Mindenekelőtt tisztáznunk kell azt a kérdést, hogy mi az a geopolitika. A neve is elárulja már, hogy nem földrajz, hanem politika. Ez a „tudomány”, a politika, éppen olyan messze van a földrajztól, mint a történelemtől, tehát ezzel ne foglalkozzunk. Szekfű bizonyosan a „politikai földrajzot” gondolta, de ez az elnevezés nagyon rossz, sokkal helyesebb általában „emberföldrajzot” mondanunk, mert hisz mindenképpen megmagyarázza azokat az érdekes tüneményeket, amelyek a történelmi események legfőbb mozgatói lehetnek. Mert hisz értem én a kitűnő történettudós valódi gondolatát ezekben a gyönyörűen fogalmazott, irodalmi értékű mondatokban! Szekfű sohasem akarja elismerni, hogy a földrajzi együttes igen nagyjelentőségű tényező a történelmi események alakulásában. Szerinte csak az ember maga az oka minden eseménynek.

Rendkívül érdekes kérdés ez, megérdemli, hogy foglalkozzunk vele. Szekfű Gyula is olyan elsőrangú tudós, akinek gondolatait okvetlenül meg kell szívlelnünk és mérlegre tennünk, mert ezt minden tekintetben megérdemli. Dehát a vizsgálatot kissé messze kell kezdenem, mert a történettudósok, sajnos, nagyon keveset szoktak földrajzzal foglalkozni, s így nem ismerik azokat az eredményeket, amelyeket ez a tudomány az újabb időkben elért.

Van-e befolyása a földrajzi „feltételeknek”, (helyesebben: a földrajzi együttesnek) az ember letelepülésére? Ez a kérdés egészen kezdetleges, mert hisz ha nem volna, akkor letelepült volna az ember a „sivatag homokjára”, vagy Grönland jégtakarójára, sőt a Csendes-óceán hullámainak tetejére is! Az ember csak oda települhetett le, ahol meg tudott élni. Megszerezhette az élelmet és a védelmet. A Szaharán nem telepedett „fátlan sívóhomokba”, mint Szekfű írja, hanem csakis az oázisokba, mert ott van víz, van fa és nincs sivóhomok. Nem minden völgybe telepedett meg, mert nem minden völgy lakható, de kétségtelen, hogy a rossz helyekre azért települt le rendesen, mert a jó helyekről elűzték, onnan valami okból menekülnie kellett, s elrejtőzött például a Kaukázus nehezen hozzáférhető völgyeibe. Ott, az odamenekültek bizonyosan nagyon szomorúan gondoltak vissza elhagyott, szebb, régi hazájukra, de a második generáció már „beleélte magát” a mostoha környezetbe, hazájának tekinti, s éppen úgy szereti, mint ahogy dédapáik szerették az őshazát.

Elűzték őket! De kik? Miért? Valami más népnek volt szüksége arra a földre, ahonnan a korábbi lakókat elűzték. Nem virtuskodásból, nem gonosz, emberi indulatok megnyilvánulásaként, hanem kényszerűségből! Valami kényszerítette a hódítókat a hódításra! Rendesen azzal magyarázzák, hogy egyes népek hatalmi vágya, harciassága, vagy valami nagytehetségű uralkodó akarata irányította a hódításokat.

Első pillanatban valóban alig látszik lehetségesnek egy Dzsingisz-kán, vagy egy Tamerlán hódításait másként magyarázni. Sajnos, hogy a történészek rendesen tökéletesen meg voltak elégedve ezzel a magyarázattal, s nem keresték az események mélyebb okait. Mert rendesen gazdasági okok indítják meg a mozgalmat, s ha a szükséget szenvedő néptömeget egybeforrasztja a fanatizmus és akad megfelelő vezér, akkor a mozgalom igen veszedelmes méreteket ölthet. A fanatizmus és a vezér alakjának nagyszerűsége mindig eltakarják az igazi okot. Mert csak olyan néptömegeket lehet megmozgatni, amelyek nem lehetnek megelégedve sorsukkal, helyzetükkel. Ez az ok mindig a túlnépesedés!

Valamely terület túlnépes akkor, ha az azon élő emberek már nem képesek megszerezni szükségleteiket. Egy kis oázis is lehet túlnépes, de az ott nyomorgó, néhány száz „fölösleges” ember elvándorlásával a kérdés megoldódott. Az is lehet, hogy a túlnépesedés arra kényszeríti a nincsteleneket, hogy rablóhadjáratra induljanak, s a szomszéd, nagyobb és gazdagabb oázisból erőszakkal vigyék el, amire szükségük van. Ha abban a gazdagabb oázisban más népfaj, vagy más vallású nép lakik, akkor a rablók nem éreznek lelkiismeretfurdalást, sőt cégért találnak gaztetteikre, s a vallási fanatizmust élesztik föl. De az igazi ok: a szükség! Ha azoknak a tuaregeknek volna elég földjük, amit művelhetnek, és amiből kényelmesen megélhetnek, vagy volna elég legelőjük, hogy állataikat eltarthassák, akkor bizony nem kalandoznának, hanem szépen otthon maradnának.

