Az állam emberek kapcsolata, akik valamely hatalommal rendelkező tekintély irányítása alatt együttes életet élnek és közös működést fejtenek ki. Az állam nem azonos a néppel vagy a fajjal, és etnikailag teljesen heterogén is lehet. De nem azonos a területtel sem, amelyen él, és nem a hatalommal, amely uralkodik felette. Az állam hozzátartozóinak - alattvalóknak és uralkodóknak egyaránt - együttes működése, s mint ilyen, nem organizmus és nem mechanizmus.

Az állam azonban nemcsak cselekvésre, hanem egyszersmind valamely közös célra és eszmére is irányuló összeműködés. A régi görögök az állam célját az ember boldogságában látták, ők az embert csak mint az állam tagját tekintették. A kereszténység azonban megmutatta az embert a maga valóságában, és az emberiséget az állam fölé, az egyes embert pedig a polgár fölé emeli. A kereszténység megmutatta, hogy az emberek számára lehetséges más társulás is, mint az állam. Ez a társulás az Egyház. Természetesen nem vette azért tagadásba a kereszténység az állam létjogosultságát, csak az államról alkotott antik fogalmakat és eredményeket megfelelően átértékelte. A görögöknél az állam végleges értékkel bírt, a kereszténységnél azonban, amely tudja, hogy végső célunk az Isten és az örökkévalóság, az állam csupán eszközértékké válik. Az állam végső célját Isten az emberek boldogulásán keresztül akarja elérni. Az Egyház pedig a maga szellemiekre vonatkozó energiával közvetlenül Istenre és az örökkévalóságra irányul.

Az állammal kapcsolatos számos téves felfogás van érvényben, amelyek vagy egyáltalában tagadásba veszik, hogy az államnak célja volna, vagy pedig az állam célját kizárólag az emberek boldogulásában, a kultúra és a haladás fejlődésében látják. Mindez valóban szerepel az állam céljai között, kizárólagossággal azonban egyik sem bír, és ha az állam célját keressük, akkor azokat a jegyeket kell kutatnunk, amelyek minden időőben minden államra érvényesek. Természetesen ezeket a jegyeket is össze kell, hogy fogja a végső eszmecél, amely szerint az állam célja a tökéletes ember kialakítása. Az anarchizmus ezt tagadásba veszi. A szabadságra hivatkozva - szerinte - ugyanis a szabad ember korlátozás nélkül a legmegfelelőbben el tudja érni a tökéletesedést. Ez a felfogás teljesen hibás, mert éppen a szabadság miatt van a jogrendre szükség.

Még nem akadt állam, mely céljának megfelelt volna

Ami már most az állam beavatkozási jogát illeti tagjainak életébe: az állam csak erkölcsileg helyes, vagy legalábbis közömbös cselekedetekre szorítkozhatik. Nem parancsolhat azonban erkölcstelenséget, és tartozik akceptálni azt a belső területet, amely mindenkinek a lelkében van, és amelyen már csak magának tartozik felelősséggel. Tartozik elismerni a családi élet szabadságát is. E szabadságnak már vannak ugyan korlátai, ezek azonban inkább csak erkölcsi természetűek, és nem az államra tartoznak.

A magántulajdont illetőleg megilleti az államot a beavatkozási jog, ez azonban kizárólag arra terjedhet, hogy szabályozhatja a magántulajdon használatát. Nem támadhatja meg a magántulajdont olyan módon, hogy megfelelő kártalanítás nélkül elveszi.

Kitért ezután Szandtner professzor az állami totalitás elvére, és rámutatott arra, hogy ez alapjában ellenkezik az állam eszközértékűségével. Majd befejezésül azt mondta, hogy ha a történelmen végigmegyünk, nem találunk olyan államot, amely céljának teljes mértékben megfelelt volna. Ennek ellenére sem szabad azonban kétségbeesnünk, mert itt van számunkra az evangélium, és remélnünk kell, hogy egyszer mégiscsak elkövetkezik az egy akol és egy pásztor, az evangéliumban lefektetett örök társadalom, amelyben a szociális elvek fognak érvényre jutni.

A kedd délelőtti második előadásán Kornis Gyula folytatta az állam hasznáról tartott előadását. Ez alkalommal az új alkotmányoknak, amelyek a háború után keletkeztek, a természetét ismertette.

