De mi sem nehezebb ennél. Az uralkodó orvosi felfogás alapeszméje a természettudományos pozitivizmus, s úgy látszik, hogy ennek a Claude Bernard által megindított irányának eszmei alapjait nemcsak verifikálták a nagy eredmények, de immár véglegessé is szilárdították. Lehet-e, szabad-e most már ehhez az alaphoz eszmekritikailag közeledni? A probléma is, az alkalmazható módszer is idegen a mai gondolkozásmód számára. Ha ugyanis a dolog lényegét nézzük, az eszmekritika nem a bevett experimentális módszerekkel dolgozik, hanem gondolati problémákkal és módszerekkel. Márpedig a ma uralkodó felfogás ezeket, mint hitelüket vesztetteket, szinte a limine elutasítja, s elüti a tudományossághoz való igényüktől.

Ha valaki a természettudományos pozitivizmusnak ezen, a gondolati problémákkal szemben tanúsított negativizmusát figyelemre méltatja, észre kell, hogy vegye ennek az állásfoglalásnak mélyreható következményeit is. A természettudományos irány anyagát „sub specie aeternitatis“, az örök és változtathatatlan természettörvények jegyében vizsgálja, s ezért, mivel a mulandót is a megmaradás elvei szerint szemléli, lényegénél fogva antihistorikus. Idegen tehát és zárkózott minden történelmi és körvonatkozású kérdéssel szemben. Ennek tudható be, hogy az orvostudomány oly sokszerű problematikájában két ág: a társadalomegészségtan és az orvostörténelem valósággal közönyt és érdektelenséget szenvednek. S ezt ki sem vonhatja kétségbe! Hiszen a szociálhigienikus orvosi irodalom éppen abban az időben, amikor világszerte - s nálunk is - a legnagyobb perspektívájú közegészségügyi célkitűzések idejét éltük, a század harmadik decenniumában, szinte teljesen hallgatag maradt, s ugyanígy az antihistorikus, korszerűtlen orvosi szemlélet az orvostörténelmi kérdések iránt is szinte teljes közönyt és tartózkodást tanúsított.

A természettudományos pozitivizmus a maga korszerűtlenségre irányuló törekvéseivel nem véletlenül, hanem öntudatosan s természetéből eredően lép fel, úgyhogy az orvostudomány ezen két ágának elhanyagolása szinte előre elhatározott. S ugyancsak a pozitivizmus lényegéből folyik az eszmei kérdések elhanyagolása is. S valóban, Poór egy és Buday két szép tanulmányán kívül újabb irodalmunkban szinte egyetlen írást sem találunk, amely az orvosi gondolkozás kérdéseivel kívánna foglalkozni. Ez a feladat természetesen nem is a szorosan vett természettudományra, hanem a tudományelméletre hárul, s ezáltal tényleg filozófiai probléma. Márpedig a pozitivizmustól mi sem idegenebb, mint éppen a filozófia, s még ha ez nem is volna így, akkor is számolnunk kellene azzal a ténnyel, amelyre egyszer Alexander Bernát hívta volt fel a figyelmet, hogy a magyar szellem valahogyan mindenkor is idegen maradt filozófiai problémákkal szemben.

A gondolati, a történelmi, a korszerű problémák kikapcsolásával egyelőre csak jellemezni akartuk az uralkodó pozitivista irányt, s még nem bírálni, vagy értékelni. De hiszen kérdéses is, hogy lehet-e, szabad-e a Má-t értékvonatkoztatólag vizsgálni? És lehet-e az antihistorikus természettudomány legitim módszereivel? Mert a kvantitatív szellemű természettudomány csak mennyiséget, nagyságot ismer, de nem értékeket. Egyesek ugyan, mint például Ostwald és iskolája, megkísérlik, hogy az értéket kvantifikálják, tehát természettudományos fogalommá tegyék. A természettudomány azonban az értékvonatkozású ítéleteket általában mégis az ún. szellemi tudományok („Geisteswissenschaften“) körébe utalja. Az érték - valóban - alapjában véve nem természettudományos fogalom. Rickert, a tudományelmélet elismert vizsgálója helyesen állapítja meg, hogy a természettudomány lényegénél fogva csak konstatál, de nem bírál; a természettudomány csak azzal foglalkozik, ami van, míg az, ami érvényes, ti. az érték, az ún. kultúr-tudományok, a történelmi tudományok sajátja: az etikáé, a gazdaságtané, a jogé, az esztétikáé.

S valóban, értékelés csak történelmi vonatkozásban lehetséges.

Végül, ha a „pozitív“ természettudomány negatív oldalait jellemezzük, rá kell még mutatnunk a természettudományos objektivitás elvére is, amely csak a tényt és a létvonatkoztatást kutatja, de a maga elhatározottan érdekmentes szemléletében elutasítja az ember vonatkozású, az antropocentrikus értékviszonylatok vizsgálatát: idegen a szubjektív-emberi problémákkal szemben. Legutoljára végül a természettudományt a determinizmus eszméjével jellemezhetjük, s ez az eszme a sui generis történelmi szemlélettel szemben idegen. Mert a természettudományos determinizmus az örök természeti törvények, a jelenségek fix viszonylatának elvén nyugszik, a „semper idem“ elvén, az „állandók“-ra és a megmaradási elvekre épített fizikán, míg a történelmi szemlélet lényege a múltra irányul, s ez a még nem létezett újat, s a már soha többé meg nem ismétlődő múltat a maga irreverzibilitásában, individualitásában, szingularitásában, fajlagosságában, mondhatnók: korspecificitásában akarja megfogni.

Az egzakt természettudományos pozitivizmusnak tehát bőven vannak negatív bélyegei. De vajon meg is tudja-e valósítani ezt az exkluzivizmust, amelyet az elutasított kategóriák kiküszöbölésének szándékával elhatározott volt? Hiszen figyelmes szemlélettel meg kell állapítanunk, hogy még a fizika is kénytelen történelmi kategóriákkal dolgozni. Ilyen természetű már a kozmogónia és a termodinamika is, mert egyik sem szorítkozhatik a létezőnek „in esse“ való vizsgálatára, hanem kénytelen a lét statikus vizsgálatát a levés, a folyamat, a fejlődés dinamikus szemléletével kiegészíteni: kénytelen az „in esse“ vizsgált létet „in fuisse“ és „in fieri“ is vizsgálni. Ebben már bennfoglaltatik a történelmiség lényege, s így lesz a Naturfwissenschaft-ból Naturgeschichte, a „science naturelle“ből „histoire naturelle“.

Úgy látszik tehát, hogy a természettudomány korszerűtlen és történelmietlen igényei csak célkitűzések, amelyeknek megvalósíthatása azonban egyre problématikusabbnak mutatkozik. Főleg az organikus világban, amelyet a múlt század óta kénytelenek vagyunk a maga dinamikus mivoltában, fejlődéstörténelmileg szemlélni. Valóban, a természettudománynak a fentebb felsorolt kategóriák iránt elhatározott elzárkózása aligha vihető a valóságban is keresztül. Inkább azt kell hinnünk, hogy ez az elzárkózás éppen csak egy alkalmi elhatározás volt, amely még a pozitivizmus virágkorában fogant, de amelynek életképessége az idők folyamán éppen annyira problematikussá vált, mint az azt szülő egyetemes koreszméé, a pozitivizmusé. Mert máskülönben le kellene mondanunk arról, hogy a maguk sajátosságában vizsgált történelmi, kultúrvonatkozású, értékvonatkozású problémákat valaha is tudományosaknak tekinthessük, s illegitimnek kellene tekintenünk minden olyan módszert, amely ezeket a problémákat a maguk különlegességének megfelelően akarja felfejteni.

Ha a mai orvostudomány aktuálisan le is mond arról, hogy önmagát s elődjeit történelmileg vizsgálja, s a maga tételeit körvonatkozásokban tanulmányozza, a régebbi orvostudomány erről sohasem mondott le. Sőt talán túlontúl is tekintettel volt a saját múltjára és azokra a kormeghatározott szellemi és anyagi milieu viszonyokra is, amelyekben az orvostudomány mindenkor fejlődött. Nemcsak a sui generis orvosi-természettudományos eszmékre, amelyekre a mai, hanem az emberi gondolkozás minden más eszméjére is, a teológiai, a jogi, az esztétikai, a politikai, a gazdasági, s az egyetemes filozófiai felfogásokra egyaránt. A mai szakmai specializmussal szemben az egyetem valóságosan egyetemlegességet jelentett. A pozitivizmus mármost éppen ebben a tekintetben mutatja meg teljesítőképességét, de fogyatékosságait is: a más problémáktól jól körülhatárolt természettudományos problémakörben nem kevéssé szabatos és egyöntetű eredményeket mutathat fel, de lényegénél fogva teljes érzéketlenséggel viseltetik a számára érdektelen - mert saját módszerei számára tényleg kilátástalan - másik problémával szemben.

