Amikor a pénznek az emberre gyakorolt pszichológiai hatásáról beszélünk, erre a kölcsönhatásra gondolunk, és azt vizsgáljuk, miképpen alakult az idők folyamán az ember viszonya a pénzhez, és hogyan változott meg e viszony következtében az emberi gondolkodás az élet legkülönbözőbb dolgairól.

A pénz eredeti hivatása

Ahhoz, hogy a pénznek az emberi gondolkodásra és erkölcsökre gyakorolt hatását kellőképpen megítélhessük, tisztában kell lennünk azzal, [hogy] milyen gazdasági szükségességek termelték ki a pénzt, vagyis mi volt a pénz eredeti hivatása az ember gazdálkodásában. Az eddigiek során világosan láttuk, hogy a fejlődő igények és a fokozódó árutermelés folytán az embereknek szükségük volt egy eszközre, amely megkönnyítse [sic!] a javak cseréjét, állandó, megbízható értékmérője legyen a kicserélésre, vagyis eladásra szánt áruknak és ezáltal közvetítője az áruk körforgásának. Ez az ideális eszköz: a pénz.

A pénz eredeti hivatása tehát abban áll, hogy két áru cseréjénél az értékarány mértékéül szolgáljon, és ugyanakkor a különböző, egymást nem ismerő termelőket összehozza, és termékeik kicserélését közvetítse a piac megteremtésével, amely végeredményben a kereslet és a kínálat összességét jelenti. A pénz hozza össze ezen az eszmei piacon a szabót, akinek húsra van szüksége, a mészárossal, akinek viszont ruhára van szüksége. Ruha és hús itt mint kicserélendő áruk állnak szemben egymással, amelyek a pénz közvetítésével cserélnek gazdát.

A pénz szerepét ennél a folyamatnál leginkább a mérleggel hasonlíthatjuk össze, melynek két serpenyőjében két különböző áru áll, arra várva, hogy értékük egyensúlyba hozassék, mert csere csak akkor jöhet létre, ha az egyik áru értéke ugyanakkora, mint a másiké. A csere leglényegesebb előfeltétele ugyanis az értékegyenlőség, és ennek az értékegyenlőségnek ideális kifejezője a pénz.

A folyamat tehát a következőképpen játszódik le: a szabó eladja a ruhát bizonyos mennyiségű pénzért, és ezért húst vásárol a mészárostól. A ruha ennél a folyamatnál törvényszerűleg pontosan annyit ér, mint a hús, s a pénz szerepe abból állott, hogy közvetítse a két áru cseréjét. Ha nem lett volna pénz, akkor a szabónak előbb keresnie kellett volna egy mészárost, akinek éppen akkor ruhára van szüksége. Abban a szerencsés esetben, ha már talált ilyen mészárost, újabb dilemma merült volna fel, mert a szabónak nincsen egyszerre annyi húsra szüksége, amennyit a ruha ér, márpedig ha több húst vesz, megromlik. S végül, milyen nehéz dolog megállapítani, [hogy] hány kiló hús felel meg egy ruhának. 

A pénz mindezeken a nehézségeken átsegítette a mi szabónkat. A ruhát eladta a piacon valakinek, aki egész véletlenségből akár a mészáros is lehetett, de az egyáltalában nem volt feltétele az eladás létrejöttének. A ruháért pénzt kapott, a pénzért pedig naponta megvette a mészárostól az éppen szükséges húst. Amikor elfogyott a pénz, befejeződött a folyamat, s a szabó a ruháért pontosan annyi húst kapott, mint amennyit a ruha megért.

Törvényszerűleg ebből áll, és ebben merül ki a pénz közgazdasági funkciója.

