Az új gazdasági világszemlélet alapvető ellentétét a régivel szemben az mutatja, hogy elveti a világgazdaság mechanikus felfogását. Helyébe az organikus világkép kerül. Abban hisz, hogy egy nagyobb területre kiterjedő egészséges gazdasági együttműködés csak akkor alakulhat ki, ha annak minden egyes alkotó sejtje önmagában is egészséges és bizonyos mértékig független. Ezek az egészséges nemzeti gazdaságok, ha elhatárolják az őket fontosságuk szerint megillető szerepet, ha biztosítják számukra az önálló életet, ha kizárják közülük a súrlódási lehetőségeket, egymás mellett állva és együttműködve megteremthetnek egy magasabbrendű, szerves gazdasági egységet, amely a gazdasági válságokkal szemben - ha ilyenek a jövőben előfordulnak - nagyobb rugalmasságot tanúsít.

Nem kell tehát felbomlasztani a határokat, letörölni az egyes gazdaságok nemzeti jellegét. A nemzetközi munkamegosztás gondolata - tisztán a rentabilitás kérdését tartva szem előtt - megteremtette a komparatív termelési költségek tanát. Ez az egyes gazdasági területeket arra kárhoztatta, hogy csak azt az árut állítsák elő, amit területükön nemzetközi viszonylatban is a legolcsóbban tudnak termelni. Így egyes államokban csaknem monokultúra alakult ki, a többi gazdasági adottság elsorvadt, s az állam függvénye lett az ún. világgazdaságnak. A jövő gazdasági berendezkedése jobban kiérdemli majd a »nemzetgazdaság« elnevezést, mint a liberalizmusnak ezek a monokultúrás államai. A jövő nemzeti gazdasága arra törekszik, hogy gazdaságpolitikájával felkutassa és a legmagasabb fokra fejlessze mindazokat a gazdasági adottságokat, amelyek az ország területén feltalálhatók. Gazdasági életének egészségességét és az önellátást a lehetőség határain belül biztosítva, kapcsolódhatik ezek után bele a nemzetek közötti, és nem »nemzetközi« együttműködésbe.

Lehetséges-e a nemzeti gazdaságok teljes mértékű önellátása? Ha a nemzetközi munkamegosztás összekényszerítő ereje megszűnik, lesz-e valami kapocs, amely az egyes államokat együttműködésre összefűzi?

Az első kérdésre kénytelenek vagyunk nemmel felelni, de ebben már benne van a másik kérdés igenlő válasza. Egy államnak a geopolitikai adottsága sem olyan, hogy a teljes autarkiát az igényeknek primitív fokra való lecsökkentése nélkül lehetővé tenné. Ebben a felismerésben azonban már benne találjuk a nemzetgazdaságok együttműködésének szükségességét is. A liberalizmus homályos és meg nem valósítható ábrándját azonban lehatárolják a gazdasági terek valóságára. Önmagukban is életerős, de gazdaságilag egymásra utalt és egymást kiegészítő nemzeti gazdaságoknak önkéntes egybekapcsolódását jelenti ez, függetlenségük megóvásával, de egymás legteljesebb gazdasági támogatásával. Ez a támogatás sok mindent jelent. Jelenti azt, hogy ezen a gazdasági téren belül önellátásra törekszenek. Jelenti azt is, hogy az egy gazdasági térben élő népek életszínvonala között lévő nagyfokú különbségeket igyekeznek kiküszöbölni. Megszünteti a nemzetközi hitelnek azt a formáját, amely a tőkeszegény országokat a tőkeerős országokkal függőségi viszonyba hozta. A gazdasági tér tagjai között a hitelezésnek egy magasabbrendű formáját honosítja meg, amelyben a tőkeerős ország a tőkeszegénynek termelési javakat kölcsönöz. Ezeket a tőkeszegény ország beállítja gazdasági életébe, fellendíti azt, tartozását a saját maga termelte árukkal - amelyekre a hitelező államnak szüksége van - törleszti, s egyben emeli saját vásárlóképességét is.