Mi köze van mármost az orvosnak koreszmékhez, a saját kora, s letűnt korok eszméihez? Az orvos feladata a gyógyítás, s a betegségek megelőzése s nincs-e ezzel feladata teljesen kimerítve? Bizonyára. De az orvostörténelem nem más, mint ítélet afelől, hogy az egyes korok e tekintetben tényleg mit is tettek. S végső eredményben az orvostörténelem az, amely felelősségre vonja az idők során felmerült eszméket azok teljesítőképességére vonatkozólag.

Éppen ezért van nagy gyakorlati jelentősége az orvostörténelemnek, akkor, persze, ha ez tényleg az eszmekritikára épült, s nem merül ki a szűklátókörű biografiázgatásban, a kuriózumok gyűjtésében, s az egyes technikák történetének mozaikszerű összeállításában. Ekkor, de csak ekkor az orvostörténelem valóban többnek tekinthető, mint egy szakmúzeum dohos antikvitásgyűjteményének. (Egyébként még ez is hiányzik!) Az eszmetörténelmi alapon álló és kritikai módszerekkel dolgozó orvostörténelem ezáltal az élő orvostudomány fejlesztésének egyik leghatalmasabb eszközévé válhatik. [1]

Az orvostörténelemnek megvan tehát a maga értelme, értéke, haszna, sőt érdekessége is: olyan mértékben nyer érdekességet, amelyet az érdekmentes, objektív módszerekkel dogozó szaktudomány sohasem érhet el! És igaza van Siegeristnek, aki szerint „az eszmetörténelmi kutatás az orvostörténelem legvonzóbb területe. Mert elvezet az emberi szellem magaslataihoz és mélységeihez. A betegségjelenségektől kiindulva egészen a filozófia legvégső kérdéséhez“.

Az orvostörténelem nem is szorítkozhatik az autonóm orvosi eszmék szűkreszabott tárgyalására; az orvostörténelem a kultúrtörténelem egy szektora, s mint kultúrtörténelem, az egyetemes szellemi és anyagi történelem tükrében vizsgálható csak, tekintetbe véve nemcsak a szaktudományok történetét, de még nem is csak a természettudományok történetét, hanem a szellemi tudományokét is, a jogét, a pedaógiáét, a teológiáét, a gazdaságtanét s az etikáét is. Sőt a politikai történelmet is. Egy ilyen szélesebb keretben lefolytatott vizsgálat van hivatva meghatározni az orvos, valamint az orvos szellemi-anyagi milieujének viszonyát, amely eszerint nem más, mint az orvosi és a profán világ ideológiai és anyagi kölcsönviszonylata, vagy ha úgy vesszük, az orvos és a beteg viszonya.

Az orvosi és a nemorvosi eszmék korok szerint különböző viszonyának vizsgálata két kérdésre felel: Miképpen gondolkodik az orvos a nemorvosi eszmékről, s miképpen gondolkodik a nemorvos az orvosi gondolkodásról?

A pozitivizmus e viszonylatnak olyan stádiuma, amelyben az orvostudomány a koreszméktől már maga vállalta módon, önként zárkózik el, s ha egyáltalán vállal a koreszmékkel viszonyt, úgy ezeket már vezetni kívánja, és nem szolgáltat. A fölényes emancipáció bekövetkeztéig azonban nagyon is más volt a helyzet, mert éppen ellenkezőleg, nem orvosi eszmék voltak azok, amelyek uralni akarták az orvosi gondolkozást, s ebben az előbbi időben az orvosi oldalról való elzárkózás álláspontja elsősorban is inkább opportunizmus, mint tényleges meggyőződés. De hogy a korszellemtől való izolálódás kívánsága mennyire kevéssé következetes, és hogy mennyire kevéssé is valósul meg, az éppen abból derül ki, hogy adandó alkalommal, amikor az orvosi gondolkozás, mint a pozitivizmus győzelme után, magában fölényt érez, nagyon is szívesen avatkozik be a szellemi tudományok, a lélektan, a pedagógia, a kriminológia, a szociológia, az esztétika, az etika, sőt a filozófia problémáiba is.

Míg azonban az orvos a nemorvosi eszméktől sokszor elzárkózik, a nemorvosi oldalról viszont állandóan azt tapasztaljuk, hogy az foglalkozik az orvossal, s iparkodik az orvost a koreszmékkel való vonatkozásban nemcsak bemutatni, de bírálni is. Az egyetemes világirodalom erre a legszebb példa. Orvosi alakokat látunk már Homérosznál, Platónnál, Euripidésznél, Arisztophanésznél, Plautusnál; foglalkoznak az orvosokkal a klasszikus filozófusok is; sokszor szerepel az orvos az irodalomban, a színpadon az újkorban is; az orvoskodás lényegkérdéseit tárgyalja Montaigne, Le Sage, Swift, igen sokat Molière és Rousseau is. A világirodalom egyik leghatalmasabb alkotásának, a Faustnak is orvos a főalakja. Számtalanszor szerepelnek orvosalakok és orvosi problémák Ibsennél, Zolánál, Balzacnál, Flaubertnél, Wellsnél, Schnitzlernél, J. Wassermannál, S. Zweignél stb. Ha csak az aktualitásról beszélünk, ilyen Shaw: Az orvos dilemmája, T. Mann: Varázshegye, Lewis Sinclair: Arrowsmith-je, Lewison: „Örök szigete“, Axel Munthe „San Michele regénye“, Vicky Baum: Helén doktorkisasszonya, s az abortuszkérdés iránydrámái. S ugyanígy a magyar irodalomban is, ahol szintén gyakran látjuk az orvost s problémáit, komoly és kevésbé komoly formában. Példa erre Bródy S., Karinthy („Holnap reggel“), Heltai, Fodor L., Szomory (Takács Alice). Az irodalomban nyilatkozik meg a kor elismerése, méltatása s kritikája egyaránt. (Igen ötletes például Meller „Irja hadnagyának“ két eleven orvosi karikatúrája, amely szinte a moliérei szarkazmusig jut el.)

Számunkra a legkevésbé sem lehet érdektelen az, ahogyan az orvos a nemorvos előtt jelentkezik, s ebből a szempontból a legérdekesebb az, amikor maga az orvos mutatja be az orvost a nagyközönség előtt. Igen figyelemreméltó például az a mód, ahogyan Freud számos közkézen forgó munkája az orvos és a laikus viszonyával foglalkozik. Az orvos a laikust tényleg mindig érdekli. Ezt már az irodalommal is bizonyítottuk. Hogy a laikus előtt ez az isten, ördög, a természet s őközte, az egyszerű halandó közt álló valaki milyen különleges szerepet tölt be, azt a régi bon mot is igazolja, amely szerint az orvos, mint a Túlvilág állandó szállítója, még a másvilágba is protekciós külön kapun jut be. S valóban, az orvos tevékenységében van is valami misztikus, mint ahogyan misztikus a természet és az emberi természet is, amellyel az orvosnak foglalkoznia kell. Az ezoterikus orvosi gondolkozásnak mindig vannak olyan sajátosságai, amelyek az egyetemes gondolkozástól elütnek, s még maga is a zárkózottság is olyan körülmény (Faust!), amely a laikus érdeklődését izgatja. Tényleg, mintha a beteget néha az orvos szinte jobban foglalkoztatná, mint a betegség maga. Mindenesetre azt mondhatjuk, hogy az orvos, exkluzivitását jelképező különleges kosztümjei nélkül [2]) is, (még fehér köpenye is az!), még ma is tartalmaz valamit a papból, a varázslóból, a mágusból, a dervisből. (Paracelsus, Faust, Gruby, Axel Munthe típusa.) A beteg számára mindenesetre. Éppen ezért tehát sokkal többről van szó, amikor orvos nyilatkozik az orvosról a nagyközönségnek, mint arról a pikantériáról, amelyet a műhelytitkoknak szakmabeliek által való leleplezése jelent.

A nagyközönség az orvosnak az orvosokról és az orvoskodásról írt könyveit mindig csodálatos érdeklődéssel fogadja. Erre példa a legutóbbi időkből Puder S. könyve („Állapota kielégítő“), vagy Kruif népszerűvé vált „Bacillusvadásza“ is.