Az új alkotmányok általában az állami mindenhatóság alapjára helyezkednek, és a tekintélyelvet teszik magukévá. Mindamellett nem azonosíthatók a régi abszolutizmussal, mert hiszen a vezér többnyire a nép közül való, és a néptől bírja hatalmát. Igazságosabb társadalmi berendezkedést akarnak. A liberalizmus a múlt században az egyén érdekét állította a középpontba, és ennek reakciójaként jelentkezett a szociáldemokrácia az osztályérdekek jelszavával. Az új alkotmányok az egész közösség érdekét tartják szem előtt. Lényeges vonásuk a munkajog szabályozása.

Áttért ezután Kornis professzor a konkrét politikai rendszerek bírálatára. Ezek közül legelsőnek Oroszországot vette vizsgálódásának tárgyául. Az európai államok általában a szovjet köztársaság rövid összeomlását remélték, de évek múltán kiderült, hogy olyan államalakulattal állanak szemben, amely erős, de amely lényegesen és alapjában más, minden eddigi államalakulatnál.

A szovjettel szemben való magatartásnak három periódusát különböztetjük meg. Az elsőt karitatív korszaknak lehetne nevezni. A nyugati népek adományokkal siettek a szenvedő orosz nép segítségére nagy ínségében. Ezt az első periódust követte a második, a lukratív [jövedelmező] korszak, amely észrevette az óriási üzleti lehetőségeket Oroszországban. A nagy birodalomban ugyanis megindult a történelem egyik legnagyobb felépítő munkája, a Sztálin-féle ötéves terv értelmében. Természetesen ehhez gépekre, szellemi munkaerőre volt szükség, amelyekhez az anyagot részben a nyugati, legnagyobb részben azonban az amerikai nagytőke szállította. Ez a korszak a világ egyik legnagyobb öngyilkossági korszaka volt. A harmadik korszak a szovjettel szemben való magatartásban a politikai barátkozás korszaka. Egymás után veszik fel az európai államok a diplomáciai kapcsolatot a szovjettel, s Olaszország után egymás után „de jure“ elismerik. Végül elérkeztünk oda, amikor az európai államok, mint a béke pillérét üdvözölték Genfben a keresztény kultúra legnagyobb aláásóját. Bátran nevezhetjük ezt a korszakot a legerkölcstelenebbnek. A hipokrita Európa diplomáciájának a legerkölcstelenebb tette volt ez, és Motta svájci delegátus volt az egyetlen, aki legalább elvben megmentette a keresztény világ becsületét.

Ezután Kasztner Jenő egyetemi nyilvános rendes tanár folytatta a XIX. század olasz irodalmának ismertetését. Előadásában rámutatott a XIX század elejére, hogyan mutatkozik az olasz filozófiában az előző kor felvilágosodásának reakciója, amelynek folytán a gondolkodók állandóan katolikus irányba fordulnak. Ennek a kornak szellemi emlőin nevelkedett a XIX. század-béli katolikus irodalom első korszakának legjelentékenyebb képviselője, Alessandro Manzoni.

Manzoni nyugtalan és küzdelmes ifjúság után kezdett csak a katolicizmushoz közeledni, miután előbb átvetett a francia felvilágosodás eszmevilágán. Családi életében is számos sorscsapás érte. Kimondottan intellektuális típus, és ezért nehezen tért meg az Egyházhoz, megtérése után azonban annak leglelkesebb híve, apostola lett. Ő volt az első, aki állhatatosan hirdette, hogy az írónak hivatása nem kizárólag a mulattatás, hanem az olvasók erkölcsi nevelése is. Emiatt vádak is érték, mire hatalmas könyvben válaszolt, amelyben a katolikus erkölcstanról értekezett, éles bírálat tárgyává téve a felvilágosodás eszméjét is.

Igen érdekesen fejtegette ezután az előadó Manzoni egészen sajátos művészetét, amely szándékosan kapcsolta ki munkáiból a szerelmet , inkább az Egyháztól távolabb állókat iparkodott az Istenhez visszavezetni. Katolicizmusa egészen bensőségessé válik. Eszmevilágában azonban nagy szerepe van kora historikus irányzatának te. Az olasz irodalomban eszmeileg rokona Danténak, s Dante mellett talán a legolvasottabb olasz író.

