Halaknak és fáknak csak a mesében, a mitológiában van történetük, ez is csak akkor, ha emberré tesszük, megszemélyesítjük őket, viszont időrend nélkül minden áll, s mint az álló vízben hiába keresnénk mozgást, épp így az időtől független kategóriákban, a nem-létben vagy az örökkévalóságban sem akadhat még a legáthatóbb elme sem mozgásra, azaz történetre. Életünknek is a „szárnyas idő“, a „gyors idő“ a mozgatója, ösztönzője, reménye és vigasztalója, de egyúttal fekete gondja, fenyegető Damoklész-kardja is; ha többé nincs időm, életemnek is vége van. Ebből érthető, hogy bármennyire tövises is életünk, bármennyire lefelé hajlik is jövőnk, amikor már feltetszenek benne az alkony homályai: a holnapról mégsem mondunk le, mert holnap nélkül nincs élet, az időtől megválva e földi színpadról is belép az ember, és menthetetlenül sírba hanyatlik.

A holnapok sora tehát a görög tragédiánál is komorabb kötöttségben, oldhatatlan szabályossággal, vad és legyőzhetetlen mechanizmusként hozza el az utolsó napot és a kikerülhetetlen véget, amiből az következhetnék, hogy az emberek rettegnek a holnaptól, gondolni sem mernek rá, mert hiszen általában, természetükhöz híven nem szeretnek meghalni. Különös következetlenségük - s nem ez az egyetlen törése az emberi logikának, hogy mégis alig várják a holnapot, mely egy nappal megint közelebb viszi őket a véghez, s ez bizonyára nem oly csodálatos a fiataloknál, akik még nem ismerik a halál szó tartalmát, mint inkább az öregeknél, akik már megérkeztek az út azon utolsó fordulójához, honnan egyenes útszakasz végében megpillantják a rájuk várakozó sírt. Tiszta lelkű öregek is hajlandók friss rózsákkal ékesíteni elkövetkezendő holnapjaikat, melyek valójában a test és a lélek fájdalmas szétválásának tárgyilagos, rideg, engesztelhetetlen előkészítői.

Mindez lehet valóban inkonzekvens, de a holnapot rózsaszínbe vagy a remény fazöldjébe öltöztetve mély emberi bölcsesség szerint cselekszünk, melyet bizonyára a természettel együtt oltott belénk az, aki mindnyájunkat elküldött erre az útra. A holnapot nem hihetjük rosszabbnak a mai napnál, mert a holnap reménye nélkül nincs erőnk a további alkotáshoz, nincs kedvünk és ösztönzőnk a munkához, nincs többé értelme jövőnknek. S az élet legtöbbnyire könyörületes is hozzánk: akit rossz sorsa, vagy helyesebben: jó sorsa abba a helyzetbe hozott, hogy sok nyomorúságot lásson és sokat szenvedő emberekkel érintkezzék, az gyakran tapasztalja meglepetve, hogy a szinte reménytelenül szenvedők jobban és bátrabban bíznak a holnapban, mint azok, akik vigasztalják őket. Mintha az emberi élet is ugyanoly takarékossággal dolgozna, mint a természet: ez csak ott és csak akkor termeli ki a bajok ellenszerét, mikor arra valóban szükség van, nem siet és nem pazarol, s az állatoknak téli bundáját csak akkor növeszti meg, mikor a táj is télszínbe öltözik. A remény fejedelmi ajándékát sorsunk csak azoknak adja, kik anélkül nem bízhatnának többé holnapokban, s e tekintetben mi, akik még nem értük el az erőtlen fáradtság mélypontját - Széchenyi valamikor úgy mondta, hogy még nem vágták le karunkat és lábunkat, melyekkel a hazát szolgálni akarjuk -,  olybá vehetjük helyzetünket, mint mikor a kutyának vagy mezei vadnak még nem nőtt ki téli bundája, mert még nincs itt a tél, csak őszi szelek járnak. A remény még nem éltet bennünket, mert nincs rá szükségünk, még nélküle is képesek vagyunk, emberi józan eszünkkel megszépíteni a holnapot. 