A közelmúltban két orvostörténelmi munka jelent meg a magyar könyvpiacon. Az orvostörténelmi miniatűrök egyik kötete Thiel németből átdolgozott munkája [3] (Tizenhárman a halál ellen), a másik Müller V. [4] „Csodatevők“ című kötete. Míg Sudhoff iskolájának erőfeszítéseiből látjuk, hogy az orvostörténelem iránti érdeklődés felkeltése az orvosnál milyen hihetetlen nehézségekbe kerül, addig a laikus számára az ilyen könyvek iránt jóformán még reklám sem kell. Nem különös-e ez? Ugyanakkor, amikor a szakirodalom az orvostörténelmet a legmostohábban kezeli, egy hét alatt két orvostörténelmi munka is kerül a nemorvosi olvasóközönség kezébe!

Valóban azt kell mondanunk, hogy az orvos és a laikus egymás iránt való érdeklődése meglehetősen egyoldalú. Igaz persze az, hogy az utóbbi időben már az orvoskodás titokzatossága, s az orvos érdekessége is csökkent, amiben része van az általános egészségügyi művelődés terjedésének is, s nem utolsó sorban az orvos szociális-gazdasági helyzete aláhanyatlásának is. Azonban az orvos a beteg számára még mindig érdekes ugyanakkor, amikor az orvost a beteg most is csak beteg-mivoltában foglalkoztatja s elsősorban is a maga fizikai-biológiai mivoltában. A hivatalos orvostudomány vajmi nehezen akar megbarátkozni azzal, hogy a beteg lelki [5] és szociális milieu-jével neki, az orvosnak is foglalkoznia kell, s egyelőre még mindig illegitimnek számít minden olyan vizsgálódás, amely a beteget nemcsak mint fizikai-kémai adottságot, hanem mint szociális, pedagógiai, vagy kriminológiai alanyt veszi bonckése alá.

Vegyük közelebbi vizsgálat alá ezt a különös helyzetet: a laikusnak az orvos iránt nyilvánított feltűnő érdeklődését egyfelől az orvosnak a beteg iránt tanúsított, tudományosan indokolható és jószándékú, de tagadhatatlanul problematikus közönyét másfelől.

Hogy a beteg az orvos iránt annyira érdeklődik, az érthető. Számára az orvos a megtestesült gondviselés vagy annak pótszere, maga az Apa-imago. A beteg az orvosi regényben mindig kell, hogy a „de te fabula narratur“ elvére gondoljon, s a beteg érzi is, hogy akkor, amikor az orvosról s az orvostudományról van szó, elsősorban is róla, betegről, vagy a megvédendő egészségről van szó, s általánosságban az emberről magáról. Emellett hivatkozhatunk azokra a külsőségekre és a belső tulajdonságokra is, amelyek a beteg érdeklődésének felkeltésére és fokozására alkalmasak.

De van ennek az érdeklődésnek még egy olyan eszmei magva is, amelyet nagyon is érdemesnek látszik közelebbről megvizsgálnunk. Mi az, ami az orvosi tevékenységben a laikus számára titokzatos és izgató? Elsősorban is maga a Természet, az orvos ténykedéseinek tárgya. Hiszen ez még az orvos számára is titokzatos. Másodszor pedig az, hogy az orvos a természetbe beavatkozhat. Ez még az orvos számára is különös valami, hiszen az orvosnak a természetétől eltérő akarata még Hippokratész előtt is lehetetlen valami; az embernek a természetet kell követnie, ez az álláspont a „természetes“, s az embernek a természetbe való beavatkozása egyenesen természetellenes, s így a csoda és a varázslat jellegével bír. Figyeljük meg jól, az orvoskodás különlegessége nem a beavatkozás módjaiban, hanem először is a beavatkozás tényében rejlik. Mert az orvos, ha a betegségek merő kontemplációján tovább megy, a természetbe tényleg beavatkozik, s az orvos szerepe (ha ebből a szempontból definiáljuk) a természet spontán, de kedvezőtlennek ítélt adottságainak, lefolyásának megváltoztatása, deviálása. Az orvosi tevékenység nem más, mint céltudatos beavatkozás a természet spontaneitásába, hogy azt egy a természetes lefolyás céljától különböző norma szerint módosítsa, megmásítsa. Az orvosi beavatkozás a természet akaratának tudatos perturbálása, racionalizálása.

A természetes rendbe való beavatkozás azonban az orvos és a laikus számára számos problémát vet fel. Az ember a természetet mindenekelőtt hatalmi vonatkozásban látja. S a hatalmi viszonyok inkommenzurabilitása mellett nagyon is kérdésessé válik, hogy vajjon beavatkozhatik-e az ember a természetbe. „Ubi nihil vales, ibi nihil velis“, mit akarhat az ember a természettel szemben a maga erejével? Azután pedig az ember felismeri a természet logikai [6], matematikai [7] rendjét, esztétikai rendjét, következetességét, harmóniáját, sőt a természetben az erkölcsi és jogi világrend megvalósulását is felfedezni véli. Egészen szabályszerűen, éppen a „felvilágosodás“ koraiban, amikor az ember a szupranaturális hatalmakat és a természetbe való szupranaturális beavatkozásokat lehetetlennek tartja, az ember a természetet felruházza mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyeket addig az istenségnek tulajdonított. („Deus sive Natura“.) Ezek az attribútumok (tulajdonítmányok) a természet végtelensége (Cusanus), egysége (G. Bruno,) következetessége és matematikai racionalitása (Descartes, Newton), valamint a fizikai, a természetes rendnek az erkölcsi renddel való összeesése (Spinoza, Leibnitz.) A természetes rend tehát guvernamentális, racionális és providenciális. A „Natura Provida“ brunói elve klasszikus eredetű; a természet jóságát, bölcsességét és gondviselését orvosi vonatkozásban már Hippokratész is, jogi és társadalmi vonatkozásban már a sztoikusok is tanítják. Sőt Hippokratész még a betegségeket is isteni [7] eredetűeknek mondja. Szabad-e tehát az embereknek az „isteni természetbe“ beavatkozniuk?

Az orvosi beavatkozás a természetbe való beavatkozásnak csak egyik, de mindenesetre a legreprezentatívabb módja. Ennek a beavatkozásnak problémáit, orvosi vonatkozásban is, bőven tartalmazza Goethe Faust-ja. Mefiszto igen jól látja, hogy az ember milyen kevéssé tartja természetesnek a természetbe való beavatkozást, hogy továbbá milyen nehezen hajlandó magát erre rászánni, hogy végül az ember mennyire hajlamos az exspektáció álláspontját, sőt a „laisser faire, laisser passer“ non-intervencionista elvét elfogadni. Mefiszto az orvostudomány lényegét, a hippokratizmus non-intervencionizmusát, s a kontemplációnak az aktivitással szemben való elvi előnyben részesítését a következő találó szavakkal jellemzi:

 Az orvostan lelkébe hatsz te könnyen;
 Tanuld be nagy és kis világ tanát,
 Hogy végül tűrj csak mindent csöndben.
 Mit Isten ád. (Kozma Andor fordítása)

A természet az ember számára szent és sérthetetlen, maga a „Verecundia“ (Weininger). Rosenbaum helyesen jellemzi a hippokratészi eszmét, az „orvosi bibliának“ ezt az alapját, ha azt mondja, hogy ez a természettől való szent félelem olyasvalami, mint vallásos vonatkozásban az Isten félretisztelése. Azt hihetnők mármost, hogy ez az elvi antiintervencionizmus csak a régebbi korok sajátossága. De korántsem.

A hippokratészi eszme az egész orvostörténelem vörös fonala. Hippokratésztől, a görög felvilágosodástól kezdve ezt a felfogást vallják Galenus, a salerno-i és a montpellier-i iskola, Sydenham, Hoffmann és Stahl. Az újabb időben senki sem tagadhatja már a természetbe való beavatkozás lehetőségeinek tényét. Azonban a közfelfogás a természetbe való beavatkozástól óva int, mert ezt kockázatos, kétélű, sőt vészes cselekedetnek tartja. Itt elsősorban is Rousseau-ra kell hivatkoznunk, aki ugyan nem volt orvos, azonban róla ebben a vonatkozásban jogosan beszélhetünk, tekintve azt, hogy a csecsemőtáplálás természetes módjától, a szoptatástól kezdve a természetes életmódig az orvostudománynak számos eszmét adott, és már csak azért is nagy jelentőségű, meint a természetbe való beavatkozásuk miatt nagy hevességgel és nem kis hatással támadta és ócsárolta az orvosokat, sőt az orvosi tevékenységet magát is. A természet gyógyerejére, a „vis medicatrix naturae“ elvére, a „natura medicans“ principiumára, a hippokratészi „physis“-re építenek a természetgyógyászok s Priessnitz, a homeopaták, a vegetáriánusok és a fizikoterapeuták is. S amennyiben az orvosi intervenciók gyakorolt módjai az érvágások és a lázcsillapítás, úgy in concreto sokszor ezeket támadják. Mert a lázban, mint utóbb Bier is, rendszerint a természet segítségét látják, s ezért Hippokratész utódjai, Much is és Siegerist is helyesen mondják tehát, hogy az orvostörténelem eszmei lényege a hippokratészi eszméhez [9] való mindenkori állásfoglalása.

