzása, amely szintén időszakos változásokon megy keresztül, minden tavasszal „újraéled”, visszanyeri érintetlen erejét. Valójában ahogy a természet önmagát ismétli, úgy minden új tavasz ugyanannak az örök tavasznak (azaz a Teremtésnek) az ismétlése. Az archaikus ember „tisztasága” az idő eltörlése és érintetlen lehetőségeinek visszanyerése után megadja a lehetőséget számára, hogy minden egyes „új élet” küszöbön létét az örökkévalóságban folytassa, így végleg megszüntesse a hic et nunc-ot, a profán időt. Ugyanakkor a természet tavaszi érintetlen „lehetőségei” és az archaikus embernek az új esztendő küszöbén megadatott lehetőségek nem azonosak. A természet csak önmagát újítja meg, míg az archaikus ember annak lehetőségét teremti újjá, hogy az időt véglegesen meghaladva az örökkévalóságban éljen. Amennyiben ezt nem teszi meg, amennyiben „dühbe” esik, visszazuhan a történelmi létbe, az időbe, minden évben megfosztatik ettől a lehetőségtől. Az a szabadsága viszont megmarad, hogy semmissé tegye vétkeit, hogy kitörölje emlékezetéből „történelmi zuhanását”, és újabb kísérletet tegyen arra, hogy végleg kilépjen az időből. [13]

Az archaikus embernek minden joga megvan arra, hogy önmagát alkotóbbnak tekintse a modern embernél, aki csupán a történelem vonatkozásában tartja magát annak. Az archaikus ember minden évben részt vesz a par excellence teremtő cselekedet, a kozmogónia megismétlésében. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy bizonyos ideig az archaikus ember kreativitása a mindenség szintjén is jelentkezett, amikor az időszakos teremtést utánozta (és ezt az élet minden területén megismételte), és részt is vett benne. Nem szabad megfeledkeznünk a keleti filozófiák és eljárások (főleg az indiai) „kreacionista” vonatkozásairól sem, amelyek ugyanehhez a hagyománykörhöz tartoznak. A Kelet egyöntetűen elutasítja a létező ontológiai leegyszerűsíthetetlenségének gondolatát, még akkor is, ha egyfajta „egzisztencialista” alapból indul ki (például elismeri a szenvedést bármilyen lehetséges kozmikus helyzetben.) Csakhogy a Kelet nem fogadja el az ember sorsának végletes és leegyszerűsíthetetlen jellegét. A keleti módszerek mindenekelőtt az emberi állapotot kísérlik meg semmissé tenni vagy meghaladni. Ebben a vonatkozásban már nem csupán a (pozitív értelemben vett) szabadságról, és a (negatív értelemben vett) megszabadulásról beszélhetünk, hanem valódi alkotásról, ami egy új ember megteremtése az emberfölötti szintjén, egy ember isten létrehozása, amelyről a történelmi ember álmodni sem mert.

Kétségbeesés és hit

Akárhogyan is van, az archaikus és a modern ember közötti párbeszéd nem befolyásolja a bennünket foglalkoztató problémát. Bármi is az igazság a történelmi ember szabadsága és teremtő képessége vonatkozásában, annyi bizonyos, hogy egyetlen historicista filozófia sem képes megvédeni őt a történelem terrorjával szemben. El tudunk még képzelni egy utolsó kísérletet: a történelem megmentése és egy történelmi ontológia létrehozása érdekében az eseményeket olyan „helyzetek” sorozatának tekinteni, amelyek révén az emberi szellem a valóság szintjeiről olyan ismeretekre képes szert tenni, amelyek másképpen elérhetetlenek számára. A történelem igazolásának ez a kísérlete nem érdektelen; [15] más helyen vissza kívánunk térni e gondolathoz. Azt viszont már itt és most is megfigyelhetjük, hogy egy ilyen álláspont csak abban az esetben nyújthat menedéket a történelem terrorjával szemben, ha legalább az Egyetemes Szellem létezését megengedi. Milyen vigaszt jelenthetne annak ismerete, hogy emberek millióinak szenvedésében felismerjük az emberi lét véges voltát, és azt, hogy e lét korlátain túl csak az üresség tátong? Ismét utalunk arra, hogy nem a historicista filozófia érvényességét kívánjuk bírálat tárgyává tenni, csak azt kérdezzük, mennyire képes egy ilyen filozófia távol tartani a történelem terrorját. Ha a történelmi tragédiákat kielégítően igazolná az a tény, hogy ezek olyan eszközök, amelyek által az ember képes megismerni saját ellenállóképességének határait, ez semmiféleképpen sem tenné kevésbé védtelenné az embert a történelem terrorjával szemben.