Megindulhatnak ilyen mozgalmak, s pusztításaik következtében mindig több és több embert tehetnek földönfutóvá, úgyhogy azok is kénytelenek a hódítókhoz csatlakozni, s rettenetes katasztrófa lesz belőle, különösen ha akad valami fanatikus eszme, ami az összeverődött tömeget össze is tartja, s ha akad valami nagytehetségű uralkodó, aki most már sikerrel tudja irányítani a mozgalmat. De a mozgalom ilyenkor mindig messze eltér eredeti céljától, irracionálissá válik, s a vezető halálával össze is omlik. Ilyen Attila, Dzsingisz-kán, Tamerlán, vagy akár Xerxész vagy Napóleon története.

Különösen a belső-ázsiai oázis és füves puszta vidékek lehetnek igen könnyen túlnépesek, amint valami történelmi esemény, vagy természeti csapás a megélhetést lehetetlenné teszi. Nézzük csak meg azt a temérdek romvárost a Kelet-turkesztáni medencében, amelyeket Stein Aurél kutatott át olyan alaposan, és mindjárt meggyőződhetünk róla, hogy sokszor érhette ezt a területet a túlnépesedés szörnyű veszedelme. A legnagyobb túlnépesedés akkor sújtotta ezt a vidéket, amikor a kínai Han-dinasztia lehanyatlott, s a közigazgatás itt tönkrement. Mert a kitűnő közigazgatás alatt nagyon megszaporodik a népesség, s a közigazgatás megromlása túlnépesedést okoz!

De a közigazgatás megromlásának is alapjában földrajzi okai vannak! Ennek taglalásába azonban ennek a rövid eszmefuttatásnak keretében nem térhetek ki.

A hódító hajlam nem tulajdonsága egyes népeknek, hanem mindenféle népet hódító hadjáratokra kényszeríthet a túlnépesedés. A Kínai birodalomban rengeteg sok ember lakik, roppant nagy népsűrűséget látunk egyes vidékein. És mégsem mutatkozik a kínai népben hódító hajlandóság, mert nem volt túlnépes! A történelem folyamán a kínai nép lassan, fokozatosan nyomult előre a környező, gyéren lakott területekre, s az ő sokkal magasabb műveltségével megélhetésre alkalmassá tudott tenni olyan területeket is, amelyeken az ott lakó, igen alacsony műveltségű ősnépek (san-törzsek, miau-c', lo-lo, huai, stb. barbárok), csak nagyon gyéren tudták benépesíteni hazájukat. Voltak nekik is harcaik ezekkel, hisz erről Marco Polo is részletesen tudósít.

Ha valamely népet a hódítani kénytelen, hatalmasabb nép kiszorított a hazájából, ez olyan helyre menekült, ahova őt már nem követték. Ott aztán, „megfogyva bár, de törve nem”, tovább élt, s néhány nemzedék után már egészen otthonosan érezte magát. Kétségtelenül így került az a temérdek néptöredék a Kaukázusba, vagy a Himalájába, vagy Szibéria őserdeibe. Az ott meghonosodott utódoknak fogalmuk sem lehetett arról, hogy van ám szebb világ is, mint az ő nyomorúságos hazájuk. Nem tartanak nekik vetített képes előadásokat, hogy megmutassák, mennyivel szebb Japán, vagy Itália, vagy a mi Balatonunk, mint az ő zord völgyük ott Dagesztánban. Beletanultak az ottani életbe, s nem is tudnának máshol megélni. Az osztyák nem tudna Jáván rizst termelni, a szvanéta nem tudna a Ruhr-vidékén gépeket gyártani, stb. Csattanó példa erre az eszkimók esete. Valószínű, hogy még az utolsó jégkorszakban élt ősember utódjai, bár antropológiai szempontból különböznek a homo primigeniustól. De annyi bizonyos, hogy hazájukban jól érzik magukat, és például irtóznak az erdőtől. Amerikában levándorolhattak volna Kanada nagyszerű őserdeibe, de nem tették, mert ott nem tudnak megélni.

Az eszkimók ti. úgy élnek, hogy nyáron vadászattal és halászattal összegyűjtik a télre szükséges élelmiszermennyiséget. Növényi táplálékuk nincs, gyakorlati értelemben véve, mert az a néhány zuzmó, meg friss fűzfahajtás, amit megesznek, teljesen jelentéktelen.

A nyáron összeszedett hús- és tojásneműt azonban konzerválni kell! Ezt ők könnyen megtehetik, mert bizonyos mélységben a talaj állandóan meg van fagyva, tehát vermeket ásnak, ebben halmozzák föl az élelmet, és aztán földdel vastagon befedik. Megfagyott minden, s eltart egész télen át. Ahol az erdő kezdődik, ott vége a fagyott földnek, s ott nem lehet többé a nyári zsákmányt télire konzerválni. Megjegyzem, hogy az erdő alatt is lehet még fagyott föld, de olyan mélyen, hogy azt egyszerű eszközökkel elérni nem lehet. Ezért irtózik az eszkimó az erdőtől.