A pénz letér eredeti hivatásáról

Csakhamar megismerjük azonban a pénzt egészen más és sokkal érdekesebb szerepkörben. Az emberek kezdenek rájönni a pénz bizonyos tulajdonságaira, amelyek alkalmassá teszik, hogy segítségével a javak megszerzésének, vagyis a megélhetésnek egészen új, az eddigiektől mélyen eltérő formáit teremtsék meg. Valakinek pénze van, és pénzért árut vesz. De az árut nem azért veszi meg, hogy elfogyassza, hanem, hogy ismét eladja. Az áruból tehát újra pénz lesz. A pénz forgásának folyamata befejeződött, de mennyivel más ez a folyamat, mint az előbbi volt?

Az előbbi folyamat áruval kezdődött, és áruval végződött, s az egész folyamat lényege, célja és értelme az volt, hogy a minőségileg különböző két áru értékegyenlőségre juthasson egymással.

A második folyamat pénzzel kezdődik, és pénzzel végződik. Itt természetesen a folyamat elején és végén szereplő pénz között minőségbeli különbség nem lehet, tehát mennyiségbeli különbségnek kell lennie, mert különben az egész körforgás értelmetlen és céltalan lenne. És csakugyan, mire a pénz a körforgásból visszakerül tulajdonosához, azt látjuk, hogy megszaporodott. Vagyis az árut drágábban adta el, mint vette. A pénz a mozgás következtében megnőtt, a differencia a pénz tulajdonosának haszna lett.

Majdnem ugyanez a folyamat játszódik le a kamatozásra kiadott pénznél, ahol a körforgás végén szintén több pénz folyik vissza, mint amennyi kiindult. A pénznek ez a mozgó formája: a tőke, amelynek igazi szerepe és hivatása csak későbbi korokban bontakozik ki teljes nagyságában. Ebben a korban a tőke leginkább kereskedelmi- és uzsoratőke formájában jelentkezik.

Az „intellektuális zsákmány”

Látjuk tehát, hogy a pénz ebben a másik mozgási folyamatában letért eredeti hivatásáról, már nem az értékegyenlőség mérője, nem is az áruk cseréjének közvetítője, hanem egészen más, öncélú valami, amely új ritmust vitt a gazdasági élet és a termelés rendjébe, és teljesen megváltoztatta az ember erkölcsi felfogását is. A pénz látszólagos értékgyarapító tulajdonságának felismerése új lehetőségeket, új létformákat tárt fel az emberek előtt. A pénzzel most már nemcsak meg lehet vásárolni mindent, de a pénz maga újabb pénz forrása lesz. A pénz révén hozzá lehet jutni minden földi jóhoz, és segítségével munka nélkül lehet megélni. Csak természetes, hogy ez a megismerés felébresztette az emberekben a pénzsóvárság, a kapzsiság és haszonlesés vágyát, és megnyitotta az utat a spekuláció felé. Amíg a cseregazdálkodás uralkodott, addig a spekuláció csaknem kizárt dolog, mert a csereforgalomban vevő és eladó ugyanazon személy volt. A pénzforgalommal a termelő és fogyasztó közé beékelődik egy harmadik, a kereskedő, akinek gondolkodása teljesen eltér a fogyasztótól, és aki már nem a szükséglet kedvéért vásárol, hanem azért, hogy az eladás által pénzben kifejezésre jutó nyereségre tegyen szert. A pénz nyitotta meg tehát a spekuláció zsilipjeit, és a pénz segítségével vált lehetővé, hogy a fogyasztóhoz törekvő áruból lecsípjenek valamit. Ezt a valamit, amit általában haszonnak tartanak, Spengler „intellektuális zsákmánynak” nevezi, Marx pedig közönséges lopásnak tartja.

A javak megszerzésének ez a módja éles ellentétben állott nemcsak az áruforgalom törvényeivel, de ama kor erkölcsi felfogásával is. Úgy a kereskedelmet, mint a kamatszedést a legtöbb ókori nép megvetendő foglalkozásnak tartotta, amely ellen szigorú vallási törvényekkel védekeztek. Ismeretesek a Biblia parancsai, amelyekben megtiltatik a kamatszedés, s a zsidó nép még akkor is megvetette a kereskedelmet, amikor körülötte már nagy kereskedő népek alakultak ki és folytattak országhatárokon túl ágazó kereskedelmet.