Az újkori orvosi irányok közt antiintervencionista a bécsi iskola. (Rokitansky, Skoda). Diepgen e kornak a betegágy mellett tanúsított passzivitását „terápiás nihilizmusnak“ nevezi, s a lokalizációs eszmével hozza összefüggésbe. E korban in vivo, vagy a boncasztalon a legfényesebb diagnózisokat állapították meg, de terápia tekintetében „ölbe tették a kezüket“. Ez időben kérdi Dietl: „Mi az eredménye minden fáradságos kutatásnak? Mi haszna van mindebből a gyógyászatnak?! [...] Hiszen még a tífusz is a legbiztosabban akkor gyógyul, ha nem próbáljuk gyógyítani, hanem a szelíd természet gondjára bízzuk.“ A hippokratészi elv!

Az ember azonban a természettel szemben nemcsak a kontempláció passzív álláspontjára helyezkedhetik. Megismerésének anyagát meg is kritizálhatja, másmilyennek - s jobbnak - is elképzelheti, sőt másmilyennek is kívánhatja, s ekkor valódi kísérletet is tesz arra, hogy a természetet átalakítsa, megfékezze, igájába görnyessze. Ez minden mágikus tudománynak, az alkímiának s a fizikai-kémiai módszereken alapuló technikának is lényege. Hogy szabad-e a természetbe beavatkozni, az a panteisztikus, deisztikus szemlélet előtt több, mint problematikus. Nemcsak Rousseau, de később Freud, valamint Spengler is azt tanítják, hogy a természet nemigen tűri el a maga megzabolázását, megfékezését, cenzúráját, noha Freud például egyáltalán nem vonja kétségbe, hogy az emberre ebből bizonyos előnyök is hárulhatnak, s hogy ennek a próbálkozásnak nyomós okai is vannak. Azonban hirdetik, hogy a természetet nem lehet elnyomni, mert az megbosszulja magát. S így kerül a természet isteni attribútumai mellé a jehovai bosszúállás eszméje is, s óva intik a természetet megzabolázni akaró emberiséget a kockázatos kísérlettől. (Prométheusz-komplexum.)

Nem kell azonban azt hinnünk, hogy a természet az emberiség előtt mindig szent és sérthetetlen. Már Aszklepiadész is vitatkozik a hippokratészi passzivitással, mondván a természetről, hogy ,,aliquando nocet“, s hogy a hippokratizmus ,,a halál kontemplációja“. De még előbb, már Arisztotelész is démonikusnak hirdeti az idealisták által még eudémonikusnak hirdetett természetet; s míg a kereszténység első phasisai ugyancsak összhangban vannak a plátói s a sztoikus természethittel, a skolasztika idejében már inkább az arisztotelésti eszmét vallják, s azt hirdetik, hogy a természet, mint az anyagi világ általában is, lényegénél fogva tökéletlen és gyarló. [10] Míg előbb (éppen úgy, mint a római sztoikusok a keleti orvosokat), a kereszténység üldözi az arab és a zsidó orvoskodást, addig most átveszik az arab orvosi eszméket. s maga Roger Bacon, valamint Aquinói Tamás is űzik a mágikus tudományokat. Utánuk a latin reneszánsz és felvilágosodás ismét dicsőítik a természetet és annak harmóniáját (G. Bruno, Leonardo da Vinci), azonban az angol realizmus erősen reávilágít a természet s az emberi természet tökéletlenségeire (Hobbes, a „Homo hominis lupus“); igaz, hogy megpróbálja az emberi természet ezen fogyatkozását, az önzést az erkölcsi világrenddel összhangba hozni (az orvos Mandeville, majd A. Smith), de mégis, alapjában vonja kétségbe a természetes gondviselés létezését (Hume.) Ez a skepszis s a természet kritikája az, amely a természetes és a morális rend különbözőségét tételezi, s e két rendnek különbözősége vezeti Kantot arra, hogy az ún. fiziko-teleológiát elvesse, s a természettudományok és a morális tudományok kettősségének tanát lefektesse.

A reális angol szellem különben, kevés kivétellel (Shaftesbury), a természet fellengő dicséretével szemben mindig hűvös marad: az angol hatásokon nevelkedett Voltaire a lisszaboni földrengés után ugyancsak erősen gúnyolódik (Candide) a természet gondviselésébe vetett hiten, amelyet, mint a hippokratészi eszme egyik válfaját, ekkor Leibnitz tanít. (Theodicée.) Ez az az idő, amikor Albrecht von Haller, a fiziológia megalapítója a természet bölcsességeit a következő szavakkal ecseteli: „Genug, es ist ein Gott, es rufet die Natur, Der ganze Bau der Welt zeigt seiner Hände Spur.“ [Elég, ez egy Isten, hív a természet, A világ egész szerkezete az ő keze nyomait mutatja.] S míg a kontinensen Süssmilch, a népesedés pap-orvos statisztikusa a népesedés természetes rendjében isteni rendet vél felfedezni, mintegy ötven évvel később Malthus kénytelen megállapítani (noha, mint Süssmilch, ő maga is pap!), hogy a természet nem valósítja meg a gondviselést, mert a természet szaporodásbiológiai szervezete az élőlényeket harcra, egymás pusztítására, tehát bűnre kényszeríti. J. S. Mill szárazon kimondja, hogy a természet csak annak jó, aki bír vele, de könyörtelen ahhoz, aki nem bír vele. Az élőlényeknek abban a harcában, amelynek kényszerét előbb Malthus, s amelynek lefolyását utóbb Darwin fejtegeti, Nietzsche valami magasztos szelektív erőt vél felfedezni, míg az angol Darwin ezt a szelekciót nem etikusnak, hanem a fizikai erő érvényesülésének, tehát mechanisztikusnak minősíti. Ch. Hall angol orvos még Marx előtt meglátja, hogy az emberek és a természet viszonyai könyörtelen osztályharcra kényszerítik az emberiséget. Az angol szellem vajmi kevéssé bízik meg a természetben, s míg Süssmilch a szaporodás menetében ujjongva vélte felismerni magának az istenségnek kezét, addig az angol Galton és az angol Drysdale orvosok a természetes szaporodásbiológia kvalitatív és kvantitatív befolyásolásának szükségességét hirdetik. A természetbe való beavatkozás elve tehát merőben szembenáll a természetes erők szabad érvényesülésének (liberalista) elvével. S valóban, e kor a természettel szemben elveszti addigi feltétlen bizalmát. Ha előbb még Schelling a természetet az akarat megnyilvánulásának mondotta, Schopenhauer azt a rosszakarat megvalósulásának tartja: az ember a fizikai életben természete miatt szerencsétlen. Igaz, Schopenhauer az emberi cselekvés megváltó erejében sem hisz. Azonban a természet józanabb, kritikusabb és pesszimistikusabb megítélése az embert a természetbe vetett bizalmában most már alaposan megingatja.

Egy újabb orvos-filozófus, Le Bon a természet vélt célszerűségéről ezt mondja: „Igen kétesnek látszik, hogy volt-e a természetnek valaha is bármiféle célja? Lehet-e célt tulajdonítani neki, mikor fáradhatatlanul engedi szaporodni az összes betegségek mikrobáit? [...] A természetnek épp oly kevéssé van szándékában bennünket segíteni, vagy nekünk ártani, mint ahogy a háztetőről a fejünkre eső kéménynek nem célja, hogy betörje koponyánkat.“ Ha tehát nem szükségképpen kell az embernek a természetben megbíznia, úgy a természetbe be is kell és be is lehet avatkoznia, praeveniálnia és interveniálnia.