Elképzelhetetlen, hogy a fent említett követelményeknek meg tudjon felelni olyan állam, amelynek gazdasági rendje az önzésen, a korlátlan szabadversenyen, a profitéhségen alapul. Az új gazdasági képletben új fogalmakkal kell helyettesíteni a régiek nagy részét. A nemzeti gazdaságok nemzeti jellege abban is kidomborodik, hogy az új társadalomszemléletnek megfelelően a közösségnek az egyénnel szemben való magasabbrendűségét hirdeti. A közösség érdekei tehát feltétlenül föléje kerekednek az egyén érdekeinek, a nemzetpolitikai célkitűzések előtérbe nyomulnak a tisztán gazdasági - főleg magángazdasági - szempontokkal szemben. Az egyén érdekei nem keresztezhetik a nemzet érdekeit. A magángazdaság tevékenységét tehát nem a jól felfogott önérdek, hanem a jól felfogott közérdek irányítja. A közösség szükségletei elsőbbrendűek, mint a magánszükségletek. A termelés irányát is ez az elv fogja megszabni, s a termelésben a rentabilitás elvét háttérbe szorítja majd a produktivitás gondolata.

A kapitalista gazdálkodás gyakori válságciklusainak egyik fő oka abban rejlett, hogy a termelés és a fogyasztás között megbomlott a helyes arány. Míg egyrészről a végletekig fokozták a termelést, másrészről semmit sem tettek a fogyasztóképesség növelése érdekében. Sőt az a gazdasági szemlélet, amely a munkaerőben árut, a munkabérben pedig csupán termelési költséget látott, s igyekezett azt a lehető legalacsonyabbra leszorítani, egyenesen rombolólag hatott a nagy tömegek vásárlóképességére. A korszerű gazdaságpolitikának egyik fő feladata lesz, hogy ezt a megbomlott egyensúlyt helyreállítsa. Eszközeiként egyrészt a termelésnek helyes mederbe való terelése, másrészt a fogyasztóképességnek jól átgondolt ár- és munkabérpolitikával való emelése említendő.

A kapitalizmus fénykorának jellemzője volt, hogy szinte korlátlan mértékben állott a fejlődő gazdasági élet rendelkezésére a természet. A gazdasági élet pionírjai új meg új területeket hódítottak meg, feltárták azok természeti kincseit. A nyersanyag korlátlan mennyiségben állott rendelkezésre, s a feltárt területekkel együtt nőtt a felvevőterület is. A területi terjeszkedés lehetősége ma már többé-kevésbé elérkezett végső határához. A természeti kincsek egy része kimerüléssel fenyeget. Be kell tehát osztani a nyersanyagokat, új pótanyagok termelését kell meghonosítani, amit eddig a csak rentabilitásra törekvő vállalkozások miatt nem lehetett végrehajtani. Új fogyasztóterületek beszervezése helyett a belső fogyasztást kell emelni, s a termelést a szükséglet nagyságához szabni.

Hogyan érhető el az, hogy a korlátlan szabadversenyre alapított gazdasági élet átalakuljon tervszerű gazdálkodássá? Ki valósíthatja meg azt, hogy a »homo oeconomicus« átalakuljon »homo socialises«-sá?

Mindez a feladat az államhatalomra hárul.

A liberalizmusnak éjjeliőr szerepre kárhoztatott állama felébredt. Cselekvésre hívta az a sok panasz és segélykérés, amit a gazdasági élet az utóbbi évtizedekben hallatott. A gazdasági élet segítségére siető államhatalom az első segélynyújtás után is ottmaradt a beteg nemzetgazdaság mellett. Magára vállalta mindazokat a feladatokat, amelyeket csak egy, a magángazdaságok felett álló tényező valósíthat meg. Tervszerű irányítással igyekszik a gazdasági életet az új világrend által megkövetelt úton vezetni.

A kapitalista rendszer két fontos kellékével, a tőkével és az arannyal szemben is egészen más az új gazdaságelméletnek az állásfoglalása.

A kapitalista rendben öncélúvá terebélyesedett tőkét vissza kell szorítani az őt megillető helyre. A termelési tényezők sorrendjében a tőke csak a harmadik helyet foglalhatja el. A tőke ugyanis nem más, mint a természetnek és a munkának terméke. Bár a termeléshez feltétlenül szükséges, nem önálló termelőerő, hanem csak segédeszköz. Termelőereje a természeten kívül csupán az emberi munkának van. Ezt az elvet fejezi ki a nemzetiszocializmusnak Blut und Boden elmélete is. Egy nemzet gazdagsága a rendelkezésre álló emberi munka mennyiségétől és minőségétől függ. Ezt már a liberalizmus atyamestere, Smith Ádám is felismerte és hirdette. Míg azonban a kapitalista rendszer a munkaerőt a tőke függvényének tekintette, és nagymérvű kihasználásával akarta a termelést fokozni, addig a ma gazdaságpolitikája számára a munkaerő nemzeti érték, amit szervezni, védeni és fejleszteni kell. A szociálpolitika különböző megnyilvánulásai, a szabadidőmozgalom, a munkásképzés, a munkaszervezés, a népesedéspolitika stb. új értelmezést nyernek, s mint a nemzet vagyonosodását előmozdító tényezők foglalnak helyet a gazdasági államvezetés fegyvertárában.

