A modern szociológiai irodalom sok termékének parallelként azt a címet lehetne adni: az ember, illetve az egyén a társadalom ellen, vagy pedig a társadalom az egyén ellen, s azzal lehetne bevezetni, hogy sokan azok közül, akik magukat individualistáknak tartják, tulajdonképpen szocialisták, és akik szocialista színezetben tűnnek föl, nem szűnnek meg individualisták lenni.

Az egyént a társadalommal, vagy az individualizmust a szocializmussal, az egyéni tevékenységet a kollektív működéssel ellentétbe hozni - mint Eugène Fournière mondja - oly mélyen gyökeret vert előítélet, hogy csaknem vakmerőség ellene állást foglalni. [2] Pedig egyén és társadalom, individualizmus és szocializmus oly kölcsönös vonatkozások, mint például polgár és állam, melyek egymást tételezik föl.

A társadalmi élet ugyanis két heterogén erőnek eredőjeként alakul ki, mely erők, bár egymással ellentéteseknek látszanak, tulajdonképpen egymást tételezik föl, úgyhogy az egyiknek megsemmisítése a másiknak megsemmisülését vonná maga után.

Ezek a társadalmi összetevő erők, melyek úgy állanak egymással szemben, vagy helyesebben egymás mellett, mint a mágnesség kétféle polaritása, vagy a villamosság kétféle fajtája, az individuális és szociális irányzat.

Az egész emberi élet, de viszont a társadalmi fejlődés is abból a kölcsönhatásból alakul ki, mellyel egyrészt az egyén a környezettel szemben magát érvényesíteni, másrészt pedig ahhoz alkalmazkodni törekszik. [3]

Lehet, hogy e két irányzat parallelizmusa hely és idő szerint változik, hogy hol az egyiknek, hol a másiknak hatása erősebb. De általában az ily kilengések - egyik vagy másik oldalra - mindig megint az egyensúlyt keresik, illetve a másik oldalra való kilengést idéznek elő. A régi Hellászban Spárta az ő szigorú fegyelmezettségével volt a szociális irányzatnak, Athén pedig az ő szabadságszerető demokráciájával vagy önérzetes oligarchiájával az individuális irányzatnak a képviselője. S e két városállammal egyetemben az általuk képviselt irányzat is vetélkedett a hegemóniáért. Róma őskora patriarchális szervezetével szintén a szociális irányt tolta előtérbe, míg a pun háborúk után a kapitalista rendszer az individualizmus irányzatát erősítette meg, melyet a Caesarok idejében mindinkább szociális irányzat váltott fel, amelynek a kereszténység ideális tartalmat adott. [4]

A népvándorlás ennek helyébe az önálló törzsek és népek anarchikus individualizmusát hozta, mely azonban a kereszténység befolyása alatt erősen fegyelmezett szociális irányzatba ment át, melynek a művészetben a gótika, az ő harmonikus kimértségével, a gondolkodásban Szt. Tamás bölcselete az ő mintaszerű rendszerességével, a gazdasági és szociális életben a céhrendszer, a költészetben Dante az ő magas és méltóságteljes szárnyalásával méltó képviselői. [5] Ez utóbbi azonban már átmenet ahhoz az individualista irányzathoz, mely a Renaissance-ban kifejezést talált, amidőn fölélénkült Athén és Róma művészetének nemes harmóniája, az egyéni érvényesülés zseniális, de közben drasztikus és kímélet nélküli megnyilvánulásával.

Az emberi szellem egyéniségének erejével széttörte a régi konvenciók kereteit, s míg egyrészt a tudományok és művészetek terén Erasmus és Leonardo da Vinci - hogy csak a legnagyobbakat említsem - a görög-római klasszicizmus inspirációja mellett új pályákat nyitnak meg, addig a Scaligerik, Sforzák, Borgiák politikai rendszerükben az erkölcsi fogalmak korlátait döntik le, minek Machiavelli az ő irataiban mintegy szankciót kíván adni. Az individualizmusnak a hagyományos elleni küzdelme Európa északi felében a vallási térre átcsapván, a reformációban nyert kifejezést.

Ezt az individualisztikus kilengést követte megint a barokknak és rokokónak a hagyományoshoz vonzódó, nem minden alakoskodástól ment[es] korszaka, mely ugyancsak a művészetek terén a hajlékony és sima vonalakat kedvelte. Ennek a politikai téren nyilvánuló abszolutisztikus irányzatával szemben a XVIII. századnak erősen individualisztikus bölcselete vette föl a harcot, amelynek a gyakorlati életben a francia forradalom volt a megnyilatkozása. Ezt megint a restauráció és Biedermaier-korszaknak a romanticizmussal rokonszenvező szentimentális hajlama váltotta föl, melyben a kollektivista hagyományos felfogás az ellenkező oldalra való kilengést eredményezett.

