Az állam is nyilván csak abban az esetben fogja kiállhatni a versenyt társaival, s csak akkor lesz abban a helyzetben, hogy az őt betöltő nemzetet a kultúra fejlődésvonalán mind magasabbra emelje, s gazdaságilag megerősítse, ha a törvényhozás, kormányzás, közigazgatás, bíráskodás, s általában a közügyek intézése terén a leghivatottabbak szorgoskodnak - ha ezek a szervek, illetve ezeknek munkássága kellően kiegészíti egymást -, végül ha az egyes tevékenységekre odaállítottak munkaerejét a lehető legteljesebb mértékben kihasználják.

Lássuk e tételeket külön-külön, figyelemmel főleg hazánk mai eléggé szomorú állapotára, s egyúttal azzal a határozott célzattal, hogy azoknak illetékes helyen való megszívlelésre ajánlásával e sorok hozzájárulnak a pusztulás örvényébe sodródott magyar nemzet megmentéséhez.

Első tételünket legplasztikusabban Austen Henry Layard angol államférfinak az angol alsóház 1855. január 15-iki ülésében tett az az immár közhellyé vált mondása domborítja ki, mely erőteljesen hangsúlyozza, hogy: „The right man in the right place.“ [A megfelelő ember a megfelelő helyen.] A munkakörök elosztásánál oda kell törekedni, hogy a rátermettség legyen az irányadó princípium. Áll ez úgy a miniszterekre, éspedig nemcsak aktíve, hanem passzíve is, mint mindennemű, még a legegyszerűbb munkát végző hatósági szervre. Faguet, a nagyhírű francia szociológus panaszolja fel „Le culte de l’incompétence“ című, 17 kiadást ért könyvében, hogy „nagy ritkaság, miszerint a miniszterség olyan embernek adassék, aki arra hivatott, hogy a közoktatásügyi miniszterséget rendszerint ügyvédnek, a kereskedelmi miniszterséget írónak, a hadügyminiszterséget orvosnak adják“ - s, kérdem, vajon e tekintetben jobb-e a helyzetünk a franciákénál? A béke normális éveiben még megengedhettük magunknak az ilynemű fényűzést, de ma, mikor hajónk sülyedőben van, nem kell-e elsősorban a kormányzati ágak vezetőiül olyanokat állítani a kerék mellé, kik minden tekintetben rátermettek felelősségterhes hivatásukra, s nemcsak akkor tanulják meg - ha megtanulják - mesterségüket, amikor beleülnek a bársonyszékbe. És ha valahol: a culpa in eligendo itt bosszulja meg magát legjobban. Úgy emlékezem, Arisztotelésztől ered az a mondás, hogy nem szabad megengedni ugyanannak az egyénnek, hogy sarut is készítsen és flótán is játsszék. Sohasem volt ideálom a cipőfoltozó bíró (sajnos, az utóbbi években a kényszer vitte rá), de még kevésbé a bíráskodó cipész. Hogy a hozzáértés, sokszor az elemi ismeretek hiánya, mily beláthatatlan zavarokat idézhet elő egy állam kormányzatában, arra hazánk történelmének lapjairól nem egy példát idézhetnék - akár a közelmúlt időkből is. Valahogy úgy látom, hogy az utóbbi években nagyon megromlott nálunk a kiválasztás társadalmi mechanizmusa, melynek Ammon Ottó német társadalomtudós szerint az a feladata, hogy minden egyént arra a helyre állítson, amelyet legjobban tud betölteni. Kezdjük meg e kiválasztó mechanizmus megjavítását, mert különben társadalmunk hanyatlása, sőt pusztulása feltartóztathatatlanul bekövetkezik.