10. A spekuláció, mint a gazdasági élet mozgatója

A legszigorúbb vallási törvények sem bizonyultak elég erősnek arra, hogy szembeszálljanak a pénz csábításaival, és leküzdjék az embereken egyre jobban elharapózó nyereségvágyat. Már az ókor kezdetén a spekulációnak olyan rafinált és aljas formáival találkozunk, amelyek megszégyeníthetnének egynémely mai börzespekulánst. A görög-római korban például elterjedt szokás volt, hogy megállapodás szerint korlátozták a vetéseket, vagy beszüntették a gabonabehozatalt, hogy ilyenformán magasan tartsák a gabonaárakat. Lysias egyik beszédében kemény szavakkal ostorozza a gabonakereskedőket, és megállapítja, hogy Pyreusban a gabonaspekulánsok gyakran terjesztik azt a hírt, hogy egy gabonaflotta elsüllyedt a tengeren, vagy háború tört ki, hogy ezáltal pánikot és a gabonaárak emelkedését idézzék elő.

Egyiptomban Nagy Sándor egyiptomi pénzügyi igazgatója előlegek adásával az egész gabonakészletet kezébe tudta kaparintani, ami által valóságos éhínséget idézett elő Görögországban, és hatalmas nyereségre tett szert.

Arisztotelész egy igen érdekes esetről számol be „Politika” című művében, Thalész-szel, a régi görög bölccsel kapcsolatban. A híres bölcsnek szegénysége miatt folyton azt vetették [a] szemére, hogy a bölcsesség és a tudomány egészen haszontalan valami, mert íme neki sem hajt semmi hasznot. Erre aztán Thalész csillagászati úton kiszámította, hogy gazdag olajtermés lesz, és bár kevés pénzzel rendelkezett, még a tél folyamán valamennyi milétoszi és chiosi olajsajtóra foglalót adott, és olcsón kibérelte őket. Mikor aztán elérkezett az olajsajtolás ideje, és hirtelen nagy kereslet támadt az olajprések után, a bölcs olyan áron adta azokat bérbe, ahogyan akarta. Így aztán sok pénzt harácsolt össze, és ezzel bebizonyította, hogy a bölcselők is könnyen meg tudnának gazdagodni, ha akarnának. Csakhogy nem ez a bölcsek célja.

Ugyancsak Arisztotelész írja le a „Politikában”, hogy Szicíliában egy élelmes ókori bankár a vasbányákból az egész vaskészletet összevásárolta, s amikor megérkeztek a kereskedők a kikötőkbe, csak neki volt vasa, s így mintegy monopóliumszerűen maga árusította ki nekik a készletet. Bár nem számított túlságosan magas árat a vasért, még így is 50 talentumon 100-at (körülbelül 600.000 svájci frankot) keresett.

A pénzgazdálkodással és az emberek növekvő nyereségvágyával párhuzamosan jelentkezik egy új közéleti jelenség: a korrupció, a tisztviselők megvesztegetése. Philipposz makedón király, Nagy Sándor atyja, görög szónokokat és politikusokat vesztegetett meg tervei számára. Ekkor lett ismeretes az a mondás, hogy az arannyal megrakott szamarak a legmagasabb bástyákon is keresztül tudnak ugrani. A hanyatló Róma korrupciója a késői korok számára is fogalommá vált. A cenzor Cató életrajzából és írásaiból megdöbbentően derül ki, miként vert egyre erősebb gyökeret az emberekben a pénzhajhászás vágya. Cató ifjabb éveiben erélyesen és elkeseredetten harcolt az uzsora ellen, de később már szellemes jogi formákon törte a fejét, hogy miként lehetne engedélyezni a szabad uzsoráskodást. Mindenki pénzt igyekezett szerezni, a hivatalnok korrupcióval, a kereskedő spekulációval, a tőkés uzsoráskodással, s a szegény ember egyszerűen úgy, hogy adósságokba verte magát. A római birodalom terjeszkedése Kelet felé nem volt egyéb, mint kincsvadászat és pénzhajhászás. A Kelet kincseskamráiból és templomaiból harácsolták össze az aranyat, hogy kielégítsék az egyre növekvő pénzéhséget. Mindenki pénzt, vagyont igyekezett szerezni, hogy milyen módon, mellékes.