Az derül ki mármost, hogy a természetbe vetett bizalom általában passzivitásra, [11] a természet iránt tanúsított szkepszis pedig általában aktivitásra vezet. S a cselekvés ezen eszmei motívumai nagyon is érdekesek lehetnek számunkra, ha meggondoljuk, hogy a különböző iskolák orvosai egy ugyanazon tényanyag láttán is minő különböző attitűdöt foglalnak el a beavatkozás tekintetében! Mert vannak, akik mint Deventer, minden instrumentális beavatkozásnak elvi ellenségei, s akik, mint Sacombe, nagyon is meg fognak bízni a szülő erők természetes segítségében, s vannak viszont, akik a konzervácio állásponttal szemben a „furor operatoriust“ fogják megmutatni. Lesznek, akik az „arany középutat“ hirdetik, s ettől a középponttól balra foglalnak majd helyet a polypragmasia füvei, míg jobbra a „nequid nimis“ elvén alapuló olygopragmasia híveit fogjuk találni. Fogunk látni tehát elvi és feltételes (felfegyverzett) expektációt s hamleti kételyt épp úgy, mint teljes határozottságot. Ha már most a lehetséges attitűdök különbözőségét figyelemre méltatjuk, azt kell hinnünk, hogy ezek mögött a különböző attitűdök mögött különböző logikai meggondolások is állanak.

Persze, az attitűdök különbözőségének, éppen úgy, mint az attitűdöket irányító szemlélet különbözőségének irracionális okai is lehetnek, mint aminő a temperamentum, a faj (Buday), vagy a nem (Révész M.) a különböző orvosoknál. A kornak is szerepe lehet, s általában az emocionalitásnak, affektivitásnak. Metschnikoff szerint általában az öregebb ember az optimistább. Mi ezen attitűdök különbözőségeit nem azok pszichológiai, [12] hanem azok logikai háttere szerint vizsgáljuk, s azt mondhatjuk, hogy a passzivitástól a teljes aktivitás latbavetéséig terjedő széles zónában aszerint választunk helyet, hogy mennyiben bízunk meg a természetes lefolyás jóságában, mennyi bizalommal vagyunk a természethez.

Ha a laikus módjára gondolkozunk, voltaképpen a passzivitás és az aktivitás álláspontja egyaránt különösnek tűnhetik. De főleg az aktivitás álláspontja. Hiszen a természet panteisztikus-religiózus felfogása szerint a természet jó, egyébként pedig túlságosan misztikus és kifürkészhetetlen ahhoz, hogy abba beavatkozzunk. Szókratésztől Montaigne-ig, Rousseau-ig, az orvoskodás ezen két kritikusáig sokan hirdették azt, hogy az ember alapjában véve semmit sem tudhat. Hogyan mer tehát a természetbe beleavatkozni? A passzivitás . amelynek elvi álláspontja az orvosi cselekvést illetően contradictio in adjecto - még aránylag indokoltabbnak fog látszani, hiszen általában véve a természet úgysem tűri el a maga megtámadását. S már Aiszkhülosz Prométheusza is azt szimbolizálja, hogy a természet fölé törő ember sorsa a bukás. Ezt tanítja - láttuk - Rousseau is, Spengler is, a Faust is, s bizonyos értelemben Freud kultúrkritikája [13] is, és ez látszik kiderülni Thiel tizenhárom vértanújának sorsából is.

A természet ezen plátói-hippokratészi felfogása azonban sohasem maradt egészen ellentmondások nélkül. Inkább azt kell mondanunk, hogy a hippokrateszi eszmének az orvostörténelembben oly egységesnek és folytonosnak látszó sorát gyakran megszakítja egy-egy kétkedő, sőt ellentmondó hang. S az állító és a kétkedő felfogások sora, egymásutánja olyan, mintha két különböző felfogású egyén vitatkozna, beszélgetne egymással. (Dialektika.) Az intervencionizmus és az antiintervencionzimus antagonizmusát már a knidos-i és a kos-i iskola szembenállása is szemlélteti, s az orvostörténelem további sora is az, hogy knidos-i és kos-i mentalitású szemléletek állanak egymással szemben. A természetigenlő és a természetkritikus felfogások úgy viszonylanak egymáshoz, mint a tanok felállítóinak és az abban ellentmondásokat felfedező tanítványok felfogása. A tanító és a tanítvány, az előd és az utókor ezen antagonizmusa az emberiség gondolkozástörténelmének általános jelensége. Amint Platónnak, a tanítónak idealizmusával szemben áll Arisztotelész-nek, a tanítványnak realizmusa, úgy következik a plátói típusú hippokratészi természetszemléletre az alexandriai orvosok arisztotelészi irányzata. S ha az egymással vitatkozó felfogások dialektikáját tovább is figyelemre méltatjuk, azt látjuk, hogy a felfogások ezen ellentétessége továbbra is megmarad. A plátói eszméhez a következőkben Plotinosz közvetítésével a keresztény patrisztika csatlakozik, míg az arisztotelészi természetfelfogást az arab-zsidó szemlélet teszi magáévá. S midőn az arab, arisztotelészi természetszemlélet a keresztény világ szemléletébe is bevonul, a skolasztika lesz az, amely a platonikus patrisztikával szemben az ellentmondást képviseli. A reneszánsz ismét feléleszti a plátói gondolatot (G. Bruno, L. da Vinci); a skepszis hangját viszont ugyanekkor az angol felfogás fogja képviselni. S ha Hegel szerint az emberi eszmék fejlődéstanának lényege a tétel, az ellentmondás és az összeegyeztetés három etapja, úgy helyesen alkalmazza az emberi eszmék fejlődéstanának ezen egyetemes törvényszerűségét az orvostudományra Meyerhoff is: az orvostudomány eszmefejlődése is a plátói egység és az arisztotelészi kétség kifejezésének váltakozásából áll.

Az orvostudomány fejlődéstörvénye sem más, mint a tételek és az ellentétek váltakozása. S amint Arisztotelész barátságosan vitatkozik tanítójával („Amicus Platon, magis amica veritas“), úgy sokszor az utód a leghevesebb durvasággal tagadja meg elődjeit. (Paracelsus, aki Luther módjára egyenesen elégeti [14] a könyvhagyományokat.) De a lényegen, hogy ti. a fejlődés mindig az elődök kritikája, a kritika hangneme mit sem változtat: a hit és a kétség váltakozása az egyén lelki és szellemi fejlődésében is lényeges szerepet játszik; a hit és a kétség váltakozása a szemléletben, az anti-intervencionizmus és az intervencionizmus váltakozása a cselekvésben az egész emberiség szellemtörténetének olyan általános törvénye, amely az orvosi eszmefejlődéstannak is lényege. S bármennyire is csodálatosnak látszik az orvostudomány a maga szemléletének és cselekvésmódjának különlegességeivel, mégis azt kell hinnünk, hogy az orvoskodás történetét sem vizsgálhatjuk másképpen, mint az emberi gondolkozás és a tettek egyetemes történetét. Hiszen az orvosi gondolkozás sem más, mint egy, az egyetemes emberi gondolkozás törvényeinek alávetett, mindössze csupán különleges célokat szolgáló elmetevékenység. S ezért nagyon is jogos az, ha a mindenkori orvosi felfogásokat az egyetemes emberi felfogások tükrében vizsgáljuk. S ha ez igaz, nem egészen jogosan kicsinyelhető le az orvoskodás megítélésében a laikus véleménye sem. S midőn az ember más vonatkozású elmetevékenysége - legyen az filozófia, vagy irodalom! - az orvosi felfogásról nyilatkozik, nem történik más, mint az orvos világszemléletének az egyetemes gondolkozás aktuális alapelvei, koreszméi szerint való megítélése. Ez fogja eldönteni, hogy az orvosi gondolkozás mennyiben felel meg, vagy mond ellent a koreszméknek.