Eközben a kapitalisztikus burzsoá-liberalizmus újból az individualista irányzatot tolta előtérbe, melynek első nyilvánulása a júliusi, a második pedig a februári forradalom volt. Ennek a reakciója volt aztán az a szociális irányzat, melynek ébresztő harsonája a kommunista manifesztum, gyakorlati megnyilatkozása pedig az internationale megalkotása volt. A múlt század hetvenes éveitől kezdve ez az irányzat kezd mindinkább tért hódítani, befolyása alatt áll nemcsak a társadalmi és politikai élet, hanem irodalmunk, művészetünk, gondolkodásunk, szervezkedésünk menetét is ez határozza meg.

Természetes dolog, hogy e ritmikus hullámzások nem minden kultúrnemzetnél lépnek föl egyidejűleg szemmel látható alakban, s azután figyelembe kell venni, hogy a gyakorlati életnek minden kilendülését már előzetesen a szellemi világ eszméinek felszín alatt való mozgalma vezeti be.

E kilendülések azonban egyes ideiglenes kísérleti közületektől eltekintve, mindig eléggé szűk körben mozognak, mondjuk néhány fokon belül jobbra s balra, az abszolút individualista és szocialista irány felé.

A valóságban elemeire teljesen felbontott, tehát abszolút individualista alapon felépített társadalmi szervezet - mint contradictio in adjecto - el sem képzelhető, s az egyéniséget teljesen felszívó abszolút szocialista alapon felépült társadalom, ha elképzelhető is volna, az emberi természet mostani karaktere mellett meg nem alkotható. Mert azok a kísérletek, melyeket főként Amerikában, erősen szociális elvek alapján alakítottak (jezsuita reductiók, Ikária, Oneida stb.), még nagyon távol állottak az abszolút szocialisztikus elvtől, s idővel mind több engedményt voltak kénytelenek tenni az individualizmusnak.

Mindannak dacára az elméletben, társadalombölcseleti rendszerek kigondolásában, vagy a jövő ideáljainak megalkotásában szociológusaink nemcsak a két véglet között mozognak, hanem egyesek tényleg a szélső végletekig elmennek, s míg Comte szerint az egyéniség puszta absztrakció, s Durkheim Palante-nak »Les antinomies entre l’individu et la société« című dolgozatát doktori értekezésül azért nem fogadja el, mert a tézis egyik tényezője - az egyéniség nem létezik, addig mások csak az egyéniséget tartják valóban létezőnek. (Quetelet.) Míg az egyiknek az ideálja az, amit Maeterlinck esprit de la ruche, méhkas-szellemnek nevezett el, a meggondolás nélkül, ösztönszerűleg szociálisan gondolkozó és cselekvő ember, akit csak egy tudat és egy cél vezet, a közületnek, a társadalomnak java és haladása, addig mások - például Stirner, Nietzsche, Le Dantec - az abszolút egoizmusban találják az igazi emberi ideált, sőt az egyedüli jogosult társadalmi erőt. [6]

S ehhez képest az egyéniség történelmi mérlegelésében is egymás mellett találjuk egyrészt a hősök imádását (hero-worship) - mint mérsékelt formában Carlyle-nél, abszolút mértékben Nietzschénél - és a másik oldalon az egyéniségnek teljes lekicsinylését, mint például Tolsztojnál. Azt az imádatot azonban, amellyel Nietzsche Napóleonnak mitizált alakját illeti, hatalmasan lefokozhatná az, amint Napóleon önmaga ítéli meg a saját tevékenységét. »Az igazság az - így szól a Szent-ilonai remete -, hogy én magam sohasem voltam ura az én mozdulataimnak, sohasem voltam valójában egészen a saját énem. Lehetett többféle tervem, de azért nekem sohasem volt meg a szabadságom, hogy azokat végbe vigyem. Én ugyan tartottam a kormányt, de bármily erős volt a kéz, a rögtön felcsapódó sok hullám még jóval erősebb volt, és nekem volt annyi eszem, hogy inkább engedjek nekik, mint hogy makacs ellenállás folytán felboruljak. Én tehát sohasem voltam igazában a saját uram, hanem inkább engem kormányoztak a körülmények; és pedig annyira, hogy midőn fölemelkedésem elején, a Consulatus idejében, igaz barátaim és meleg párthíveim, legjobb szándékuk szerint és miheztartásuk végett, kérdezték tőlem, hogy mely cél felé törekszem? Én mindig azt feleltem nekik, hogy én ezt nem tudom. Őket ez meglepte, talán duzzogtak is emiatt, de én az igazat mondtam meg nekik. Később, a császárság idejében, amikor az érintkezés kevésbé bizalmas volt, soknak arcán ugyanazt a kérdést véltem leolvashatni, s én nekik csak ugyanazt a választ adhattam volna. Mert én sohasem voltam cselekedeteim ura, minthogy sohasem voltam olyan ostoba, hogy az eseményeket az én rendszerem szerint akartam csavarni, hanem ellenkezőleg, az én rendszeremet az események alakulásai szerint igazítottam be.« [7]