Az aranyat még a merkantilizmus ültette trónjára, s a liberalizmus hűségesen leborult a bálvány előtt. Az arany nem váltotta be azt a reményt, amelyet mint értékmérőhöz fűztek hozzá, s a jövőben kénytelen lesz átengedni helyét a munkának. Csakis a szervezett emberi munka lehet alapja a pénznek is. A nemzetközi fizetőforgalomban is jelentősen elhalványul az arany szerepe. A nagytérgazdaságok tagállamai egymás között tartozásaik kiegyenlítésére az ún. multilaterális klíringet használják fel. Az arany pedig - természetesen a világ aranykészletének igazságos elosztása után - meg fog elégedni azzal a szerény szereppel, amit a nemzetek közötti áruforgalomban esetleg adódó klíringcsúcsok kiegyenlítése nyújt számára.

Kétségtelen, hogy a jövőben az államnak a gazdasági életbe való beavatkozása fokozottabb mértékben érvényesül. Az állami beavatkozás azonban olyan alapelv, aminek határait papíron megszabni, vagy általános szabályokba foglalni sohasem lehet. Terjedelme sok tényezőtől függ. A nemzeti gazdaság fejlettségi foka, az államra háruló feladatok mennyisége, a gazdálkodó társadalomnak szociális, avagy aszociális beállítottsága más és más mértékű állami beavatkozást kíván. Legnagyobb fokán sem terjedhet azonban annyira, hogy ne legyen szüksége az egyéni kezdeményezésre, a rátermettségre, a vállalkozói kedvre. Ezeknek a tényezőknek  - természetesen a közösség érdekeinek határain belül való - érvényesülése lesz a jövőben is a gazdasági élet fő mozgatója. Az állami irányítás - bizonyos átmeneti időszak után - olyanformán képzelhető el, hogy az állam politikai célkitűzéseinek megvalósítása érdekében feladatokat tűz ki a gazdasági élet számára, s azok megvalósítását - megfelelő szervek útján - előmozdítja és ellenőrzi.

*

Mi történik a liberális gazdasági rend »legszebb« vívmányával, a világkereskedelemmel?

A világkereskedelem jórészt a túlhajtott nemzetközi munkamegosztásból folyó egymásrautaltságon alapult. Most, amikor minden egyes gazdasági tér lehetőség szerint önellátásra törekszik, a nemzetközi áruforgalomnak jó része a gazdasági téren belül belső forgalommá alakul át. A világkereskedelem azonban mégsem szűnik meg teljesen. Csak tárgyában és céljában átalakul. Az olcsó és fontos tömegszükségleti cikkeket minden ország maga igyekszik előállítani. Az évszázados tapasztalat, a természeti adottság, vagy a fejlettebb ízlés folytán azonban minden ország gazdasága tud előállítani valami olyan finom minőségű luxusárut, vagy művészeti terméket, amit másutt nem termelhetnek hasonló minőségben. Ilyenekkel fordul majd a külföld piacai felé. Ilyeneket enged be a saját piacára, hiszen ezek háború esetén igen könnyen nélkülözhetők. »A világkereskedelem a világkultúrának és civilizációnak működése lesz, nem pedig kényszerítő életszükséglet« - mondja Ferdinand Fried (Wende der Weltwirtschaft).

Ezek a gazdasági elvek mind magukban hordják a ma társadalmi átalakulásának mozgató eszméit, a megerősödött nemzeti érzést, a közösségnek az egyén fölé való helyezését és a szociális világszemléletet. Sikerük és érvényesülésük tehát a nagy világrengés lecsillapultával egyáltalán nem lehet kétséges.

*

In Kárpátmedence, 2. évf., 4. szám (1942), 204-208.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.