Ilyen módon fogjuk az orvosi felfogásnak a közvéleménytől való különbözőségéből a bizalmi krízisek keletkezését is megérteni. A közvélemény mindenekelőtt lesújtó módon nyilatkozik az orvos intervencionizmusáról, ha ő maga nem intervencionista (Rousseau). A közvélemény az orvostól időnként különösképpen egyáltalán nem várja el az aktivitást. A laikus - és ebben a tekintetben idetartozik az ókor orvosa is - kénytelen belenyugodni abba, hogy a természetet áttekinthetetlen homályosságnak tekintse, s megszokta azt, hogy a helyzetismeret tökéletlenségének megfelelően a természetbe való beavatkozást mindig bizonyos mértékig kockázatosnak, puhatolózásszerűnek tartsa. A beavatkozás mindig eredményt és kockázatot is jelent, s mint például a sebészi eljárások kezdetén, a beavatkozás intézője még csak nagyon kevéssé tudja az áldozatot minimalizálni, az eredményit maximalizálni, tehát a beavatkozás optimális módját eltalálni. Ebben a tudatban jut el a nyugalomkeresés klasszikus felfogásaihoz, ebből származik teljes quietizmusa, passzivitása, apátiája, abuliája, apraxiája, amelyet a „qu quieta non movere“ elvével fejez ki. Legjobbnak látszik számára a „nil nocere“ elvét teljesen megvalósítani látszó konzervativizmus. S a klasszikus ideál valóban a nemcselekvés, a nyugalom: sztoikus a hindu, a görög és a római bölcs, mert hisz a természet felsőbb, noha az érzéki megismerés számára elzárt, rendjében, a dolgoknak egy általunk nem látható felsőbb eszme szerinti elrendeltetésében, amely ellen semmit sem tehetünk. A sztoikus a világot a maga látszólagos bajaival is rendben találja, mert azokat is egy felsőbb rendeltetésből származtatja; az epikureusi nyugalom forrása a kockázatok vállalásától való opportunisztikus tartózkodás, de a passzivitás híve a cinikus is, aki nem is akar semmit, mert igénytelen, „mint egy kutya“ (Diogenes). Ez a klasszikus pogány s a fiatal (patrisztikus) keresztény ideál a betegségekről s a szenvedésről Jób módjára elmélkedik. Türelmet és passzivitást hirdet, mert azt tanítja, hogy a földi, az anyagi világ természete szerint fogyatékos, de egyszersmind azt is vallja, hogy minden szenvedésnek megvan a maga magasabb értelme. Ez „a bajok filozofikus elviselésének” elve.

A valóságban azonban a természetes erők szabad lefolyásába vetett ezen bizalom, amely a sztoikusok és utódjaik (Cato, Seneca, Montaigne, Rousseau) előtt az orvosi tevékenységet szinte feleslegessé teszi, hamar csődöt mond. Aki, mint a sztoicizmus történetét az angol kriticizmus módján vizsgáló C. J. Webb, a sztoikus szemléletnek az életben való megvalósíthatását realisztikusan veti latra, hamar reá kell, hogy jöjjön a beteg természetes türelmetlenségére, amelyet szavakkal nagyon is nehéz lecsillapítani s emlékezni fog arra, amit Shakespeare a „Sok hűhó semmiért“ című vígjátékában Leonato-val mondat: „Sohasem volt még olyan filozófhus, aki a fogfájást türelemmel akarta elviselni, ámbár isteni stílussal fitymálta a sorsszeszélyt és szenvedést.“

Valóban, az antiintervencionista elv már a legelső heves fogfájásnál csődöt mond, s a természet bölcs segítségére épített „laisser faire, laisser passer“ elvvel szemben a beteg rendszerint a legradikálisabb intervenciót, a chirurgikus jellegű extractiót fogja sürgetni minden értelmesebb konzervativizmussal szemben is. A sztoikus előtt minden, ami van, természetes, s minden, ami természetes, isteni is. De nem igaz-e az is, hogy a fájdalom megszüntetése is isteni? („Divinum est lenire dolorem.“)

Az emberiség világszemléletének ellentétekben való váltakozása - éppen úgy, mint az orvosi felfogásé is - lényegében véve mindig az antiintervencionista és az intervencionista felfogások váltakozása. [15] S ebből származtathatjuk - mint láttuk - a bizalmi krízisek magyarázatát is.

Akkor ugyanis, ha a természetbe való beavatkozás a közfelfogással ellenkezik, az orvosok feleslegesnek tekintetnek. S így gondolkozik például az intervencionista szellemű idegen orvosokat üldöző római sztoikus is, vagy az intervencionista szellemű keleti orvosokat üldöző (alkímia, mágia!) keresztény középkor is. De összeütközésbe kerül a kor várakozásaival az orvos akkor is, ha a közfelfogás intervencionalista belátásra jutott, s viszont az orvostudomány ugyanekkor mégis a hippokratészi passzivitás, a nonintervencionizmus, a „laisser faire“ elvi alapjait tette magáévá. Egy non-intervencionista erkölcsi közfelfogás például megköveteli a szenvedések elviselését (pl. a szülési fájdalom csillapítását tiltja), s megköveteli a természet okozta nehézségek béketűrő elviselését (mint aminő pl. a Malthus-féle szaporodásbiológiai krízis). De viszont, ha a közfelfogás maga is intervectionisztikus, úgy a természetbe való beavatkozást orvosi vonatkozásban is kezdi legalizálni. S ilyen minden technikai kor. Ekkor minden, ami „természetes“, kritika tárgyává tétetik és „racionalizáltatik“. A technikai racionalizálás eszméje sem más, mint az emberi öntudatnak a természetbe való beavatkozása abban a reményben, hogy a természetesnél és ösztönösnél hasznosabb lesz az öntudatos tevékenység. (Waffenschmidt.) Éppen ezért a technikai racionalizálás a fiziologikus. (Lahy.)

Ilyen időben, amikor az ember aránylag kevéssé bízik a természetben, vetődik fel a biztosítás és a prevenció eszméje is. Míg máskor a természetbe való beavatkozás istenkísértés, most jogos természetkorrektúra, s ami ebből kedvező, nem a heroizmus jutalma, hanem a valószínűségi számítás sikere, ami viszont kedvezőtlen, az egyszerűen szerencsétlenség, s nem a természet bosszúja.

A gazdaságfilozófiai és az orvosi természethódolat és antiintervenció együttes jelentkezésére érdekes példát mutat a francia felvilágosodás kora. A fiziokraták gazdasági mozgalma, amelynek szellemi vezére nem más, mint XV. Lajos udvari orvosa (!), Quesney, elvben anti-intervencionista, s ez a mozgalom tudatosan és határozottan támaszkodik a természet spontán segítségének elvére, sőt magára a hippokratizmusra is (Bodin). Nem csodálatos tehát, hogy ugyanezen kor uralkodó orvosi eszméi is fiziko-teleologikus jelleműek: hisznek a természet berendezésének logikájában, bölcsességében, így Rousseau, A. von Haller, Quesney, Süssmilchnél. Némi orvosi hiúsággal azt hihetnők, hogy ebben az időben is az orvosi felfogás az, amely a gazdasági felfogást irányítja. [16] Bár a látszat emellett is szól, a fiziokrata gazdaságelmélet kutatói kivétel nélkül megállapítják, hogy ez nem áll, s inkább arra engednek következtetni, hogy a kor gazdasági ideológiája az, amely a hippokratizmus feléledésének kedvez. Ez a kor nem nélkülöz minden hasonlatosságot Hippokratész korával, mint ahogy Periklész és Colbert kora között is találhatunk hasonlatosságot. Mindkét kor átmenet a naturálgazdálkodásból az iparba. S a természethez való való visszatérés hívei, az antimerkantilista fiziokraták voltaképpen az ipari kultúra kialakulása ellen emelnek szót. Ez egy agrárvédelmi irányzat, amely Quesney és Rousseau részéről higiénikus érveket is kap. (De nem ezek a primerek). Az az általános anti-intervencionizmus, amely a fiziokraták idejében az orvos-nemzetgazdászt eltölti, gazdasági eredetű: egy agrárpártoló mozgalom áll mögötte, s kimutathatóan ez vezeti Quesneyt is, Rousseaut is és Ruskint is, valamint a városellenes individualisták valamennyiét is a falura való visszatelepülés egészségügyi dicséretében. [17] A non-intervencionizmus az orvostudományban és a gazdaságtanban egyaránt mindig a régi status (ancien regime) dicséretét jelenti, tehát lényegében véve konzervatív gazdaságpolitikai célokat szolgál; óva int a meglevő helyzetek radikális megbolygatásától. Természetes dolog tehát, hogy Quesney és A. Haller, mint politikusok, egyaránt ellenségei a forradalmi radikalizmusnak. Mindkettő udvari orvos és akadémikus különben.