Alapvetően az archetípusok és az ismétlés szellemét büntetlenül nem haladhatjuk meg, hacsak nem fogadunk el egy olyan szabadságfilozófiát, amely nem rekeszti ki Istent. S ez valóban igaznak bizonyult, amikor az archetípusok és az ismétlődés szintjét a judeokeresztény filozófia először meghaladta. Ez a filozófia egy új kategóriát vezetett be a vallási gyakorlatba, a hit kategóriáját. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy amennyiben Ábrahám hitét úgy határozhatjuk meg, hogy „Isten számára minden lehetséges”, akkor a kereszténységet úgy kell, hogy az ember számára is minden lehetséges. „Legyen hitetek Istenben. Mert bizony mondom nektek, ha valaki azt mondja ennek a hegynek: Kelj fel és ugorjál a tengerbe! és szívében nem kételkedik, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténhetik, meg lesz neki, amit mondott. Azért mondom nektek, amit könyögéstekben kértek, higyjetek, hogy mindazt megnyeritek, és megleszen nektek” (Márk, 11, 22-24.). A hit ebben az összefüggésben is, mint megannyi másban, a teljes felszabadulást jelenti bármiféle természeti „törvény” alól, vagyis az ember által elképzelhető legmagasabb fokú szabadságot, annak szabadságát, hogy még a világegyetem ontológiai felépítésébe is beavatkozhat. Ebből következően ez a teremtő szabadság legmagasabb foka. [16] Más szavakkal, új formát ad az ember közreműködésének a teremtésben - az első, de egyben az egyetlen ilyen formát, amit az archetípusok és az ismétlés hagyományos világának meghaladása óta kaphatott. Csak egy ilyen szabadság (eltekintve szoteriológiai, azaz szigorúan vallási értékétől) képes megvédeni a modern embert a történelem terrorjától. E szabadság forrása, biztosítéka és támasza Isten. Minden más modern szabadság, akármilyen kielégülést is nyújt birtoklójának, nem képes igazolni a történelmet, és ez az önmagával szemben őszinte ember számára maga a történelem terrorja.

Azt is elmondhatjuk még, hogy a kereszténység a modern és a történelmi ember „vallása”, azé az emberé, aki egyidejűleg fedezte fel a személyes szabadságot és a folyamatos időt (a ciklikus helyett). Még érdekesebb megjegyezni, hogy Isten léte sokkal inkább foglalkoztatta a modern embert - akinek számára a törénelem mint olyan létezik, történelemként, és nem ismétlődésként - mint az archaikus és hagyományos kultúrák emberét, aki annak érdekében, hogy megvédje magát a történelem terrorjától, mozgósította a mítoszokat, rítusokat és a korábban említett szokásokat. Sőt, noha Isten gondolata és a hozzá kapcsolódó vallási tapasztalatok már a legrégebbi korok óta léteztek, az idők során más vallási „formák” válthatták és váltották fel őket (totemizmus, őskultusz, a termékenység Nagy Istennője, és hasonlók), melyek jobban megfeleltek a primitív emberiség vallási szükségleteinek. Az archetípusok és az ismétlődés világában a történelem terrorját, amikor az bekövetkezett, meg lehetett magyarázni. A hit „feltalálása” óta, a szó judeo-keresztény értelmében (Isten számára minden lehetséges) az embernek, aki kilépett az archetípusok és az ismétlődés világából, semmi más nem jelenthet védelmet a borzalmakkal szemben, mint Isten eszméje. Valóban, csak Isten létének feltételezésével tehet szert egyrészt a szabadságra (amely biztosítja számára az autonómiát a törvények által szabályozott világegyetemben, vagy másképpen mondva: új és egyedi létmódot „jósol” a világegyetemben), másrészt a bizonyosságra, hogy a történelmi tragédiáknak történelmen túli jelentésük van, még akkor is, ha ez a jelenség nem mindig látható az emberiség adott állapotában. A modern ember bármilyen más szemléletmódja végsősoron csak a kétségbeeséshez vezethet. Ezt a kétségbeesést pedig nem csak az ember saját létbevetettsége váltja ki, hanem jelenléte a történelmi világban, ahol szinte az egész emberiség folyamatos terrorban él (még akkor is, ha ennek nincs mindig tudatában).

E tekintetben a kereszténység kétségkívül a „bűnbeesett” ember vallása. Ha ugyanis a modern ember visszatántoríthatatlanul azonosul a történelemmel és a haladással, és ha a történelem és a haladás nem más, mint maga a bűnbeesés, akkor ez az archetípusok és az ismétlődés paradicsomának végleges elhagyását jelenti.

Pásztor Péter fordításának felhasználásával fordította Nagy Zsolt

*

[1] Peuch, H. C. (i. m. Man and Time) 48. skk. Vö. még uő, ,,Temps, histoire et mythe dans le chfistianisme des premier siecles”, Proceedings of the Vllth Congress for the History of Religion, Amsterdam, 1951, 33-52. o.

[2] Duhem, i.m.; Thorndike, Lynn: A History of Magic and Experimental Science, New York, 1929-1941.; Sorokin, Pitirim A.: Social and Cultural Dynamica, II, New York, 1937-1941.

[3] Thorndike, 455. skk.; Sorokin, 371. o.

[4] Duhem, V., 223. skk.

[5] Uo. 225. skk.; Thorndike, II, 267. skk., stb.; Szorokin, 371. o.