A japániak csak saját hazájukat tartják igazán szépnek, és csak a japáni életet tartják jónak, csak ott lehetnek boldogok. Ezért külföldről mindig hazavágynak. De ha az a japáni például Európában telepednék le, a harmadik, vagy negyedik generáció már annyira európai lenne, hogy a japáni életet nem tartaná jónak, stb.

Ezek után azt hiszem, könnyű belátni, hogy a földrajzi együttesnek igenis döntő jelentősége van az ember életében, és ennek következtében történelmében is.

De még mélyebbre is behatolhatnánk ezekben a gondolatokban. Hogy Európa lett a fehér ember hazája, tehát a legmagasabb műveltség és tudás otthona, annak kizárólag földrajzi okai vannak. Európa tagozottsága, finoman kidolgozott domborzata, a legtökéletesebb beltenger, a Földközi-tenger mellett nem lett volna olyan alkalmas a műveltség ilyen nagyarányú fejlődésére, ha nem volna olyan kivételesen kedvező éghajlata. Nyitva van a mérsékelt égöveket jellemző nyugati szél előtt, tehát a tengeri levegő elárasztja a gyönyörűen tagozott, temérdek medencére bomlott területet, s az ember legjobb otthonává teszi, mert itt munka nélkül nem lehet megélni, de a munka biztos megélhetést nyújt. Ez pedig a művelődés fejlődésének „sine qua non”-ja. A művelődések ugyan a mesterségesen öntözött oázisterületeken születtek, de tovább fejlődniük csak a periferikus vidékeken volt lehetséges. Ez is a földrajzi együttes letagadhatatlan következménye! Önálló műveltség keletkezett Mezopotámiában, Kínában, Egyiptomban, Mexikóban és Peruban. Mind az öt helyen mesterségesen öntözik a földeket (Kínában a rizstermelés miatt). Európa tehát Mezopotámia felől megkapta a fejlődésképes műveltséget, s ez itt valóban tovább is fejlődhetett.

De nagy katasztrófa lett volna belőle, ha Európa népeit nem választják el más nagy néptömegektől nagy kiterjedésű puszták és sivatagok. A Földközi-tenger nem volt akadály, a római uralom és műveltség átterjedt a Földközi-tenger déli partjára is. De a Szaharán túl nem hatolt, s a római birodalom, szerencséjére, nem került érintkezésbe Szudán nagy néptömegeivel, mert ez veszedelmes lett volna, hisz abban az időben a fegyverek még nem biztosították az európai népek fölényét. Ugyancsak puszták és sivatagok választották el Európát Indiától és Kínától, s ezért nem volt ezekkel a népekkel Európának soha komoly összetűzése. Ezért fejlődött Európa története meglehetősen önállóan, s ez az önálló történelmi fejlődés tette Európát külön kontinenssé.

Most készül nagy, négykötetes könyvem az ember földi életéről, abban éppen ezeket a kérdéseket behatóan és részletesen tárgyalom, de hisz temérdek más vonásában is felismerni a földrajzi együttes döntő jelentőségét a történelmi események folyamán. Ki gondolt azelőtt arra, hogy miért nem fejlődött az emberi művelődés 300.000 esztendőn át úgyszólván egy tapodtat sem, s az utolsó 10.000 évben egyszerre rohamosan fejlődésnek indul, s eljutunk a repülőgépek és rádió korába. Kisebb dolgokban is mindenütt ott látjuk a földrajzi együttes jelentőségét. Gondoljunk csak a természetes határok döntő jelentőségére, vagy a medencék önállóságra való hajlandóságára. Gondoljunk arra, hogy minden nevezetesebb ütközet, ritka kivétellel, folyami teraszokon bonyolódott le (Mohács, Szentgotthárd, Kenyérmező, Miriszló, Romhány és Vadkert, Wagram, stb., stb.), s nevezetes metropoliszok mindig kimutathatólag olyan helyeken fejlődtek ki, amelyeknek igen nagy helyzeti energiája van. De még mindenféle más vonatkozásban is minduntalan szemünkbe ötlik az a tény, hogy az ember a Földhöz van kötve, a Földön él, s elsőrendű szükségleteit, az élelmet és védelmet ki kell elégítenie, s éppen az emberföldrajz legfontosabb feladata megtudni, hogy egyes helyeken mire van szüksége az embernek (például fűtés, világítás, stb.), és miként tudja ezeket kielégíteni. Ezek a kérdések várják a helyes feleleteket, s a helyes feleletek szemünk elé tárják, hogy az emberi akarat csak jelentéktelen tényező; a fő az a kényszer, amivel a földrajzi együttes irányítja a történelmet.

*

In Földrajzi Közlemények, LXX. kötet, 1. szám (1942), 92-96.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.