*

Siegerist, az orvosi historiográfia feladatait kutatva, fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az orvostörténelmet orvosnak kell írnia. Ebben igaza lehet az orvosi szakszerűség biztosítása szempontját illetően, s talán azért is, mert lehet, hogy az orvos az orvos lelkiállapotait jobban megértheti, mint akár az iránta legjobban érdeklődő laikus. De másrészt maga Siegerist azt is hangsúlyozza, hogy az orvosi történelemírás lényegében véve: kultúrhistória. S ha ez igaz, az orvos a kultúrtörténelmi módszerek alkalmazása tekintetében éppen olyan laikus lehet, mint a kultúrtörténelemíró az orvosi dolgokban. Friedell elve, aki szerint kultúrtörténelmet dilettáns is írhat, sőt aki szerint igazán csak dilettáns írhat kultúrtörténelmet, biztosan túlzott. Amint arra is lehet példa, hogy orvostörténelmet nem orvos is írhat nagyon szakszerűen (l. Hornyánszky nagy Hippokratész-tanulmányát), s ugyanakkor arra is számos példát találunk, hogy az orvosilag ugyan képzett, de történelmileg diszciplinálatlan orvos-történész képtelen az orvosi sorsot és az orvostudomány sorsát igazán megérteni. Az orvostörténelmi írások egy része ezért alapos adatgyűjtemény, másik része viszont ezzel a száraz adatfelsorolással szemben élénk, érdekes, de nem a dolog lényegét érintő belletrisztika. Így történik az, hogy az orvosi történetírás kezdetlegesebb stádiumaiban az anyag összetartását mindössze a szinkronicitás szolgáltatja. Gyakran látjuk azt a primitív beállítást, mintha minden felfedezés valami csodálatos véletlen volna, mintha tényleg óriási hézagok tátongnának legtöbbször a nagy orvos és kora között, mintha minden orvosi nagyság és bukás lényege az volna, hogy az orvos korát tekintélyesen megelőzi. Az orvos bukását sem a természet bosszúja, sem korának megelőzése nem okozza. A természet bosszúállásának metafizikai meséjével már foglalkoztunk; [18] ez semmi esetre sem képezheti tudományos történelemmagyarázat alapját. De az is kétséges, hogy vajon a kor megelőzésének elvét, ezt a valószínűbbnek látszó történelemmagyarázó princípiumot jobban használhatjuk-e. Egyes esetekben kétségtelenül.. Általában azonban éppen ellenkezőleg azt kell mondanunk, hogy az orvos a maga nyelvén mindig koreszméket fejez ki. Vajon nem édesgyermeke-e Hippokratész Platón korának? Vajon nem orvosi édestestvére Luthernek Paracelsus, aki a hagyományos orvostudományt annak módjára Baselben nyilvánosan felégeti? Nem illik-e Quesney, vagy A. von Haller orvosi ideológiája szervesen Rousseau és Voltaire korába? Ugyanígy bizonyos az is, hogy a paraszti-laikus Priessnitznek és a természetgyógyászoknak érvényesülése egy demokratikus korszellemmel függ össze, amelyben az orvos és a laikus közti távolság csökken. Pinel a francia forradalom eszmevilágában szabadítja fel az elmebetegeket láncaiktól. Claude Bernard is édesgyermeke a pozitivizmus korának. Virchowot a kor társadalmi ideológiája vezeti szociálhigiénikus eszméihez. R. Meyer energiagazdaságtani elveinek érvényesüléséhez is hozzátartozik a XIX. század általános gazdaságtani beállítottsága.

Hogy az orvosi gondolkozás és a koreszmék kapcsolatát bővebben kimutassuk, külön feladat lehet, s külön tárgyalást igényelhet az is, hogy vajon a széles milieu-viszonyok tekintetbevétele mellett a gazdasági és termelési rend különlegesebb figyelembevétele milyen eredményekkel kecsegtethet. A történelmi materializmus módszerének az orvostörténelmi kutatásban való felhasználását, ha elutasítólag is, de már Hornyánszky is latraveti.

A mi feladatunk most nem az, hogy az orvosi gondolkozás és a korszellem egymással való kapcsolatának módját, mikéntjét határozzuk meg. legfontosabb feladatunknak eleget tettünk akkor is, ha ezeknek a kapcsolatoknak tényét valószínűsítettük.

Vajon elvesztheti-e és elejtheti-e az orvostudomány saját korával való kapcsolatait? Nem jelentené-e ez a korszerűtlenség az orvostudomány fejlődésének zsákutcáját? Tarthatók-e még a pozitivizmus exkluzív elvei?

Az egzakt orvostudomány az orvosi gondolkozásnak ilyen kibővítésétől várhatólag idegenkedni fog. De ha az orvostudomány történetét átvizsgáljuk, be kell látnunk, hogy a kor egyetemes eszméi iránt tanúsított érdeklődés nem szükségképpen rombolja le az orvosi munka komolyságát. Hogy az orvos valóban különböző területeken mutatkozhatik nagynak, arra elég Rabelais, egy Quesney, egy A. von Haller, egy v. Swieten példája. Igaz viszont az is, hogy a más irányú érdeklődés az orvost pályájáról nem egyszer eltereli: a kultúrtörténelem Pythagorast főleg a matematikában, Locke-ot, Lotzet és Wundtot a filozófiában, Mandevillet és Ch. Hallt a szociológusok közt emeli ki, Flaubert, Daudet, Bourget, Duhamel, Pitigrilli regényíró lesz. Schiller, az ezredorvos, költő, Berlioz muzsikus, Quesnay, Oppenheimer s nálunk Pikler J. Gyula nemzetgazdász. Az orvosi téren oly tehetségesnek induló Marat-t elvonja orvosi munkájától a forradalom, s Guillotine orvoskollégájának készülékével bizonyára több ember halálában részes, mint amennyit meggyógyított. [19] Ismeretes módon maga is a forradalom áldozata lett. Történelmi név még Struensee dán orvosé, aki nagy reformtevékenysége közben a dán királynéhoz való szerelme miatt életével fizetett. Megemlékezhetik még az utókor az orvospolitikusok között Baudin képviselőről is, aki 1851-ben a barikádon halt meg.

A politikában lesz naggyá Clemenceau is. A politikai téren érvényesülő orvosok között megemlíthetjük még Victor Adlert, Hilferding volt német pénzügyminisztert stb. Nálunk Csilléryt. A régebbi korok szociológus és politikus orvosairól Trisca írt egy érdekes kis kötetet. (Médecins sociologues et hommes d’état.)

Számunkra érdekes lehet még az is, hogy orvos volt az egyik legelső európai s az első francia újság alapítója, Renaudot is. Orvos volt továbbá a ratio educationis szerzője, van Sweeten, Mária Terézia orvosa is. Orvos továbbá az eszperantó megalkotója is (Zamenhof). A példák folytatása nélkül is nyilvánvaló, hogy az orvos az emberiség egyetemes (nemorvosi) kultúrtörténelmében sokszor igen tekintélyes szerepet játszott.

Az orvosi gondolkozásnak az egyetemes emberi problémák iránt való intenzív érdeklődését mutatja a filozófia történelme is, amelyben számos orvos és orvosi vonatkozásban jelentékeny természettudós nevével találkozunk. Már Hippokratész is megmondotta, hogy a filozófus-orvos „az istenekhez hasonló“. A régebbi orvosok és természettudósok hosszú sora: Thalész, Pythagoras, Hippokratész, Arisztotelész, Avicenna, Maimuni Mózes, Paracelsus, Descartes, Newton, La Mettrie, Locke, Leibnitz és Kant nevei után az újabb időkben is folytatódik ez a sor. Lotze, Littré, Claude Bernard, Helmholtz, Du Bois Reymond, Vogt, Büchner, Mecsnikoff, Berthelot, Mach, Haeckel, Ostwald, Poincaré, Freud, Le Dantec, Driesch, Le Bon, Much, Haldane és Bier nevei azt bizonyítják, hogy a nagy orvosok és természettudósok sokszor nagy gondolkozók is voltak. Az orvos- és természettudomány épületében az empirikus ismeretanyag csak a téglákat adja, annak tervét, kötőanyagait pedig az emberi elme adta interpretációk adják. Ezek lehetnek mindig bizonytalanok és átmenetiek, de sohasem nélkülözhetők. S ezért az orvostudomány fejlődésének szolgálatában nemcsak az ismeretanyagot kell bővítenünk, de az interpretációs módokat is tökéletesítenünk kell. A természet megismeréséhez a helyes megfigyelés nem egészen elég, s nem egészen igaz, hogy a természet „egyszerű“, s az orvos számára „nyitott könyv“: a természet misztérium, s az érzékelés nyersanyagának helyes értelmezése mindig több elmebeli készséget igényel, mint az ahhoz csak anyagot gyűjtő kísérlet.