Napóleon álláspontja ugyan nem egészen determinista, mert ő akarva és céltudatosan volt alkalmazkodó. Nem szabad továbbá elfeledni, hogy e szavakat a már lehanyatlott hős mondja, kinek volt oka, hogy nyugtalankodó lelkiismeretét csitítgassa, s aki e kijelentéssel talán egyszersmind a történelem ítélőszéke előtt is igazolni kívánta magát. De azért lehet valami igaz Herbert Spencer felfogásában is, hogy a legtöbb esetben nem azok az utókor hálájára érdemes tevékeny szellemek, kiket mi a tettek embereinek tartunk, hanem a tudományos kutatók és művészek, kik oly eszmékért lelkesednek és dolgoznak, melyek igazában a világot mozgatják.

Igaz ugyan, hogy az ember egymagában, még a legnagyobb és leghatalmasabb is, minimális lénynek látszik azokkal az erőkkel szemben, melyek őt akár a természetben, akár a társadalmi kötelékben körülveszik. Talán épp innen az a vélemény, hogy az egyes egyén mint minimális tényező, nem is jöhet figyelembe. De ép a modern tudomány vezetett arra, hogy az infinitesimalis mennyiségekkel és tényezőkkel is számolnunk kell, s hogy csakis e tényezőknek bár lassú-lassú, de folytonos működése hozza létre azt a fejlődést vagy változást, melyet azelőtt rögtöni eruptio, vagy kataklizma hatásának tekintettek. A társadalmi életben, ép úgy mint a természetben, nincs quantité négligeable, s aki az egyéniségnek, akár a legkisebb egyéniségnek a létezését és működését figyelmen kívül hagyja, az sohasem fog a társadalmi jelenségek mélyére hatolhatni.

A fizikai környezet, az egyén átörökölt faji karaktere, a fizikai befolyások, a szociális körülmények száz meg száz tarka fonállal veszik körül a fejlődő egyéniséget, melynek kialakulása épp attól függ, hogy mily mértékben és minő forma szerint szedi össze a szálakat a sors fonószékén.

E befolyások hatóerejét a legváltozatosabb értékelés szerint ítélték meg, sokszor, azt mondhatjuk, téves általánosítással és tévesztő kizárólagossággal.

A szociológia terén, úgymond Vacher de Lapouge, mindig gyanúval kell fogadni az egyszerű formulákat és nevezetesen az antroposzociológiának annyiféle különböző szempontot és ismeretkört kell figyelembe vennie, hogy aki csak az egyikből vagy másikból meríti adatait, az csaknem bizonyosan téves következtetésekre jut. [8]

Azért kívánjuk a szociológiának az egyén és társadalom viszonylatára vonatkozó elméleteit - a fizikai környezet és faji karakter, a társadalmi élet fizikai befolyásai és a szociális viszonyok szempontjából - külön-külön vizsgálatunk tárgyává tenni, hogy kellő értékelésük és összegezésük alapján úgy az individuális, mint a szociális kölcsönhatások helyes egyenletét beállíthassuk. [9]

I. fejezet

A földrajzi milieu és a faji karakter

A régiek között az orvostudomány atyja, Hippokratész volt az, aki rámutatott az éghajlatnak nagy befolyására az emberek testi és lelki tulajdonságainak kialakulásában. Szerinte főként az időjárás váltakozása játszik fontos szerepet, mert oly lelki megrázkódtatásokat idéz elő, amelyek azután az indulatokra vannak befolyással. Szóval, modern terminológiát használva, az időjárás differenciációja az emberek testi s lelki differenciációját eredményezi. [10] A klimatikus milieu befolyása nem volt egyebekben ismeretlen a görög és római történetírók előtt sem, bár hozzátehetjük, egyikük sem fogta ezt föl determinisztikus értelemben.

Tulajdonképpen azonban Ibn Kaldun XIV. évszázadbeli arab történetíró volt az, ki a milieu elméletét egész részletességében és bizonyos tudományos módszer alapján tette fejtegetése tárgyává az ő nagyobb történelmi művéhez írt prolegomenáiban, melyben behatóan foglalkozik azzal a befolyással, melyet az éghajlat és földrajzi fekvés az emberek és népek szokásaira, életmódjára, intézményeire és gazdasági viszonyaikra gyakorol. [11]

Ugyanezt tette két századdal később Franciaországban Bodin, s aztán Montesquieu, Németországban Herder.