Délután Lepold Antal prelátus-kanonok tartott előadást, amelyben az esztergomi várnak olvasóink előtt már ismert történetét adta elő élvezetesen a nyári egyetem óriási számú hallgatóságának. Előadás után az egész társaság megtekintette a helyszínen az esztergomi ásatásokat. Itt nagy megilletődéssel szemlélték a több évszázadon keresztül a föld mélyében nyugodott hatalmas bizonyítékait a középkori keresztény magyar kultúrának.

*

In Nemzeti Újság, 17. évf., 143. szám (1935. június 26.), 6.

A KÖZÉPKOR A TOTALITÁST EGYEDÜL ISTENNEK TARTOTTA FENN

Borbély István S. J., Baranyay Jusztin, Kovrig Béla, Vanyó Tihamér és Gerevich Tibor előadásai az esztergomi nyári egyetemen

Az esztergomi katolikus nyári egyetem előadássorozatában hétfőn délelőtt kezdte meg előadásait Borbély István S. J. tanár „Suarez államelmélete és hatása“ címmel. A XVI. században volt a történelem folyamán a legintenzívebb kapcsolat az élet és a teológia között. A XIII. század, Aquinói Szent Tamás százada, a skolasztika legnagyobb csúcsát érte el, amelyet az utána következő századokban szükségképpen hanyatlás és a kritikai részletezésekre kiterjedő vizsgálódás követett. A reneszánsz és a reformáció váltották ki azután visszahatásként visszatérést ismét a nagy, átfogó problémák kutatásához. A megújulás Spanyolországból indult ki, ahol S. de Vitorio O. P. salamancai egyetemi tanár munkássága veti meg annak alapjait. Igen jelentékeny a tevékenysége nemcsak művei révén, hanem a tudósok nevelésének terén is. Az őáltala megindított szellemi mozgalom neveltje Francisco Suarez S. J. Suarez korának legkiválóbb tudósa, s ő is a salamancai egyetemen tanított. Műveit világosság, retorikamentesség jellemzik, azonkívül nagyfokú erudíció. Suarez nagy értékeit az egész tudományos világ, katolikus és nemkatolikus egyaránt, elismeri. A teológiát a társadalombölcselettel intenzíven összeolvasztotta.

Suarez nem ad rendszeres államtant a mai értelemben. Nem dolgoz ki államformákra vonatkozó téziseket, és főleg csak az államirányításra vonatkozó elméleti megállapítások és az államnak teológiai gyökerei érdeklik. Suarez államtanának egyik legnagyobbérdeme az az erkölcsbölcseleti és metafizikai megalapozás, amely felülemelkedve az empíria szempontjain, mélyen a metafizikai valóságokba ágyazza be megállapításait.

A természetjog elismerése feltétlen istenhitet követel

Baranyay Jusztin egyetemi tanár tartotta meg ezután előadását „Az Egyház és a történelmi államrendszerek“ címmel.

Amikor az Egyház Theodosius császár idején polgárjogot nyert a római birodalomban, elkezdte nagy munkáját, amely az antik világ szellemi hagyományait keresztényi tartalommal telítette. E szellemi hagyomány egyik legértékesebb része kétségkívül a római jog. A rómaiak ezt meglehetősen a maguk testére szabták. A római jog a ius gentium-ból indul ki, a természetjogból, ez azonban lényegesen más, mint a keresztény értelemben vett természetjog. A keresztény bölcselet ugyanis szintén a természetjogot veszi alapul, de római természetjogot statikus tényként fogja föl, és annak morális kihatásait tartja jelentősnek. A keresztény felfogás Aquinói Szent Tamásban éri el a legnagyobb tökéletességet. Minden szubjektív vonástól megtisztította, és egyetemes emberi közkinccsé tette a természetjogi fölfogást.

A római jogbölcselet újra életre kelt a reneszánszban a szenttamási gondolattal szemben ugyanakkor, amikor a bonum commune eszméjét tűzte ki célul, s azt csak eszköznek és közbenső céljának tekintette a végső cél eléréséhez. Most ismét az államrezon és a világi lezártság lépett előtérbe. A XIX. század a természetjogot egyszerűen megemlíteni sem engedte. Ma azonban ismét a természetjog lépett előtérbe, minden jogi bölcselkedés és vita mögött valójában ennek problémája rejtőzik. A természetjognak örök érvényű keresztény megfogalmazása sokak számára azonban még nehezen elfogadható, mindenekelőtt feltétlen istenhitet követel.