A pénzben való gondolkodás

A pénzgazdálkodás hatása alatt megváltozott az emberek gondolkodásmódja. Pénzben kezdtek gondolkozni. Azelőtt a különböző jószágokban a használati értéket látták, s csak másodsorban a cseretárgyakat. A primitív falusi ember még ma is így gondolkodik. A pénz bűvkörében élő városi ember azonban minden jószágban már csak az absztrakt pénzértéket látja, a marhában épp úgy, mint a földben, a fegyverben épp úgy, mint a lakóházban, mely bármely pillanatban egy bankjegy formájára változtatható át. A pénzgondolkodás még a legmagasabb ideálokat is pénzformára változtatja. 

Ez a lélektani processzus megváltoztatta az ember viszonyát a tárgyakhoz és a természethez is. Nem él már velük együtt, csak kívülről nézi őket. Hiányzik a belső kapcsolat, az organikus együttélés a földdel és a tárgyakkal. Az ősember organikus világképe helyett absztraktummá változott minden. A javakban való gondolkodás helyébe a pénzben való gondolkodás lépett, ami természetesen az üzleti gondolkodást erősítette, és hovatovább ez a szellem veszi át az irányító szerepet az emberiség egész gazdasági életében.

A pénz, mint társadalmi hatalom 

A pénz társadalmi hatalommá vált, amely mindenkinek magántulajdona lehet. Minél nagyobb a pénzösszeg, amely fölött valaki rendelkezik, a javaknak, élvezeteknek és mások munkája gyümölcsének annál nagyobb tömege áll rendelkezésére. Míg azelőtt a hatalom volt a vagyon forrása, vagyis a hatalom révén jutottak vagyonhoz, a pénz elterjedése után a vagyon lett a hatalom forrása, vagyis azért lett valaki hatalmas, mert pénze volt. Ez a tudat ösztökélte már az antik pénzgazdálkodást Hannibáltól kezdve, hogy egész városokat pénzzé, egész népeket szolgákká, tehát ugyancsak pénzzé változtasson át, amely azután minden irányból Róma felé özönlött, hogy ott a hatalom formájában hasson. Caesar idejében a világ aranyának fele gyűlt össze Rómában. Nem kis mértékben ebben rejlett Róma világbíró hatalmának titka. De ugyanakkor ez rejtette magában a birodalom pusztulásának csíráit is.

A szolgából tehát úr lett, amely zsarnoki igája alá hajtotta az egész emberiséget. Az elementáris erők és lehetőségek, amelyek a pénzben rejlenek, lenyűgözték az embert, aljassá és a pénz szolgájává tették. Hogy milyen változások következtek be az ember gondolkodásában néhány évszázad alatt, arra szomorúan jellemző példákat találunk Amerikának a fehér ember által való meghódítása során. Az ősi erkölcsök között élő indiánok egyszerűen megdöbbentek; nem tudták megérteni, amikor a „fehér istenek” aranyszomját és kapzsiságát látták. Nem tudták megérteni, és megvetéssel fordultak el tőle.

Itt kezd kibontakozni a pénz tragédiája. A pénzé, amely eltért eredeti és egyedül igazolt rendeltetésétől, az áruk közvetítésének szerény, de nagyszerű szerepétől, és kalandos, veszélyes funkciók felé kezdett [elmozdulni], véres kataklizmákat idézve [elő] az emberiség életében.

*

In Uj Kelet [Új Kelet], 14. évf., 287. szám, (1931. december 24.), 2.; 288. szám (1931. december 25.), 2.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.