Észleleteikben sok igazság van, de sok féligazság, ami természetes is akkor, ha a történelmi fejlődés többi tényezőit nem veszik figyelembe egy jelentékeny, de nem kizárólagos tényező működése mellett. Ugyanez áll a földrajzi milieu újabb favorizálóinál, mint például Buckle Tamás, Hippolyte Taine, vagy pláne a francia Mongeolle elméleteiről. [12]

Talán legszellemesebb képviselője e milieus elméletnek Hippolyte Taine, aki az ő ragyogó stílusával szinte kész elhittetni velünk, hogy az a szelíd kék azúrég, mely Hellász dombjai fölé örökké derült mosolygással borul, s a tenger színében visszatükröződik, a föld geografikus alakulása számos öbleivel, melyek partjairól a szem már megint áttekinthet a szomszédos szigetre, hogy a sík róna, domb és hegyvidék kedves változatossága, Attika, Árkádia és Thessalia ligetei, mezői, bércei, hogy mindez a mosolygó természet ily szűk helyre összpontosítva az a talaj, amelyből Homérosznak, Pindarosznak, Aiszkhülosznak, Szophoklésznek, Peisistratosnak, Pheidiasznak, Praxitelesznek, Hérodotosznak, Thuküdidésznek ki kellett sarjadzaniuk, hogy a Parthenon és Erechtheion nemes és harmonikus formái itt úgy termettek, mint a pálmák a Nílus partján.

De, ha nem állapodunk meg a régi Hellász történelmi atmoszférájában, ha azután szellemünkben tovább siklunk a későbbi századok folyamán, nem kellne csodálkozva kérdeznünk, hogyan tudott ugyanazon a talajon a bizantinizmus, az ő egészen más irányú kultúrájával nagyra nőni, hogyan tudtak jönni, a századok hosszú sorain generációk, kik érzéketlenül tudtak elhaladni a múlt magasztos emlékei előtt, kik azokat a romokba hagyták dőlni, vagy éppen barbár módon segítettek a természet bomlasztó munkájában.

Amit Taine nem tett meg, és nem is tehetett meg, hogy tételét szigorúan bebizonyított igazsággá emelje, az, hogy nem tudta nekünk megmutatni azt a Homéroszt, azt a Pindaroszt, azt a Pheidiaszt, vagy Praxiteleszt, azt a Parthenont vagy Erechtheiont, akit s melyet a mai Hellász talaja produkál. Igaz, hogy a fizikai milieu-n kívül a faj és az időpont (moment) tényezőit is figyelembe veszi, nála az egyéniség mégis elsősorban reflektáló tükör és gondolatai, érzelmei, cselekedetei a környezet tükörképei. Igaz, hogy a tükörkép hűsége és határozottsága függ a tükör minőségétől is, de a teljes dekadencia torzképeit a megromlott faj teóriája sem tudná megmagyarázni. [13]

S a bizonyításnak ugyanazzal a félszegségével találkozunk ott, ahol az egyéniség kialakulását egészen és kizárólag a faji jelleg produktumának tüntetik fel. Gobineau-nak sok tekintetben érdekes könyve, [14] amely az egész történelmi fejlődést a fajok jellegéből és keveredéséből vezeti le, sok túlzása és önkényes tételei mellett is, iskolát csinált. Houston Stewart Chamberlain több pontban az ő nyomdokain jár, sőt Renan is Izrael népének történetében, a földrajzi milieu mellett kifejlődött faji jellegben és gondolkozásban véli megtalálhatni a történelmi fejlődés és az egyéni tevékenység kulcsát. Csakhogy ő is elmulasztotta azt, amit Taine; nem tudta megmutatni sem Palesztina földjén, sem a modern zsidóság vagy akár a sémitaság faji komplexumában a mai Izaiásokat, Ezechieleket, Jeremiásokat. A puszta jellege, melyből Renan szerint a Beni-Jiszi-rael gondolatvilága és faji jellege kialakult, nem nagyon változik, akár Arábiában, a Szaharában, a Góbi sivatagában szemléljük, mégis ez a hullámzó homoktenger untató és elbájoló egyhangúságával nem mindenütt volt ugyanazzal a nevelő, szellemfejlesztő hatással, miként a mi Alföldünk rónái is csak egy Petőfit tudtak termelni.

Pszichológiai analízissel kibogozhatjuk az ember szellemi világából azokat a benyomásokat, melyeket ő reá közvetlenül, vagy őseinek számtalan sorozatán át közvetve, az őt környező természet tett, s ebben úgy Taine-nek, mint Renannak és Chamberlainnek vannak érdemeik, vannak nagyértékű észleleteik, de azonnal a félszegségek labirintusába tévednek, mihelyst ezeket általánosítják, s az ő egyszerű formulájukkal akár az egyénnek, akár a népléleknek kialakulását szükségszerű szabályossággal megkonstruálni törekszenek.