Második tételem az összhangzó együttműködést hangsúlyozza. Nem tudjuk, avagy nem akarjuk-e egymást még ezekben a legnehezebb időkben sem megérteni, s magunkat kölcsönösen fékezve, a haza megmentésére centralizálni minden erőnket, eldönteni nem tudom. Annyi bizonyos, hogy ha valamikor, most az utolsó órában rá kell eszmélnünk arra az igazságra, amit nagy Széchenyink egyik hírlapi cikkében hangsúlyozott, hogy „végre meg kell szüntetni a magyarnak eddigelé úgyszólván meg nem szűnő »macska és kutya« közt-féle irigykedő, agyarkodó viszonyát, és azon különös »szeszt« vagy minek is nevezzük, mely szerint mindegyik kolompos vezér vagy egyedül saját erejére támaszkodó pártkalandor akar lenni, s ehhez képest nincs is a világnak tán oly legkisebb féket, rendszert nem tűrő, s ekképp oly kevéssé egy soron álló, összetartó, s ennélfogva természetesen aránylag ahhoz, ami lehetne, oly gyenge, oly magán segiteni nem tudó népe, mint a magyar.“ Nem tudunk megegyezni a királykérdésben, holott bizonyos, hogy az ország népének legalább 90 százaléka csak a jogfolytonosság jegyében való megoldást óhajtja - nincs összhang atekintetben, hogy külpolitikánkban merre felé orientálódjunk, pedig életünk iránya itt is csak egyfelé mutat - széthúzás honol véreink sorában a gazdasági, s kulturális alapvető kérdésekben - de miért folytassam, ki-ki százszámra idézhet fel emlékében szomorú példákat. Nyújtsunk egymásnak végre békejobbot, s kapcsolódjunk egy nemzeti összetartásba, melynek vezérlő csillaga a betlehemi jászol felett ragyog.

Harmadik tételem, melyet Ward amerikai szociológus nyomán az erőmegtakarítás törvényének (the law of parsimony) vagy inkább az erőkihasználás törvényének nevezhetnek, arra utal, hogy az egyes hivatásokra beállított megfelelő, s minden egyéb erőtényezővel a lehető legnagyobb összhangzásban s összetartásban működő energiát használjunk ki a munkateljesítés szélső határáig, de természetesen gondoskodva arról, hogy az energia alanynak ne csak létminimuma, hanem standardja is biztosítva legyen. Ez közönséges nyelven annyit jelent, hogy minden - akár koránál, akár feleslegességénél, akár arravalóságának fogyatékosságánál fogva - nélkülözhető egyén elbocsátásával, de ha rátermettsége megvan, s megélhetése szempontjából szükséges, megfelelő pozícióban leendő elhelyezésével az egyes orgánumok keretén belül csak annyi és olyan egyén munkásságát vegyük igénybe, amennyire és amilyenre feltétlenül szükség van, de ezeknek munkaerejét használjuk ki teljesen, s egyben biztosítsunk részükre az anyagiakban annyit, hogy ne legyenek kénytelenek a hiányt mellékmunkálatokkal, amelyekre manapság az időt az államtól vonják el, pótolni. Ez idő szerint a miniszteri hivatalnokok nagy része a nap bizonyos részében más munkát végez, a tanár azon a körön kívül, hova szakmája vagy eredeti hivatása köti, még néhány helyen előad, a bírák szerencsésebbjei örülnek, ha valamilyen jól jövedelmező választott bíróságba juthatnak, a pénzügyigazgatás tisztviselői keresik, s nem ritkán meg is találják a módját annak, hogy az adózó polgároknak tanáccsal szolgálva, megengedett vagy legalábbis elnézett mellékkeresetre tegyenek szert. Jól tudom, hogy mindez nem ütközik jogszabályba - jól tudom, hogy mindezekre a „mellékesekre“ az egyeseknek szükségük van, s még mindig jobb, ha így, s nem Balkán-módra igyekeznek a hiányzó anyagi eszközöket előteremteni -, de ne feledjük, hogy ez az immár rendszerré váló szokás az állami gépezet helyes működésének nézőszögéből végzetes és kárhozatos. Végzetes, mert hovatovább arra vezet, hogy a közfunkcionárius fő foglalkozását mellékesnek tekinti, s azt akaratlanul is mind jobban elhanyagolja -, kárhozatos, mert meggyengíti a kötelességérzést, s megássa sírját a lelkiismeretes munkateljesítésnek. Jusson eszünkbe Cicero-nak az az örökbecsű figyelmeztetése, hogy a kötelesség teljesítésében áll az élet összes tisztessége, elmulasztásában összes gyalázata.

Ha komolyan életre akarunk kelni, úgy űzzük el mindenünnen a kontárokat, tartsunk össze legalább a vezető kérdésekben, s takarítsuk meg, de használjuk ki erőinket, s akkor Magyarországot a poklok kapni sem fogják megönthetni!

*

In Nemzeti Újság, 5. évf., 19. szám (1923. január 25.), 1-2.

Illusztráció: Ulisse Aldrovandi: Monstrum Marinum rudimenta habitus Episcopi referens.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.