Mint láttuk, az orvos, aki érdeklődési körét nem korlátozza, a sajátképpeni orvosi tudomány számára sokszor elvész. De viszont a természettudományos-biológiai módszer sokszor termékeny lesz a nem természettudományos területeken is, mint a kultúrtörténelemben és szociológiában (Buckle, Taine, Renan, Spencer), s egyes, számunkra most idegen területeken az orvos orvosilag is alkothat (Kriminológia: Lombroso, etimológia: Freud, pedagógia: A. Adler). Bármennyire is igaz, hogy az orvostudomány az utóbbi időkben a bevezetőben vázolt elzárkózása segítségével fejlődött, azt sem szabad elfelednünk, hogy az orvostudomány sokszor éppen a határterületeken fejlődik, s hogy a nem-orvosi oldalról származó gondolatok is sokszor megtermékenyíthetőek lehetnek. Ismert példa erre a hidroterápia, vagy a himlőoltás története. A diatermia eszméjét egyesek szerint a költő Wielandtól származtathatjuk, a kopogtatás eszméjét Auenbrugger állítólag korcsmároslegényektől tanulta, a hallgatózásét Laënnec állítólag játszó gyermekektől, Westphal pedig a térdreflexet egy betege inasától.

Meg kell emlékeznünk végül az orvosi gondolkodásnak a szociális eszmékhez való viszonyáról is. Bizonyos mértékig opportunus álláspont, ha az orvos csak az individuális kérdésekre korlátozódik, mert ha ezen túllép, ez már nem más, mint a társadalmi, a szociális és a gazdasági rend higiénikus szempontokból való bírálata.  [20] Ha azonban az orvos számára nem volt méltatlan a jószággazdaságtan (Quesney) és az energia-gazdaságtan (R. Meyer) megalapozása, orvosi hivatásnak kell tekintenünk az „ember-gazdaságtan“ (Goldscheid) eszméinek a forrongó kor köztudatába való bevitelét is.

Quesney után, aki szerint „a jó higiène alapja a jó politika“, Virchow igyekezett az orvosi érdeklődést a szociális kérdések iránt megnyerni. Újabban szociálhigiénikusok. Grotjahn, Schlossmann, Selter, Reiter és mások erősen hangsúlyozzák, hogy a szociálhigiéne kérdéseinek művelése a fizikai-biológiai természettudományoktól különböző segédtudományoknak: a gazdaságtannak, a társadalomtudománynak és az egészségpolitikának az orvosi tudományból való bevonását teszi szükségessé. Grotjahn és Schlossmann valósággal két orvostudományt különböztetnek meg, egy természettudományosat és egy nem-természettudományosat, amely utóbbinak a szociológia az alapja.

Hódolattal a természettudományos orvosi tudomány iránt, meg kell állapítanunk, hogy az orvostudományban egy attól sok tekintetben eltérő, más szemléleti alap is lehetséges, noha ennek az alapnak tudományos lerakása bizonyára sok nehézséggel fog találkozni. Ám a szociális és történelmi feladatok az orvost is terhelik, s ha a szociológia és a történelem számunkra még idegenek is, a szociálhigiéne és az orvostörténelem bizonnyal segítséget fognak nyújtani a korszerű orvosi kultúrfeladatok felismeréséhez.

Az orvosnak az egyetemes kultúrához való viszonyát a múltban és a jelenben nagyjából áttekintvén, valami képet a jövőről is alkothatunk. Ha a tudomány ellentétekben fejlődik, azt hihetjük, hogy a jelennek a determinizmus jegyében és szűkebb területen szemlélődő passzív orvosalakját egy kiszélesedettebb látókörű és aktívabb orvostípus fogja felváltani, aki a dolgoknak nemcsak egy kis részét fogja szemléletébe bevonni, de az egész embert s annak egész milieu-jét, s aki nemcsak észlelni és megérteni akarja majd a dolgokat, de bírálni és megváltoztatni is.

*

[1] Nemcsak arról van szó tehát, hogy régi eljárásokat is hasznosíthatunk.

[2] Talár, paróka, jelvények, bot, stb.

[3] Komlós B. kiadása, 1932. Képekkel.

[4] Singer és Wolfner kiad. 1932. Képekkel.

[5] A betegség szubjektív vonatkozásaira ld. Grtojahn: Ärzte als Patienten.

[6] A német természetfilozófiai idealizmus túlzásba vitt elégedettségét Engels Antidühring-je gúnyolja.

[7] A számviszonyok keresése az élet- és kórjelenségekben: Püthagorasz, Hippokratész, L. da Vinci biometrikája, a jatromatematika, a modern kvantitatív anyaforgalomtan.

[8] Ez természetesen azonban egészen másképpen is értelmezhető.

[9] Alig kell külön hangsúlyoznunk, hogy a „hippokratészi eszme alatt“ a spontán lefolyásba vetett bizalmat és az expektatív-antiintervencionista állásfoglalást értjük. A kifejezés bevett szimbólum. Az „igazi“ Hippokratész különböző álláspontok többé-kevésbé következetes keveréke. (A Corpus Hippocraticumot több szerző művének tartják.)

[10] Azaz: Isten tökéletes, de a világ fogyatékos (Czakó). Ezt tanítják a tételes vallások is, amikor a panteistákat üldözik (Bruno, Rousseau, deizmus, stb.) 

[11] Hippokratész: „Ne gyógyítsunk aktív módon - a természet gyógyít.“ Rousseau: „Ne neveljünk aktív módon - a természet nevel.“ Az orvos-közgazdász Quesney: „Ne intézzünk aktív gazdaságpolitikát, a király ne nagyon kormányozzon - a gazdasági válságot meggyógyítja a természet.“

[12] Rousseau-nak és egynémely követőjének a természet iránt való fanatikus lelkesedése s az orvosok, a kultúra képviselői iránt való gyűlölete inkább is érthető a pszichózis irracionális tényezőiből, mint logikus okokból. A rousseauizmusnak, mint pszichózisnak individuálpszichológiai elemzésére l. A. Haidenhain tanulmányát.

[13] Csodálatos módon a kultúrkárosodásnak közkeletű elmélete még mindig a természet bosszújának metafizikájára épül. Részletesebb vizsgálat mellett azonban a kultúrának a természetes állapottal szemben való hátránya egyáltalán nem igazolható. (Niceforo.) Hasonlítsuk csak össze az urbanizált-indusztrializált kultúrterületek szociálhigiénéjét a rurális-agrikultúr- területekével!

[14] Hasonlót (templomgyújtás) mond a hagyomány Hippokratészról és Avicennáról is. Ramon y Cajal viszont valóságos spanyol etikettet ír elő az irodalmi vitáknál.

[15] Erről van szó akkor is, amikor a laikus az államnak a közegészségügybe való beavatkozását elvi alapon kritizálja. Az egyén szabadságára hivatkoznak az Impfgegnerek, az alkohol- és a prostiúctiótörvények abolicionistái, sőt a társadalombiztosítás elvi ellenzői, de az abortusztörvények ellenségei is. (Antiintervencionizmus.) V. ö. Somló B.: Állami beavatkozás és individualizmus. (39. és 44. fej.) Milyen messzemenő az analógia az állami és az orvosi beavatkozás elmélete közt!

[16] Quesney ti. a gazdasági (jószág-) keringést a vérkeringés analógiájára akarta felfogni.

[17] A természethez való visszatérésre hivatkozik a kertvárosmozgalom, a „természetes“ táplálkozást propagáló szekták (vegetarizmus, Rohkostlerek), a Nacktkultur, stb. Ezeknek a hívei is szektariánusok, mint a fiziokraták is. 

[18] De ez nem jelenti azt, hogy a természet kényszerűségeit figyelmen kívül hagyhatjuk. Ebből származnak azok a bajok, amelyek a „racionalizált“ munka mellett jelentkeznek. (L. Atzer, Dinig és Lahr munkáit szociálhigiénikus vonatkozásokban.)

[19] Nem érdektelen, hogy Guillotine javaslatára alakult meg a kórházi bizottság is. A politika majdnem Guillotine fejébe is került. Egyébként az assemblée législative 747 tagja közül 26 volt orvos, 1793-ban 40. Lancerotte szerint a rémuralom alatt 104 orvost végeztek ki és 540 sebészt, valamint 328 orvost száműztek.

[20] Elsősorban a munkamódszerek, a lakás és az élelmezés „racionalizálásának“ egészségügyi szempontból fontos kérdéseire gondolunk.

*

In Gyógyászat, 73. évf., 10. szám (1933), 156-159., 11. szám, 172-175., 12. szám, 188-189., 13. szám, 204-206.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.