Az átöröklés egyénalkotó tényezőjét a lehető legnagyobb kizárólagossággal Galton és Ribot [15] emelték ki; mindketten, miként Lester Ward megjegyzi, föltétlenül hisznek az átöröklés mindenhatóságában. [16] 

Bármily elismeréssel legyünk is azon érdemek iránt, melyeket e tudósok becses adatok egybevetése által a tudományok előbbvitele érdekében szereztek, nem szabad figyelmen kívül hagynunk azokat a szavakat, melyeket a természettudományok egyik érdemes nestora, Alfred Russel Wallace, egy nemrégiben megjelent művében mond: »A szerves lények fejlődésének tanulmányozása körül bizonyára egyik részletbe sem csúszott bele annyi tévedés és félreértés, mint az átöröklés természetének és hatáskörének megállapításánál. És sajnos, ezek a félreértések nemcsak a legtöbb fejlődéstani népszerű iratban lelhetők fel, hanem tudósoknál, a biológia specialistáinál is. Ez a tárgy pedig azért oly fontos, mert magában foglalja azt a kérdést is, vajon a környezet hatásai, belefoglalva a nevelését és trainingét is, az így átidomított egyénekről átszállanak-e utódaikra, vajon azok kumulatív természetűek-e vagy sem.« [17]

E kérdésre nézve Wallace azt tartja, hogy azok a jellegzetes tulajdonságok, melyeket a szerves lény a világosság, meleg, szél, nedvesség stb. behatása alatt élete folyamán szerez, aránylag igen csekélyek, és hogy már csak azért is fölötte nehéz megbizonyosodni, vajon azok az ivadékra átszállanak-e, mert a gondos és hosszú időn át folytatott észleletek hiányával vagyunk. »Az emberi nemre vonatkozólag azonban - így szól tovább - sok író gondolkozás nélkül az erőnek vagy bizonyos ügyességnek átörökléséről beszél oly családokban, amelyekben ugyanazt a mechanikai munkát vagy művészetet nemzedékről nemzedékre átmenőleg gyakorolták, például az indiai kasztoknál, bár semmi nyoma sincs annak, hogy ez valami progresszív előhaladást eredményezne (progressive improvement)«·

Szóval a kumulatív hatás nem látszik meg, aminek pedig meg kellene lennie, ha maga az ügyesség, és nemcsak a természetes rátermettség átöröklődnék.

»Azok a gyermekek, kik rátermettséggel bírnak - folytatja Wallace -, természetesen követik szüleik foglalkozásmódját, de arra nézve nincs semmi bizonyíték, hogy a természetes rátermettségen kívül mást is átörököltek volna.« A foglalkozáshoz való hajlandóságot nem lehet az átöröklés számlájára írni, ez sokkal inkább a már zsenge korban nyert impresszióknak tulajdonítandó - s ha a gyermeket már kis korában más környezetbe vinnék, bizonyosan egész más foglalkozásmódhoz érezne hajlandóságot. Különösen áll ez például a zenéhez való hajlandóságnál. Vannak tényleg zenész családok - így például a cigányoknál -, de nem azért, mert ez az ügyesség a szülőről átszáll az ivadékra, hanem, mert a zene gyakorlatához szükséges érzékeny hallás a zsenge gyermekkorban nyert behatások által korán kifejlődik, sőt későbben már nehezen fejleszthető.

»Vannak sokan - így fejezi be K. Wallace e fejtegetését -, akik mintegy megütköznek azon, ha azt állítjuk, hogy a nevelés és fegyelmezés hatásai nem öröklődnek át, s azt vélik, ha a dolog csakugyan így állana, oda volna minden reményünk, hogy az emberiség előrehaladjon (improvement of the race); de ha a dolgot közelebbről megvizsgálják, beláthatják, hogy ha a nevelést a legtágabb értelemben vesszük, vagyis ha az otthonnak, az üzleti életnek, a nemzeti életnek s a nagyvilág folyásának behatásait vesszük, akkor, ha ezek csakugyan átöröklődnének, az valóban nem nagy reményekkel biztatná az emberiséget, s nincs ennek világosabb bizonyítéka, mint az a tény, hogy nem vagyunk sokkal rosszabbak annál, amik vagyunk«. [18] Hasonló módon ítéli meg az úgynevezett szomatogén szellemi tulajdonságok átöröklésének kérdését Weismann és Schallmayer. [19]