Kovrig Béla egyetemi magántanár folytatta érdekes vizsgálódásait ezután a kapitalista világrenddel kapcsolatban. Ez alkalommal azokra az általános kifogásokra, ellenvetésekre tért ki, amelyeket a kapitalizmussal kapcsolatban a leggyakrabban emlegetnek. Általános vád a kapitalizmussal szemben, hogy elgépiesítést eredményezett. Valóban nagy hátránya ennek a rendszernek, hogy elvette a munkástól munkájának céltudatát. A kéz művéből kézmozdulat lett csupán. De teljesen elítélni a gépet nem lehet, mert ez tette lehetővé például nagyrészt a munkaidő nagyfokú csökkenését. A baj oka lényegében az, hogy a technika fejlődésével nem tartott lépést a szociálpolitika. A társadalom egészségtelen erőviszonyai okai annak, hogy a gépiesítés előnyei nem tudtak közkinccsé válni. A gépek révén napi négy-öt órára lenne a munkaidő korlátozva, s így a munkás személyiségét más téren bontakoztathatná ki.

Dr. Vanyó Tihamér pannonhalmi főiskolai tanár tartotta meg ezután első előadását „Az államrezon múltja és jelene“ címmel. Röviden kifejtette, mit jelent ez a kifejezés: államrezon, majd történelmi vizsgálódását kezdte meg ebből a szempontból. Ez alkalommal [a] középkort tette vizsgálódásának tárgyává.

A középkort a földi dolgokkal kapcsolatban hármas magatartás jellemzi, éspedig az emberi szolidaritás, a minden létező iránt való pietas, végül az autoritás, azaz a rang, tekintély iránti érzék. A középkor életszemlélete államfölötti, egyetlen imperiumot ismer, amelynek két csúcspontja volt: a pápaság és a császárság. Ebből az államiságnak és az egyházi életnek kölcsönös egymásra hatása következett, ami egyúttal a két hatalom összetűzéseinek a forrásává is vált. De az államrezon érvényesüléséről még itt sem szólhatunk, mert egyrészt az eszmei elsőbbség mindvégig a pápaság oldalán állt, másrészt a középkor a szoros értelemben vett államfogalmat még nem ismerte. A személyiségre való totális jogot pedig a középkor egyedül a világrend urának, Istennek tartotta fenn. 

A délután folyamán Gerevich Tibor egyetemi nyilvános rendes tanár tartotta meg ugyancsak első előadását „Műemlékvédelem“ címmel. Érdekes történeti áttekintés keretében ismertette, hogy a műemlékvédelem a régi római birodalomban volt a legfejlettebb, amelynek a műemlékvédelemre vonatkozó törvényhozása máig is a legtökéletesebbnek mondható. De később a középkorban és az azután következő századokban is mindig mindenütt törvényesen szabályozták a műemlékvédelmet. Különösen Olaszországban volt ez igen intenzív, ahol a pápa engedélye nélkül még egyik városból a másikba sem lehetett műemlékű értékű tárgyat átvinni. A magyar törvénykönyvben ugyancsak szerepel a műemlékvédelem, amely ma Európában a legrégibb. Még az ősz folyamán beterjesztik a törvényhozás elé az új műemlékvédelmi törvénytervezetet.

Szólt ezután Gerevich Tibor azokról a műemlékvédelmi iskolákról, amelyek a legutolsó évszázadban kialakultak. Az egyiknek szellemi vezére Viollet-le-Duc, a híres francia konstruktőr volt. Ez az irányzat teljesen hamis alapokon indult el, amikor könyörtelenül és minden történelmi érzék híjával restaurálta az egyes műemlékeket a saját fantáziája szerint. Ez az irányzat leszedte például a román stílusban kezdett épületről a gót és barokk utánépítéseket is a stílszerűség örve alatt. Ez semmiképpen sem lehet helyes, mert a műemléknek az értékét éppen az adja meg, mennyi belőle a valóban történelmi. A másik szélsőséget a historikusok képezik, akik semmilyen mérvű restaurálást nem tartanak helyesnek. Azt mondják, hogy a műemléket csupán csak konzerválni kell a további pusztulás ellen. A valóságban helyes az, hogyha a meglévő műemlékekből fölépítenek annyit, amennyit azok éppen lehetővé tesznek anélkül, hogy bármi új dolgot is hozzátennének.