[6] Noha Florei Jakab prófétikus és eszkatológiai elgondolásai termékenyítően hatottak egy Assisi Szent Ferenc vagy egy Dante, egy Savonarola gondolkodására, mégis nagy tragédiája a nyugati gondolkodásnak, hogy oly gyorsan feledésbe merültek, hogy a calabriai apát nevéhez csak egy sorozat apokrif irat kötődik már. A lélek szabadságának immanenciáját nemcsak a tantételekre, de a társadalomra is vonatkoztatta (e szabadság, Jakab felfogásában, mind az isteni, mind a történelmi dialektikának tartozéka). S ezt az elgondolást vallja magáénak majd a reformáció és a reneszánsz is, bár teljesen más fogalomkörben, és más szellemiségének megfelelően.

[7] Sorokin, 379. skk.

[8] Rey, A.:  Le Retour éternel et la philosophie de la physique, Paris, 1927.; Sorokin, Pitirim, A.: Contemporary Sociological Theories, New York, 1928, 728-741. o.; Toynbee, Arnold, J.: A Study of History, London, 1934.; Huntington, Ellsworth: Mainsprings of Civilization, New York, 1945, különösen, 453. skk., Antoine, Jean, Claude: „L’Éternel Retour de l’historie deviendra-t-il objet de science?” Critique, Paris, XXVII, aug. 1948, 723. skk. 9. Sorokin, 383. o., 80. jegyzet.

[10] Mindenekelőtt ki kell mondanunk, hogy a „historizmus” vagy a „historicizmus” fogalmai különböző és egymásnak ellentmondó filozófiai irányzatokat és irányulásokat jelentenek. Hogy a huszadik század első felében hányféle filozófiai értékelést kapott a történelem, elég pusztán megemlíteni Dilthey „vitalista relativizmusát”, Croce storicismo-ját, Gentile actualismo-ját és Ortega „történelmi érvét”. Croce mostani álláspontját lásd: La storia come penserio e come azione. Bari, 1938, (7. átdolg. kiad., 1965); továbbá J. Ortega y Gasset: A történelem mint rendszer, Budapest, 1983.; Mannheim, Karl: Ideology and Utopia, New York, 1936 (angol ford.). A történelem kérdéséről lásd még: Entralgo, Pedro, Lain: Medicine e historia, Madrid, 1941; Löwith, Karl: Meaning in History, Chicago, 1949.

[11] Bátorkodunk kihangsúlyozni, hogy a „historicizmust” olyan nemzetnek fiai teremtették és vallották, amelyek sosem éltek folyamatosan a történelem rémületében. E gondolkodók bizonyára más szemléletet választottak volna maguknak, ha olyan népekhez tartoztak volna, akiket megbillogozott a „történelmi sors”. Mindenesetre nagyon érdekes lenne azt megtudni, hogy azt az elméletet, miszerint ami csak történik az „jó”, pusztán azért, mert megtörtént, milyen háborgásokkal fogadták volna a balti országok, a Balkán vagy éppen a gyarmatok gondolkodói. 

[12] Ezen összefüggésben tisztáznunk kell, hogy a „modern ember” ilyen, mert ragaszkodik kizárólagos történelmi mivoltához, vagyis ő mindenekelőtt a historicizmus, a marxizmus és az egzisztencializmus embere. Felesleges hozzátennünk, hogy kortársaink nem mindenike ismeri fel magát ebben az „emberben”.

[13] Erről lásd M. Eliade: Patterns, 398. skk.

[14] Nem beszélve a hagyományos társadalmakban létező „mágikus teremtés” lehetőségeiről, amelyek valóságosak.

[15] Csak valamely hasonló érveléssel lehetne megalapozni a tudásnak egy bizonyos szociológiáját, amely megkerülné a relativizmust és a szkepszist. A „tényezők” - gazdasági, társadalmi, nemzeti és kulturális -, amelyek az „ideológiákra” (a szó mannheimi értelmében) hatnak, éppen úgy nem vonnák kétségbe ezek objektív értékét, ahogyan a nátha vagy megrészegedés feltárja a költő előtt egy új alkotás lehetőségét, de azt nem rontja meg. Mindezek a társadalmi, gazdasági és egyéb tényezők éppen ellenkezőleg, alkalmat adnának egy szellemi világegyetem új szempontú meglátására. De mondanunk sem kell, hogy a tudásnak ebben a fajta szociológiájában, vagyis az ideológiák társadalmi szabályozottságának tanulmányozása akkor kerülheti el a relativizmust, ha kinyilvánítja a szellem vagy a lélek önállóságát - s ezt Mannheim, ha jól értettük, nem vállalta.

[16] Az ilyen állításokat nem szabad önelégülten elvetni, mondván, hogy akkor a csodák léteznek. Ha a csodák ritkák, amióta a kereszténység létezik, akkor azért maguk a keresztények a hibásak, és nem a kereszténység.

*

In Kapu, 1. évf., 4. szám (1988), 40-45.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.