*

Bizony száraz, kifacsart, reménytelen elmélkedés ez, vigasztalansága miatt a mottója lehetne Vörösmarty „nincsen remény“-e. De azonnal megváltozik, reménytelensége eltűnik és élettel telik meg, ha a holnapok sorát nem zárjuk le a nem léttel, a halállal, hanem láncolatukat azon túl is folytatjuk, a transzcendens világban. Húsvéti időben lehetetlen nem emlékeznünk arra, hogy a Kínszenvedésre Feltámadás következik, s az emberi dolgok, melyek oly kétségbeejtően össze tudnak gabalyodni e siralom völgyében, egyszer valahol mégis megtisztulnak és megnyugodnak. A végső kétségbeeséssel szemben, mely emberi dolgokból és viszonylatokból oly buta következetességgel, elháríthatatlanul lép elő, mint a fűszál a mezők földjéből, a keresztény eszmevilág a transzcendens látomásban sokkal biztosabb védőeszközt nyújt, semmint az idejében elővett, felölthető téli bunda. Nem kell erőink végére jutnunk és várnunk, hogy valószínűtlen és valószerűtlen, megokolatlan remény vigasztaljon meg: a végső kifejlett megnyugtató volta és annak bizonyossága már a kisebb bajok idején is megacélozza teherbíróképességünket, hozzászoktat a nehézségekhez, letörli kényeskedésünket, elviselteti türelmesen és hajlíthatatlanul a balszerencse csapásait. Valóban boldognak mondható - bármennyire furcsállja is ezt a mai világ, akinek szeme előtt meghasadt az egek kárpitja és mögöttük, barokk mennyezetfreskók mintájára feltűnik a Mindenség alkotója és mozgatója -, de épp így boldognak mondható minden ember, aki születése és gyermekkora istenét, ha elfelejtette is közben, a világégés idején, mikor tűz hullt az erdőkre és mezőkre, városok hamvadnak el, s rájuk fekteti - ez is már Vörösmarty víziója volt - gyámoltalan fejét a nyomor, újra megtalálja ott fenn, magasan, füst és köd és halál felett az ő istenét. Az életet az utóbbi időkben oly intenzitással éltük, a dinamizmust annyit emlegettük és oly feszültségekben valósítottuk meg, gyakran tekintet nélkül az átlagemberi természet korlátjaira, hogy a túlfeszített húrok megpattannak, s mi hozzájuk kötve, átlendülünk ebből a kényelmetlenné, sőt fájdalmassá komorult világból abba a másikba, melyet egyébként csak faute de mieux [jobb híján] kerestünk fel gondolatainkban, hogy minél előbb viszatérjünk földünkre. Ma már igen sokan találtatnak, akik az életet ott jobbnak tartják, mint itt, és inkább állítják ezt a holnapot, mint a mát és a tegnapot. 

*

Az áhított holnap! ... Milyen holnapot várnak azok, akik - lépjünk ki a számunkra adott felekezet világából, és nézzünk szét a földön, ahol tudvalevőleg a kereszténység, minden válfaját összetéve sem éri el az emberiség fél összlétszámát - valamilyen istenhittől megvilágosítva, túlvilági ígéretekbe görcsösen kapaszkodva próbálják holnapukat elképzelni? Nincs benne kétség, hogy ez a holnap ellenképe lesz álmaikban a mának, melytől menekülni szeretnének, szép és felhőtlen, meleg napsütéses holnap lesz, örök tavasz napja, ahonnan még az emlékezete is ki lesz törölve hidegnek, télnek, sötétségnek, szenvedésnek. A pogány titoknak, s állítólag a magyar ősvallásnak is a Napisten volt a középpontja, a napot tisztelték, de bizonyára nemcsak mint természeti jelenséget, hanem egyúttal az emberek közti melegség végső okát, mellőzhetlen előfeltételét. Téves ugyanis azt hinni, mintha az emberekre a természet erői veszedelmesebbek lehetnének, semmint embertársaik - ezt bizonyára a régi népek sem hitték. Teljes és őszinte tisztelettel viseltetem a földrajztudomány iránt, némi gyanakvással (ha szabad magamat ily szerénytelenül kifejeznem) a ma annyira divatos geopolitika iránt, de semmiképpen sem tudom nekik elhinni, hogy a földrajzi feltételek általában döntő hatással lehetnek az emberek településére és történetükre. Itt kissé tudománytalan szemmel nézzük az emberi nem elterjedését, észre kell vennünk, hogy mindig akadtak népek és csoportok, melyek lakóhelyük kiválasztásában rossz ízlést vagy könnyelműséget tanúsítottak: messze észak jégvilágában, fátlan sívó homokban, veszedelmes őserdők közelségében, havasok elzárt, napot alig látó völgyeiben ütötték fel sátorfájukat, s ahelyett, hogy mielőbb tovavándoroltak volna, az ilyen használhatatlan, olcsó ingatlanokat még ki is nevezték hazájuknak, és mindazon szépséggel felaggatták, amit a haza fogalma magában rejt. Hány indiai, afrikai vagy amerikai falu lakosairól hallottunk fél füllel - az ilyen távoli dolgokat nem szokta a felnőtt ember emlékezetébe vésni -, akik mindig újra építik tanyájukat, melyet árvíz vagy óceáni vihar elsöpör, de nem hagyják el - talán kellő geopolitikai iskolázottság híján. Innen távolból és csekély szakértelemmel nézve dolgukat, azt kell hinnünk, hogy a természet erőit, s azok fenyegetéseit nem veszik elég komolyan, s ha ezt a könnyelműséget szembeállítjuk azzal a minden valószínűség szerint nagy komolysággal, mellyel maguk és családjuk testi épségét, vagyontárgyaikat és falujuk határát embertársaikkal szemben védelmezik, akkor világossá válik előttünk, hogy nem a természet erőit, legyenek azok bármily félelmetesek is, hanem saját embertársaikat félik és tartják igazán veszedelmeseknek. Ősrégi, kőkorszakbeli tapasztalatok a homo homini lupus, s az emberiség sok ezeréves története azt mutatja, hogy nem volt valamirevaló nép vagy csoport, mely elfelejtette volna, legalábbis így ítélve az örök harcból, támadás és védelem meg nem szűnő véres sorozatából.