Ezután az előadó számos képpel illusztrálta érdekes fejtegetéseit, és kiemelt néhány igen sajnálatos körülményt, ami a magyar műemlékeknek eddig való elhanyagolását mutatta.

*

In Nemzeti Újság, 17. évf., 153. szám (1935. július 9.), 2.

A KÖZÉPKOR ORGANIKUSAN FEJLŐDÖTT KI

 Baranyay Jusztin, Kovrig Béla, Vanyó Tihamér, Gerevich Tibor  az esztergomi nyári egyetemen

Az esztergomi katolikus nyári egyetem keddi előadássorozatában Kovrig Béla egyetemi tanár a kapitalizmusnak egyik legjellegzetesebb jellemvonását, a piacot és a piacra alapított termelést tette vizsgálat tárgyává. Ezen elmélet szerint a kereslet és a kínálat szabályozza a gazdasági életet. E felfogással szemben áll a szélsőséges gazdagság és a szélsőséges szegénység tömeges megjelenése az utóbbi korban. A kapitalizmus védői azt mondják: az a baj, hogy a kapitalizmus valójában sehol sem tudott teljesen érvényre jutni, tehát nincs is még tulajdonképpen kipróbálva. Azt kívánják, hogy az állam biztosítsa a piac szabadságát, és ez majd magától helyrebillenti a válságot. Elfelejtik azonban, hogy a szabad piac megvalósítása sohasem az államon múlt, ma sem nemzetgazdasági, még kevésbé politikai lehetősége nincs adva a szabad piac létrehozásának. Amelyik állam ezen a téren elindulna, ez egyet jelentene számára a teljes elszegényedéssel.

A sokat gáncsolt rendiség, mint a modern kor orvosszere

Baranyay Jusztin egyetemi tanár az Egyháznak a politikai rendszerekkel való összefüggéséről folytatta előadását.

A római jogot bizonyos univerzalizmus jellemzi, amely azonban római univerzalizmus volt. A kereszténység ugyancsak univerzalizmussal lépett fel, ez azonban már nemzetek és fajok fölötti volt. A kettő egyesült a német-római birodalomban, amelynek két feje: a császár a világi, a pápa pedig a lelki hatalom birtokosa volt Az univerzalizmusnak valódi korszaka volt ez olyan mértékben, amilyen mértékben még soha máskor a történelemben. Egy világnyelv volt: a latin, egy birodalom, egy Egyház és egy kultusz. De a kettős uralom nem volt ment[es] a súrlódásoktól, amelyek idővel erős küzdelmekké fajultak. A sacerdotium és az Imperium harcában az Egyház maradt fölül.

Az államszervezetek tekintetében a középkor a rendiséget termelte ki, amely három szempontból jelentett tagozódást: születési rendek, hivatásrendek és politikai rendek alakultak ki. Ezt a társadalmi berendezkedést érte az utána következő századokban a legtöbb gáncs és szidalom. És ehhez a társadalmi szervezethez fordul most az új korszak, és tőle várja a panáceát [gyógyírt]. Kétségtelen érdeme és kiválósága volt ennek a társadalmi berendezkedésnek, hogy organikusan fejlődött ki. Hiba volna azonban ezt mint ideális keresztény elveken felépült államot tekinteni. Sok hibája volt, így elsősorban az, hogy a születésre volt nagymértékben alapozva, és nem az érdemekre.

A középkori rendiséget a mai törekvésektől leginkább az különbözteti meg, hogy míg a középkori organikus fejlődés eredménye volt, addig az utóbbiak ideológiákra alapítanak, amit hatalmi szóval akarnak alkalmazni az életre. De megkülönbözteti a középkori embert a maitól az is, hogy több ereje volt az élet zordságainak elviselésére. A mai kornak legfőbb megmentője is csak az lehet, hogy a középkorhoz hasonlóan mind jobban telíti életét katolikus tartalommal, amely erőt ad az élet legnagyobb nehézségeinek elviselésére is.

Borbély István S. J. tanár Suarez államtanának ismertetését folytatta. Suarez államszemléletének legjellemzőbb vonása, hogy az államot Isten terveiben gyökerezőnek vallja. El akarja kerülni azokat a hátrányokat, amelyek a tapasztalati tudományok vizsgálódásából folynak. A tapasztalati tudomány ugyanis, például az állam esetében, nem tud tovább menni a tények puszta regisztrálásánál, de odáig nem juthatott el, hogy kiindulásának alapjául az emberi természetet vegye. Megállapíthatja, hogy milyen államok voltak, s hogy adott esetben hogyan viselkedtek, de nem mondhat pozitívumot a további teendőkre.