Nagyfontosságú dolog, hogy ennek a két fizikai tényezőnek, a földrajzi milieu-nek és a faji karakternek az egyéniség kialakulására való befolyását, értékük szerint helyesen beállítsuk. Nem szabad azokat sem túlbecsülnünk, sem pedig kicsinyelnünk. Mindezt azonban csak igazán heurisztikus módon nyert adatok segítségével érhetjük el. Szükségünk volna e célból annak a munkának a kiterjesztésére, melyet Odin, a szófiai egyetem tanára a franciául beszélő világ körére szorítkozva, de itt is csak az irodalmi működést véve figyelembe, kidolgozott. Ha majd a művelt világ minden nemzetének szellemi élete mindennemű nyilvánulásában (írók, tudósok, művészek, államférfiak, kereskedelem, stb.) ily képben áll előttünk, akkor nyerünk csak általános tájékozást arra nézve, hogy mely tényezők azok, és mily mértékben érvényesülnek, amelyek az egyének, és általuk a nemzet szellemi életének fejlesztését előmozdítják.

Odin könyvében: »Genèse des grands hommes, gens de lettres français«, [20] öt századon keresztül 6382 francia nyelvű írónak, kik 1301 és 1825 között születtek, életrajzi adataiból statisztikai táblákat állított össze, melyek betekintést engednek abba, hogy minő körülmények járultak hozzá szellemi fejlődésük kialakulásához. Odin a környezet hétféle fajtáját különbözteti meg, s eszerint (1) a fizikai, (2) az etimológiai, (3) a vallási, (4) a helyi, (5) a gazdasági, (6) a szociális és (7) a nevelési környezet hatását vizsgálja és illusztrálja.

Minket e pontnál most Odin könyvének két részlete érdekel - a többiekre majd annak helyén fogunk hivatkozni -, ti. a földrajzi és faji befolyásokra vonatkozó adatai. A tehetségek földrajzi elosztásáról Odin táblái a következő képet adják. A százezer lakos alapszámhoz viszonyítva a franciául beszélő világ így oszlik meg: első helyen áll Genf 196 arányszámmal, azután jön a Szajna département - Párizzsal -, melynek arányszáma 123, utána nagy esés észlelhető, Bouches-du-Rhône - Marseille városával - már csak 42 arányszámot mutat föl. Az országos átlag 18, ami annyit jelent, hogy Franciaország, jelenlegi lélekszámát véve alapul, öt századon keresztül minden 100.000 lakos után 18 írót produkált. Ezen az arányszámon jóval alul maradnak Landes, Haute-Loire, Corsica, Creuse, Côtes-du-Nord (3-3). Belfort, Hautes-Pyrénées, Jura Bernois (2-2), Brabant vallon (1), Vallis (0).

Még áttekinthetőbb az a kép, melyet a tartományok szerint való csoportosítás nyújt. Itt Odin az irodalmi működés két kategóriája szerint osztályozza az írókat, külön felsorolván az irodalmi kiválóságokat. Franciaország irodalmi produkciója ennél fogva így oszlik meg abszolút számokban és egymillió lakosság után fölvett arányszámokban tartományok szerint. [21]

Ha ezeket az arányszámokat egybevetjük a tartományok geografikus viszonylataival, azonnal belátjuk, hogy azok úgy a földrajzi fekvéssel, mint a földrajzi alakulatokkal abszolúte semmiféle vonatkozásban sem állanak. Az aránylag írókban legtermékenyebb tartományok, eltekintve a szomszédos Ile-de- France és Orléanais tartományoktól, nincsenek semmiféle összefüggésben; a Provence-ot a legterméketlenebbek közé tartozó Savoie-Dauphiné és Languedoc választja el az erősen termékeny Francia-Svájctól. Találunk írókat termelő tartományokat sík és alpesi karakterrel, a legtermékenyebbek közül csak az egy Provence tengerparti, a tengerpartiak közül minden várakozás ellenére csak Languedoc S. és Normandie mutat föl közepes arányszámot, míg a többiek jóval a középen alul maradnak.

Odin gondos művének tehát megvan az az eredménye, hogy legalább ami az irodalmi termelést és kiválóságot illeti, kimutatta azt, hogy az a földrajzi mileu-től teljesen független. Sőt még a faj és anyanyelvi különbözőség sem volt akadályozó körülmény a francia irodalmi termékenységben; érdekes dolog például megtudni Odin adataiból, hogy a Basses-Pyrénées département-ban, melyben három népfaj, úgy mint a francia, baszk és katalán lakik, a kisebbségben levő baszk (kevéssel több egy harmadánál) 16 irodalmi embert produkált, míg a többségben levő francia faj csak 14-et. A francia-breton vegyes lakosságú megyékben pedig a legellentétesebb számarányokat nyerjük, így példáuk Côtes-du-Nord départementban a francia rész 14, a breton pedig 4 írót produkált, ellenben Morbihan département-ban a bretonok 19 írója mellett csak egy a francia. Mindez, azt vélem, eléggé igazolja, hogy legalább ebből a szempontból vizsgálva a dolgot, a faji milieu befolyása éppenséggel nem észlelhető.