A Föld gyermekei tehát elképzelve az eljövendő nagy és szép holnapot, nemcsak a naptól várnak abban melegséget, hanem embertársaiktól is, akiknek társaságában fogják együtt élvezni a végtelen holnap boldogságát. Az ember, tudniillik, sem az itteni, sem a túlvilági életben nem tud egyedül élni, s még azok a vallások is, melyek a túlvilági életet illetőleg homályos körvonalakat adnak híveik elé, még ezek is árnyakról, kóborló lelkekről beszélnek, akik csoportosan jelennek meg. Márpedig, ha ebben a holnapban nem fogunk egyedül élhetni, akkor az összekötő kapocs hozzánk hasonló lényekkel nem lehet egyéb, mint pozitív, azaz szeretet. Ezen a holnapon nemcsak a nap fog örökké sütni, nemcsak az éter lesz meleg, hanem az ott élő lények is meleg érzelmekkel fogják meg egymás kezét, távol a földi nézeteltérésektől és azokból következő ellenséges gesztusoktól. Egymást simogató lelkek, békességben legelésző bárányok nyája fog ebben a holnapban élni, legalábbis azok hitében, akik ezt a holnapot mai nyomorúságuk órájában áhítják.

Hogy az emberiség nem tudja másként, csak így elképzelni az ideális holnapot, ez könnyen érthető a természettörvényből, mely tudvalevőleg mindnyájunk lelkébe beleíródott s mely, ha már kiveszett valakiből, akkor az az állatoknál is alacsonyabb állapotba süllyedt. A természettörvény minden keresztény vallás erkölcstani részének egyik alapeleme, mióta a középkori skolasztika filozófia formulákba foglalta, s utóbb átadta az új protestáns felekezeteknek is. Manapság gyakran hallunk hangokat, melyek a keresztény hitfelekezetek közti egyetértés erősítését, minden eszközzel szilárdítását követelik, amire a most különösen szükséges nagy magyar egység érdekében kell törekedni mindenkinek. Ennek szolgálatában a minden keresztényt egyformán kötelező természettörvény igen használható eszköz lenne, ha mindegyik felekezet iparkodnék tagjainak öntudatába idézni annak az emberi méltóságról, a lelkek egyenlőségéről szóló tanait. Hercegprímásunk beszédei mindegyre ezekről a tételekből indulnak ki, bizonyítékául annak, mennyire méltányolja a természetjog ismeretének és követésének rendkívül nagy fontosságát. Ha sikerülne a katolikus és protestáns világot egykép felvilágosítani ezekről, akkor nemcsak az emberek közti, felekezeti szeretet szelíd lángjai vetődnek fel korunk horizontján, hanem a felekezetközi türelem, az embertársak valláskülönbség nélküli megbecsülése is általánossá válhatnék.

Azaz a holnapot nem feltétlenül kellene a túlvilágba helyeznünk; magunk közt is megvalósíthatnék, ha a természettörvénytől és kinyilatkoztatástól ekképp megkövetelt jóságot és szeretetet tesszük embertársainkkal való érintkezésünk irányítójává. Ha gyűlölség helyett a felebarátnak járó szeretettel közelednénk egymáshoz, ha bántás és bántódás helyett nyílt és őszinte jóakarat szabályozná beszélgetéseinket és tetteinket. Igaz, siralom völgyének neveztetik földgolyónk, de éppen mert az, nincs szükség arra, hogy saját magunk növeljük a földi szenvedések végösszegét. Már e világon is kézen foghatnék egymást, s ezzel magunk hozhatnék az örömöt, a holnaptól várt tiszta boldogságot a földre. Amint a feltámadási körmenetre indulva a pap szavára: „Feltámadt Krisztus e napon“, orgonabúgással zúg fel válaszul a község: „hogy az ember vigadozzon!“

Ezt a vigasságot szerezhetnék meg magunknak már itt a földön is, ha hallgatunk emberi természetünk néha már alig suttogó hangjaira, de ha ebben gyengeségünk akadályoz, megmarad elidegeníthetlen hitünk és reménységünk a távoli nagy holnapban.

*

In Magyar Nemzet, V. évf., 77. szám (1942. április 5.), 1-2.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.