Suarez államszemlélete a legtisztábban skolasztikus. Ezt bizonyítják mindazok a szempontok, amelyekből nézve ezt a kérdést kezelte. Az állam célja Suareznél, mint a többi skolasztikusnál, a közjó, a bonum commune, amely több, mint az egyesek javának összege. Kimondja azonban, hogy az államnak azért az egyes javát is kell szolgálnia, nem azért, hogy az egyest külön boldoggá tegye, de úgy, mint a többi tagját, hogy munkásságát az állam javára kifejthesse.

Mi az „államrezon“?

Vanyó Tihamér pannonhalmi főiskolai tanár az államrezon eszméjének fejlődését vázolta az újkori és a legújabbkori történelemben. Az európai emberiség a középkortól örökölte az államrezonnak erkölccsel és joggal való összeütközése iránti fájdalmas érzékenységét. A középkor ugyanis a korlátlan államrezont bűnnek tekintette. Machiavelli az első, aki magát e felfogástól teljesen függetlenítette, és az államművészetet tisztán világi, mondhatni, pogány alapokra helyezte. Machiavelli rendszerében a naturalizmus, a voluntarizmus és a racionalizmus keverednek, és szerinte az államkormányzatban minden eszköz használata meg van engedve, jogra és erkölcsre való tekintet nélkül.

Machiavelli tanítása olyan hatással volt az utána következő korra, hogy még a katolikus megújhodás sem tudta megdönteni, csupán megfinomította és a felvilágosodott abszolutizmus számára használhatóvá tette. Richelieu Franciaországa volt az első, amely az államművészetről szóló eddigi tanítással szemben az államok különleges érdekeiről szóló tant először felvetette.

Az érett abszolutizmus korában a korlátlan államrezon ajánlása mellett az íróknál már feltűnik a nyugat-európai individualisztikus és utilitarisztikus eszmevilág. Döntő jelentősége volt az államrezon történetében Nagy Frigyesnek, aki az államérdekeket elválasztotta a dinasztikus érdekektől, és a hatalmi állam mellé felvetette a kultúrállam eszméjét. Az államrezon lényegében rejlő kettősséget Hegel küszöbölte ki, aki az államot a világértelem leghatalmasabb képviselőjének tette meg, amelynek szerinte nincs magasabb kötelessége, mint önmagának fenntartása és a lényeget a hatalom alkotja. A XIX. és a XX. században ritkábban emlegetik kifejezetten az államrezont, de változatlanul tovább él ez a hatalmi kérdés és politikai formájában.

Gerevich Tibor egyetemi tanár délután tartotta meg vetített képekkel kísért folytatólagos előadását a műemlékvédelemről. Ez alkalommal részletesebben kitért, számos érdekes képpel illusztrálva, a magyarországi műemlékvédelem történetére, és előadásának során igen súlyos hibákra mutatott rá. Így elsősorban örök vesztesége a magyar műtörténetnek az a barbár pusztítás, amelyet a megújítás címén az elmúlt század végén a harmonikus empire stílusban felépült Budapest ellen vezettek kellő ízlés és történelmi érzék teljes hiányával rendelkező városépítők. De nemcsak a főváros, hanem Magyarország számos vidéki városának műemlékei is áldozatul estek a teljesen hibás restauráló törekvéseknek.

Rendkívül színes előadásában kitért Gerevich Tibor a szobrok és egyéb városszépítő kisebb objektumok taglalására is. Ezen a téren Magyarországon szintén igen siralmasak az állapotok. A háború előtt számos ízléstelen szavaló Kossuth- és Petőfi-szobor, a háború után pedig sok, kellő műízlés híjával megalkotott hősi halott emlékmű nagyon megrontotta a legintimebb és legharmonikusabb városképeket is.

Gerevich Tibor egyetemi tanárt befetejező előadása alkalmával meleg ünneplésben részesítette hallgatósága.

*

In Nemzeti Újság, 17. évf., 154. szám (1935. július 10.), 2.

Magyary Zoltán előadása: Az új államformák és a közigazgatás

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.