E vizsgálatok teljesen igazolják Lester Ward szellemes megjegyzését a természetes milieu hatására nézve: a környezet átalakítja az állatot, de az ember át tudja alakítani a környezetet. [22]

*

[1] Először a Contemporary Review 1884. évi február, április, május, június és júliusi füzeteiben jelent meg.

[2] Eugène Fournière: Essai sur l'Individualisme. Paris 1900, Bevezetés.

[3] L. Bernheim: Lehrbuch der histor. Methode in der Geschichtsphilosophie 4. Aufl. 1903. 629. é. »Ist doch gerade das Widerspiel zwischen dem Triebe des Menschen, sich der Umwelt gegenüber zu behaupten, durchzusetzen, und dem Triebe, der Umwelt durch Mitteilung. Anpassung, Unterordnung sich hinzugeben, eine der Grundmächte alles menschlichen Lebens«. [Pontosan ez az ellentmondás az ember azon törekvése között, hogy érvényesüljön a környezettel szemben, és azon törekvése között, hogy a környezettel kommunikáljon. Alkalmazkodás, behódolás: minden emberi élet egyik alapvető képessége.]

[4] L. Eucken: Die Lebensanschauung der grossen Denker 1907. 7-te Aufl. 213. l. (Szt. Ágostonról). »Der Seelenzustand des Individuums, das moralische Befinden des inneren Menschen wird zum Hauptproblem des Lebens und zum Kerne alles Geschehens : indem das Menschenwesen mit Gott wie ein Ich mit einem Du verkehrt, wird sein Tun unermesslich erhöht; es entsteht eine Geschichte der Seele, und diese Geschichte drängt alles übrige, auch die merkwürdigsten und erschütterndsten Ereignisse, in die Peripherie des Daseins.« [Az egyén lelkének állapota, a belső ember erkölcsi állapota válik az élet fő problémájává és minden történés magvává: miközben az ember úgy bánik Istennel, mint az Én a Te-vel, cselekedetei mérhetetlenül megnövekednek. Kialakul a lélek története, ésa történelem minden mást, még a legfurcsább és legmegrázóbb eseményeket is a létezés perifériájára szorítja.]

[5] A középkor szociális irányzata mellett azonban meg tudott férni az egyéniségnek a méltatása. V. ö. W. Sombart: Der Bourgeois, 1914. 22.l.: »Das höchste Ideal jener Zeit, wie es das wundervolle System des hl. Thomas in seiner letzten Vollkommenheit durchleuchtet, ist die in sich ruhende und aus ihrem Wesenskern zur Vollendung aufsteigende Einzelseele«. [Az akkori legmagasabb ideál, ahogyan azt Szent Tamás csodálatos rendszere végső tökéletességében megvilágította, az önmagában nyugvó és lényegéből a tökéletesség felé emelkedő egyéni lélek.]

[6] F. Le Dantec: L’égoïsme base de toute société. P. 1912. 63. l. »La vie est un acte absolument égoïste, et l’être vivant est en lutte contre l’univers entier, dans lequel il ne conserve sa place qu’au prix de triomphes incessants [...] l’être vivant est seul contre tous, il est l’ennemi de tout ce qui n’est pas lui.« [Az élet abszolút önző cselekedet, és az élőlény harcban áll az egész világegyetemmel, amelyben csak szüntelen győzelmek árán tartja meg a helyét. [...] az élőlény egyedül van mindennel szemben, ellensége mindannak, ami nem ő.] Ha Le Dantec szavai szerint (i. m. 139. l.) »un véritable altruiste mourrait incontinent« [egy igazi altruista azonnal meghalna] - úgy viszont azt is mondhatjuk, hogy a pur et simple egoista, mint az emberi társadalomtól teljesen elszakadt atom, szintén nem tudna megélni.

[7] Napóleon: Correspondance, tome XXXII. 303. l. s. k.

[8] V. de Lapouge: Race et milieu social. P. 1909. 231. l.

[9] Az egyénnek és a kollektivitásnak viszonyát büntetőjogi szempontból tárgyalja dr. Angyal Pál: A Tömeg bűntettei. Budapest, M. Tud., Akad. 1905. Álláspontját a következőkben foglalja össze: »Részemről azt vitatom, hogy a büntetendő cselekmény összetett jelenség, melynek létrejötténél jelentős szerepet játszanak ugyan az egyént befolyásoló belső (faj, jelleg, kor, nem, öröklött tulajdonságok, szomatológiai és pszichológiai rendellenességek stb.) és külső (éghajlat, évszakok, táplálkozás, alkohol stb.), valamint ez utóbbiak között különösen a szociális (családi állapot, foglalkozás, gazdasági helyzet, városi vagy falusi élet stb.) tényezők, de amelyek léte végeredményben az emberi akarattól függ«. I. m. 6-7. l.

[10] V. ö. Hornyánszky Gyula: A görög felvilágosodás tudománya. Hippokrates. Budapest, M. T. Akadémia kiad. 1910. 261-319. l.

[11] Notices et extraits des manuscrits de la Biblioth. Nat. Vol. XIX. Prolégomènes historiques d’Ibn Kaldun. Paris 1857.

[12] Mongeolle: Problèmes de l'histoire. 451 l. kk.

[13] V. ö. Zsilinszky Mihály, Taine Hippolyt Adolf mint történetíró. Budapest, M. T. Akad. kiad. 1895. 20., 21., 23. 1.

[14] Gobineau: Essai sur l’inégalité des races humaines, Paris 1853-1855. négy kötet. Gobineau művével foglalkoznak újabban R. Dreyfus: La vie et les prophéties du comte de Gobineau. Paris, és L. Schemann: Gobineaus Rassenwerk. Stuttgart 1910.

[15] Ribot: L’hérédité psychologique. (1. éd. 1873. 2. éd. 1882. 3. éd. 1887.)

[16] Lester F. Ward: Applied Sociology, a treatise out the conscious improvement of society, 1906. 123. l. »In many respects Ribot goes even further than Galton, and he seems to share with him that unlimited faith in the omnipotence of heredity.« [Ribot sok tekintetben még Galtonnál is tovább megy, és úgy tűnik, ő is osztja az öröklődés mindenhatóságába vetett korlátlan hitet.] W. Sombart is nagy jelentőséget tulajdonít a faji karakter befolyásának, s magát e tekintetben mint Rassentheoretiker és Blutsgläubiger mutatja be. Der Bourgeois 281. l.

[17] A. Russel Wallace: Social environment and moral progress. London és New York 1913. 103. l. - Biologikus szempontból állást foglal a Lamarck-Spencer-féle átöröklési elmélettel szemben Weismann: Neue Gedanken zur Vererbungsfrage. Eine Antwort an Herbert Spencer, 61., 62. l. Eug. Rignano: Sur la transmissibilité des caractères acquis. Paris 1906. 159. l.

[18] I. m. 111. l.

[19] Dr. Wilh. Schallmayer: Vererbung und Auslese im Lebenslauf der Völker. 1903, 73. l. »Eine Vererbung funktionell erworbener Fähigkeiten braucht also in allen diesen und ähnlichen Fällen durchaus nicht angenommen zu werden.« [A funkcionálisan szerzett képességek öröklődését tehát semmiképpen sem kell feltételezni minden ilyen és hasonló esetben.]

[20] A mű teljes címe: A. Odin: Genèse des grands hommes, gens do lettres français. T. I. Paris 1895. T. II. Tableau chronol. de la littérature française, liste de 6382 gens de lettres français, accompagnée de 33 tableaux et de 21 planches hors texte. Lausanne 1895.

[21] I. m. II. kötet. Tableau XV. Pl. IX.

[22] L. Ward: Outlines of Sociology. New York, 1904, 81. l. A fizikai milieu és a faji karakter helyes értékelését adja Xénopol: La Théorie de l'Histoire. Paris 1908. 164. l. »La race etle milieu extérieur seront les éléments que l’on rencontrera à la base de toute histoire. Mais ces éléments ne feront que placer les jalons pour la direction qu’elle va suivre; que marquer la hauteur jusqu’où elle pourra s’élever; que lui imprimer la couleur particulière qui la teindra, mais sans exercer sur les faits qu’elle présente aucune action modificatrice.« [A faj és a külső környezet lesznek azok az elemek, amelyek minden történelem alapját képezik. De ezek az elemek csak a mérföldköveket határozzák meg; az irányt, amelyet követni fog; csak a magasságot jelölik ki, ahová emelkedhet; csak a sajátos színt nyomják rá, amely árnyalni fogja, de anélkül, hogy a bemutatott tényekre bármilyen módosító hatást gyakorolnának.] Mindazonáltal ugyane fejezetben (V. Les facteurs constants de l’histoire) a faji elméletet, Finot-val szemben, némi félszegséggel védelmébe veszi, s midőn a magyarokról azt mondja, hogy a finn családhoz tartozó nyelvük a haladás akadályát képezi (182. l.), teljesen lesiklik a tudományos kutatás és objektivitás talajáról.

*

In Értekezések a Társadalmi Tudományok Köréből. XIV. kötet, 10. szám. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1915, 535-550.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.